Szomorú, lassú ének

 

szomorú, lassú ének,

hát nézz hülyének.Tisztára mosott mondatok,

hiány, hiány. Az ember túlbeszél, vakog,

csomó a lénián. Szemében nyugtalan legyek

keringenek. A tenger, a tenger lusta ponyva,

rászakadt a lakodalmasokra.

Fejek derengenek. Ha gondolom,

hát gondolom. Szavaim kicentrifugázva,

folyik a lé, folyik a járda kövére ki.

A balkonon állva

kedvesem aranyat mos a szürkületből,

mákszemnyi lámpa a tenyerében, hogy visszatér.

Kövér aranyrögök a völgyben.

Az ember lassan elkenődik. Ilyenkor

túlbeszél, vakog,

kopognak, verséhez rím szegődik,

kimustrált csillag, csillagok.

Legalább gitározni tudna.

Kiülne talán a mozi elé, vagy

ha folyékonyan hazudna: legalább magát értené.

Fogadkozik, kitart, ameddig a papír, tengert

csupáncsak látni vél, kitart ameddig a papír,

lichthofja égig ér amúgy, kockás pokróca

Skócia, révülten tesz-vesz, szöszmötöl,

kezében balta és tea, aztán az ember

katapultál, hogy le ne kelljen szállnia,

hogy le ne kelljen szállnia.