Éjszakai tölgyfa

 

Éjszaka történt, hogy a járókelő

valami zajt hallott és visszafordult:

egy tölgyfa jött mögötte.

 

Megállt, bevárta. Úgy jött ez a tölgy,

ahogy gyökereit frissen kihúzta

s még földes, hosszú kígyólábakon

hullámzott az aszfaltos útra,

mint egy idomtalan sellő, igyekezett,

túlságosan széles feje surolta

a néma boltredőnyöket,

mikor elérte a járókelőt,

a lámpaoszlopnak mindjárt nekidőlt,

aztán haját szétháritotta.

A haj mögül egy tölgyfa arca nézett.

 

Nagy, mohos arc. Talán. Vagy

                másmilyen.

Érezte akkor a járókelő

saját körvonalait lazulni,

köd úszta be folyékony partjait,

mint aki hirtelen erdei

tóvá sötétül,

mert egy ilyen arcot tükrözhetett.

 

És lélegeztek mindaketten.

 

Néhány madárfészek a tölgy hajában,

bennük alvó madár, mintegy

     gondatlanul,

ott-feledetten.

                               Mert sürgető volt.

Oly sürgetően állt ott mozdulatlan,

mint egy hír, tölgy-alakban,

amely elfárad megfejtetlenül.

 

Hajfüggönyét visszaengedte már.

Megfordult. Indult. Furcsa lába.

Vitte fészkeit, madarait,

s a járókelő

szilárduló szeme előtt

fénnyel szórta a neonlámpa-sor.

Már várta az elhagyott gödör,

amelybe visszaforr.