Századvég

 

I.

Nekem már csak morzsák jutottak

a kultúra terített asztaláról.

Már nem volt istennő a Hold,

és nem lakott a Napban isten.

 

A Törvény szigorúságát

bár ismertem, be nem tartottam,

Mózes kőtáblái elporladtak,

a homokban gerillák bújdokoltak,

a paragrafus naponta változott.

 

A Szigorúságból a szeretet,

ki bizonyosan Tőle született,

lett légyen prófétája, ember,

vagy - hisz a fia volt - lett légyen isten

elrejti arcát a bombák elől,

a leghatásosabb érv az ököl.

 

II.

Már senkisem siratja Júliát,

ha reggelre megunja Rómeó,

máskor vigyázzon magára jobban!

Nem Lőrinc baráthoz siet titokban,

csak az abortuszbizottság elé.

 

Nem magát öli meg, csak gyermekét,

és Rómeó a házasságkötőteremben

Rozáliával egybekel,

ha az örömszülők már összeadták,

ami lakásra és autóra kell.

 

Már Don Juan sem énekel

szívbemarkoló szerenádot,

csak vár, hogy jöjjenek a lányok,

és fintorogva válogat.

 

Vénusz kilóra kapható

aktnaptárban meg videón,

címlapokon és mulatókban,

de a borjúhús sokkal drágább.

 

Hamlet tanársegédi állást

szerez Wittenbergben vagy Szegeden,

s a kizökkent időt, ó kárhozat,

nem tólja helyre többé senkisem.

 

III.

A nyitott ablakokból nem Chopin

ábrándozik. Üvölt a gépzene

túlharsogni a betonkeverőt,

levesben fő a babér levele.

 

Már nem költők írják a történelmet.

Lehet, hogy nincs is már történelem,

se hősiesség, se gyávaság,

de van haszonlesés és félelem.

 

Nem törnek ég felé a tornyok,

lehet, fölöttünk nincs is ég,

átvonuló időjárási frontok,

csak optikai csalódás, ha kék.

 

Csak sebzett légkör, mondhatatlan űr,

fehérköpenyes, tudós papok,

kik mint megannyi Szókratész,

semmit se tudnak, mint én sem tudok,

 

csak kérdeznek. Nem tőled, tőlem,

csak az anyagtól, s az nem válaszol,

sosem volt még ily kegyetlen isten,

mindenütt ott van, és nincsen sehol.

 

IV.

Az ellenséges csillagok

fölöttünk hidegek, halottak.

A Föld még él, a világnak szeme,

és rajta még mi, megmaradtak,

és a keringő égitestek

nem érzik, a földi testnek

ereiben is kering a vér,

bíborszínű jelképe egykor

a bátorságnak és a vágynak,

a végső összetartozásnak,

már csak ugráló vérnyomás.

 

Ó Dávid, költő és király,

átszellemült test és érzéki lélek,

te óriást ésszel megverő,

sosem volt kisszerűbb az élet,

és Mihály arkangyal, a mester,

aki még tudta, mért verekszel,

nem farag ki, nincs több márvány,

hisz a vésőnél jobb a csákány,

de ha elpihent a véső,

Dante sötétlő erdejében

kimondatott a szó, a végső.