|
LÉTEZŐ, LÉTEZÉS, LÉT
A jelenkor viszonylatában talán minden másnál megdöbbentőbb számunkra az az érdeklődéshiány, sőt unottság, ami az emberi élet nagy kérdéseivel szemben egyre inkább megmutatkozik.
Egyesek szerint nincs szó ilyesmiről; rengeteg könyv és tanulmány jelenik meg, a legváratlanabb helyeken, a legkülönfélébb témákban és formákban. Azonban éppen a túlkínálat, a mennyiségi jelenlét az, ami igen gyakran eltávolít a leglényegesebb kérdésektől és válaszoktól.
Senki nem tagadhatja, hogy mára már az „izmusok” kora is lejárt. Csaknem teljesen megszűnt az a néhány évtizeddel korábban még tapasztalható lelkesedés is, amellyel többen – ha másra nem is voltak képesek – népszerűnek nem mindig mondható gondolati irányvonalak hívéül állították be magukat. Mára csak a legvulgárisabb, leginkább semmitmondó irányzatoknak, és a legnépszerűbb, legmegalkuvóbb, legönteltebb gondolkozóknak vannak nagyobb számban híveik. A huszadik század elején még városi szinten beszédtéma volt például egy-egy művész, egy-egy író: éppen mit csinál, mi az, amit alkot, hogy gondolja ezt és azt. – Mindez ma már elképzelhetetlen.
Volt – és van – azonban valami, ami hamarabb kezdett – és amennyiben ma is létezik, gyorsabban kezd – eltűnni, mint az ilyen vagy olyan gondolati irányzatok és ilyen vagy olyan művészek iránti érdeklődés. Sőt, ennek a valaminek a háttérbe szorulása nagyban kiváltó oka volt az önálló gondolkozás nélküli, irányzattól irányzatig tartó tévelygésnek, majd ezt követően a gondolati érdeklődés általánosabb hiányának. Az egyes alapvető jelentőségű fogalmak, kategóriák, kifejezések irányában mutatkozó érdeklődés hiányáról van szó.
Messze vagyunk már azoktól az időktől, amikor egyes szavak, szóösszetételek és kifejezések még lelkesítették az embereket – legyen szó akár a művészetek, a politika, a filozófia vagy a vallás világáról –, amikor még képesek voltak azonosulni ezekkel. Valaha egy-egy fogalom célt és irányt szabott az emberi életnek, visszatükrözte annak értelmét, és nem minden csak ilyen vagy olyan irányzatnál és személynél, ebben vagy abban az értelemben szereplő, külsőleges fogalom, kifejezés, kategória volt.
Az unottság és az érdektelenség tekintetében ez az utóbbi vonatkozás ítélhető a lehető legsúlyosabb mulasztásnak. Az emberi élet nagy kérdéseinél – amelyeket önerőből, önállóan, szabadon kell feltenni, nem pedig valamely iskola vagy irányvonal kérdéseként – felmerülő terminusok kapcsán az a téves felfogás járja, hogy e fogalmak „pusztán fogalmak”, elméletiek és elvontak. Ez koránt sincs mindig így; ez nem igaz. Fogalmakkal, kulcskifejezésekkel foglalkozni nem feltétlenül jelent „nominalizmust”. Az ember – önnön magasabb rendű összefüggései révén – azonosulhat e fogalmakkal és az általuk kifejezésre juttatott valóságokkal. Minthogy az ember – legalábbis nagyobb részt – szellemi eredetű, otthon érzi magát bennük, egyfajta hazatalálás mehet végbe mögöttük. Ami pedig a másodlagos, harmadlagos és sokadlagos fontosságú kifejezéseket, kategóriákat illeti, ezek egy zsinórmérték közbülső fokozataiként szolgálnak és a legvégső ideákat, princípiumokat kifejező fogalmak felé mutatnak.
Aktív, autonóm, intuitív gondolkozás révén a kifejezések „megelevenedhetnek”, „életre” kelhetnek, a maguk mibenlétének megfelelően egy igazán „élő” áramlatból, effektív szellemi életünkből részesedhetnek. Így válnak valóban szellemi jelentőségűvé, szellemi valóságok kifejezőivé (amely valóságokra egyébként az önmagukban legmagasabb rendű fogalmak is vitathatatlanul csak utalnak). Éppen ezért – és a fent említett körülmények figyelembevétele folytán – arra az elhatározásra jutottunk, hogy elindítunk egy sorozatot, amely igen rövid, tömör cikkek formájában – analizáló és rendszerező törekvés nélkül, a maguk fő és legfőbb irányaiban – áttekint és felelevenít néhány nagyon fontos emberi és szellemi alapfogalmat.
Mindjárt az elején egy olyan fogalomsort, egy olyan fogalmi triászt vizsgálunk, amelynek kategóriái önmagukban is bizonyítják, hogy az emberi gondolkozás eredeti és tradicionális iránya egyáltalán nem a puszta elmélet és absztrakció volt. Mi is bizonyíthatná ezt jobban, a lét és a létezés fogalmánál?
A létező, a létezés és a lét alapkifejezések egymással hierarchikus viszonyban állnak. A hierarchia, amit együttesen kifejeznek, felöleli az ontológia (lét-, létezés- és létezők-elmélet) teljes szféráját, s mindemellett olyan ontológiát képez, amely a metafizikum felé mutat, mintegy abból származik, lévén, hogy a lét – a létezők létezésétől megkülönböztetett tiszta lét – hyperontológiai, természetfölötti valóság irányába mutató kategória.1 Ennek a hierarchiának a három „állomásáról” van szó, oly módon, hogy a közbülső kategória kevéssé állomásszerű, számtalan fokozattal bír, és összekötő szerepet játszik a két szélső kategória között.
A hierarchia alsó pontján a
létező áll, ami a skolasztikus-tomista filozófiában az ens
nevet viselte. Nem kizárólag konkrét individuális létezőket értünk alatta,
miként az életben is létezőnek mondunk például egy gondolatot, vagy
magát a gondolkozást, mint olyat. A létezők individuálisak vagy
individualitás alattiak.2
Alapvető értelemben véve egyetlen létező sem teljesen autonóm
módon létezik. Mibenléte (quidditas) és formája, vagyis a
természete az, ami létében dominál, nem pedig létezése. A
létezésből csak részesül; nem birtokolja a létezés teljes
szféráját és intenzitását. Részben aktív, részben létezik ő maga, a többi
részt kapja létezését. Nem önnön létezésével azonos, hanem
formájával és mibenlétével. Természete tehát nem a létezés. Részesül a
létezésből, de nem azonos a létezéssel. Annyiban létezik aktuálisan,
amennyiben létező, ami azonban túl van a maga létezői
mivoltán, annak vonatkozásában létezése csak potenciális. A létezés
túl nyúlik rajta, és azt ily módon és ennyiben mástól kapja. Aquinói Szent
Tamás mondja: „minden dolog, amelynek létezése más, mint a
természete [mibenléte és formája; a maga létezői volta],
szükségszerűen mástól kell, hogy nyerje a létezését. (…) minden,
ami más által van, visszavezethető az első okra, arra, ami maga által
van”.3
A létezés minden létezőt, mint
olyat, mindig meghalad. Az, ami maga által van, pedig teljesen birtokolja
a létezést, teljesen túlnő a formán és a mibenléten. „…ő maga
csak lét” – mondja Istenről Szent Tamás.4
„...lényege nem más, mint maga a létezése”, „Istennek nincs
mibenléte, vagy szubsztanciája, mert esszenciája nem más, mint
léte”.5
Itt, ezen a ponton kell rátérnünk a létezés és a lét között tehető
különbségre.
Aquinói Tamás is többször megvallja,
hogy az esse különböző értelemben veendő.6
A létezők léte – az a lét, amelyben a hangsúly a
létezőre, a „létezői vanságra” kerül – inkább létezés. Ebben a
létezésben a természet – a mibenlét és a forma – nem válik teljesen
meghaladottá. Exisztenciáról van szó, amely szó szerint
’előállást’, ’eléállást’ jelent (az elszármazás értelmében), s ilyen módon
sokkal inkább a létezők, mintsem a létezés és a lét
világát fejezi ki.7
A létezés itt mindig korlátozott módon, a
létezőiséghez hozzátapadva valósul meg, nem lépve túl az élet
kereteit8
– noha létezésével és létezésében egy létező már elindult affelé,
hogy több legyen a maga létezői mibenléténél. Teológiailag fejezve
ki magunkat, Isten létezése azonban a lét szintjén valósul meg,
amely egyetemes exisztencia, és az egyedüli tiszta, teljesen önmagára
alapozott létezés. (Az egyetemest itt messze a földi kereteken túli
értelemben kell venni: minden exisztenciát felölelő és meghaladó.)
A lét annyiban különböztethető
meg tehát a létezéstől, hogy benne a létező, a mibenlét, a forma,
az individuális természet, az exisztencia és az élet teljesen
meghaladott. A lét, ahogy Parmenidész – a letűnt tradíciók e
figyelemre méltó antik örököse – mondja, „egyedüli” és
„mozdulatlan”.9Aquinói
Szent Tamás szerint, „az összes perfekcióval rendelkezik”, amelyek „minden
dolognál tökéletesebb módon vannak meg benne, mivel ezek abban egyként
találhatóak meg, míg a többiekben elkülönülten.” „Az a lét ugyanis,
ami Isten, olyan, hogy semmi nem adható hozzá, ezért pusztán tisztasága
révén minden más létezéstől különböző lét.”10
Úgy kell felfognunk, hogy egy
létezőt a létezéssel való azonosulása, tehát létezésének
intenzitása és tisztasága emelhet fel a létig. Mindemellett
fokozatos átmenetet kell tételeznünk létezés és lét között,
noha a végső átváltás – a létezők oldaláról nézve – közöttük
diszkontinuus. A létezés egyszersmind még létesülés is, bhava, hogy
ezt a hindu és buddhista terminust használjuk. Valamilyen módon
létezővé, létesültté válás is, ami mindig a
sansârában megy végbe. A létről – egyetemessége és tisztasága
okán – ugyanez már nem állítható. A lét – mint lét – nem
„objektiválódik”, nem válik egyéni létezővé és egyéni létezők sokaságává
sem. A létezői létezés számtalan formája mintegy benne megy végbe,
de anélkül, hogy pluszt vagy mínuszt adnának hozzá.
Ami az olykor meglehetősen spekulatív,
analitikus és lényegre kevéssé törő arisztoteliánus és tomista
filozófiából az esse kapcsán, Johannes Duns Scotus szerint végeredményként
levonható, az az, hogy a létezők csak részesednek a létből (ens habet
esse), míg Isten maga a lét (Deus est ipsum esse).11
Az előbbi állapotok sora felel meg a létezésnek, az utóbbi – mint a
létezéssel való teljes azonosság – pedig a létnek.
A nyugati nyelvekkel ellentétben – ahol
nemcsak a létezést és a létet, hanem ráadásul gyakran a létezőt is ugyanaz
a kifejezés jelenti(being, etre)12
– a magyar nyelv alkalmas arra, hogy a teljes létezést
(lét) a részleges, létezői létezéstől (létezés) fogalmilag
is különválassza.13
Valamennyi ember rendelkezhet
tapasztalattal a létezőiséget meghaladó, meghaladni kezdő
létezést illetően. Egyes emlékeik, életük „önfeledt”14
pillanatai – ahogy egy fénysugár besüt az ablakon, gyermekkori
térélményeik, vagy a környezettel való bensőséges azonosság és a tiszta
hangulatok – implikálják a létezői mivolt lét irányába
mutató meghaladásának bizonyos aspektusait. A létezés
megtapasztalásainál azonban rövidesen nem a lét, hanem a
létezők világa és önnön puszta létezői mivoltuk felé fordulnak.
Nem ismerik az isteni Kinyilatkozás útmutatását, a „vagyok, aki
vagyok” példáját. A létezői léten túlmutató tapasztalatokban nem az
emlékképek, nem a tények és nem az intim, lírai jelleg az, amely a
lét állapota felé mutat. Isten felette áll a létezőknek és léte
nem hasonlítható az ő létezőiséghez ragaszkodó létükhöz;
Kinyilatkoztatásának példája a tiszta „vagyokság” – a tiszta
lét. A lét, mint lét, pedig nem létesül, és nem válik
létezőkké. Ezért nem lehet emlékkép és impresszió – semmi létező. A
lét feltétel nélküli, megmarad létnek. Túl van minden létezőn és létezői
léten. Ahogy Szent Tamás mondja, „a hozzáadódó akcidens [járulék] nem azt
a létet okozza, amelynek révén a dolog magában fönnáll, ami által a
dolog maga általi létező, hanem valamiféle második létezést
okoz”.15
A létezőiség korlátok közé
szorított létezés, a lét pedig végtelen. A létezőiség
objektív, a lét pedig immanens és transzcendens. A létezők
„vansága” különbözik Isten tiszta „vagyokságától”. Ez utóbbi
objektivitáson túli, egyedüli, tiszta „vanság” – lét.
A lét oldaláról nézve, a
létezők felülről, a lét magasságából kerülnek kialakításra, és
mint Sankara mondja, „a különféle objektumok és egyének mint változatos
arany díszítőelemek tűnnek fel.”16
Egyszerűen nem lehetnek többek díszítőelemeknél. Ugyanekkor, lét
nélkül egyáltalán, semmilyen értelemben, mint létezők sem
létezhetnének. „Azok által, akik nem választanak szét, a testi és az
érzéki sajátosságok (születés, halál stb. [mint létezők]) úgy
helyeződnek lét-tudat-önmagamba (sat-cit-âtmâ), mint égre a kék.”17
A lét előfeltétele annak, hogy létezés és létezők
legyenek,18
noha mint lét általában elszalasztott és nem megvalósított.
A hindu hagyomány tanítása szerint, a
Tudás a léttel azonos. Az abszolút tudás sehol másutt nem keresendő
a lét teljességének állapotán kívül. A lét pedig a tudat teljességének
tiszta állapotával azonos (sadcit). Egybehangzik ezzel Parmenidész
állítása is, miszerint „megismerés és lét ugyanaz”.19
Szanszkritul az igazság szó (satya) a satból, a létből
származik, mintha magyarul úgy fejeznénk ki az igazságot:
„létség”.
1 Az a mozzanat,
hogy az ontológia metafizikai áthatottságú, metafizikai eredetű és
visszavezetettségű legyen, az újabbkori filozófiákból már teljesen
kimaradt. Világosan megmutatkozik ez abban, hogy az egyes gondolkozók vagy
kizárólag szembeállították az ontológiát a metafizikával, vagy – mint a
többség – az ontológia „részterületeként” fogja fel a metafizikát. Mindkét
nézet logikátlan, inkonzekvens és eltévelyítő jellegű.
A metafizika ontológia alá rendelése a
hierarchia érzék hiányából, és a létezés és az egyetemes lét
meg-nem-különböztetéséből fakad. Az ontológia metafizikáról való levágása
és a kettő kizárólagos szembeállítása „gnószticista” jellegű eltévelyedés.
A szembeállítás bizonyos értelemben és esetekben – a létezői létezés
meghaladása értelmében és érdekében – indokolt lehet, kizárólagossá válása
azonban szintén eltévelyítő. Abból fakad, hogy a létezés és a lét között
nem fokozatos átmenetet tételeznek.
2 Általában az
individualitást – tehát a saját-individuumtól megkülönböztetve – igen tág
értelemben kell vennünk. Egy felhő például individualitással bír, ahogy
egy képzet is, noha különböző fokokon, sokszor az
individualitás-alattiságba hajolva. Mindemellett léteznek az
individualitásnak olyan szubtilis formái is, amelyek „pozitívak”,
az individualitás meghaladásának irányába mutatnak, noha nem teljesen
individualitás felettiek (szupraindividuálisak).
Ez utóbbiak okán, a létezőt, az enst gyakran
próbálták meg „lénynek” fordítani, „lényként” visszaadni. Jobb esetben ez
azon a megfontoláson alapult, hogy vannak olyan létállapotok, amelyekben
az adott létező létezése már túlmutat, túlmutatni kezd önnön létezői
mivoltán, ezért ezekben az esetekben létezőnek fordítani pontatlan és
félrevezető lehet. Igen, de a magyar nyelv „lény” kifejezése, sokkal
inkább valamilyen erősen korlátozott individualitással bíró,
szubsztrátumszerű létezőt jelent. Így az ens lényként való fordítása –
noha az említett esetekben helyesnek látszik – inkább kerülendő.
6 Pl. Questiones
Quodlibetales 9. 3. Summa Theologiae I. 3. 4 ad 2.
7 Az etimológiai
jelentés ismerete révén a korábbi filozófusok igen ritkán alkalmazták az
exisztenciát a lét megfelelőjeként. Ez tehát azért nem megfelelő,
mert a szó szoros értelmében vett exisztenciában a létezőiség, nem pedig a
lét maga a domináns.
8 Az egyik utolsó
„izmus”, az exisztencializmus egyebek között éppen azért volt tökéletlen,
mert egy korlátolt „élet” keretei közé szorította az exisztenciát;
exisztencializmusra fokozta le a létezést és az ontológiát; s
kevéssé ismerte a lét metafizikai felfogását, mint az ontológia
csúcspontját és értelmét. Mind az igazi életnek, mind egy helyes
exisztencializmusnak, mind egy konzekvens ontológiának a létezői
létezés felett álló létezés és lét fogalmából kell
kiindulnia.
9 „Egyedüli,
mozdulatlan az, minek mint egésznek neve: lét.” B 20 (Diels – Kranz)
töredék.
11 Ld. László
András: A létezők értelme. Őshagyomány 18. sz. 29–35. o.
12 Ez teszi
problematikussá René Guénon A létállapotok sokfélesége című –
témánkba vágó – művének magyar fordítását. Vö. A Lény sokféle
állapotának metafizikája. In René Guénon: Metafizikai írások I.
Budapest, 1993, Farkas, 27–140. o.
13 Ez a
különválasztás – mutatis mutandis – annak dacára is indokolt lehet,
ha egy létige főnévkénti fordításával jár együtt, lévén, hogy a lét
kifejezés aktivitást is implikál.
14 Az egoisztikus
öntudat értelmében véve a kifejezést.
16 Srî
Sankarâcârya: Âtma-bodha 9.
18 Ezért a lét,
létezés, létező bizonyos értelemben mélyebb-magasabb jelentéssel bíró
sorrend, mint a címben lévő.
19 B 3 töredék.
Parmenidész itt idézett gondolata mindazonáltal a nem végső értelemben
vett tudás értelmében is fordítható: „Mert ugyanaz a megismerés és a
létezés.” |