Ma az emberek már nem képesek tapsolni, csak huhogni. A taps a legtökéletesebben és legõszintébben tükrözi egy embercsoport reakcióját: örömét, fájdalmát, hiányérzetét, cinikusságát, még hazugságát is. Akár a legõszintébben hazudik. Színésznek, elõadómûvésznek kifinomult hallása alakult ki, hogy a tapsból azonnal visszahallja produktumának sikerét-kudarcát. Taps és taps, siker és siker, bukás és bukás között tud különbséget tenni. Más a premier, a fõpróba, a délelõtti matiné, a tízedik elõadás tapsa, és más egy 1956. október 23-ai esti taps, mikor már behallatszanak a Rádió elõtti puskaropogások. De más a Nemzeti Színház legyilkolása elõtti utolsó elõadás tapsa is.
Mindennek már vége. Vége az elhangzott mû kicsengése és az elsõ bátortalanul összeverõdõ tenyér közötti katartikus csendnek, mikor a zenemû utolsó akkordja kiárad az ég felé, de még visszaverõdik a falakról, egyik oldalról a másik oldalra hömpölyög, s a nézõ lélegzetvisszafojtva, de lélekkiáradással, és -tükrözéssel várja a teljes némaságot, hogy a következõ tizedmásodpercben végre átadja magát a felszabadulásnak, az örömnek, tombolásnak, ujjongásnak, amit természetesen arisztokratikusan és elegánsan kezeinek összeérintésein keresztül fejez ki. Nem a lábán, nem a torkán s nem is az öklén, hanem az ujjbegyek és párnácskák apró idegvégzõdésein keresztül.
Az érintés tudniillik egy metafizikai csók. A taps a hallgató lélegzetének terjedése a hullámzó éterbe az elõadó felé. Távoli csókját a kiválasztott hölgyünk is a felfordított tenyerérõl leheli felénk. A kéz halál. Latinovits-Szindbád halálakor az orgonáló asszony megakadt ujjacskáit a hõs közeli kezének lélegzése váltja fel: a tenyér még mozog, lassan kinyílik és összecsukódik, mint egy haldokló szív.
Zeusz megszületése után – hogy Kronosz ne hallja meg a sírását – az Ida-hegyi manók kardjukkal pajzsaikat ütötték-verték, és éktelen óbégatásba és kiáltozásba kezdtek. A gyermek ösztönlélegzését, sírását hangerejükkel álcázták. Kronosz tudta, hogy fia életére tör, de csak egy pólyába csavart követ kapott csecsemõként. Korunk – hogy finoman fogalmazzunk – liberomobja, akik koruknál fogva még nem csápolhattak ’46-ban a Zeneakadémián (nem úgy, mint egyes mai sztárújságírók), nem engednek megszületni egy-egy mûalkotást, hanem mint egyszeri csõcselék-manók, elõadókká emancipálódnak-züllenek. Hamisan üvöltve – itt a demokrácia – végigdanolják az elõadó zenéjét. Ez esetben persze mûalkotásról szó sincs, senki nem hall semmit, nem is kell nagyon elõadni bármit. Sõt, a leginkább zenélni nem tudók kifejezetten biztatják közönségüket (csõségüket): rajta, tapsoljatok, ordítsatok, így nem kell túlzottan szinkronban tátognom a playbackre. Ti is csövesek vagytok, mi is csövesek vagyunk. A színpadon tehát – az elõadói pulpituson, a mûvészet szent oltárán (ahol valaha még Bajor Gizi bevonulásának ruhasuhogásait hallgattuk) – halálnémaság és néma haltátogás. (A hangszóróhegyeket a színpad két oldalára építik.) Minél nagyobb az elektronikus decibel, annál ordenárébb a reakció. Ha ti így, akkor mi is így – a diszkrimináció nélküli jogegyenlõség és testvériség nevében. Elõadó és közönség között végre nincs hierarchia. Akár felugorhatok a színpadra. Színpad már nem is kell. A modern színházcsinálók ma szeretnek elvegyülni a közönségben, hogy – mint mondják – feloldódjon közöttük a feszültség. Már nem kell drámai feszültség, együtt ugrándozunk a középen kialakított hatalmas kloákában. (Idézzük magunk elé az öltönyben-nyakkendõben fetrengõ, szerencsétlen hitgyülisek orgazmus-csápolásait.)
De menjünk tovább: 2000. esztendõnk furfangos egy tûnõ árny. Már nem elég nekik a Nagy Közösülési Gruppentrutymó, õskibucukban még mindig magányosnak érzik magukat: vannak még kis hazánkban olyan elvetemült szélsõjobboldaliak, akik a színpadi hõs intim szavait drámai feszültségben szeretik (valaha) hallgatni: Holnap és holnap és holnap: tipegve / Vánszorog létünk a kimért idõ / Végsõ szótagjáig... (E sorokat egy mai színész el tudná-e mondani az eredeti Shakespeare-i–Szabó Lõrinc-i dikcióban?) Megirigyelhették a Szent Jobb meghitten csendes körmenetét, kitalálták hát – no nem a saját nem létezõ agyukból – a mobil kamionszínpadot, és A fekália közös!-bömböléssel végigürítették a fél várost. Ha mi nem megyünk a tömeglatrinára, kiárasztják azt nekünk. Másnap Budapest kutyái féltékenységükben (és félelmükben, hogy itt trónbitorlás készül) dupla tonnát termeltek.
Tovább: Ne gyilkolásszuk annyit szegény globalista Melindát! Bánk egy nyilas keretlegény, aki két romaaktivista kardélre hányása közben nem tiszteli a hányingert kerülgetõ leszbi-paca-dö áriáit: giccses zenéjével nem átallja megzavarni a másság-amazonokat, és alattomosan átkornyikál a klezmer-színpadra: Hazám, hazám...
A magány fokozódik: a fõváros kicsinek bizonyult. Anarcho-baloldali globális internetezõk Prágában gyülekeznek, és megtámadják – kiket is? –, hát önmagukat. Önmaguk ellen tüntetnek, verekednek, rombolnak, és két macskakõ elhajítása között Coca Colával oltják szomjukat. Internacionalisták a kozmopoliták ellen. Tanultak elõdeiktõl: ha elfogy az ellenség, gyilkold saját fajtádat. (Soros a tû fokába szorulva álcából önleleplezõ könyvet jelentet meg, a kommunisták nagygyûléseiken önmagukat tapsikolják. Ego, ego, ego.) Megvalósult a globális egoszínház, milliárdos tévéközönséggel. A leheletfinom taps püfölésbe, rendõrkordon-dobálásba, gyilkolásba torkollik. A kéz a legpraktikusabb gyilkos szerszám.
J. P. P.