ob: naplótöredék (mondjuk)

 

Jól vagyok. Persze, jól. Csak éppen mostanában megint egy éjszaka tízszer ébredek fel, kiizzadva, halálfélelemben. (Most egy vígjátékról fogok írni?)

Újra és újra feldübörög a taps. Ha jól számolom, már az ötödik előadáson. Talán még nem utoljára. Az Égésföld Társulat megint tarol. Megérdemlik. Még nagyobb lenne a taps, a brávó, az őrület, ha a nézők hinnének a szemüknek. De képtelenek. Amatőr színházban ilyen nincs. Egy iskolában abszolúte nincs. Még profiknál is ritkán. A színpadon a gyerekeik, a tanítványaik, az osztálytársaik, az iskolatársaik; akiknek mindig is drukkoltak, akiket esetleg mindig is utáltak. A lényeg, hogy ezek itt nagyon közeliek. Mégsem hiszik el. Szépséghiba is van másfelől: ezek itt nem az iskola krémje. A játékosok között alig van, aki még most is diák, a többiek egyik-másikát úgy kellett átrugdalni az érettségin, sőt olyan is akad, akit annak idején kirúgtak a nappali tagozatról. Most ők játszanak, és zúg a taps. Mi ez?

Én meg újabban folyton felébredek. És ez nem jó. Ez borzasztó. Mitől vagyok így kétségbeesve? Persze, fejembe vettem, hogy életem legjobb írását kell erről az előadásról megcsinálnom, különben… Hülyeség. Mit különben? Nincs ember, aki az írásaimat számon tartaná, hisz a többségükre én sem emlékszem, jelentős részük elveszett, és egyébként is ki a francot érdekelnek az én írásaim? És hát olyan nagyon rossz talán nem lesz. Hazudozásra meg egyébként is maximálisan képes vagyok. Rég megtanultam. Annyira, hogy kívülről fújom: nincs is hazugság, ha egyszer nem emlékszem az igazságra, vagyis amit egy perce még annak tartottam… (Most múltam ötven. Hogy éltem volna túl viszonylag épen ezt az időt, ha nem tudnék hazudni? De még mennyire tudok!)

 Mindig káprázat, ami a színpadon és az életszínpadon látható: hazugság, és százféle élethazugságból fakad. Hiába, ez a színház. Semmi sem úgy van, ahogy látszik. Ettől még nem kellene óránként felriadnom. Nem kellene, ha az életem, az életünk nem lenne egy másik, fokozottan ilyenebb színház.  De most már tagadhatatlan, hogy az. Volt néhány tiszta este, amikor csakis örülni tudtam. Ezeknek itt, a tetőtérben. Aztán hazamentem és megértettem, hogy nagyon nagy a baj. Nagyon vége. És nem csak ennek a darabnak.

 

S nem szó a szó, nem maszk a maszk! Nem óv meg,

Nem rejthet el: kiszolgáltat magunknak.

Mind meztelenre vetkezünk… Csupasz,

Kopár lesz arcunk, mint a színfalak…

Kacagni, sírni, halni már tudunk, mert

Az égi s földi karzatok, hatalmak

Még engedik – s amíg remény a rend,

Még játszhatunk…

A többi néma csend.

 

Semmi nem óv meg. Rémületesebb: néha megóv. És az egyik lehetőség ijesztőbb, mint a másik. Mert nem óvhat meg, ezt tudjuk mindannyian: a vas világ a rend. És eddig mégis megóvott: még vagyunk, még itt vagyunk, még tanítani próbálunk, még színházat rendezünk, még Versdallamot és hasonlókat mímelünk… Vagyis még a remény a rend… — Azt hiszem, ettől rémültem meg, ez az, ami igazán ijesztő. Miféle remény? Hiszen nincs remény. Miféle esély? Nincs ilyen. Hogy lehet az, hogy mi még mindig működünk? Hogy lehet, hogy ez a színdarab elkészült? Ha elkészülhetett, akkor csak azért, mert a remény volt a rend. Félelmetes, hogy a remény is rend tud néha lenni. De meddig? Hogyan? Ki és mi által? Elég lenne ehhez egy kétségbeesett, minket most már a háta közepére kívánó, de még mindig elképesztően, önmaga ellenére is rendes iskolaigazgató? Elég? De meddig elég? És ki mit fizet majd ezért? Mi például mit fogunk majd fizetni? Vajon mi fizetjük a nagyobbat? “Mert minden gyönyörért megfizet az ember…”, igen, ez szabály...

Minden éjjel tízszer ébredek már, halálfélelemben. Megnevezhetetlen emberekkel viaskodom, csépelem őket, sőt azt hiszem, kiabálok. Minden reggel találok is magamon újabb sebeket. Mintha mindez tényleg megtörténne. Aztán megyek az utcán, nincs velem senki, de én magamban vitatkozom, meg emberekkel, akiket alig ismerek, akik soha nem is érdekeltek,  akiket eddig legjobb esetben lenéztem... De most meg akarom győzni őket. Le akarom győzni őket. Karddal a kezemben rohangálok. Nem emlékszem, hogy mikor hozták utánam, de most, nincs mese, bele van nőve a markomba. Csupa támadás, agresszió vagyok. Tisztára sündisznó vagyok. Miért akarok ilyen nagyon győzni és miféle terepen? Mit védek ilyen nagyon?

 

De kik vagyunk mi? Majdnem emberek,

Vagy színleg élõ légi szellemek,

Kik hiú lázban, játszi látszatokban

Fölfénylenek, kigyúlnak, elvakítnak,

Égnek, kihunynak, elhomályosulnak

Kacér tükörnél sérülékenyebben,

S alig tapinthatóbban, mint a képmás,

Mely kép, és más, és újra más, ha illan,

S csak pillanatra tetten érhetõ,

Mint állhatatlan, színjátszó selyem –

Tûnékenyebbek s foghatatlanabbak

Leszünk pazarló gyermekálmainknál.

Más-más szövet, mind szétfoszlóbb szöveg,

Szövevény… (Mindig fölfeslünk valahol.)

Mert anyagunk az idõ – szakadatlan.

 

A nagy semmit védem, én azt hiszem. Mi nem vagyunk odavalók. Semmi keresnivalónk a Lászlóban. Semmi keresnivalónk nagyjából sehol. Vagy ha van keresnivalónk valahol, nos — azt a helyet még meg kellene keresnünk.

Keressük is. Nagyon gyáván. Tehát egyelőre, jobb híján, a Lászlóban. Ahol valami csoda folytán még mindig a remény a rend.

A színházban keressük. A tetőtériben? Az életszínházunkban? — A nemvalóban. Egymásban. Az álmokban.

Mi, átlagemberi mértékkel mérve, nem is létezünk.

Gondoljunk csak bele. Eszter Vízkeresztjének (abszolút pontos az olvasat) az a kiindulópontja: milyen röhejes, hogy ezek a szereplők mind valami mást játszanak, mint amik, hogy mind félreértik magukat… De hát mi (szereplők, rendező, a holdudvar) mi mást csinálunk? Ugyanezt, csak felfokozottan. És ettől még kiszolgáltatottabban. Még röhejesebben.

Az előadás arról szól: ezek itt mind lufik. Lebegnek a semmiben, össze-vissza röpködnek, nincs semmi szilárd helyük. Lehorgonyoznának, de csak az öntévesztésben tudnak… A rendezés, a játék megmutatja, hogy mennyire semmik, bemutatja a röppályájukat, és szinte könyörög a nézőknek: szánjuk már meg, lőjük már ki őket! Ám mi örülünk, végül is színházba jöttünk (vígjátékra és nem végjátékra): dehogy lőjük ki bármelyiküket, inkább még a következő előadásra is visszamegyünk, mert imádjuk, ahogy ezek ott szerencsétlenkednek.

Nos. Akik ezt az egészet létrehozták (sajnos semmi közöm a konkrét előadáshoz, de tisztességből és büszkeségből azt mondom: közéjük tartozom), azok nem csak hogy kóválygó lufik, de maximálisan azok is akartak lenni. Vagyis: tisztára skizofrének. Röpülni akartak. Együtt, csapatban. Elröpülni. Ki a világból. Közben persze el is fáradtak. Másfél évet dolgozni egy nagy repülésen: az kicsit sok. Úgyhogy látom, most már mindegyikük kezében kés van. (“Mikor születtem, a kezemben kés volt. / Azt mondják, ez költemény.”) Talán már arra készülnek, hogy elvághassák az őket a röptetőhöz? a földhöz? egymáshoz? kötő zsinórt. Csak persze nem merik. Én sem merném, én sem merem.

Helyette rémálmodunk. (Mert biztos, hogy nemcsak én.)

Hová is röpülhetnénk? Lehet, hogy kinek-kinek lenne hova. Vissza a tanításba. Az egyetemre, főiskolára. Hátha az jobb. Izraelbe. Norvégiába. Bárhova.

De azért ez nem biztos. Lehet, hogy igazából sehova. Eldönthetetlen. Majd persze eldől. A csapat mindenesetre, rémületében, végül is felröpült: összekötözték a zsinórjaikat, ott röpködnek most együtt a tetőtérben, egységes látványosságot alkotva. A látvány címe-neve: Vízkereszt. Vagy amit akartok. Káprázatos látványosság. Zúg a taps. De mindez már csak ideig-óráig tarthat. Máris múltidő.

 

Miféle gõg, mily balgaság vacogtat,

Milyen gyönyör sajog fonák valónkban,

Mi hajt, gyötör tolvaj percek szeszélyén,

Miféle szép, választott hontalanság,

Hogy otthonosnak véljük azt, mi tán nincs,

Mivel sosem volt, s mégis ott bolyong,

Hisz bujdokolhat bármi semmiségben,

Ha fölmutatjuk megváltásra vágyón,

Sajátunkként lakván a sejthetõt,

Betöltve árnyak kósza sorsait –

Oly könnyeden, mint sóhajtást a lélek,

S oly súlyosan, mint víz alatt a szikla,

Vagy elmerült, varázslatos sziget,

Hol nem dübögnek dorbéz démonok…

 

(És ennyi. 2006 május eleje. De még ez se biztos.

 

Mindegy. A harmadik írás lesz majd az igazi. Ha sikerül.)