„Ön ismerte Hitlert. Milyen volt?” Ezerszer feltették nekem ezt a kérdést 1945 óta; nehezebbet nem is kérdezhetnének.Körülbelül kétszázezer könyv foglalkozott a második világháborúval és annak központi alakjával, Adolf Hitlerrel. De vajon volt-e egy is, mely feltárta Hitler igaz valóját? „A Hitlert övező rejtély minden emberi felfogóképességet meghalad” – ahogy egyszer a baloldali német hetilap, a Die Zeit fogalmazott.

Salvador Dalí, a művészet egyedülálló géniusza, egyik erősen drámai hatású képében megpróbált a rejtély nyomára bukkanni. Minden oldalról hegyek tornyosulnak, majd az egész képet betöltve, csak néhány méternyi finoman kidolgozott és aprócska emberalakokkal kipontozott fényárban úszó tengerparti sávnak adnak helyet. Az alakok a haldokló béke utolsó szemtanúi. Egy vércseppeket hullató telefonkagyló csüng egy halott fa ágáról, imitt-amott esernyők és denevérek lógnak, egyértelműen ugyanazt a baljós érzetet keltve. Dalí szavaival: „Chamberlain esernyője baljós fényben jelenik meg a képen, melyet a denevér tesz egyértelművé. Megütközve vettem észre, hogy úgy festettem le, mint ami óriási aggodalomra ad okot”.

Aztán bizalmasan hozzátette: „Mélyen profetikusnak éreztem ezt a képet, de megvallom, nem jöttem rá Hitler titkára. Csak mint őrült képzelgéseim egy tárgya vonzott, és mert olyan embernek láttam, aki egyedülálló módon képes a dolgokat fejetetejére állítani”.

Micsoda lecke alázatosságból azoknak a kritikusoknak, kik szamárordítást hallatva tülekednek 1945 óta nyomtatásban megjelenni „jellemrajzot adó” és többségében megvető hangvételű könyveik ezreivel arról az emberről, aki olyannyira nem hagyta nyugodni az introspektív Dalít, hogy még negyven év múltán is szorongás és bizonytalanság töltötte el saját vízióját ábrázoló festménye előtt. Dalín kívül ki próbált meg objektív portrét festeni erről a különleges emberről, akit Dalí úgy emlegetett, mint az emberi történelem legnagyobb feszültségeket szító alakját?

A vak gyűlöleten és tudatlanságon alapuló könyvhegyek elégtelenek ahhoz, hogy jellemzést vagy magyarázatot nyújtsanak a világ által valaha is látott leghatalmasabb emberről. Azon tűnődöm, hogy egyáltalán van-e ezekben az ezerszámra megjelenő, egymással össze nem egyeztethető Hitler-portrékban valami is, ami emlékeztet arra a férfira, akit ismertem. Arra a Hitlerre, ki helyet foglalt mellettem, felállt, beszélt, figyelt. Ma már lehetetlen megmagyarázni olyan embereknek, akiket évtizedeken keresztül fantazmákkal etettek, hogy amit olvastak vagy a televízióban hallottak, az nem felel meg a valóságnak.

Az emberek végül elfogadták igazságként az ezerszer újraismételt mesét. Pedig soha nem látták Hitlert, soha nem beszéltek vele, soha nem hallották egyetlen szavát sem. Hitler nevének puszta említése egy vicsorgó ördög képét idézi fel, belőle ered az emberek minden rossz érzése. Mint a pavlovi csengő, olyan ez, Hitler nevének említésére az emberek elveszítik józan ítélőképességüket. Idővel azonban a történelem majd többet követel, mint ilyen elnagyolt ítéleteket.

Mindig magam előtt látom Hitlert: békeidőben 1936-ban, a háborúban 1944-ben. Nem lehetséges szemtanúként részese lenni egy ilyen különleges ember életének anélkül, hogy ez örökre ránk ne nyomná bélyegét. Nem múlik el nap anélkül, hogy Hitler ne jutna eszembe, nem úgy, mint aki rég halott, hanem mint élő ember, ki járkál irodájában, leül székére, piszkálja az égő fahasábokat a kandallóban.

Mikor nyilvánosság elé lépett, először mindenki piciny bajuszát vette észre rajta. Számtalanszor javasolták neki, hogy borotválja le, de nem akarta, mert az emberek ilyennek szokták meg.

Nem volt magas – nem volt magasabb, mint Napóleon vagy mint Nagy Sándor.

Hitlernek mélykék szeme volt, melyet sokan megbabonázónak találtak; én nem találtam annak, és azt sem érzékeltem soha, hogy a keze elektromos áramot bocsátana ki. Elég sokszor ráztam vele kezet, de soha nem csapott belém a villám.

A pillanat hevétől vagy lanyhaságától függően tükrözött arca érzéseket vagy érdektelenséget. Néha nem szólt egy szót sem, mintha megnémult volna, de közben állkapcsai mozogtak, mintha egy akadályt akarnának felőrölni. Aztán egyszeriben megelevenedett, beszélni kezdett hozzád, de úgy, mintha a berlini Tempelhof repülőtéren százezres tömeghez szólna. Ilyenkor mintha teljesen megváltozott volna. Még egyébként jellemző sápadtsága is eltűnt, ahogy beszélt. és ilyen alkalmakkor Hitler, mintha mágikus erőket bírna, meglepően magával ragadó volt.

Ha túl keménynek tűnhetett valami megjegyzésében, azon nyomban egy csipet humorral enyhítette. A képekkel tarkított világ, a találó kifejezés készségesen álltak rendelkezésére. Egy szempillantás alatt olyan szóképet kanyarított, mely mosolyt fakasztott, vagy váratlan és lefegyverző hasonlatokkal jött elő. ítéleteiben szigorú, sőt ellentmondást nem tűrő tudott lenni, és szinte ugyanakkor meglepően békére törekvő, figyelmes és kedves.

1945 után Hitlert minden elképzelhető kegyetlenséggel megvádolták, de természetével nem fért össze a kegyetlenség. Nagyon szerette a gyerekeket. Teljesen természetes volt, hogy ha fiatal biciklisták mellett vezetett az útja, leállította autóját, és megosztotta velük étkét. Egyszer odaajándékozta esőkabátját egy esőben caplató földönfutónak. Éjfélkor megszakította munkáját, hogy elkészítse kutyájának, Blondinak az ételét.

Nem tudta elviselni, hogy húst egyék, mert az egy élőlény halálát jelentette. Nem értett egyet azzal, hogy akár egy nyulat vagy pisztrángot is feláldozzanak azért, hogy neki legyen mit ennie. Csak tojás kerülhetett terítékre, mert ha tojt a tyúk, az a tyúk életét és nem halálát jelentette.

Hitler étkezési szokásai szüntelen bámulattal töltöttek el. Hogy lehet, hogy valaki, akinek ilyen szigorú volt az időbeosztása, aki tízezer számra vett részt fárasztó tömeggyűléseken, melyekről izzadságban fürödve, gyakran kettő-négy fontot is veszítve súlyából került ki, aki csak három, négy órát aludt egy éjszaka, és aki 1940-45 között 380 millió európait kormányozva az egész világ súlyát hordta a vállain, hogy lehet – tűnődtem gyakran –, hogy a szervezetének elég volt napi egy főtt tojás, néhány paradicsom, két vagy három palacsinta és egy tányér tészta? Mégis való, hogy súlya gyarapodott!

Nem ivott. Nem dohányzott, és jelenlétében nem tűrte a dohányzást. Hajnali egy-két óra tájban kandallója mellett ő még beszélt, felhőtlenül, élénken, gyakran szórakoztatóan. Soha nem látszott rajta a fáradtság semmilyen jele. Hallgatósága holtfáradt lehetett, Hitler soha.

Úgy festik le, mint egy megfáradt öregembert. Semmi nem áll messzebb az igazságtól. 1944 szeptemberében, amikor jelentések szerint már alig botorkált, egy hetet töltöttem vele. Fizikuma és mentális ereje még mindig kimagasló volt. Ha valami új erővel töltötte el, akkor az az élete ellen július 20-án elkövetett merénylet volt. Oly nyugodtan teázott szállásán, mintha saját kis rezidenciáján lett volna a Kancellária épületében a háború előtt, vagy mintha a havas tájban és a ragyogó kék égben gyönyörködne hatalmas berchtesgadeni völgyre néző ablakán kitekintve. Kétségtelen, hogy élete legvégén háta meggörnyedt, de elméje oly világos maradt, mint a villámfény. Azon tanúságtétel, melyet halálát megelőzően, 1945. április 29-én hajnali 3-kor, különleges tartásával elénk tárt, el nem múló példaként szolgál. Napóleont, mielőtt Fontainebleau-nél lemondott a trónról, nem kerülték el a kétségbeesés pillanatai. Hitler csendben kezet rázott bajtársaival, megreggelizett, mint más napokon, aztán úgy ment meghalni, mintha sétára indulna. Mikor láthattunk a történelemben ily hatalmas tragédiát ily vasfegyelemmel beteljesíteni?

Hitler legfigyelemreméltóbb tulajdonsága mindig is egyszerűsége volt. A legösszetettebb problémák elméjében néhány alapproblémává egyszerűsödtek. Cselekedetei olyan ideákon és döntéseken alapultak, melyeket bárki megérthetett. Az esseni munkás, a világtól elzárt földműves, a Ruhr-vidéki gyáriparos, és az egyetemi professzor is könnyen követni tudta gondolatmenetét. Okfejtése oly világos volt, hogy az mindent magától értetődővé tett.

Viselkedése és életstílusa még akkor sem változott, amikor Németország vezére lett. Szerényen élt és öltözött. A Münchenben eltöltött fiatalkori évek alatt naponta 1 márkánál többet nem költött étkezésre. életének nem volt olyan időszaka, amikor magára költött volna. A Kancelláriában eltöltött tizenhárom év alatt soha nem volt saját pénze, és soha nem hordott magánál tárcát.

Hitler önmagát képezte, és ezt nem rejtette véka alá. Az entellektüelek önelégült felfuvalkodottsága, ragyogó, gondosan „előrecsomagolt„ elképzeléseik néha bőszítették. ő tudását szelektív és lankadatlan tanulmányok során szerezte, és mérhetetlenül többet tudott, mint diplomájukkal ékeskedő akadémikusok ezrei.

Nem hiszem, hogy bárki is oly sokat olvasott volna, mint ő. Átlagban napi egy könyvet olvasott el, mindig először a könyv végkövetkeztetését és az indexet, hogy felmérje, mennyire érdekes számára a könyv. Megvolt hozzá a képessége, hogy megragadja minden könyv lényegét, és azt szinte számítógépszerű elméjében elraktározza. Hallottam őt bonyolult tudományos könyvekről tökéletes pontossággal beszélni, még a háború csúcspontján is.

Intellektuális érdeklődése nem ismert határokat. Naprakészen ismerte a legkülönfélébb szerzőket, és felfogóképessége soha nem ütközött akadályokba. Mélyrehatóan értette és ismerte Buddhát, Confuciust és Jézus Krisztust, csak úgy, mint Luthert, Kálvint és Savonarolát; olyan irodalmi óriásokat, mint Dante, Schiller, Shakespeare és Goethe; és elemző írókat, mint Renan és Gobineau, Chamberlain és Sorel.

A filozófia terén is képezte magát, Platón és Arisztotelész olvasásával. Emlékezetből tudott teljes bekezdéseket idézni Schopenhauertől, és hosszú ideig magánál hordott egy kis Schopenhauer-kötetet. Nietzschétől sokat tanult az akaraterőről.

Tudásszomja kielégíthetetlen volt. Sok száz órát töltött Tacitus és Mommsen, hadvezérek, mint például Clausewitz, birodalomépítők, mint Bismarck tanulmányozásával. Semmi sem kerülte el figyelmét: civilizációk története vagy a világtörténelem, a Biblia és a Talmud, Aquinói Szent Tamás filozófiája, Homérosz, Szophoklész, Horatius, Ovidius, Titus Livius és Cicero összes mesterműve sem. úgy ismerte Julianus Apostatát, mint kortársát.

Tudása a mechanika területére is kiterjedt. Ismerte a motorok működési elvét, értett a különféle fegyverek ballisztikájához, az orvostudományokban és biológiában való jártasságával megdöbbentette a legjobb orvoskutatókat.

Hitler tudásának széleskörűsége meglepheti vagy elégedetlenséggel töltheti el azokat, kik nem tudtak róla, de ez mindazonáltal történelmi tény. Hitler e század egyik legműveltebb embere volt. Sokkalta műveltebb, mint Churchill, az intellektuális mediokrata, vagy Pierre Lavaal, az ő érintőleges történelemtudásával, műveltebb, mint Roosevelt vagy Eisenhower, aki soha nem jutott túl a detektívregényeken.

Hitler már kora gyermekkorától különbözött a többi gyerektől. Belső erővel rendelkezett, szelleme és megérzései vezették.

Még csak tizenegy éves volt, és már nagyon ügyesen rajzolt. Ez időben készült vázlatai jelentős szilárdságról és lendületességről árulkodnak. Első festményei és akvarelljei, melyeket 15 éves korában készített, érzékeny költőiséggel áthatottak. Egyik legmegdöbbentőbb korai műve, „Az Utópia Erőd” szintén ritka képzelőerővel megáldott művésznek mutatja. Művészi érdeklődése szerteágazó volt. Ifjú korától kezdve írt verseket. Egy teljes színművet diktált le Paula húgának, akit megdöbbentettek elképzelései. 16 éves korában, Bécsben egy opera komponálásába kezdett. Még a díszletet, jelmezeket is megtervezte. A szereplők természetesen wagneri hősök voltak.

Hitler nemcsak művész, de mindenekelőtt építész volt. Műveinek százai legalább annyira építészeti, mint festői szempontból említésre méltóak. Emlékezetből minden részletre kiterjedően meg tudta jeleníteni egy templom hagymakupoláját, vagy egy kovácsoltvas bonyolult cirádáit. Hitler azért is ment a század elején Bécsbe, hogy vágyaival összhangban építész lehessen.

Amikor valaki azt a sok száz festményt, vázlatot, rajzot látja, amiket az idő tájt készített, és amelyek nyilvánvalóvá teszik, hogy tökéletesen értett a térbeli ábrázoláshoz, akkor megdöbbenve veszi tudomásul, hogy a Szépművészeti Akadémia két egymást követő felvételiéről is kibuktatták. A német történész, Werner Masen, aki nem Hitler-szimpatizáns, súlyosan elítéli e vizsgáztatókat: „Minden műve kivételes építészeti tudásról és tehetségről árulkodik. A Harmadik Birodalom megalkotójával szemben az egykori Bécsi Szépművészeti Akadémia szégyenben maradt”.

Hitler szobájában mindig ki volt rakva édesanyjának egy képe. Halála napjáig végigkísérte hőn szeretett édesanyjának emléke. Mielőtt 1945. április 30-án eltávozott e földről, édesanyja fényképét helyezte maga elé. Kék szeme volt, mint Hitlernek, és hasonló arca. Anyai szíve tudta, hogy fia különbözik a többi gyerektől. Szinte úgy viselkedett, mintha ismerte volna fia végzetét. Nehéz szívvel halt meg, a fiát övező óriási titokzatosság miatt.

Fiatalsága évei idején Hitler szinte remeteéletet élt. Legfőbb vágya volt, hogy visszahúzódjék a világtól. Magányos szívvel járt magában, szegényes étkeket evett, de három közkönyvtár könyveit befalta. Tartózkodott a társalgástól, és kevés barátot számlált.

Szinte lehetetlen még egy oly sorsot elképzelni, amikor is valaki ily kevéssel indul, és ily magaslatokra jut fel. Nagy Sándor király fia volt. A jó családból származó Napóleon 24 évesen már tábornok. 15 évvel a bécsi évek után Hitler még mindig egy ismeretlen tizedes. Sok ezer embernek ezerszeresen több lehetősége volt nyomot hagyni a világban.

Hitler körülményeivel nem sokat törődött. Bécsben egy lerobbant, szűkös albérletben lakott, de ez nem érdekelte. Bérelt egy zongorát, mely a szoba felét elfoglalta, és operája komponálására összpontosított. Kenyéren, tejen és zöldséglevesen élt. Valóban szegény volt, nem volt még kabátja sem. Havat lapátolt, ha leesett a hó. Csomagokat cipelt a pályaudvaron. Heteket töltött hajléktalanszálláson, de a festést, az olvasást nem hagyta abba.

Mélységes szegénysége ellenére Hitler mégis mindig tisztán, rendesen járt. Háziurak és házinénik Bécsből és Münchenből is megemlékeztek kellemes modoráról, előzékenységéről. Viselkedése kifogástalan volt. Szobája mindig makulátlan, szegényes vagyontárgyai gondosan elrendezve, ruhái szépen vállfára akasztva, összehajtva. Maga mosta és vasalta ruháit, ami abban az időben férfiaknál ritka volt. Nagyon kevéssel beérte; az a pénz, amit néhány képének eladásával szerzett, minden szükségletét fedezte.

Egy bencés kolostor templomának szépsége, ahol kórustag és ministráns volt, oly mélyen érintette, hogy röpke vágy ébredt benne, hogy Benedek-rendi szerzetes legyen. Furcsamód ebben az időben volt az is, hogy amikor misére ment, útja a kolostor bejáratának kőcímerébe vésett szvasztika alatt vezetett el. Ez volt az első szvasztika, amit életében látott.

Hitler apja vámhivatalnok volt, és azt remélte, fia majd nyomdokaiba lép, és ő is köztisztviselő lesz. Tanítója a szerzetesi életre biztatta. Hitler végül Bécsbe ment, vagy inkább menekült. Bécsben az akadémia bürokratikus középszerűsége miatt művészi törekvéseiben megakadályozva, Hitler gondolataiba mélyedt és elzárkózott a világtól. Ausztria–Magyarország hatalmas fővárosába beleveszve sorsát kutatta.

Hitler életének első 30 évében az 1889. április 20-i dátum néhány embernek jelentett csak valamit. E napon született Braunauban, az Inn-völgyének egy kis városkájában. Bécsi számkivetettsége alatt gyakran gondolt szerény kis otthonára és főleg édesanyjára. Amikor édesanyja beteg lett, Hitler hazatért Bécsből, hogy gondját viselje. Hetekig gondozta, elvégezte a házi munkákat, és támaszként állt mellette, mint a legszeretőbb fiú. Amikor végül meghalt, karácsony estén, Hitler fájdalma óriási volt. Bánattól sújtottan temette el édesanyját a kis vidéki temetőbe. „Soha nem láttam ekkora fájdalmat” – mondta édesanyjának orvosa, aki egyébként zsidó volt.

Hitler még nem koncentrált a politikára, de anélkül, hogy ez kikristályosodott volna benne, erre volt leginkább hivatott. A politika végül is egybeolvadt művészetszenvedélyével. Az emberek, a tömegek lettek az agyag, melyből a szobrász halhatatlan formát farag. Keze alatt az „emberagyag” olyan mesterművé vált, mint amilyen Myron egy márványszobra, egy Hans Makart festmény vagy Wagner Ring Tetralógiája.

Zene-, művészet- és építészetszeretete nem távolította el a bécsi társadalmi problémáktól és politikai élettől. Hogy fennmaradhasson, más munkásokkal együtt közönséges munkásként dolgozott. Csendes szemlélő volt, de figyelmét semmi nem kerülte el; sem a burzsoá hiúság és önzés, sem az emberek erkölcsi és anyagi nyomora, sem a százezres munkástömeg, amint haraggal szívében hömpölygött tova Bécs széles sugárútjain.

Meghökkent attól is, hogy Bécsben egyre nőtt a kaftános zsidók száma, Linzben ez ismeretlen jelenség volt. „Hogy lehetnek ezek németek?” – tette fel magának a kérdést. Elolvasta a statisztikát: 1860-ban 69 zsidó család volt Bécsben, 40 évvel később 200.000. Mindenhol ott voltak. Megfigyelte beáramlásukat az egyetemekre, jogi- és orvosi pályákra, és látta, hogyan kaparintják meg a sajtót.

Hitler közvetlen szemlélője volt azoknak a szenvedélyes reakcióknak, amiket ezen invázió a munkásokból kiváltott, de a helyzet nem csak a munkásokat aggasztotta. Ausztriában és Magyarországon is sok jelentős személy fejezte ki nemtetszését amiatt, hogy úgy látták, hazájukat idegenek özönlik el. Hitler lelkesen hallgatta a meggyőző kereszténydemokrata szónokot, Bécs polgármesterét. Hitler a 8 millió ausztriai német sorsát is szívén viselte, akik Németországtól elszakadván megfosztattak jogos német állampolgárságuktól. Ferenc József császárt keserű, jelentéktelen öregembernek látta, aki nem tudott megbirkózni sem a napi problémákkal, sem a jövő kihívásaival.

A fiatal Hitler csendesen összegezte elméjében a tapasztalatokat.Először is: Az osztrákok Németországhoz, a közös hazához tartoznak.

Másodszor: A zsidók idegenek a német társadalomban.

Harmadszor: A hazafiság csak akkor bír érvénnyel, ha az minden társadalmi osztályra kiterjed. Azok az egyszerű emberek, akikkel Hitler bánatban, megaláztatásban osztozott, ugyanúgy részét képezik a hazának, mint a felsőbb körök milliomosai.

Negyedszer: Az osztályharc előbb vagy utóbb egyaránt arra kárhoztat munkást és főnököt, hogy tönkretegyék az országot. Egyetlen ország sem élheti túl az osztályharcot; csak a munkás és munkaadó közötti kooperáció szolgálhatja az ország javát. A munkást tisztelni kell, rendezetten és megbecsülésben kell élnie. Az alkotókedvet nem szabad megtörni.

Amikor Hitler később úgy nyilatkozott, hogy társadalmi és politikai nézetei Bécsben alakultak ki, igazat szólt. Tíz évvel később mindenki azokról a problémákról beszélt, amelyeket ő akkoriban Bécsben megfigyelt.

Hitlernek tehát hosszú éveket kellett Bécs zajgó városában mintegy számkivetetten élnie, és mégis szép csendben mindent megfigyelt. Ereje belülről fakadt. Nem várta senkitől, hogy helyette gondolkozzék. Kivételes emberek, dacára az emberek tömegeinek, mindig magányosnak érzik magukat. Hitler magányosságát úgy tekintette, mint csodálatos lehetőséget a magába mélyedésre, és arra, hogy ne merüljön el a nemtörődömség tengerében. Hogy ne vesszék el a terméketlen és kopár sivatagban, az erős lélek magában keres menedéket. Hitler ilyen lélek volt.

Hitler villáma a szó volt.

Minden művészi tehetsége mesteri kommunikációs és szónoki képességén keresztül tört magának utat. Hitler nem akart volna a szó erejének felhasználása nélkül vezér lenni. Csak szemfényvesztő lett volna, akit magát is elragad mutatványa. Akkor volt teljesen elégedett, amikor szavainak mágikus ereje megérintette azok szívét és szellemét, akikhez szólt.

Minden egyes alkalommal, amikor életében szerzett tudását misztikus szépséggel átadta az embereknek, úgy érezte, újjászületett.Hitler szónoki képességének igéző volta még nagyon hosszú ideig jelentős kutatási területet fog a pszichoanalitikusoknak biztosítani. A rejtély kulcsa Hitler szavának ereje. E nélkül soha nem lett volna „Hitler-éra”.

Hitt Hitler Istenben? Mélyen hitt. Mindenható úristennek, minden tudott és nem tudott dolog Urának tekintette.

Propagandisták úgy állítják be, mintha ateista lett volna. Nem volt az. Megvetette az álszent és anyagias klérust, de ezzel nem állt egyedül. Hitt a teológiai dogmák és szabályok szükségességében, és hangoztatta, hogy ezek nélkül a keresztény egyház grandiózus építménye összeomlana. Szelleme összeütközésbe került e dogmákkal, ugyanakkor felismerte, hogy az emberi elmének nehéz a teremtéssel kapcsolatban felmerülő összes problémát, annak határtalan perspektíváit és lélegzetelállító szépségét felölelnie. Vallotta, hogy minden embernek vannak szellemi szükségletei.

A csalogány dala, egy virág színe és mintázata újra és újra a teremtés nehéz kérdéseihez vezették vissza. A világon senki nem beszélt nekem ily ékesen Isten létéről. Nem azért, mert kereszténynek nevelték, hanem mert felismerte Isten létének szükségszerűségét.

Hitler hite meghaladta a formulákat és érintőlegességeket. Isten volt számára mindennek alapja, mindenek irányítója: úgy az ő sorsának, mint mindenki másénak is.

Fordította: Parragh Mónika