Babits a betegágyon

 

Mikor már elszorult a torka,

s lázasan, egyre verdesőbb

kínban, már szinte fuldokolva

kapkodta csak a levegőt;

mikor már elszorult a torka,

s az egész ember semmi más,

csak ez volt, ennyi volt: a csonka

gégében rángó kapkodás;

mikor már elszorult a torka,

akkor, egy nyári délelőtt

látogattam meg egy mogorva,

kietlen, nagy szobában őt.

 

A kietlen, sötét szobában

láttam a gyűrött lepedőt,

a lapos, nyűtt párnát s az ágyban

az elhagyottan szenvedőt,

egy könyvespolc alatt, soványan,

olyan irtózatos magányban,

hogy szólni sem tudtam, csak álltam

s döbbenten néztem a kibomlott

hálóing résén át a csontok

szikár börtönrácsát, amely

mögött vergődő szíve ver,

s kezét, amint fölötte görcsbe

rándult, s nem volt levágva körme,

és nem volt megfésülve sem,

nem volt egy pohár vize sem,

feküdt a kíntól vizesen,

s nem volt mellette senki sem -

 

mikor már elszorult a torka,

 

s úgy feküdt, mint az elhagyott

házban az otthagyott halott,

nyitott ajtók és ablakok

mellett a kietlen szobában,

olyan siralmas némaságban,

hogy nem döngött egy árva légy se,

csak egy vékony síp szólt, a gége,

és a vékony sípszóra sárgán

mozdult a halott fő a párnán,

és megvonaglott a halott,

megérezte, hogy ott vagyok,

pillája rezdült, könyökére

emelkedett, szeme sötétje

rám tapadt, nézett rám zihálva,

mint áldozat a gyilkosára,

mintha csak orvul arra jöttem

volna a házba, hogy megöljem,

gyilkoljam a torkát szorítva,

míg el nem némul gégesípja,

és elraboljam maradék,

vergődő, vézna életét -

 

mikor már elszorult a torka...

 

Csak nézett rám, s én néztem őt,

a fuldokolva rettegőt,

néztük egymást vad rémületben,

egy szörnyű szálra fűzve ketten,

egy szörnyű tű vasán, ahogy

az élve fölszúrt rovarok,

föltűzve ketten, mint a lárva,

egy fuldokló kis síp szavára -

 

mikor már elszorult a torka...

 

Mondani akart valami,

és azt hiszem, szólni akartam,

de csak a síp, a síp, a síp,

a síp sikoltott szakadatlan,

és ő nem birta abbahagyni,

és én nem birtam elszaladni,

pedig az ajtó nyitva volt,

s csak néztük egymást iszonyodva,

amíg a gége sípja szólt -

 

mikor már elszorult a torka...

 

Meddig tartott e néma torna?

Meddig tartott a néma párbaj

a betörővel, a halállal?

Ő rettegve lapult az ágyban,

és én csak néztem, én csak álltam,

s egyszerre láttam, hogy megöltem,

bár nem volt nálam puska, tőr sem,

amint hátradőlt hirtelen,

s a plafonra meredt a szem,

és az arccsont is kimeredt,

s megmerevültek a kezek,

még egyet rángva elhalón

a verejtékes takarón,

s már ránc se rándult homlokán,

csak a kis síp szólt tétován -

 

mikor már elszorult a torka...

 

És én csak álltam, fuldokolva,

és nem mertem moccanni sem,

és néztem őt, amíg a percek

a síp szavára sírva teltek,

csak néztem, aztán hirtelen

megfordultam és lábhegyen

szökve a néma házon át - jaj! -

magára hagytam a halállal,

ahogy, egy évvel azelőtt, kiszáradt

csontbörtönében haldokló apámat...

 

Delet harangoztak, mikor kiléptem.

A kezemen nem volt egy csöppnyi vér sem.

Az utcán egy lélek se járt.

Tulsó felén, a hegy tövében,

korhadt gerendák közt, roskadtan állt

egy ócska kordé, féloldalra dűlten.

Vén bodzabokrok közt a rúdra ültem,

hallgattam a sípszót a déli csöndben

és bámultam a szürke porba,

és folyt a könnyem. Folyt a könnyem -

 

mikor már elszorult a torka...