Öröm

 

A kályhával vesződtem órákhosszat,

akadt még benne pár izzó parázs,

de hasztalan biztattam, pislogott csak

és haldokolt szegény szemlátomást.

Letérdeltem mint egy bálvány előtt,

gyöngéden félrehúztam a hamut,

de a hódolat hidegen hagyta őt:

bele kellett törődnöm: elaludt.

Már kormos voltam a hajam tövéig,

dühöngtem is, meg voltam sértve vérig,

de nem törtem meg. Fújtam és szitottam.

Irni kezdtem, de oda sanditottam:

talán fellobban, ezt vártam titokban.

Hiába vártam. Már szomoru lettem,

kimondom kereken: kétségbe estem.

 

Igy ért az este. Fagyos szél nyöszörgött.

Fáztam, az ujjam meggémberedett.

Megpiszkáltam az üszkös fát: ''Az ördög

rúgná szét ezt az átkozott tüzet!...''

Mit volt tennem? Nem ment a versirás.

Kezem, lábam: mint a sivalló jég.

Vetkőzni kezdtem. Hallgatott a ház.

Sötét volt mint a kormos üstfenék.

Igy feküdtem vak, fénytelen sötétben,

hanyatt és moccanatlan s mégis ébren.

Egy ág koccant az ablakomra halkan.

A gondolatok úgy szálltak át rajtam

szüntelen áradó gyöngyszürke rajban

mint a felhők vagy mint halálra szántan

katonák vonulnak. Semmit se bántam.

 

S ekkor egyszerre - valami dorombolt:

lágy, tompa volt a zaj, mégis derűs;

figyelni kezdtem - lángoló aranyfolt

táncolt a falon: meggyulladt a tűz!

Felkönyököltem, úgy ittam a lángok

vidám táncának fényét a falon.

A vak szoba megéledt, újra látott,

tüzet fogott a dermedt nyugalom.

A ragyogás átterjedt a plafonra

s asztal, szekrény, szék könnyü fénybe vonva

táncolt és én csak néztem s már nevettem,

a láng s a tompa hang átjárta testem

s én örömömben kiáltozni kezdtem:

az ablakomra koccanó kis ágnak,

a téli éjnek, az egész világnak:

 

Barátaim, ne féljetek, ne féljetek:

félelemben élni egy percig sem lehet.

Dermesztő kint az éj, csillagja nincs sehol:

kezünk a nedves fából is tüzet csihol.

Ha nem lobog tüstént a láng, hát nem lobog.

Lehet, hogy már szét is porlott a csontotok

s akkor lobog fel a tűz, mit ti raktatok.

Az élet nagy, nincs nála semmi sem nagyobb,

csak az ember, ki éli, és ki tudja, hogy

ág és virág, fény és homály, láng és a fagy

azért van, mert az élet vélük is hatalmasabb.