William Shakespeare:

 

Vízkereszt, vagy amit akartok

 

a parapedál

 

különkiadása

 

 

 

 

KOVÁCS ANDRÁS FERENC

Theatrum mundi

 

Csodálatos, hogy létezünk. Csodás

Érezni, szinte tudni, megkeresni:

Miért, miképp, s kik is vagyunk mi itt,

Terekbe vetve változékonyan,

Tán mindörökre ismeretlenül,

Külön világban forgó vándorok,

Kik föl-le szállunk, boldogan keringünk,

Mint lüktetõ vér bódult végtagokban,

Titokzatos, bizsergetõ örömmel

Áramlunk szét meggémberedt korokban,

És fölhevülten, szent hideglelésként,

Akárha forró reszketés, futunk át

Közömbös évek görbülõ gerincén…

 

Miféle gõg, mily balgaság vacogtat,

Milyen gyönyör sajog fonák valónkban,

Mi hajt, gyötör tolvaj percek szeszélyén,

Miféle szép, választott hontalanság,

Hogy otthonosnak véljük azt, mi tán nincs,

Mivel sosem volt, s mégis ott bolyong,

Hisz bujdokolhat bármi semmiségben,

Ha fölmutatjuk megváltásra vágyón,

Sajátunkként lakván a sejthetõt,

Betöltve árnyak kósza sorsait –

Oly könnyeden, mint sóhajtást a lélek,

S oly súlyosan, mint víz alatt a szikla,

Vagy elmerült, varázslatos sziget,

Hol nem dübögnek dorbéz démonok…

 

De kik vagyunk mi? Majdnem emberek,

Vagy színleg élõ légi szellemek,

Kik hiú lázban, játszi látszatokban

Fölfénylenek, kigyúlnak, elvakítnak,

Égnek, kihunynak, elhomályosulnak

Kacér tükörnél sérülékenyebben,

S alig tapinthatóbban, mint a képmás,

Mely kép, és más, és újra más, ha illan,

S csak pillanatra tetten érhetõ,

Mint állhatatlan, színjátszó selyem –

Tûnékenyebbek s foghatatlanabbak

Leszünk pazarló gyermekálmainknál.

Más-más szövet, mind szétfoszlóbb szöveg,

Szövevény… (Mindig fölfeslünk valahol.)

Mert anyagunk az idõ – szakadatlan.

 

S nem szó a szó, nem maszk a maszk! Nem óv meg,

Nem rejthet el: kiszolgáltat magunknak.

Mind meztelenre vetkezünk… Csupasz,

Kopár lesz arcunk, mint a színfalak…

Kacagni, sírni, halni már tudunk, mert

Az égi s földi karzatok, hatalmak

Még engedik – s amíg remény a rend,

Még játszhatunk…

A többi néma csend.

 

 

 „Fújjon a szél, zizegtesse csak meg a szép kis hercegi udvart…”

Parragi Eszter mondja:

 

Miért ezt a művet választottam? A Salemi boszorkányok után, amikor darabot kerestem, nagyon sok mindent olvastam. Volt egy félbemaradt darabunk, a Nincs miért, angol abszurd mű, egyfelvonásos, azt szerettük volna megcsinálni, de különböző okok miatt nem jött össze. És ez a félbemaradtság sok mindenkit zavart. Szerettük volna befejezni. És akkor én is elkezdtem erőltetni, hogy ha nem is ezt, de csináljunk valami huszadik századit. Abszurdot, ilyesmit. És akkor olvastam ilyeneket, egymás után, és iszonyúan untam szinte mindet Ionescutól Beckettig. Unalmasnak láttam őket és végtelenül modorosnak. Néhány művet leszámítva hihetetlenül rossznak tűntek. Nekem meg semmi kedvem nem volt akkor asztalbafejelős Beckettekhez. Rettenetesen sok volt bennük a manír, és tudtam, hogy ezt sajnos rögtön lehet is majd látni, ráadásul nagyon sematikus művek. De főleg unalmasak. Ezt a „modernet, modernet!”- szempontot azért  egy csomó ideig még hajtogattam magamban, de aztán szerencsére elővettem mindenféle mást is. És elkezdtem nézegetni a Shakespeare-eket. A Lóvá tett lovagokra, a Téli regére, a Szeget szeggel-re emlékszem. És persze köztük a Vízkeresztre. És azt vettem észre egy idő után, hogy bármit olvasok, közben azon gondolkodom, hogy a Vízkereszt szereposztását hogyan tudnám megcsinálni. Ki lenne Orsino, ki lenne ez meg az. És akkor egyszer csak leesett, hogy akkor minek olvasok még összevissza, ha egyszerűen ez érdekel. Akkor ezt kell csinálni.

 

 

Azt hiszem, amikor elkezdtünk dolgozni, főleg az érdekelt benne, hogy az ember folyton játszik, színészkedik, és sokszor önmaga előtt is szerepel. A Vízkereszt erről szól. (Persze egy sereg Shakespeare-darab erről szól.) És az tetszett nagyon, hogy ezügyben ez a darab nem lacafacázik. Nagyon megmond mindent. Arról is, hogy milyen ez a szereplés, ez a saját színház, hogy ez játék önmagunknak is meg kifelé is persze, meg hogy tudatos is meg nem-tudatos is. És hogy milyen nehéz ezekből a rutinokból kilépni. Ez mind érdekelt. Sőt, el is talált. Én is sokszor viselkedek így, hogy valakinek, valami nem létező nézőtérnek játszok, és nem világos, hogy miért nem azt csinálom, amiről tudom, hogy csinálnom kellene, hanem várom a vastapsot. Szóval a darab erről szólt nekem, és ez nagyon izgatott. És hogy ez az egész egy maskarás-maszkos, ripacskodó, ugyanakkor nagyon költői darab is; ez az összetettség is szimpatikus volt.

 

 

Amikor elkezdtük csinálni, akkor láttam csak igazán, hogy ez a darab milyen kegyetlenül jó. Előtte is így gondoltam, de az csak amolyan tanár-tudás volt. Rám iszonyú felszabadítóan hatott egy idő után. Tudom, hogy sokakat meg lefagyaszt. Máig, ha elmondom egy távolabbi ismerősömnek, hogy már régóta egy Shakespeare-darabbal foglalkozunk színjátszón, azt mondja, hogy: húha! Hogy: na! És érezni a hangján, hogy azt gondolja: nahát, azért ti is jót választottatok! És akkor ebben hallani, én legalábbis hallom, hogy: persze, sokat akar a szarka… És régen én is pont így gondoltam volna, én is azt hittem, hogy ilyen nagy dolgokhoz nem szabad hozzányúlni, mert hogy ezek tényleg olyan nagyon nagy dolgok. És hogy hogy jönnék én ehhez. Meg hogy jönnénk mi ehhez, ilyen mezei nemtudomkik, hát kiáll a kapanyél a szánkból, és közben azt hisszük, hogy valamit tudunk az egésszel csinálni. — És baromi jó, hogy olyan az egész darab, hogy tényleg arról van benne szó, hogy igen, kiáll a kapa a szánkból, de épp ettől bármit lehet csinálni. Ez nagyon jó. Iszonyú felszabadítóan hatott rám, de szerintem a többiekre is. Hogy mindent enged a Vízkereszt. És akkor mi is elkezdtünk mindent megengedni magunknak.

 

 

Lehetne ellenvetéseket tenni, fognak is, hogy úristen, hogy lehet három különböző fordítást összenyomni és abból egy hülye mixet csinálni, hát abból nem jöhet ki semmi, csak valami rossz értelemben vett eklektikus valami! Hogy nem lesz stílusa. Persze, ilyeneket lehet majd mondani. Hogy ez egy katyvasz. Vagy azt is lehetne rosszallóan nézni, hogy beleírtunk szövegeket. A saját baromságainkat! Hogy jövünk mi ahhoz?  Vagy hogy sok más helyről is átveszünk dolgokat, és beemeljük őket ide. Villont ugyan meg a Carmina Buranát, de akkor is. Szóval ezt mind lehet nagyon rosszallóan nézni, fogják is. Én is rosszallóan néztem volna régebben. Persze régebben én még színjátszót sem mertem volna csinálni. De a darab szellemisége meg pont olyan, hogy bármit lehet. Mindent. És mindent el is bír… És persze tudom, hogy lehet aztán jól is, rosszul is csinálni. Az ember persze igyekszik jól… De hogyha érzi, hogy jól indított, akkor lehet érezni, hogy a darab maximális támogatást ad neki. Nincsenek ebben a darabban irodalmi vacakságok, sznob dolgok, illetve vannak, de úgy, hogy kiröhögik saját magukat. Szerintem ez Shakespeare-nél száz százalékig tudatos, és ez nagyon jó volt nekünk végig.

 

 

Shakespeare ugyanígy csinálta, mindent összeollózott meg összelopkodott, ugyanúgy sztenderd elemeket használt, variált, kezdve az ikrektől az akármiig. A kiadott Shakespeare-művekből eleve semmi sem hiteles, semmi sem 100%-osan szöveghű, illetve még ezt sem lehet

 

 tudni, csak azt, hogy ezeket a tisztelők, az utódok úgy hordták össze mindenféle lomtárakból, hogy egyáltalán maradjon valami. És mindezt elvileg persze tudja az ember, meg tanítja is, de szédület látni, hogy tényleg erről van szó. És ugyanakkor mégis ezeket a darabokat nézzük, és nem az alapjukul szolgáló ötvenedrangú olasz novellákat olvassuk, amik pedig zömmel sértetlenül fennmaradtak. Nem, hanem a Romeo és Júliát. Mert Shakespeare tudott ezekkel a vacakságokkal kezdeni valamit. Mert tenyérbemászóan vulgáris lenni, meg pofátlan módon sikerhajhász, meg népszerűségért sóvárgó, meg abszolúte költői és áttetsző és finom, vagy éppen nagyon szenvedélyes… Minden így együtt benne van végül. És nem pofázik róla, ahogy szoktunk, hanem csinálja.

 

 

Elég hamar kialakult bennünk a felismerés, amit egyébként Géher István is hasonlóan lát a könyvében, hogy ez egy komplett diliház. Itt mindenki futóbolond, senki se normális. És eleve ez az alaphelyzet. Ez nem később alakul ki, amikor az ikrek belezavarnak, épp ellenkezőleg, ők igyekeznek észrevétlenek maradni. Nem, ők is ebbe zuhannak bele. Alapból ez a helyzet. Például a grófnő udvara: ott nincs két épeszű ember. Persze mindenki máshogy hülye. És ennek a másik oldala a herceg steril és cikornyás, habos világa, ami megint egy önszínház, mindenki médium benne, mindenki asszisztál is Orsinónak. Ezért nekem nagyon kellett, hogy az udvarban sokan legyenek, mert másképp nem lehet megérteni, hogy ez az ember miért ilyen. Tehát kell, hogy ha ő kimond valamit, arra mindenki azonnal rábólintson, és mindig mindenre taps legyen. Ő épp azért szenved, mert nem szenved. Mert mindene megvan, és soha nem kellett egy fél szó erejéig sem vitatkoznia, sohasem kellett strapálnia magát.

 

Olivia meg belemegy ebbe a nagy gyásznő-szerepbe, ő lesz a nagy sötét asszony, a nagy „fekete hölgy”, és ebben szépeleg, de valójában egyáltalán nem is látjuk, hogy ő gyászol. Hát mit gyászol? Mikor? Van rajta az elején egy fátyol, aztán szevasz, lazán hallgatja a bohóc tréfáit (azokat persze sokféleképpen lehet hallgatni), de végül is ez két nagy színházas világ. Van férfi-kiadása, van női kiadása, vagy összejönnek, vagy nem (persze inkább nem), és így a Herceg csak sóvárog, és az egész darabban a végéig még csak nem is látja nyílt színen a szíve hölgyét. Sőt nem is lehet tudni, hogy egyáltalán látta-e valaha, vagy csak képet látott róla, vagy csak meséltek neki róla, szóval alighanem trubadúri módon megkreálja az egész érzelmét…

 

És ezek az emberek mind olyanok, hogy bármivel találkoznak (a herceg biztosan olyan, Olivia aztán kimozdul ebből), azt a saját rendszerükbe rakják bele. Amikor az emberei azt

 

mondják Orsinónak, hogy Olivia nem fogadta a követet, mert gyászol, akkor nem az a válasz, hogy úristen, akkor reménytelen a helyzet és nem tudok odajutni, még csak nem is az együttérzés, hanem az, hogy jaj, de érzékeny szíve van, ha majd engem szeretni fog, milyen nagyon fog szeretni. Ha már gyászolni is így tud. Az egészet beteríti ez a baromság. Olivia majd kimozdul ebből azzal, hogy szerelmes lesz (azt gondolom, az tényleg szerelem, ott meg épp az a tragikomikus csavar, hogy abba szeret bele, akibe).

 

És persze ott van még egy udvartartás, élén egy Malvolióval, aki szintén mindent beleértelmez a maga hülyeségébe. És ott van ez az egész dionüszoszi Tóbiás úr-féle alvilág, burjánzik lent a kert meg a vegetáció, esznek, isznak, durrogatnak, káromkodnak, üvöltöznek. A bánat az élet ellensége, hangzik el ebben a közegben, és tulajdonképpen jogosan, mert ők aztán nagyon akarnak élni…

 

Ebbe a közegbe csöppen be Viola és Sebastian. Ők már csak hab a tortán. Ezt fokozatokban mutatja meg Shakespeare, először jön be a női oldal, Viola, aki aztán férfiruhába bújik és valamiféle köztes valaki lesz, ki tudja, hogy kicsoda. Itt persze ő kavarja meg a dolgokat, mert ő lesz szerelmes, de főleg, hogy őbele lesz Olivia szerelmes. De az igazi nagy kavarás majd az lesz, amikor bejön az ikertestvér. És akkor következnek a felcserélések. És én azt szerettem volna, hogy amikorra mindez megtörténik, akkorra már meg legyen adva az egész helyzet, ez az egész bolondéria. Hogy ezt már lehessen látni. Azt, hogy ezek az emberek maguktól olyanok, amilyenek. Vagy hát a környezetüktől, meg persze egymástól. De nem attól hülyülnek meg, hogy kívülről valami történik. És ebből lesz majd valamiféle kibontakozás vagy inkább ál-kibontakozás. Mert a nemiszervek szintjén persze megoldás a vége, de más szempontból meg semmiképpen sem. Hihetetlenül röhejes szappanopera-befejezés van odarakva, nesztek happy end meg komédia! De mi a rosseb ez? Hozzámenni valakihez, de kihez? Hát nem is ismeri! Olivia Sebastianról nem tud semmit (ez talán jobb is), persze attól eltekintve, hogy alighanem volt már köztük egy ágybeli találkozás nagy hirtelen. De más semmi. És persze ott van Viola, akihez meg az érzelmek fűződtek. És ez a kettő hirtelen elválik egymástól. Ráadásul a Herceg odamegy szegény fiú-lányhoz, hogy hát ha minden igaz, nekem is jut rész e hajótörésből. És a Viola, mint egy maradék — Viola, aki a főszereplő, és a Bohóc mellett talán a másik nagyon tudatos figura, akinek éles szeme van és jól lát és önironikus is — mint egy maradék fogy el a végén. Ez hihetetlenül kifordított dolog. És hogy ez neki jó? Az derül ki, hogy neki ez jó. Hogy ha ez a konvenció, akkor ez lesz jó. A Herceg kézen fogja őt, és ők lesznek a Nagy Pár. Persze ott van az udvartartás is, ahol

 

 

 

valahogy képződik egy Tóbiás-Mária páros hirtelen (persze ennek van előzménye). És akkor már adja magát, hogy nálunk összejöjjön a női Fábiánunk az András úrral, mert akkor már mindenkit össze kell párosítani. És ez a teljesen röhejes, nagyon a fejünkbe nyomott szimmetria, ez nagyon jól meg van a darabban eleve csinálva.

valahogy képződik egy Tóbiás-Mária páros hirtelen (persze ennek van előzménye). És akkor már adja magát, hogy nálunk összejöjjön a női Fábiánunk az András úrral, mert akkor már mindenkit össze kell párosítani. És ez a teljesen röhejes, nagyon a fejünkbe nyomott szimmetria, ez nagyon jól meg van a darabban eleve csinálva.

 

Emlékszem, hogy az elején vacilláltam, hogy ki ki legyen. És most, ha ez eszembe jut, elképedek. De furcsa, hogy én egyáltalán gondolkodtam azon,  hogy valaki lehet-e valamelyik szereplő. Mert persze most már jó esetben másfél éve mindegyik szereplő belenőtt a szerepébe. A lényeg, hogy most már nem tudom Tóbiást másnak elképzelni, mint Ricsinek, Andrást másnak, mint Bercinek, a Bohócot Verának, Oliviát Zsuzsának, és ez így van már bármelyik szerepnél, bárkit felsorolhatnék…

 

Nem tudom, milyen lesz az előadásunk, mit tudunk megmutatni mindabból, amire rájöttünk. Ami idáig történt, az most már mind nem fontos. Az se, hogy voltunk vele mindenféle táborokban, hogy minden elképzelhető módon dolgoztunk vele… Mindebből nem fontos semmi. Csak az, hogy most mi lesz. Csak az előadás jelent most már valamit — ha egyáltalán jelent majd valamit. De most úgy vagyok vele, hogy nagyon-nagyon bízom abban, hogy ez a két év már nem tud

(Folytatás a 17. oldalon)

 

 

 

 

 

 

eltűnni. Hogy bármi lesz, igazából olyan nincs, hogy ez a rengeteg munka eltűnjön. Nem tűnhet el, hogy ezek az emberek már iszonyú régen ismerik egymást, hogy a Heptameron-táboroktól kezdve a Versdallamokig vagy az előző színházi előadásokig, fesztiválokig, sőt kocsmázásokig rengeteg közös élményük van már. Erre ez az előadás totálisan ráépül, és mindaz, amit felsoroltam, olyan alatta, mint egy háló, ami baromira tartja. És ha esetleg nem is lesznek nagyon jók az előadások, vagy ha bárki, például a közönség úgy érzi, hogy nem lett jó, én úgy gondolom, hogy van egy szint (ezt a Saleminél is éreztem), ami alá nem tud menni. Mert ezek a kapcsolatok tartják benne a lelket, és ez sokkal erősebb, mint bármi más. Igazából én abban hiszek, hogy kell, hogy legyen társulat. És nagyon jó, hogy van.

 

És talán épp ebből fakad (most nem is konkrétan csak a Vízkeresztről beszélek), hogy minden ilyesfajta nagyon együtt-csinált dolgot mások gyanakodva néznek. Malvoliók. Mert kívülállók, mert csak látják, hogy ezek örökké együtt vannak, mindig vannak közös dolgaik, közös témáik, ami összetartja őket. Amibe ők nem tartoznak bele és ezért nem is értik. Mert ők

nem tudnak vagy nem akarnak, vagy nincs módjuk így dolgozni… Nem részei. Nincs rálátásuk. És ettől ilyen összeesküvés-szinten viszonyulnak hozzá… Ez általános. Minket is kidobtak egy előző próbahelyünkről, a Kondor Béla Művelődési Házból. Az igazgatónő, egy Malvolio II. ránk nyitotta az ajtót, hogy ilyen mosdatlan szájjal hogy lehet beszélni. Mondtuk, hogy ez Shakespeare. Erre rögtön visszavett a lendületből, mi viszont azóta sem próbáltunk ott… A szituációt persze bele is raktuk a darabba, mert nem lehetett kihagyni, ahogy szent arccal visszajön valaki, hogy bocs, elfelejtettem bemutatkozni, én vagyok itt a tótumfaktum…

 

Az embereken tényleg rengeteg múlik. Én azt a színházat szeretem, ami az emberekről szól. És e téren voltak problémáink. Voltak szerepek, például a Bohócé, ami három emberen ment keresztül, mire megtaláltuk a Verát. Tavaly év végén meg simán lelépett egyszerre négy ember. És ezeket a helyzeteket mind túl kellett élni. Jó ideig nem volt például Hercegünk, őt helyettesítette Mallior, aki szuper jó improvizációkat hagyott rá Ákosra, aki most majd megcsinálja a figurát…

 

Vannak a darabban nagyon összetett jelenetek, és igazából csodálom, hogy ilyen fiatal emberek hogy tudják ezeket ilyen jól megcsinálni. Hogy tudhatnak az életről ennyit? Érzelmileg nem lesznek egysíkúak nagyon bonyolult jelenetek sem, például amikor Viola először megy követségbe Oliviához. Mi is történik ott? Mitől lesz érdekes Oliviának Viola? Vagdalkozik ott az a két nő, de mi ez a találkozás? Oliviát épp a taszítás vonzza? Vagy lehet ott még más is? Meg a másik szerelmessége, szerelmes állapota… Ezek a másikat látják szerelmesnek, és igazából abba szeretnek bele, ahogy a másik szerelmes. Viola eleve azt látja, hogy Orsino valahogyan szerelmes. Vagy inkább — mert mi úgy játsszuk —, azt hiszi, hogy nagyon szerelmes. És ez Violának nagyon bejön. Ő is érzelmileg telített állapotban van, és erre reagál Olivia. És mindezt a játszók meg tudják csinálni…

 

Erről a helyzetről gondolkozva egyébként eléggé különös irányokba is el lehet indulni. Például, hogy mennyire tartozik hozzá a biológiai nem az emberhez? Lehet, hogy tisztább dolog lenne, ha nemtől függetlenül tudnánk szeretni valakit? Az, hogy tudjuk, hogy az egyes személy éppen kicsoda, vagyis hogy mi van a lába között, az mennyire lényeges? Például Viola, amikor fiú, az-e, aki? Ha ezt nem nézné az ember, de persze szoktuk nézni, lehet, hogy igazabb dolgok tudnának történni. A kérdés mindenképpen nagyon erős a darabban, és korántsem csak a direkt-buzi Antonio-figura hozza elő. Ez az egész tök bonyolult dolog, és úgy látom, a szereplők megcsinálják.

 

Nagyon érdekes az a jelenetsor, amikor Viola és Olivia folyton találkoznak. Miért? Orsino persze folyton küldi Violát, de neki tényleg mindig mennie kellene? Olivia vetélytárs neki, gyönyörű, gazdag, rangos, minden, ami ő nem, hiszen ő férficuccban van, tehát egyáltalán nem tudja vele felvenni a versenyt. Ugyanakkor mégis ő az egyetlen ember, akivel a szerelemről, a saját szerelméről tud beszélni. Ez neki valahogy egy furcsa barátnői szituáció. Viola azért akar mindig a hercegről beszélni, mert sokszor, amikor az ember direktben nem meri elmondani a baját, akkor igyekszik a témát terelni, hogy végül arról lehessen beszélni, arról az emberről, aki érdekli. Itt is ez a helyzet, csak azzal a furcsa mellékkörülménnyel, hogy egyedül annak tudja mondani, aki a vetélytársa. És amikor megbizonyosodik róla, hogy nem is az, akkor talán már egy kicsit biztosabban is érzi magát a nyeregben, és akkor meg pláne hogy visszamegy. A csuda tudja, de az biztos, hogy ez érzelmileg nagyon bonyolult szál… Nehéz is volt csinálni. Rengetegszer elröhögték. Én azt akartam itt, hogy ne azt érezzék, hogy hűha, milyen nagy érzéseket kell eljátszani. Csináljanak szimpla cselekvéseket, mondják el hozzá a szöveget, nyugodtan improvizáljanak, vicceljenek, aztán majd sokadszorra, amikor ez a szint meglesz, akkor majd talán beleállnak az egészbe.

Ebből a szempontból Viola meg Olivia szerepe bonyolultabb, mint a többi. Meg még a Bohócé, csak persze másképp, az nem annyira érzelmileg, inkább agyilag. De az is nagyon összetett.

 

Tóbiásék társaságával az a helyzet, hogy ott nagyon erős ráérzés kell. Ezekhez a figurákhoz nagyon kell tudni élni. És ha valaki erre képes, és érti meg érzi, abból megvan neki az egész. De ez nagyon nehéz. És ha ezt nem tudja megcsinálni, akkor semmit nem tud kihozni a figurából. Violáék szerepe fokozatosabban összerakható…

 

Az udvar: bábok, marionett-emberek. Malvolio? Az is tök nehéz, főleg, mert nagyon sokan vannak ellene. És nagyon genyának kell lennie, hogy igazán lehessen utálni. Mert ha nem elég veszélyes és fenyegető, ha nem érzi a néző, hogy ez az ember tényleg nagyon aljas, hogy egy féreg, és az első adandó alkalommal vissza fog vágni, pedig egy buta kis senki, akkor elvész a súlya. A darabban teljes fölénnyel, végig kiröhögik, nagyon sokféleképpen, de neki tartania kell az ellensúlyt, különben nagyon elsöprik. Ebben ez a nehéz, és a Petinek is ez a nehéz. Mert ő meg minden, csak nem ez. Pont hogy mindenbe belelát, filózós; akit játszik, az meg egy görcs, aki bele van ragadva a dolgokba, és titokban nyáladzik…

 

Ez a darab vígjáték elvileg, de tényleg van benne egy világvége-hangulat is. Vagy amit akartok, ez nem csak azt jelenti, hogy a darab bármit enged magával csinálni, hanem hogy vidámság és bánat együtt van, rengeteg a frenetikus jelenet, amin egy ötéves is röhögne, mert annyira hülyék, akik benne vannak, és annyira hülyeségeket csinálnak, de a másik véglet is ott van. És ez a darab egy olyan dallal fejeződik be, hogy mindig esik az eső. Arra gondoltunk, hogy akkor valahogy legyen benne minden évszak. A kertben például tavasz van, mert virágos drapériák lesznek leterítve. De Malvolio kabátban és sapkában fog kijönni a kertbe. A fák és bokrok is esernyőből, sálból és ilyenekből fognak állni, azok mögé bújnak az emberek. Az idő körforgását akartuk érzékeltetni, és azt akartuk, hogy az, hogy folyton esik az eső, az konkrétan legyen benne. Fújjon a szél, zizegtesse csak meg a szép kis hercegi udvart. És az Apró képek balladájának sem túl vidám a dallama… Ezek a dolgok összeadódnak, a Vízkereszt mint cím pedig épp hogy a tél. Olivia udvartartása nyárias, lengén öltözött, Tóbi úr ugyanakkor bundában jön be bort forralni…

 

Az, hogy a szereplők a vesztüket érzik, az nagyon benne van. Nálunk mindenképp. Ugyan kiszedik a krizantémot a sírvázából, és szétszórják, mint a rizsszirmokat a párokra, de ami majd következik, hát ki tudja, az mi lesz…

 

 

 

*

 

William Shakespeare:

 

VÍZKERESZT
VAGY AMIT AKARTOK

 

Felhasznált szövegek:

A társulat improvizációi!

 

Valamint…

 

Shakespeare Vízkereszt vagy amit akartok című komédiájának

Radnóti Miklós és Rónay György-, Szabó Lőrinc- és Mészöly Dezső-féle fordításai

Shakespeare:20. és 144. szonett (ford. Szabó Lőrinc)

Francois Villon: Apró képek balladája (ford. Szabó Lőrinc)

Salamon királynak Markalffal való tréfabeszédeknek rövid könyve

 

Dalok:

Will Shakespeare: Mért csatangolsz, gyöngyöm…

Gyere hát, te halál már

Esődal

(dallam: Samu Zsuzsa)

 

Francois Villon: Apró képek balladája (Günsberger Ákos)

 

If my complaints, régi angol dal, furulyán

Henry Purcell:Triumphant Day (magyar szöveg: a társulat)

 

Fogd a szád, te gaz galád

Mi vagyunk a három jómadár

(szöveg és dallam:Bárdi Richárd-Varga Bertalan)

 

 

 

William Shakespeare:

 

VÍZKERESZT
VAGY AMIT AKARTOK

 

Szereplők:

Orsino, Illyria hercege                   Günsberger Ákos

Olivia, gazdag grófnő                   Samu Zsuzsa

Viola, a herceg szerelmese Szántó Kitti

Sebastian, Viola ikertestvére       Csővári Csaba

Nemes Böffen Tobiás, Olivia nagybátyja    

                                                          Bárdi Richárd

Nemes Keszeg András, a barátja                                                                                                 Varga Bertalan

          Mária, Olivia komornája                                                                                                    Vásárhelyi Gabriella

Fábián, Olivia szolgálója              Németh Boglárka

Malvolio, Olivia udvarmestere                                                                                                     Rózsa Péter

Bohóc Olivia szolgálatában         Iván Vera

Antonio, kalóz                                Juhász Mihály

Csöves a tengerparton, Viola megmentője                                                                       Juhász Mihály

Első Darabont                                 Mráz István

Második Darabont                        Molnár Attila

Kocsmáros                                      Mráz István

Curio, Orsino embere                    Molnár Attila

Valentin, Orsino embere               Bárdi Richárd

Pap, tisztes tiszteletes                   Molnár Attila

Udvaroncok Orsino udvarában                                                                                 Bárdi Richárd, Németh Boglárka, Juhász Mihály,Vásárhelyi Gabriella, Mráz István, Rózsa Péter, Varga Bertalan

 

Zene                                                  Iván Vera, Samu Zsuzsa, Günsberger Ákos

Díszlet, jelmez                       a társulat

Fény                                        Gergely Krisztián

Plakátok Varga Bertalan, a társulat, valamint:  

 

Rendezte      Parragi Eszter

 

 

          Történik Illyriában: egy városban és a közeli tengerparton

 

 

Ára: 100,- Ft