„Majd ha felrobban az arany nap…”

 

VÁLASZOK VÍZKERESZT-ÜGYBEN

 

2006. április 20. 18-22 óra

(Mit csinál egy magányos skizofrén? Öninterjúzik. Már megint.)

 

— Hogy van a világ és hogy van a László? Analóg?

— Nem mondanám. Kint választások vannak. És akárki győz is, négy-öt napon belül fellövi majd az ezer darab fehér óvodást. Nálunk viszont, bár ez még nem látszik, már rég lelőtték azt a nagyjából másfél tucatot. Ennyi a különbség. Ami nem kevés.

— Most épp játszanak a lelőtt óvodások.

— Igen, épp megy az előadás. Én pedig megpróbálok addig válaszolni a kérdéseidre, amíg még megy. Az körülbelül négy óra. Legyen most ez a játék.

— Láttál más színházat mostanában?

— Igen, jártam mostanában színházban, bár nem sokszor. Láttam a Cseh Tamás-válogatást a Bárkában, ugyanott a Mulatságot az osztályommal. Nekik nagyon nem tetszett, és még utólagos ellenpropagandát is csinált egy kollégám, azt hiszem, nem szándékosan. Így alakult. Szokott így alakulni. Iskola. Küszködünk. Meghalunk egy kis önigazolásért.

— A Vízkeresztet láttad már?

— Igen, láttam. Háromszor. És kegyetlenül jó ez a Vízkereszt.

— Irigykedtél? Vagy büszke voltál? Érdekelt egyáltalán, hogy milyen?

— Érdekelt nagyon. És büszke voltam. Azt hiszem, van a dologhoz közöm. Ez a társulat, az Égésföld, nagyrészt azonos a versdallamos csapattal. Szerinted van közöm hozzájuk, vagy sem?

— Beszálltál a próbafolyamatba?

— Nem, a próbákon nem vettem részt. Egyébként is: bele nem szóltam volna. Van őnekik rendezőjük, nem is akármilyen.

— Jó, hogy lett ez a darab?

— Jó. De persze néhányunkat leszámítva nem volt rá szüksége senkinek. Ez semmilyen szempontból nem középiskolai produkció. Jobb lenne, ha ez az egész gubanc nem lenne. Túl szabad, túl trágár, túl fogdosós. Egy iskolában Kőműves Kelemeneket kell játszani. Azokban nincs semmi anyádpicsája, és különben is: kanonizált semmi az egész. Hogy, igen, „hit nélkül nem lehet…” Szerintem ilyen kommersz hitekkel lehet már a legkevésbé. Szembe kellene nézni magunkkal, de az nehéz.

— Miért, Shakespeare nem kánon a gimnáziumokban?

— De, persze, elvileg Shakespeare is kanonizált. Benne van még az irodalomtételekben is. Csak hát… Nála azért mindig történhet valami. Például hogy valaki észreveszi a darabjaiban rejlő lehetőségeket vagy őrületeket. Eszter és az Égésföld szerintem észrevette, mi lehet ott a Vízkeresztben.

— Te is meg akartad rendezni ezt a darabot.

— Na ja. De az Eszteré sokkal jobb. Én ezt a darabot kétszer akartam megcsinálni, mert imádom. Illetve mert imádom Violát. De én nem tudok rendezni. Ami ebben az előadásban ott van, annak a töredékét sem tudtam volna megcsinálni.

— Mit akartál a Vízkereszttel?

— Ezen nem kell sokat gondolkodnom, régóta tudom: Viola-komplexusom van. Valamiért ez a figura, ez a nőci elkapott. Vagy tíz éve belefogtam egy tanulmányba, azt a baromságot akartam benne megfogalmazni, hogy pokolba a Júliákkal és a Desdemonákkal, egyetlen csaj érdemel figyelmet a Shakespeare-darabokban: Viola. Nem tudtam befejezni azt az írást, talán mert volt már Máriám (a Ladányi, nem a Menjneki), és ő azért igazi, hús-vér nő volt. (Máig az.) De tény, hogy fura ez az egész. Viola vonzott. Illetve vonz. De az is igaz, hogy káprázatos lányok kellettek ahhoz, hogy az egésztől beinduljak, hogy Violát valóban színpadon akarjam látni. Az Adyban Lombos Kriszta játszotta volna (a Tartuffe-ban nálam ő volt Dorine), a Lászlóban Osgyáni Kinga (őt a régi  Versdallamokról ismerhetik a régiek). Milyen előadások lettek volna ezek? Pina-bolond előadások, nyilván. Ezt, ahogy mondom, nehéz  félreérteni, mégse kellene. Az én „rendezésemben” ők (a Violák) mentek volna mennybe, a többiek meg nyilván csináltak volna valamit. Hozzá igazodtak volna. Ellenpontként. Nekem a Vízkereszt Violáról szólt mindig…

— A mostani darabban ez nem így néz ki.

— Itt van az egyetlen lényeges eltérés. És persze ha Viola más, akkor Orsino is. Ha Viola egy csoda (nekem az), akkor Orsino se lehet hólyag. Eszternél hatökör, és rendben is van: így logikusabb. Én nem tudom, hogy tudtam volna ezt megoldani. Alighanem sehogy.

— Bocs… Tudom, hogy közben folyton aggódsz… Mi lesz most a bandával?

—  A jövő? Hát…  Elvileg itt van egy csapat, amelynek épp ez a vonulat lenne a túlélés. Versdallamosok, meg még akik mindenfélékbe beszállnak. Tíz-tizenöt ember mindössze. Hullák, felejtsük el őket gyorsan.

— Ez azért erős.

—  Akik a Vízkeresztet játsszák, az Égésföld Társulat, azok pillanatokon belül nem lesznek már, mert a rendezőjük jövőre nem lesz a Lászlóban. Ennyi elég is a megszűnéshez. Eszter egy évre elmegy, jó utat neki, ráfér, de mi lesz addig, amíg ő nincs? Az iskolának, ezt borítékolom, nem fog hiányozni. Egy jó, üzemképes iskola bármikor pótol bárkit, ez talán így is van rendjén. A társulat meg feloszlik. Ez is így van rendjén: feladat nélkül nincs csapat. És mivel az iskolának is jó, ha egy kicsit fellélegzik az Eszter-nélküliségben, meg talán a csapatnak is, hol lenne itt a probléma?

— Nincs probléma?

—  Nincs, de majd lesz. A Lászlónak az lesz a problémája (ez nem épp minőségi kritérium, hú de nem!), hogy rövidesen egy szimpla március 15-i műsort sem fog tudni kiállítani. A színtársulatnak meg? Egy kicsit pihegnek, aztán a nagyobb részük színházazni akar megint. És mivel az lehetetlen, legalább versdallamozni. Csak hát az is lehetetlen lesz, azt hiszem…

— Térjünk rá az előadásra.

— Jó. De előbb az ajánló-film jut eszembe. Rózsa Peti csinálta. Ez már a többedik filmje. És ezek a filmek egyre jobbak. Épp ezzel ő nem elégedett, de az az ő baja. Én nagyon sokszor láttam: nyomattuk ezerszer a díszterem előtt. Alig állt meg kezdetben bárki is a vetítéskor, de aztán egyre többen. Most már híre van az előadásnak, ezért híre van a filmnek is. Ez persze igazságtalanság, mégis így működik. Mint egy választási kampányfilm. Amikor győzelemre állt, nézték már épp elegen…

— Szerepek.

Egy jó darabban egy jó színésznek egyetlen dolga van: megmutatni, hogy felőle nézve milyen a világ. Még nem láttam a darabot, amikor azt kértem a szereplőktől: a műsorfüzetbe írják meg, milyennek látják magukat. És mindenkinek kijelöltem egy másik szereplőt is: vele hogy állnak, mint szerepfigurák? Elképesztően pontos válaszokat kaptam. Persze nem mindenki tudott már reagálni.

— Orsino felől nézve milyen a világ?

— Ákos verset írt, abból kevés jön le. De én szeretem ezt a barmot. Akkorákat sóhajtozik, annyira Herceg… Az általam elképzelt Violát nem érdemelné, de ennek a Violának meg csókoljon kezet, sőt a mindenféléjeit is csókdossa csak neki…

Ákos nehezen került ebbe a csapatba. A Heptameron-táborokba szeretett bele, ott is a Versdallamba. A csapat befogadta: a jó arcokat befogadja. Hallom, nehéz útja volt eddig a szerepig. Sebaj. Végül Herceg lett. Arisztokrata, büszke és semmit nem értő. Így jó. A végén kíváncsi lesz Violára. Milyen is… ruha nélkül. Fiúruha nélkül. Bár végig egy nagy nyál, el tudom képzelni a nászéjszakáját. Ott nem lesz nyál már, dehogyis… Nagyon jól csinálja.

— Viola.

— Kitti. Ezt a lányt nem ismerem. Nagy kár, hogy jövőre nem lesz társulat, amelyben dolgozhatna. Sok kis megoldatlanság van az alakításában, de az mind nem számít. Szerintem szédületesen tehetséges. Csak kicsi még. Egy kegyetlenül nehéz szerepben brillíroz, amikor tud. Sokszor tud. De vajon ki mellett nő majd meg?

Az első megjelenésekor női ruhában van. Vékony alig-lány. És a nézők azt várják (a férfi-nézők biztosan), mikor láthatják ugyanígy. Nem csoda hát, hogy az álomból ébredő Orsino is erre vágyik a végén. Nagyon kitalálta ezt az Eszter. Viola nagyon nő, noha még alig-nő. Kár, hogy a darab végén nincs módja visszaöltözni. De ez meg a Shakespeare sara…

Gyönyörűek az Oliviával közös jelenetei. Azokat persze főleg a Zsuzsa turbózza fel, neki kell…

— Olivia.

— Zsuzsa már készen van. Kérdezte tőlem: nem túlzás-e, amit csinál? Hát nem. Amit meg kell mutatnia, az nem egyszerű: kétszeresen sem. Egyrészt, hogy félreérti magát: szingli, szűz-szobor akar lenni, miközben — ő se tudja — alig várja, hogy egy alkalmas hím leteperje… De ez az egyszerűbb rész. A nehezebb, amikor az, akire rágerjedt, behelyettesítődik. Ahogy ő ott a helyét, a párját keresi, és a hímtagot észlelve megtalálja, az briliáns. De még inkább, ahogy égő tekintettel nézi továbbra is Violát… Hát az első osztályú.

— Sebastian.

— Csaba. Úgy vettem észre (csak a beszélgetéseinkből): nem hisz magában. Hogy jó-e, amit csinál? Hát: nagyon jó. Persze a szerepe elvileg szétesik: ha buziköcsög, akkor nem lehet Viola igazi lelki ikre, ha igazi iker, akkor nem lehetne ilyesféle. Nem számít. Ezt a terhet a darabnak kell elvinnie. És a darab el is viszi. A lényeg, hogy ő minden jelenetében jó legyen. És nagyon jó. Még annál is jobb: ahogy a végén előadja az összjátékot Violával, ahogy egymásnak örülnek és rögtön tréfát csinálnak a dologból… Az ezerféle mosolyok… Nagyon szép.

— Tóbiás.

— Ricsi. Őrület, Bercivel együtt. A nagy hedonista a nagy kolbásszal. Amit ő csinál, azt nem lehet méltatni, mert nem lehet abbahagyni, ha elkezdi az ember.

— András.

— Vannak a darabban ilyen másokkal összekötözött szerepek, az övé a leginkább ilyen. Tóbi úr nélkül ő nincs. Milyen pokoli lehet ezt megcsinálni? Minden pillanatban ki van szolgáltatva a partnerének, nélküle megsemmisül. Micsoda bizalom kell ehhez? És a Berci az, aki sohase téveszt. A többiek arcán azért néha átfut egy oda nem illő félmosoly, az övén soha. Iszonyúan bízhat a Ricsiben, egyébként joggal.

— Mária.

— Gabi. A nő, akit nyílt színen… Szinte. De legalábbis összevissza fogdossák. A Salemi boszorkányokban iszonyúan tiszta, ráadásul frigid családanyát játszott, azt is káprázatosan. Hát ilyen szakma ez. Gabi abszolút színésznő. Egyszer majd mások is észreveszik.

— Fábián.

— Bogi. Tetszett. De az aztán a nehéz szerep! Tökéletes duplum. Csak azért van, hogy ne ketten legyenek a színen, hanem hárman, illetve ne hárman, hanem négyen… Vagy mert darabírás közben felbukkant egy színész, akinek szerepet kellett adni… Ki tudja, nem voltunk ott. Mindenesetre a mai néző is látja, hogy ez a figura csak úgy ott terem, és vagy jótáll magáért, vagy nem. Bogi megcsinálja.

— Malvolio.

— Petinek szörnyű lehet. Eszter a műsorfüzetben teljesen pontosan megfogalmazta a szerep nehézségeit. És Peti is a maga szempontjából. Érdekes volt látni, ahogy az első előadáson a darab kellős közepén egyszer csak megértette, hogy itt tényleg ő az áldozati bárány. És hogy akkor valóban úgy kell játszani. Komolyan, fapofával. Pedig azt nem lehet elviselni. A negyedik előadáson már hibátlan volt. Szerintem az ötvenediken is nehéz lenne.

— Bohóc.

— Vera. Hát ha van csoda…

— Szerintem mostanában robban fel az arany nap.

— Kár. Páran még hátra vannak. Misi mindkét szerepében nagyszerű, Antonióként egyszerűen elképesztő. Mert ugye buzit játszik, de a lényeg az, hogy szerelmesnek kell lennie. Nagyon. A Sebastiannal közös jelenetei az igaziak, a többi már csak levezetés. De azokban is jó. István brillíroz a beiktatott kocsmáros-szerepben. Mallior Curióként is tetszetős személy, de tiszteletesként a legjobb.

És itt van még a rendező. Majd egyszer róla is tudok talán írni. Most csak szorongok. Mert neki ez a búcsú, amit próbál majd könnyen venni, de azért nagyon megviseli, és ettől mindenféle, az eddigieknél is szélsőségesebb reakciói lesznek, azt hiszem. Ölelget majd minket, aztán meg elmegy mellettünk, és azt hiszi, mi mentünk el őmellette. Ő már van is, nincs is. Lehet, hogy szépen akar elmenni a csapatból, de az is lehet, hogy nem. Az iskolát szerintem már el is felejtette, pedig stílusos lenne azt is szépen félbehagynia. De ezek persze csak dumák. Nagyon sok fontos kapcsolata lehet az embernek az életben, nekem Eszter a tíz legfontosabb között van. Elég öreg vagyok ahhoz, hogy ezt megítéljem. És mégsem vagyok benne biztos, hogy mi még tudunk majd igazán beszélgetni. Pedig egy táborunk még „visszavan”.

ob