Amikor Takejama Sinzsi, a konoei szállító zászlóalj fõhadnagya tudomást szerzett, arról, hogy legközvetlenebb bajtársai zendülõkké váltak, és császári csapatok császári csapatokat támadnak meg, megdöbbenésében és felháborodásában szolgálati kardjával rituálisan fölmetszette a hasát. Ez 1936. február 28-án (vagyis a február 26-i incidens harmadik napján) történt a fõhadnagy Jocuja-negyedi, Aoba-so 6 alatti magánlakása nyolcgyékényes szobájában. Felesége, Reiko követte a halálba, leszúrta magát tõrével. A fõhadnagy búcsúlevelében csak ennyi állt: “Éljen a császári hadsereg!” Felesége, bocsánatot kérvén szüleitõl, amiért elfajzott gyermekként megelõzi õket a sírban, így fejezte be a magáét: “Eljött a nap, amelynek szükségképpen el kellett jönnie egy katonafeleség életében...” Az önfeláldozó, hõs házaspár utolsó pillanatai akár az isteneket is könnyekre fakaszthatnák. Még hadd jegyezzük meg, hogy a fõhadnagy harmincegy éves volt, a felesége huszonhárom, s még egy fél év se telt el esküvõjük óta.

Akik látták esküvõi fényképüket, megcsodálták a fiatal pár magatartását és szépségét, talán épp annyira, mint azok, akik jelen is voltak az esküvõn. A fõhadnagy egyenruhában, tiszteletet parancsolóan áll, jobb keze kardja markolatán, csákója a bal kezében, úgy fest, mintha a fiatal nõt oltalmazná. Arckifejezése szigorú, fekete szemöldöke alól, nagy szemébõl szépség és egyenesség sugárzik. A fiatal nõnél szebb el sem képzelhetõ, érzékiség és finomság elegyedik benne: ajkai teltek, orra keskeny és finom, szelíd szemöldöke alatt békés tekintet. Egyik keze, ahogy a kimonó ujjából félénken kibújik, legyezõt tartogat, s ujjai vége, becses csokorban egyesülve, margarétabimbóhoz hasonló.

Az öngyilkosság után, amikor a fényképet ismét szemügyre vették, rokonok és ismerõsök szomorúan emlegették, hogy az ilyen, látszatra felhõtlen házasságokat gyakran sújtja átok. Ez talán csak fantázia volt, de ha az ember a tragédia után nézte meg a képet, szinte úgy rémlett, hogy a két mozdulatlan fiatal teremtés a lakkal és arannyal futtatott színfal elõtt a rájuk lesõ halált nézi egyforma bizonyossággal.

Pártfogójuk, Ozeki vezérezredes jóvoltából beköltözhettek, egy új házba a jocujal Aoba-so utcában. Újnak a ház csak túlzással nevezhetõ. Háromszobás öreg bérház egy kis kert végében. Mivel sem a hat-, sem a négy és fél-gyékényes földszinti szoba nem elég napos, az emeleti nyolcgyékényes szobát használták mind fogadó-, mind hálószobának. Nem volt szolgálójuk, úgyhogy Reiko, férje távollétében, egymaga vezette a háztartást.

Azzal az ürüggyel, hogy az ország riadókészültségben van, lemondtak a nászútról, s házasságuk elsõ éjszakáját ebben a házban töltötték. Lefekvés elõtt Sinzsi a gyékényre ült, kihúzta magát, kardját maga elé tette, és katonás szónoklatot tartott feleségének. Egy nõnek, aki katonához ment férjhez, tudnia kell, hogy férje bármikor meghalhat, s ebbe szilárdan bele kell nyugodnia. Bekövetkezhet holnap vagy holnapután, nem számít, mikor, de vajon, kérdezte Sinzsi, szilárd elhatározása-e, hogy belenyugszik? Reiko felállt, kinyitotta kis szekrénye fiókját, kivette belõle új kincsei legdrágábbikát, az anyjától kapott tõrt, visszament a helyére, és a tõrt szó nélkül maga elé tette, ahogy férje elõbb a kardját. Egy szó sem esett, tüstént, csöndben megértették egymást, és a fõhadnagy sohase kísérelte meg többé, hogy felesége elszántságát próbára tegye.

Reiko szépsége már házassága elsõ hónapjaiban kivirult, s oly derûsen ragyogott, mint a hold esõ után.

Mindketten fiatalok és, erõtõl duzzadók lévén, kapcsolatukat, a szenvedély kormányozta. És nemcsak éjszaka. Nemegyszer megtörtént; hogy a fõhadnagy, egyenesen a gyakorlótérrõl jövet, éppen csak belépett, s le sem vetve sárborította uniformisát, máris földre döntötte feleségét. Reiko viszonozta hevességét. Körülbelül egy hónappal nászéjszakájuk után Reiko megismerte a boldogságot, s a fõhadnagy, amikor ezt észrevette, maga is épp oly boldog volt.

Reiko teste tiszta és fehér. Hamar átadta magát a szerelemnek, és gömbölyû, szemérmes melle nagylelkûen kiadta minden tüzét. Még az ágyban is mindkettõ ijesztõen komoly maradt. A megrészegítõ szenvedély legeszeveszettebb csúcsán is megõrizték szívük szigorú tisztaságát.

A fõhadnagy napközben, a gyakorlatok szüneteiben egyre feleségére gondolt, s Reiko elõtt odahaza, egész nap férje képe lebegett. Ha el is kellett hagyniuk egymást, csak megnézték esküvõi fényképüket, és újra boldogok voltak. Reiko egy csöpp meglepetést sem érzett amiatt, hogy egy férfi, aki néhány hónappal azelõtt még teljesen ismeretlen volt elõtte, azzá a nappá válhatott, amely körül egész világa keringett.

Mindeme dolgoknak erkölcsi alapjuk van, és az a Nevelési Dekrétum ölt bennük testet, amely megparancsolja, hogy a férfi és a nõ “harmóniában éljen". Reiko egyetlen egyszer se mondott ellen férjének, és a fõhadnagynak sohase volt oka arra, hogy megdorgálja feleségét. Az Istenség oltárán, a lépcsõ alatt, az õsei Nagy Szentély kultusztáblája mellett, Õ Császári Felségeik fényképei láthatók, s a fõhadnagy minden reggel, szolgálatba menet megállt feleségével e megszentelt helyen, s mindketten mélyen fejet hajtottak. A vízáldozatot naponta megújították, és mindig frissen zöldellt a szent szaszaki gally. Az istenek ünnepélyes oltalma alatt éltek, s a csordultig tele boldogság testük minden idegszálát megremegtette.

Bár Szaito igazságügy-miniszter háza a szomszédságban van, február 26-án reggel egyikük sem hallotta a lövöldözést. Egy gyülekezõt fújó trombitaszó a havas, kora hajnalban serkentette föl álmából a fõhadnagyot. Tüstént kiugrott az ágyból, szó nélkül fölvette egyenruháját, felövezte a kardot, amelyet felesége nyújtott neki, és gyorsan kisietett, az utcákat hó borította, még egészen sötét volt. Csak 28-án este tért haza.

Reiko közben a rádióból megtudta, hogy a váratlan hajnali összetûzésnek mekkora jelentõsége van. A két rákövetkezõ napot egyedül töltötte, a legteljésebb nyugalomban, zárt ajtók mögött.

Amikor a fõhadnagy kora hajnalban nekivágott a havas utcának, Reiko leolvasta arcáról, hogy el van szánva a halálra. Ha férje nem térne haza, eldöntötte, hogy õ is meghal. Nyugodtan elosztotta amije volt. Kijelölte melyik kimónóját melyik gyermekkori barátnõjének, vagy osztálytársnõjének hagyja emlékül, sorra valamennyit bepakolta, és a csomagokra ráírta a nevet meg a címet. Férje minduntalan figyelmeztette, hogy ne gondoljon a jövõre, ezért Reiko sohase vezetett naplót, s most meg volt fosztva az élvezettõl, hogy újra meg újra elolvassa az elmúlt hónapok boldogságának részleteit s utána a lapokat egyenként elégesse. A rádión kis porcelánkutya, nyúl, mókus, medve, róka állt. Ezeken kívül egy kis váza és egy vizeskancsó. Egyéb csecsebecsét nem gyûjtött. De ezeknek a tárgyaknak az elosztása gondot okozott neki. Az se volna illõ, ha úgy intézkedne, hogy rakják õket koporsójába. Ahogy így töprengett, Reikónak úgy tetszett, a kis állatok kifejezése egyre mélabúsabb és távolba révedõbb.

Kezébe vette a mókust, és nézegette. Aztán gondolatai másfelé terelõdtek, olyan tájra, amely messze túlterjedt gyermeki ragaszkodásain, s nézte a távolban a nagy Nap-princípiumot, amelyet férje testesített meg. Reikó készséggel rohant a vesztébe, boldog volt, hogy a Nap kápráztató szekere magával ragadja, mégis, néhány magányos pillanat idejére átengedte magát az ártatlanul csip-csup dolgok nyájas szemléletének. Hol van már az az idõ, amikor valóban szerette ezeket a csecsebecséket. Már csak az emléket szerette, hogy valaha szerette õket, s szívében elfoglalt helyüket hevesebb szenvedélyek, szilaj boldogság töltötte színültig. Mert Reiko sohase tekintette, még önmaga elõtt sem, egyedüli élvezetnek a test mámorító gyönyöreit. A februári hideg és a porcelánmókus fagyos érintése elzsibbasztotta finom ujjait, mégis, férje feléje nyújtott erõs karjának a puszta gondolatára teste többi részében, a szigorú meiszeni kimonó szabályos mintája alatt hóval is dacoló tüzes érzéki nyirkosság ömlött el.

Csöppet sem félt a haláltól, amely fejében motoszkált. Amíg egyedül várakozott, Reiko meg volt gyõzõdve, hogy minden, amit férje érez vagy gondol, a szívesen fogadott halál felé vezeti õt, oly bizonyosan; mint a hatalom, amelyet férje teste gyakorol fölötte. Úgy érezte, hogy teste, férje puszta gondolatára, könnyûszerrel átváltozhat, felbomolhat.

A gyakori rádióközleményeket hallgatva, a felkelõk idézett nevei között férje több bajtársának a neve is szerepelt. Ezek a hírek a halált jelentették. Figyelmesen követte az eseményeket, s ahogy a helyzet napról napra megmásíthatatlanabbá vált, aggodalmasan kérdezte magától, miért nem jelenik meg semmiféle császári dekrétum; olyannyira, hogy amit eleinte a nemzeti becsületet helyreállító mozgalomnak néztek, fokozatosan becstelenségnek bélyegezték, és zendülésnek nevezték. Az ezredtõl nem érkezett semmiféle üzenet. Úgy tetszett, hogy a város maradék hóval borított utcáin bármikor kirobbanhatnak a harcok.

28-án, alkonyát felé, a bejárati ajtón hevesen dörömböltek. Reiko felugrott, és sietve lement a lépcsõn. Miközben ügyetlenül feszegette a reteszt, a homályos üvegen keresztül elmosódott, néma árnyképet látott, és tudta, hogy a férje. Soha ilyen nehezen nem mozgott a retesz. Még egyre ellenállt. Az ajtó nem akart kinyílni.

Egy másodperccel késõbb, alighogy tudomásul vette, sikerült végre kinyitnia, a fõhadnagy már ott állt mellette az elõszoba cementjén, nyakába húzott khakiszínû csuklyás köpenyben, sártól elnehezült csizmákban. Becsukta maga mögött az ajtót, és elreteszelte. Mi volt ennek a gesztusnak az értelme? Reiko nem tudta.

– Isten hozta.

Reiko mélyen meghajolt, de férje nem válaszolt. Mihelyt leoldotta kardját, s le akarta vetni köpenyét, Reiko mögéje lépett, hogy segítsen. A köpeny nedves volt és hideg, de nem árasztotta a lótrágya szagát, mint rendszerint, ha sokáig van napon, és súlyosan nehezedett Reiko karjára. Felakasztotta egy fogasra, és kimonója bõ ujjai közé szorítva a derékszíjat és a kardot, megvárta, amíg férje lehúzza csizmáját, majd követte a “living room”-ba. A földszinti hatgyékényes szoba volt.

A lámpavilágnál látta, hogy férje beesett, feldúlt arcát kétnapos szakáll borítja, szinte felismerhetetlen, elvesztette fényét, feszességét. Máskor tüstént ruhát vált, és kéri a vacsoráját, de most mindjárt leült az asztalhoz, csak úgy uniformisban, lesújtottan, lehajtott fõvel. Reiko nem merte megkérdezni, elkészítse-e a vacsorát.

Kisvártatva így szólt:

– Nem tudtam semmirõl. Nem szóltak nekem, hogy én is tartsak velük. Talán azért, mert nemrég nõsültem. Kano, Honima is, meg Jamagusi.

Reiko elõtt átvillant a lelkes fiatal tiszteknek, férje barátainak az arca, akiket néhányszor meghívott magukhoz.

– Holnap talán megjelenik egy császári dekrétum. Föltételezem, hogy lázadóknak nyilvánítják õket. Rám bíznak egy egységet, és parancsot kapok, hogy támadjam meg õket... Nem tehetem. Lehetetlen ilyet tenni.

Majd így folytatta:

– Rajtam volt az ügyelet sora, de ma éjszakára fölmentettek, és engedélyt kaptam, hogy hazajöhessek. Holnap reggel okvetlenül meg kell indítanom a támadást. Nem tehetem, Reiko.

Reiko egyenes testtartásban ült, szemét lesütötte. Világosan tudta, hogy férje a halálról beszél. A fõhadnagy el volt szánva rá. Minden szava a halálban gyökerezett, szilaj erõvel lehelte teljes értelmét, s világosan íródott a mozdulatlan, komor háttérre. Bár a fõhadnagy beszélt dilemmájáról, nyoma sem volt benne a habozásnak.

Mégis, a köztük támadt csöndben volt valami kristályos tisztaság, mint a hóolvadásból táplálkozó hegyi patak vizében. Saját lakásában ülve, hosszú, viszontagságos két nap után a fõhadnagy elõször élvezett valódi békét. Mert rögtön tudta, hogy felesége, bár nem szólt semmit, kitalálta a szavai mögött rejlõ elhatározást.

– Nos hát... - a fõhadnagy szeme kerekre nyílt. Bár kimerültséggel küzdött, tekintete erélyes és világos maradt, s elõször merült egyenesen felesége szemébe -... ma este fölmetszem a hasamat.

Reiko meg se moccant.

Szelíd tekintete megfeszült, mint egy húr, amely ütésre magas hangot ad.

– Felkészültem rá - mondta. - Kérem az engedé;lyyét, hogy követhessem.

A fõhadnagy úgy érezte, felesége tekintetének ereje szinte hipnotizálta. Gyorsan, könnyedén válaszolt, mint aki delíriumban beszél, és maga sem értette, hogy lehet ilyen súlyos következménnyel járó engedélyt olyan könnyû szívvel megadni.

– Rendben. Együtt megyünk. De elõbb szükségem van magára, hogy tanúja legyen öngyilkosságomnak. Beleegyezik?

Mihelyt ez elhangzott, hirtelen valami heves boldogság árasztotta el mindkettõjüket. Reikót mélyen megindította az a nagy-nagy bizalom, amelyet férje tanúsított iránta. A fõhadnagy számára lényeges volt, hogy bármi történjék is egyébként, halálán ne ejtsen foltot semmiféle szabálytalanság. Erre tanú kellett. Hogy feleségét választotta, a bizalom elsõ jele volt. A második, még fontosabb jel az, hogy miután elhatározták, együtt halnak meg, a fõhadnagy nem akarta elõbb feleségét megölni - az õ halálát addig a pillanatig halasztotta, amikor már nem ellenõrizheti végrehajtását. Ha a fõhadnagy gyanakvó férj, kétségtelen, hogy amint az a páros öngyilkosságokban szokás, elõbb feleségét öli meg.

Amikor Reiko azt mondta : “Kérem az engedélyét, hogy követhessem”, a fõhadnagy úgy érezte, e szavak annak a tanításnak a gyümölcse, amelyet már házasságuk elsõ estéjén elültetett felesége lelkében, s amely arra nevelte, hogyha itt az ideje, habozás nélkül azt mondja, amit mondani kell. A kép, amelyet eljárásáról alkotott magának, hízelgett neki. Nem lévén sem hiú, sem romantikus, nem képzelte, hogy Reiko e szavakat önként, férje iránt érzett szerelembõl mondta.

Boldogságtól már-már túlcsorduló szívvel nem állhatták meg, hogy össze ne mosolyogjanak. Reikónak úgy tetszett, újra itt a nászéjszakája.

Nem látta maga elõtt sem a fájdalmat, sem a halált, csak a szabad, korlátlan tájat, amely végtelen látóhatárra nyílt.

– A víz meleg. Nem akar megfürödni?

– Persze, igen...

– És vacsorázni?...

Oly nyugodt, otthonos hangon beszélt, hogy a fõhadnagy egy másodperc töredékéig csaknem azt hitte, mindaz, ami történt, csak hallucináció.

– Azt hiszem, fölösleges vacsorázni. De nem melegítene szakét?

– Ahogy kívánja.

Felállt, hogy hozzon egy fürdõköpenyt, s közben férje figyelmét szándékosan a szekrényfiók tartalmára terelte. A fõhadnagy felállt, a kis szekrényhez lépett, és benézett a fiókba. Sorra elolvasta a gondosan becsomagolt és sorba rakott holmikra írott címeket. A hõsiességnek és az elszántságnak ez a tanúsága nem szomorította, hanem gyöngédséggel töltötte el a szívét. Mint a férj, akinek felesége gyermeki ajándékokat mutogat, a fõhadnagy hátulról megindultan magához ölelte, és megcsókolta a tarkóját.

Reiko férje borostás állának szúrását érezte tarkóján. Ez az érzés, ahelyett, hogy az evilági dolgok egyike volna, az egész világot felölelte, s ráadásul - tudván, hogy örökre ellveeszíti - olyan hevességgel ragadta meg, amilyet eddig még sohasem érzett. Minden múló pillanatnak meg volt a maga újdonsága és különleges ereje, s testének minden porcikájában fölgerjesztette érzékeit. Mozdulatlanul fogadta férje ölelését, csak éppen lábujjhegyre állt, hogy a gyönyör minden idegszálában elterjedhessen.

A fõhadnagy felesége fülébe súgta:

– Elõbb a fürdõ, majd egy kis szaké... aztán vesse meg odafönt az ágyat, akarja?

Reiko némán bólintott.

A fõhadnagy levetette egyenruháját, majd fürödni ment. Reiko, miközben a csobogó víz neszére fülelt, felszította a Living-roomban a parázstartó üst tüzét, s odatette melegedni a szakét, aztán fogta a fürdõköpenyt, az övet, meg az alsóruhákat, s bement a fürdõszobába, hogy megnézze, elég meleg-e a víz. A fõhadnagy gõzfelhõbe burkolva, törökülésben a földön ült, és borotválkozott, hatalmas hátán, karja mozgásával összhangban, homályosan látszott az izmok játéka.

Nem volt itt semmi, ami a pillanatnak külön jelentõséget kölcsönzött volna. Reiko keze, amíg tett-vett, nem reszketett, sõt több pontossággal és könnyedséggel mozgott, mint máskor. Igaz, idõnként furcsa aggodalom dobogtatta meg szívét. Mint távoli villámlás, valami hevesen belemarkolt, és nyomtalanul máris megszûnt. Ezt leszámítva, semmi sem ütött el a megszokottól.

A fõhadnagy, a fürdõszobában borotválkozva, jól fölmelegedett, s úgy érezte, csodás módon kigyógyult kétségbeejtõ testi kimerültségébõl és a gyötrõ határozatlanságból. Bár a halál várt rá, valami elbûvölõ várakozás dagasztotta a szívét. A szomszéd szobából áthallatszott elmosódottan felesége járkálása. Az erõs, egészséges vágy, amelyet két napig elfelejtett, újra fölgerjedt benne.

A fõhadnagy bizonyosra vette, nincs semmi tisztátlanság abban az örömben, amelyet akkor éreztek, amikor elhatározták, hogy meghalnak. E pillanatban mindketten érezték - persze nem világosan és tudatosan -, hogy azok a gyönyörök, amelyeken magánéletükben osztoznak, megint csak az Isteni Hatalom védnöksége alatt állnak, és a Jó meg az Erkölcs szavatolnak értük. Amikor egymás szemébe néztek, és ott fölfedezték a tisztes halált, ismét olyan acélfalak oltalmában érezték magukat, amelyeket senki sem dönthet le, mert a Szép és az Igaz áttörhetetlen páncélja védi. Olyannyira, hogy a fõhadnagy nem látott ellentmondást vagy ellentétet testének vágyai és hazafiasságának õszintesége között, hanem ugyanannak a dolognak a két oldalát látta bennük.

Arcát egészen a fürdõszoba hosszában felfüggesztett sötét. és repedezett tükörhöz közelítve, a fõhadnagy a legnagyobb gonddal borotválkozott. Ez lesz halotti arca, nem szabad kellemetlen árnyakat hagynia rajta. A jól kiborotvált arc visszanyerte az ifjúság fényét, s mintha megvilágítaná az elfakult tükröt. Mi több, gondolta magában, van valami elõkelõség abban, hogy ezt az egészségtõl sugárzó arcot és a halált egymással párosítja.

Amilyennek most látszik, olyan lesz halotti arca. S ezt az arcot a fõhadnagy valójában már el is veszítette, már nem tartozott egészen hozzá: mellszobor volt egy katona sírján. Kísérletképpen becsukta a szemét. Minden homályba borult, már nem volt többé élõ és látó teremtmény.

Kijött a fürdõszobából, s még a borotva friss pírjával arcán a parázstartó üst felszított tüze mellé ült. Észrevette, hogy Reiko, bármennyire lefoglalták is a tennivalók, szakított magának annyi idõt, hogy egy kicsit kifesse magát. Arca élénk volt és ajka nedves. Még árnyéka se látszott rajta a szomorúságnak. Valóban, gondolta magában a fõhadnagy ifjú felesége vérmérsékletének újabb bizonysága elõtt, azt a nõt választotta, akit választania kellett.

Ivott egy kortyot a szakés serlegbõl, aztán mindjárt Reikónak nyújtotta. Reiko sohasem ivott szakét, de most habozás nélkül elfogadta, s félénken megnedvesítette benne ajkát.

– Jöjjön –, mondta a fõhadnagy.

Reiko férjéhez lépett, az karjába vette, és térdére döntötte. Az asszony melle úgy tüzelt, mintha a bánat, az öröm és az erõs alkohol keveredne és küzdene benne egymással. A fõhadnagy föléje hajolt, s nézte felesége arcát, az utolsó arcot, amelyet ezen a világon láthat. Utoljára látta felesége arcát. Figyelmesen vizsgálta, mint az utazó, aki búcsút mond egy csodaszép tájnak, amelyet soha többé nem fog látni. Olyan arc, amelynek nézésébe nem lehet belefáradni - vonásai szabályosak, de nincs bennük semmi hidegség, szelíd ajkai leheletkönnyûen csukottak. A fõhadnagy szájon csókolta, csak úgy, szándék nélkül. Hirtelen, bár az arcot egy pillanatra sem torzította el a zokogás szégyene, észrevette, hogy hosszú pillái alatt, csukott szemében könnyek csillognak, lassan túlcsordulnak, leperegnek.

Kis idõ múlva, amikor a fõhadnagy javasolta, hogy menjenek föl szobájukba, felesége azt felelte, hogy követi, de elõbb megfürdik. A férfi egyedül ment föl a lépcsõn a szobába, amelynek levegõjét már fölmelegítette a gázradiátor, s elterült a megvetett ágyon, kinyújtóztatva karját és lábát. Most, hogy feleségére várt, a szokott idõben volt, nem késõbben és nem korábban, mint rendesen.

Kezét tarkójára kulcsolva elnézte a mennyezet fekete deszkáit, amelyeket az éjjeli lámpa már nem világított meg. Vajon a halált várta? Vagy az õrjöngõ testi mámort? A kettõ összefonódott, mintha e testi vágy tárgya éppen a halál volna. De annyi mindenképp bizonyos volt, hogy a fõhadnagy még sohase érezte magát ilyen végtelenül szabadnak.

Az utcáról motorzúgás hallatszott be, és a kocsi abroncsainak csikorgása a gyalogjáró szélén felgyülemlett havon. A falak visszhangozták a tülkölõ kocsi lármáját. A fõhadnagynak úgy tetszett, lakása magányos sziget egy társadalom óceánjában, amely most is, mint rendszerint, háborog. Körülötte terül el az a roppant, zûrzavarba merült ország, amelyért a fõhadnagy szenved. De ez a nagy ország, amellyel önelpusztítása árán is, perbe száll, fölfigyel-e egyáltalán az õ halálára? Nem tudta, de mit számít. Dicstelen csatamezõn esik el, csatamezõn, ahol nem lehet semmiféle fegyvertényt végrehajtani: szellemi küzdõtéren.

A lépcsõ Reiko lépteit visszhangozta. Az öreg ház merev lépcsõfokai nyikorogtak. A fa recsegése gyöngéd emlékeket idézett fel a fõhadnagy lelkében, hiszen ágyon feküdve gyakran milyen örömmel várta, hogy hallhassa. A gondolat, hogy ezután többé nem hallhatja, megkettõzte figyelmét, hogy drága idejének minden percét, minden másodpercét a lépcsõn nyikorgó léptek édességével telíthesse. Minden pillanat drágakõvé vált, amelybõl sugárzott a fény.

Reiko piros övet viselt a yukata dereka körül, de a gyönge világosság tompította élénk színét amikor a fõhadnagy kinyújtotta kezét, hogy levegye, Reiko segített neki kioldani a bogot, és az öv a földre csúszott. Reiko ott állt elõtte, de a yukata még rajta volt. Férje bedugta kezeit a köpeny ujjának nyílásaiba, és magához ölelte, de ujjainak a hegye alig érintette meztelen forró testét, alig zárultak le a hónaljak a kezére, az asszony egész teste tüzet fogott.

A következõ pillanatban mindketten meztelenül feküdtek a vörösen izzó gázláng elõtt.

Sem az egyik, sem a másik nem mondta ki, de a tudat, hogy ez a legeslegutolsó, megdobogtatta szívüket, kitágította mellkasukat. Mondhatni, hogy ez a szó: Utoljára, láthatatlan betûkkel vésõdött testük minden porcikájára.

A fõhadnagy magához vonta feleségét, és szenvedélyes hevességgel megcsókolta. Nyelvük elvegyült szájuk nedves és sima barlangjában, a halál még ismeretlen fájdalmai felszították érzékeiket - a tûz edzi így az acélt. Ezek a fájdalmak, amelyeket még nem éreztek, a haláltusa még távoli borzalmai hevesebbé fokozták gyönyörérzésüket.

– Most látom utoljára a testét – mondta a fõhadnagy –, hadd nézzem hát. – Azzal lehajtotta a lámpaernyõt, hogy a fény megvilágítsa Reiko egész hosszában elnyúlt testét.

Reiko csukott szemmel feküdt. Bár a lámpa fénye gyönge volt, fölfedte fehér testének fölségesen szép görbületeit. A fõhadnagy nem minden önzés nélkül örült annak, amit soha többé nem fog látni: ennyi haláldúlta szépségnek.

Ráérõsen hagyta, hogy a felejthetetlen látvány belevésõdjék emlékezetébe. Egyik kezével a haját a másikkal gyöngéden az arcát simogatta, és csókolta mindenütt, ahol tekintete elidõzött. A magas, keskeny homlok nyugodt hûvössége, a hosszú pillájú csukott szem a szelíd szemöldök alatt, a finom metszésû orr, a ragyogó fogsor a telt, szabályos ajkak közt, a gyöngéd arc, az okos kis áll... mindez tündöklõ halotti maszk látomását idézte a fõhadnagy elé, aki ajkát hosszan a fehér nyak tövére tapasztotta, oda, ahová Reiko hamarosan lesújt tõrével – és a nyaka a csókjaitól könnyedén kipirosodott. Aztán visszatért a szájára, s ajkainak édes súrlása jobbról balra és balról jobbra olyan, akár egy bárka ringása. Ha becsukta a szemét, mintha az egész világ õket ringatta volna.

Bárhová tévedt is a fõhadnagy tekintete, ajka hûségesen követte. Reiko duzzadt mellei fölmeredtek, ha a férfi szájába vette bimbaikat, amelyek oly rózsásak, mint a vadcseresznyefa bimbói. Melle két oldalán sima karjai elvékonyodva nyújtóztak a csuklók felé, de azért nem veszítették el arányosan levonuló gömbölyûségüket, s végükön a finom ujjak össze voltak csukva, mint a menyegzõ napján, amikor a legyezõt fogták. Ahogy a fõhadnagy egyenként megcsókolta ujjait, az éppen csókot kapott ujj szemérmesen a következõ mögé húzódott... A hasa és az öle között komorodó teknõben rugalmas erõ rejlett, de mintha önmérsékletfélét gyakorolna, nem gátolta a csípõk kiteljesedését. A hasa és a csípõi oly fehéren ragyogtak, mint egy tejjel csordultig tele nagy csésze, és a köldök hirtelen támadt árnyéka mintha frissen hullt esõcsepp volna. Az árnyékok a szelíd gyapjú fölött gyülekeztek, és mihelyt megszánt testének tétlensége, forró, pillanatról pillanatra mámorítóbb virágillat csapott ki belõle.

Reiko végül remegõ hangon így szólt:

– Mutassa... Hadd lássak én is, utoljára.

A fõhadnagy még sohasem hallott feleségétõl ilyen heves és világos kívánságot. Úgy tetszett, mintha valami, amit Reiko szemérmessége mindeddig rejtegetett, átszakította volna zsilipjeit. A fõhadnagy engedelmesen hanyatt feküdt, és átengedte magát feleségének. Reiko hajlékony fehér teste remegve fölegyenesedett, s annak, az ártatlan vágynak a tüzében égve, hogy visszaadja férje simogatásait, két ujját rátette férje szemére, mely õt nézte, és egy mozdulattal lezárta.

Hirtelen, gyöngédségtõl dúltan, s olyan felindulás hatalmában, amely lángra lobbantotta arcát és belekábult, Reiko átölelte férje fejét. A fõhadnagy rövidre vágott sertehaja szúrta a mellét. Egyszerre érezte bõrén az orr hidegét és a lehelet forróságát. Kibontakozott az ölelésbõl, hogy nézhesse férje férfias arcát. Szemöldöke szigorú, szeme csukott, orrának íve remekmûvû, összeszorított ajkának rajza határozott... arca ragyogó, s ott, ahol a borotva végigszántotta, kékes. Reiko rátapasztotta ajkát. Aztán a széles nyakra, az erõs, egyenes vállakra tapasztotta, a hatalmas, mellkasra, amelyen a vöröses hegyû bimbóudvarok mintha pajzsok volnának. A váll és a mellkas széles izmai mögé rejtõzõ hónaljból és a gyapjából édes, mélabús szag áradt, s ebben az édes verejtékszagban valahogyan az ifjúi halál eszenciája csapódott ki. A fõhadnagy meztelen bõre úgy fénylett, mint az érett árpamezõ, az izmok mindenütt nyersen kidomborodtak rajta és a hasán a kicsiny szerény köldök körül futottak össze. Ahogy Reiko elnézte férje ifjú, feszes hasát, s arra gondolt, hogy a kard hamarosan kegyetlenül fölmetszi, annyira elfogta a részvét, hogy elborította zokogása könnyeivel és csókjaival.

Amikor a fõhadnagy testén érezte felesége könnyeit, tudta, hogy kész bátran elviselni az öngyilkosság legnagyobb kínjait is.

Elképzelhetõ, hogy e becézgetések után micsoda mámor ragadta õket magával. A fõhadnagy föltérdelt, s hatalmas szorítással magához ölelte bánattól és a sírástól kimerült feleségét. Arccal egymás arcán szenvedélyesén összefonódtak. Reiko remegett. Verítéktõl nyirkos mellük oly szorosam érintkezett, e két ifjú és szép test mindegyikének minden porcikája oly tökéletesen egészítette ki a másik testét, hogy lehetetlennek látszott, valaha is szétválhassanak. Reiko sikoltozott. A csúcsról a mélységbe merültek, és a mélységbõl ismét föllendültek a szédület csúcsára. A fõhadnagy úgy lihegett, mint a zászlótartó hosszú hadmenet végén. Alighogy az egyik ciklus befejezõdött, újabb hullám tört a magasba, s együtt – a fáradtság legcsekélyebb jele nélkül – egy lélegzetre és egy lendülettel szálltak ismét a csúcs felé.

Amikor végre a fõhadnagy levált Reikóról, az nem a kimerültség miatt történt. Egyrészt nem akarta gyöngíteni azt a jelentékeny energiát, amelyre öngyilkossága végrehajtásához szüksége volt; másrészt bántotta volna, ha a csömör megkeseríti ezeknek az utolsó öleléséknek az édességét.

Mivel a fõhadnagy abbahagyta, szokott engedelmességével Reiko is követte példáját. Mindketten meztelenül, háton feküdtek, s ujjaikat összefonva mereven bámulták a mennyezet árnyékait. A radiátor jól bemelegítette a szobát, annyira, hogy akkor sem fáztak, amikor már nem verejtékeztek. Odakint a nyugodt éjszakában elült a forgalom lármája. A vasutak és villamosok nagy zaja a Jocuja pályaudvar körül nem jutott el hozzájuk. Visszaverõdve az erõdökrõl és a csatornák partjairól, elenyészett az erdõs terepen, amely az Akaszaka palota elõtt a nagy sugárutat követi. Alig lehetett elhinni, hogy akkora a feszültség a kerületben, ahol a keserûen meghasonlott Császári Hadsereg két ellenséges csoportja csak a pillanatot várja, hogy megütközhessen.

Élvezve a bennük lakó meleget, pihentek, és részletesen újraélték boldog perceiket. Emlékeztek csókjaik ízére, meztelen testük érintkezésére, kábult üdvösségük minden mozzanatára. Semmit sem hanyagoltak el. De a mennyezet komor faburkolatáról már a halál nézte õket. Gyönyöreik utolsó gyönyöreik voltak, testük soha többé nem részesül ilyesmiben. De ilyen heves gyönyöröket – s erre mindketten egyszerre gondoltak – alighanem soha többé nem élveznének, bármily késõ öregségig éljenek is.

Összefonódott ujjaik édességét is elveszítik. Nézték együtt a mennyezetet, és tudták, hogy még a komor faburkolat erezetének és görcseinek a látványát is elveszítik. Érezték, hogy lopakodva közeledik feléjük a halál. Nem szabad többé habozni. Bátran eléje kell menniök, és le kell gyõzniük.

– No hát, készüljünk fel – mondta a fõhadnagy. Férje hangjában nem volt egy szemernyi határozatlanság sem, de Reiko még sohasem érzett benne ennyi melegséget és gyöngédséget.

Mihelyt fölkeltek, mindenféle feladat várt reájuk.

A fõhadnagy azelõtt sohasem segített eltenni az ágynemût, most azonban maga csúsztatta félre vidáman a faliszekrény tolóajtaját, maga göngyölítette össze, kapta fel, és rendezte el benne a matracot.

Reikó kioldotta a gázradiátort, és csökkentette az éjjeli lámpa világítását. Még férje távollétében gondosan kitakarította a szobát, kiseperte, portalanította, és ha nem számítjuk az egyik sarokban a rózsafa asztalt, a nyolcgyékényes szoba olyan volt, mint egy fontos vendégre váró fogadóterem.

– Sokat ittunk itt, ugye? Kanóval, Hommával és Nogusival...

– Igen, mind sokat ittak.

– Hamarosan viszontlátjuk õket a másvilágon. Biztosan évõdni fognak velünk, amikor meglátják, hogy magát is elhoztam.

A fõhadnagy, miközben lement a lépcsõn, hátrafordult, s egy pillantást vetett a rendes, tiszta szobára, amelyet most élénken megvilágított a mennyezeti lámpa. Átsuhant elõtte a fiatal tisztek arca, azoké, akik nem is oly régen itt iddogáltak, nevetgéltek, ártatlan tréfákat ûztek. Akkor még csak nem is álmodta, hogy egy napon fölmetszi ebben a szobában a hasát.

A földszinti két szobában a férj és a feleség békésen végezte az elõkészületeket. A fõhadnagy a vécére ment, majd a fürdõszobába mosakodni. Ezalatt Reiko elrakta férje vattázott fürdõköpenyét, kikészítette a fürdõszobába tisztizubbonyát, pantallóját és egy fehér gyapotszövetbõl varrt, széles új ágyékkendõt, majd a living-room asztalára levélpapirost tett, hogy megírhassák búcsúleveleiket. Aztán levette az íródoboz födelét, és dörzsölni kezdte a követ, hogy tinta képzõdjék. Elõre tudta, hogyan fogja megfogalmazni a maga levelét.

Ujjai alatt sercegtek a tabletta-tinta arany betûi, és a víz a keskeny serlegben tüstént elfeketült, mintha felhõ borult volna rá. Azt mondta magában, hogy ujjai mozgása, a dörzsölés, a könnyû sercegés mind-mind a halált készíti elõ, aztán elhessegette magától ezt a gondolatot. Házi foglalatosságot kell látni benne, afféle köznapi feladatot, ami alatt simán elfogy az idõ, s a végén ott a halál. Bár a kõ dörzsölése egyre könnyebben ment, a szag, amely a mindinkább feketedõ tintából kiszállt, valami kifejezhetetlen homályt árasztott.

A fõhadnagy kijött a fürdõszobából. Jól festett az uniformisban, amelyet a csupasz bõrére vett fel. Szó nélkül, egyenes tartással az asztalhoz ült, fogott egy ecsetet, s habozva nézte maga elõtt a fehér papírlapot.

Reiko a fürdõszobába vitt egy fehér selyemkimonót. Amikor átöltözve visszatért a living-roomba, kevés festékkel az arcán, férje búcsúlevele már ott feküdt az asztalon, a lámpa világossága alatt. Az ecsettel írt, vastag írásjelek csak ennyit mondtak:

“Éljen a Császári Hadsereg! Takajama Sinzsi fõhadnagy.”

Mialatt Reiko saját levelét írta, a fõhadnagy néma, elmélyült komolysággal nézte felesége halvány ujjait, amelyek épp oly biztonsággal kezelték az ecsetet.

Utána ki-ki fogta a maga levelét, mozdulatlanul megálltak az oltár elõtt, a fõhadnagy karddal a derékszíján, Reiko a kimonója övébe csúsztatott kis tõrrel, és csöndben imádkoztak. Majd a földszinten eloltottak minden fényt. Fölfelé hágva a lépcsõn, a fõhadnagy hátrafordította a fejét, s nézte maga mögött felesége elbûvölõ, fehérbe öltözött alakját, ahogy kivált az ûr homályából.

A búcsúleveleket egymás mellé, a felsõ szoba hálófülkéjébe tették. Azon tanakodtak, nem kellene-e levenni az ott függõ, legöngyölített tekercset, de mert pártfogójuk, Ozeki vezérezredes szép, kalligrafikus írása volt rajta, s ráadásul a kínai írásjelek azt jelentették, hogy “õszinteség", nem nyúltak hozzá. Még ha be is fröcsköli a vér, az volt az érzésük, a vezérezredes meg fogja érteni.

A fõhadnagy egyenes testtartással leült, hátát a hálófülke egyik pillérének támasztotta, s kardját maga elé tette a földre.

Reiko egy gyékénnyi távolságra eléje ült. Most, hogy minden csupa fehér volt rajta, rúzsos ajka nagyon csábítóan hatott.

Egymással szemben ültek a köztük levõ gyékény két oldalán, s hosszan egymás szemébe néztek. A fõhadnagy kardja, amely térdei elõtt feküdt, elsõ éjszakájukat juttatta Reiko eszébe, és elfogta a szomorúság. A fõhadnagy rekedt hangon így szólt:

– Minthogy nincs segédem, aki segítsen, mélyen be kell vágnom. Ez talán kellemetlen lesz, de kérem, ne féljen. A halál mindig kényelmetlen látvány. Nem szabad, hogy az, amit lát, elbátortalanítsa. Megértette?

– Igen.

Reiko mélyen meghajolt.

Felesége látványa, karcsú alakja furcsa izgalomra gerjesztette a fõhadnagyot. Amit végre fog hajtani, nyilvános életének, katonaéletének része, aminek felesége sohase volt a tanúja. Ehhez a tetthez annyi akaraterõ kell, amennyi bátorság a csatatéren a harchoz, olyan halál, amelynek méltósága és értéke nem kisebb, mint az elsõ vonalban elszenvedett halálé. Itt is azt mutatja meg Reikónak, hogyan viselkedne a csatatéren.

Ez a párhuzam különös gondolatokat ébresztett a fõhadnagyban. Meghalni magányosan a csatatéren, és meghalni szépséges felesége szeme láttára... nem halhat-e így egyszerre két halált, nem valósíthatja-e meg a kettõ képtelen egységét, valami olyan édes csodát, amire nincs szó? Ez a csodálatos szempár halála minden pillanatát megfigyelheti, s õt illatos tavaszi fuvallat ragadja a halálba. Nagyon ritka kegy ez. Nem értette egészen, csak annyit tudott, hogy ez olyasmi, amit mások nem ismertek, olyan áldás, amelyben senki sem részesült, csak õ. Felesége sugárzó képe fehér menyegzõi ruhájában mintha megtestesítené mindazt, amit szeretett: a Császári Házat, a Nemzetet, a Zászlót. S akárcsak elõtte ülõ felesége, magas jelenlétük követi õt mozdulatlan, világos tekintetével.

Reiko is szenvedélyesen bámulta férjét, aki nagyon hamar meg fog halni, és azt mondta magában, hogy még soha ilyen szépet nem látott életében. A fõhadnagyon mindig jól állt az uniformis, de most, amikor egyenes szemöldökkel, erõsen összeszorított ajakkal szembenézett a halállal, talán a férfiszépség legfölségesebb példáját mutatta.

– Gyerünk hát – szólt végül a fõhadnagy.

Reiko mély meghajlással köszöntötte. Nem merte fölemelni a fejét. Félt, hogy könnyei tönkreteszik az arcfestését, de nem bírta könnyeit visszatartani.

Amikor ismét fölpillantott, Reiko könnyei ködén keresztül látta, hogy a fõhadnagy kihúzta kardját hüvelyébõl, és a penge köré fehér pólyát tekert, annyit, hogy az acél a hegyéig öt-hat ujjnyi hosszan szabadon maradjon.

Az ekképp körültekert pengét maga elé tette a gyékényre, elõbb térdre helyezkedett, majd ismét vissza törökülésbe, és kigombolta egyenruhája gallérjának a kapcsait. Nem látta többé feleségét. Lassan, sorra kigombolta zubbonya apró rézgombjait is. Elõtûnt barna mellkasa, majd a hasa. Leoldotta derékszíját, és kigombolta nadrágja gombjait, kivillant a csípõjét szorító tiszta fehér ágyékkendõ. A fõhadnagy két kézzel lehajtotta az ágyékkendõt, hogy a hasát jobban szabaddá tegye, aztán megragadta kardja pengéjét.

Bal kezével, szemlesütve, a hasát masszírozta.

Hogy kipróbálja, a kard pengéje elég éles-e, kissé lehajtotta bal combjáról a pantallót, s lemeztelenített combján a bõrt könnyedén megvágta. A vér nyomban kitöltötte a sebhelyet, kis piros vérpatakok csorogtak belõle és csillogtak a lámpafényben.

Reiko elõször látta férje vérét, s a szíve nagyot dobbant. Nézte férje arcát. Az nyugodt elégültséggel figyelte a csordogáló vért. Egy pillanatra – bár tudta, hogy ez csalóka vigasztalás – Reiko megkönnyebbülést érzett.

A fõhadnagy átható, merev tekintetével úgy bámulta feleségét, mint egy ragadozó madár. Aztán maga felé fordítva kardját, könnyedén megemelkedett, s felsõtestével a penge éle fölé hajolt. Vállán megfeszült uniformisának szövete, s elárulta, micsoda erõfeszítés mozgósítja minden izmát. Balra célzott, hasa legmélyére. Éles kiáltása belehasított a szoba csöndjébe.

Bár a fõhadnagy minden erejét beleadta a döfésbe, mégis az volt az érzése, hogy valaki más mért rá szörnyû csapást – vasrúddal, az oldalára. Egy-két pillanatig forgott körülötte a világ. Nem tudta, mi történt vele. Az öt-hat hüvelyknyi csupasz acél teljesen eltûnt a hasában, és a fehér pólyatekercs, amelyet görcsösen szorított a kezében, közvetlenül a bõrén feküdt.

Magához tért. A penge bizonyára átszúrta a hasfalat, gondolta. Nehezen lélegzett, szíve hevesen vert, s valami távoli mélységbõl, amelyrõl alig hihette, hogy még az õ része, rettenetes, utálatos fájdalom tört fel, mintha szétnyílna a föld, és lávává olvadt sziklák ömlenének belõle. A fájdalom iszonyú sebességgel közeledett. A fõhadnagy összeharapta az ajkát, és elfojtott egy önkénytelen nyöszörgést.

Ez hát a szeppuku? – kérdezte magában. Mondhatni az abszolút káosz, mintha az ég szakadt volna a fejére, mintha a világegyetem részegen támolyogna. Akarata és bátorsága, amelyet a döfés elõtt oly szilárdnak érzett, hajszálvékony acélszálra fogyott, s az a borzalmas gyanúja támadt, hogy e vékony szál mentén kell elõre jutni a és kétségbeesetten kapaszkodnia bele. Görcsbe szorult ökle egészen benyirkosodott. Letekintett. Látta, hogy a keze és a pólya, amely a kard pengéje köré volt tekerve, vérben ázik. Ágyékkendõjét is sötétvörösre festette a vér. Döbbenetesen hihetetlennek találta, hogy ilyen borzalmas fájdalom közepette még látni lehessen azt, ami látható, s hogy még létezhessen az, ami létezõ.

Abban a pillanatban, amikor látta, hogy a fõhadnagy a bal oldalába döfi kardját, s arcára a halál sápadtsága hull, mint függöny a színre, Reikónak erõt kellett vennie magán, hogy hozzá ne ugorjék. Bármi történjék is, õrködnie kell. Tanúnak kell maradnia. Ezt a kötelességet férje rótta rá. Szemközt vele, egy gyékénnyi távolságra, megfigyelhette, hogy fájdalmában az ajkát harapdálja. A fájdalom ott dúlt a szeme elõtt, feltétlenül, holtbizonyosan. És Reiko nem tehetett semmit, hogy megszabadítsa tõle.

Férje homlokán verejték csillogott. Becsukta, majd ismét kinyitotta a szemét, mintha számot adna magának arról, mi történik. Tekintete elvesztette fényét, s olyan ártatlannak, üresnek látszott, mint egy kis állat szeme.

A fájdalom, amelyet Reiko szemlélt, oly hevesen tüzelt, mint a nyári nap, s merõ idegenül állt szemben azzal a bánattal, amely az õ lelkét hasogatta. A fájdalom vég nélkül nõtt, áradt. Reiko látta, hogy férje olyan világba lép, ahol a lét feloldódik a fájdalomban, be van zárva a fájdalom egy sejtjébe, és nincs kéz, amely hozzáférhetne. De õ, Reiko, nem érzett semmiféle fájdalmat. Az õ bánata nem ez a fájdalom. Annyira nem, hogy az az érzése támadt, magas és kegyetlen üvegfal emelkedik közötte és férje között.

Házassága óta férje élete az õ élete volt, és férje lélegzete az õ lélegzete. De most, hogy a szenvedés férje létének igazi valója lett, saját szenvedésében nem találta létének semmiféle bizonyítékát. Most a fõhadnagy jobb kezével a pengén, keresztbe akarta vágni a hasat, de a penge beleakadt a belekbe, azok rágabalyodtak, rugalmasan le-ledobták, a fõhadnagy megértette, hogy mindkét kezére szüksége van, ha azt akarja, hogy a penge a döfött sebben maradjon. Csakhogy ez nem ment olyan könnyen, ahogy képzelte. Míg bal kezével benyomva tartotta a pengét, minden erejét a jobbjába mozgósítva, jobb felé húzta. A harántvágás három-négy hüvelykkel nõtt.

A fájdalom a belsõ mélységbõl lassan az egész hasra kisugárzott. Minden lélegzetvételére, minden érverésére eszeveszetten zúgtak a harangok, ezer harang egyszerre, s egész lénye rázkódott belé. A fõhadnagy nem bírta többé visszafojtani nyögéseit. De a penge elérte a köldök magasságát, s ezt észrevevén, elégültséget érzett és bátorságra kapott.

Az ömlõ vér mennyisége szabályosan nõtt, s most már az érverés ütemében bugyogott a sebbõl. A fõhadnagy elõtt a gyékényt egészen átáztatta a vörös vér, amely a pantalló redõi közt felgyûlt vértócsákból csorgott rá. Egy csöpp, mint egy kis madár, Reikóig röppent, rászállt a térdére, foltot ejtett fehér kimonóján.

Amikor végre a fõhadnagy egészen fölmetszette a hasát, a penge már alig állt a sebben, ki-kilátszott vértõl és zsírtól csillogó hegye. Ám a fõhadnagyot most hirtelen heves hányinger fogta el, és rekedt kiáltást hallatott. A hányás a szörnyû fájdalmat még szörnyûbbé fokozta, s a hasán, amely addig nyugodt maradt, görcs hullámzott végig, a seb kitátotta a száját, s a belek kibugyogtak belõle, mintha a seb is hányna. A belek, szemlátomást közömbösen gazdájuk kínja iránt, akadály nélkül siklottak ki és öntötték el a lába közét, kitûnõ egészség meg életerõ szinte kellemetlen látványát nyújtva. A fõhadnagy feje lehorgadt, válla fölemelkedett, a szeme tágra nyílt, s a szájából vékony nyálfonál csorgott. Arany vállpántjai csillogtak a lámpafényben.

Vér volt mindenütt. A fõhadnagy térdig fürdött a vérben, és megsemmisülten, erejefogyottan egyik tenyerével a földre támaszkodott. Savanyú szag töltötte be a szobát. A fõhadnagy, fejét lóbálva, szüntelenül csuklott, s minden csuklás megrázta a vállát. Egyre jobbjában szorongatta kardja pengéjét, amelynek a hegyét a belek rugalmasan le-ledobták.

Nehéz lenne hõsiesebb látványt elképzelni, mint azt, amikor a fõhadnagy hirtelen kiegyenesedett, összeszedte minden maradék erejét, és fölszegte a fejét, olyan heves mozdulattal, hogy koponyája hátsó részét beleverte az alkóv pillérébe. Reiko, aki mindaddig szemlesütve állt ott, s hipnotizálva bámulta a térdei felé folyó vértócsát, felriadt a zajtól, és fölpillantott.

A fõhadnagy arca már nem volt élõ ember arca. Szemei mélyen ültek üregeikben, bõre mint a pergamen, egykor oly friss orcája és szája olyan színû, mint a száraz sár. Jobbja, ahogy fáradságosan szorongatta a pengét, reszketve, de mereven, mint egy bábfigura keze, megemelkedett, s megpróbálta, hogy a penge hegyét a torkának szegezze. Reiko nézte férjének ezt az utolsó, hiábavaló és szívtépõ erõfeszítését. A penge vértõl és zsírtól csillogó hegye egyszer, kétszer, háromszor, tízszer is célba vette a torkot, de mindannyiszor félre csúszott. A lélekerõ, amelynek irányítania kellett volna, már kimerült. A penge hegye az egyenruha gallérját, és a gallérra hímzett rangjelzést döfködte. A kapcsok ugyan nyitva voltak, de a merev katonagallér magától összecsukódott és védelmezte a torkot.

Reiko nem bírta tovább ezt a látványt. Segíteni akart férjének, de nem volt ereje felállni. A vértócsán keresztül a térdein csúszott hozzá, s fehér kimonóját bemázolta a vér. A férje háta mögé vánszorgott, s mindössze annyit tett, hogy széthúzta a gallért. A penge reszketõ hegye végre érintkezhetett a csupasz torokkal. Reikónak ekkor úgy rémlett, hogy õ taszította férjét elõre, de ez nem igaz. Ez volt a fõhadnagy utolsó szándékos mozdulata, utolsó tudatos erõfeszítése. Hirtelen a pengére vetette magát, és az átütötte a torkát. Szörnyû vérsugár lövellt belõle, a fõhadnagy elõrebukott, aztán mozdulatlan maradt, a penge hideg kék hegye kiállt a tarkójából.

Reiko óvatosan ment le a lépcsõn, a vér csúszóssá tette facipõit. A felsõ szobában minden elcsöndesedett.

A földszinten világosságot gyújtott, ellenõrizte a vízcsapokat, a gázcsapot, és vizet öntött a parázstartó üst még vöröslõ zsarátnokára. A négy és fél-gyékényes szoba nagy tükre elõtt megállt, és megnézte magát. Fehér kimonója alján a vérfoltok merész és szertelen rajzzá folytak össze. Amikor a tükör elé ült, a combjaira hideg nedvesség tapadt, a férje vére. Megborzongott. Ráérõsen hozzálátott a készülõdéshez. Kifestette magát: sok piros festéket kent az arcára, sokat a szájára. Most nem a férjének festette ki magát, hanem a világnak, amelyet el fog hagyni, iparkodásában volt valami pompakeresõ és színpadias. Mire felállt, a tükör elõtt a gyékényt már átitatta a vér. Nem törõdött vele.

A toalett után Reiko megállt az elõszoba cementpadlóján. Este a férje azért reteszelte el az ajtót, mert fel akart készülni a halálra. Egy pillanatig tétovázott. Kireteszelje-e? Ha zárva marad az ajtó, a szomszédok nem veszik azonnal észre az öngyilkosságot. A gondolat, hogy testük néhány nap múltán bomlásnak indulna, nem tetszett Reikónak. Mindent összevetve, úgy vélte, jobb, ha kinyitja az ajtót... Kireteszelte hát, és kissé kinyitotta a tejüveg ajtószárnyat... Fagyos szél süvített be... Már elmúlt éjfél, senki se járt az utcán, a szemközti nagy ház fái mögött fagyosan ragyogtak a csillagok.

Nyitva hagyta az ajtót, és fölment a lépcsõn. Egy kicsit próbálgatta a járást, facipõi már nem csuszamlottak. Már a lépcsõ közepén megcsapta az orrát egy nagyon sajátságos szag.

A fõhadnagy vértengerben hevert. Úgy tetszett, hogy a penge, amely kiállt a tarkójából, még jobban kiáll. Reiko keresztülvágott a vértócsán, leült a holttest mellé, s hosszan nézte férje arcát, amely féloldalt, a gyékényen feküdt. Szeme tágra nyitva, mintha valami magára vonta volna a figyelmét. Reiko megemelte a halott fejét, bebugyolálta kimonója ujjába, letörölte ajkáról a vért, és megcsókolta.

Aztán felállt, kivett a faliszekrénybõl egy fehér takarót, vadonatújat, meg egy zsinórövet. Hogy kimonója ne nyíljon szét, maga köré csavarta a takarót, s a derekán megkötötte a zsinórövvel.

Körülbelül egy fél méterre férje testétõl Reiko leült. Kivette övébõl a tõrt, hosszan nézte csiszolt acélpengéjét, és megcsókolta. Az acélnak mintha kissé cukros íze lett volna.

Reiko nem késedelmeskedett. Azt mondta magában, most õ is megismeri azt a fájdalmat, amely az imént oly mély szakadékot támasztott közte és férje között, s ez a fájdalom önmagának része lesz, de õ csak azt a boldogságot látta benne, hogy a maga rendjén õ is beléphet abba a birodalomba, amelyet férje már meghódított. Kínhalált szenvedett férje arckifejezésében volt valami megfoghatatlan, amit most fedezett föl elõször. Meg fogja oldani a talányt. Reiko úgy érezte, végre képes õ is megízlelni annak a nagy erkölcsi elvnek minden keserûségét és édességét, amelyben férje hitt. Azt, amit eddig csak férje példáján keresztül tapasztalt, most végre saját ajkival ízlelheti.

Reiko a torka tövére illesztette a tõr hegyét, és hírtelen beledöfte. A szúrás könnyû sebet ejtett a torkán. Bár a feje lángolt, a keze reszketett, a pengét jobb felé húzta. Langyos hullám öntötte el a száját, s a szeme elõtt, a kibuggyanó vérsugáron keresztül minden vörösbe borult. Összeszedte minden erejét, és a tõrt a torka mélyére szúrta.

Szenczei Lแszl๓ fordํtแsa