Jézus Krisztus nem volt demokrata. Hatalmát nem népszavazástól kapta, az emberi (sic!) jogokat semmibe vette. Tanítványait szintén nem szavazással nyerte meg. Nõk, négerek vagy más etnikum nem jutott szerephez. Ha Isten fia a mai világon öltene testet, az emberbarát csõcselék rögtön beperelné antiszemitizmus és gyûlöletre való felbujtás miatt. Ezt kell szem elõtt tartanunk, ha a jelenlegi katolicizmust elemezzük szerte a világon.

Az elmúlt hetekben, hónapokban két esemény történt a Vatikánban, ami a haladó internacionálét felháborította: Ratzinger bíboros közzé tette a “Dominus Iesus” enciklikát, és a Szentatya boldoggá avatta IX. Piusz pápát, a “Syllabus” megalkotóját. Az anglikán, protestáns “egyházak” és az ökumenikus mozgalom szószólói nagy visszalépésrõl hebegtek. Nekik IX. Piusz boldoggá avatása azt mutatja, hogy Rómában a szélsõjobb került túlsúlyba. A kiközösített Hans Küng teológus “középkori visszamaradottság”-ról és “vatikáni nagyzási õrület”-rõl beszélt. Eugen Drewermann, egy másik antikatolikus popsztár és esküszegõ plébános pedig arról tudósította a világot, hogy ennek a folyamatnak az Opus Dei szervezet az oka. Érdemes tehát rávilágítani, hogy mi rejtõzik e megnevezés mögött.

Az Opus Dei-t (Isten alkotása) 1928-ban alapították Madridban. Az alapító, Escrivá de Balaguer y Albás (1902—1975) szerint a szervezetnek az a célja, hogy a közönséges embernek mutassa meg, hogyan tud szentté válni a mindennapi életben. Tehát itt nem arról van szó, hogy a hivatottak visszahúzódnak a kolostori csendbe, és ott, a transzcendens lépcsõkre koncentrálva kövessék Krisztust. Nem, az Opus Dei tagjai a zûrzavaros modern életfomát akarják áthatni, a világi küzdelemben keresik a szentséget.

Escrivá 1930-ban megalapította a nõi ágazatot is, és 1943-ban létrehozta a saját papképzési intézetét. Az évek során dinamikusan fejlõdött társaságnak ma már több tízezer tagja van. 1950-ben hivatalosan is elismerte a Szent Szék, 1982-ben pedig, Escrivá halála után, az Opus Dei elérte azt az egyházjogi format, ami talán mindig is végcél volt számára: személyi prelatúra lett, azaz egy határok nélküli egyházközség. E “globális plébániának” rendszerint egy püspök a vezetõje és utasításokat kizárólagosan a pápa adhat.

Escrivá életét fõleg egy esemény határozhatta meg: a spanyol polgárháború. Amikor a vörös hordák ellepték Madridot, bujkálnia kellett, mert õt különösen keresték a Leninfiúk. A kommunista humanisták köztudottan kegyetlenül bántak az egyház tagjaival. Tömegesen gyaláztak meg nõvéreket, papokat henteshorgonyokra akasztottak fel, és ahol csak lehetett, rombolták és pusztították az oltárokat. A malterkeverõ bérencektõl Franco tábornok csapatai szabadították meg az országot. Az Opus Dei pedig újra virágozni kezdett. Ez, és hogy Escrivá állítólag Franco gyóntatója volt, elegendõ a mai emberbarátoknak, hogy ott “fasiztázzák” a szervezetet, ahol csak lehet. A tagok egyébként valóban aszketikus élteformát élnek. Aki a papokon kívül a belsõ körhöz tartozik, nem él nemi életet, naponta részt vesz szentmisén, és könyörtelenül vizsgálja lelkét, ami akár sajátkezû, önkéntes fizikai büntetést von maga után.

A modern embernek, aki szinte “szétfolyva” éli jellegtelen életét, figyelemre méltónak tûnik a katonai fegyelmezettségre utaló Opus-tag magatartása. Akár arra is gondolhatnánk, hogy itt valamifajta “modern lovagi rend” alakult meg – ha nem tudnánk, hogy Escrivának aktív szerepe volt a II. Vatikáni Zsinat eredményeinek létrehozásában. Ez egy olyan sötét folt, amely mellett eltörpül a materialista szférához tartozó, pusztán emberi fegyelmezettség. A II. Vatikáni Zsinat elfogadása vagy el nem fogadása alapvetõ kritérium: aki elfogadja a reformokat, az nemcsak nem “konzervatív”, de még katolikusnak sem vallhatja magát. Mert modern katolicizmus nem létezik!

Az egymást kizáró okok akkor válnak mindenki számára világossá, ha közelebbrõl vizsgáljuk azokat a személyeket és eseményeket, amelyek a II. Vaticanumhoz vezettek.

A XIX. század közepétõl indul el egy úgynevezett Liturgikus Mozgalom, amely a szentmisét az adott nemzeti nyelven akarja olvasni, imádkozni. E mozgalom tehát lázad a szakrális – latin – nyelv használata ellen. Protestáns oldalon pedig megjelenik az Ökumenikus Mozgalom, hogy megállítsa a reformáció óta robbanásszerûen több száz “egyházra” és izmusokra széttagolt struktúrát. Az ökumenizmust még a konzervatív katolikusok is érdeklõdéssel fogadták, de számukra az egységesítés azt jelentette, hogy az egykori szakadárok “hazatérnek” az Anyaszentegyházhoz. E szerint egy kompromisszumos párbeszédrõl szó sem lehetett! A XIX. század közepétõl az egyházon belül tulajdonképpen ugyanaz mutatkozik, ami a politikai síkon már akkor is sokkal nyilvánvalóbban észlelhetõ volt: azaz a nivelláló nacionalizmus kibontakozása. Ahogy az univerzális szent hierarchia ellen fellázad a nemzeti (partikuláris) eszme, úgy rombolja szét a nacionalizmus a szupranacionális királyságokat. Itt tehát szépen megfigyelhetõ, hogy a politikai szférában hogyan kondenzál a metapolitikai, illetve metafizikai rombolás.

Az I. Vatikáni Zsinaton megfogalmazták a pápai tévedhetetlenség dogmáját. Ezt akár egy szorongató túlkapásnak is lehetne értelmezni. A szent hierarchia már érezte az ostromot. A pápai “Syllabus” – amely oly hevesen elveti a modernitás minden lehetõségét, és amelyrõl Evola azt mondta, hogy ez a tradicionalitás minimálkövetelése – szintén egyfajta kihelyezett lövészárok a Sötétség frontvonala elõtt.

A XX. század-ban XII. Piusz az utolsó Szentatya, aki – bár visszafogottabban – ellenáll a reformfolyamatoknak. A “Mediator Dei” enciklika mégegyszer leszögezi, hogy a rítust nem szabad megváltoztatni. De hiába. Gianbattista Montini, milánói érsek, aláaknázza a teológiai védõbástyát. Õ az, aki mint VI. Pál, elszabadítja a pokoli zûrzavart. De nála talán még fontosabb volt egy másik személy: Annibal Bugnini érsek, aki rendkívüli módon élvezte VI. Pál bizalmát. Pedig modernitása miatt XXIII. Jánosnál kegyvesztett volt, ami már csak azért is érdekes, mert XXIII. János semmiképpen sem mondható konzervatív egyházfõnek. Tehát itt is szépen látható a katolicizmus rohamos zuhanása. Bugnini a Liturgia reformbizottság vezetõ tagja. Credoja röviden, hogy minden genuin katolikus elemet el kell távolítani a rítusból, hogy a zsidók, protestánsok, muzulmánok ne tudjanak megbotránkozni, illetve hogy az ökumenizmus ne akadályoztassék. Egy olyan ökumenizmus, ami mindent relativizál, ami nem ismer többé bûnt, sötétséget, Sátánt és felforgató, romboló erõket. Ami elveti azt, hogy a szellem, a fény, az igazság mindig és mindig hadban áll a démoni erõk ellen. Bugnini törekvése, motivációja akkor válik érthetõvé, ha megtudjuk, hogy a Legfelsõbb Pápai Bíróság jogerõsen elítéli szabadkõmûves tagsága miatt, mert megtalálnak egy levelet, amelyben a Grand Orient Nagymestere sürgeti a liturgikus reformokat, és testvérnek nevezi az érseket. Amikor kiderül Bugnini súlyos vétke, VI. Pál állítólag mélyen megrendül, de – és ez igen sokatmondó – a reform-dokumentumokat már nem vonja vissza. Egyetlen bíboros nem hajlandó alárírni a II. Vaticanumot, sõt, élesen támadva azt, egyenesen szembe helyezi magát vele: Marcel Lefebvre (“Láttad már Lefebvre arcát? [...] Nagyon magasrendû arc. Sugárzik róla a méltóság” – László András) 1970-ben megalapítja a Szent X. Piusz Társaságot, szintén saját papképzéssel, hogy ne vesszen el az igazi katolicizmus. A szent – latin – rítust már csak náluk lehet “élvezni”. És valóban: aki egyszer ott járt, az szinte fizikailag érzi azt az erõt, ami kisugárzik az oltár felõl, és ami áthatja az egész termet és az imádkozó, éneklõ közönséget. A modernistáknak ez az ellenállás persze nem tetszik, ezért sokszor azt lehet hallani, hogy a “Lefebvristák” szakadárok. De ez nem igaz! Egyházjogilag egyértelmûen megállapították, hogy a Piusz-társaság része maradt a római-katolikus egyháznak.

Nem túlzás azt állítani, hogy a mai katolikus szertartás egy félig szabadkõmûves rítus. A zsidóság elleni imák ugyanúgy hiányoznak, mint számos ördögûzés. Helyettük bevezették a szembenoltárt, a személyes békeköszöntést, a béke és szeretet túlzott és szentimentális hangsúlyozását, és még lehetne sorolni. E hihetetlen aljas manipuláció persze megtette a hatását: a templomok konganak az ürességtõl, papok, szerzetesek és nõvérek pedig a fokozottan védett hivatások listájára kerültek. Megvalósult a “nem-járok-templomba” ökumenizmus. Közben a tátongó vallási semmibe berobbant a szekták kínálata: Hitgyülisek, Szcientológusok, UFO-nauták, sátánisták, karizmatikus mozgalmak, New-Age gurus iskolák stb. Sikerrel vadásznak az elhanyagolt, degenerált lelkekre.

Facit: a “Dominus Iesus” enciklika nem a tradícióhoz való visszatérés, akárhogyan tombol és kiabál a progresszív csõcselék. Az egész vatikáni manõvert inkább egy gyenge próbálkozásnak lehet értékelni – szánalmas, mintha egy orvos a rákos kórt vitamintablettákkal akarná gyógyítani.

De a hívõ katolikus nem válik nyugtalanná, õt nem rendíti meg a modern rombolás. Tudja, hogy a kiválasztottak az idõk kezdetétõl ismertek. Tudja, hogy Rómában az Antikrisztus fog uralkodni, és tudja, hogy “[...] nagypéntek nélkül nincs feltámadás” (Szálasi Ferenc). Azonkívül azt is tudja a hívõ katolikus, hogy Jézus Krisztus nem volt demokrata.

(Opus Dei: Orbánhegy Kollégium, 1126 Budapest, Orbánhegyi út 30.
Szent X. Piusz Társaság: Magna Mater Hungarorum kápolna, 1135 Budapest, Szent László u. 3/a I. 1.)