Levél mister William Shakespeare-hez

 

Ámbár az Ön korában, mesterem,

az angol nyelvben tudtak még tegezni,

de ez a forma régen kikopott

s csupán a ''you'' a második személy -

tehát ha én Shakespeare-rel képzeletben

ott üldögélnék - sör vagy whisky mellett -

a ''Hableányhoz'' címzett régi kocsma

gyalult deszkájú sarokasztalánál,

alighanem újmódian, magázva

- vagyis önözve - mondanók, amit

közölni érdemesnek tartanánk.

Igy hát,  ha jó négyszáz év távolából

levelet írok Önhöz, stílszerűbbnek

tartom e nálunk személytelenebbnek

és tiszteletet érzékeltetőnek

tűnő, komoly megszólítási formát.

Különben is, ha éppen Önnek írok,

igyekszem jól figyelve stílusára,

a szókat ötös és hatodfeles

jambus szerint rendezni verssorokba,

és ott, ahol a gondolatmenet,

ahogyan önnél egy-egy jelenet,

végéhez ér - előkészítve mást -

sorvégi rím jelzi a változást.

 

Számomra benső szükséglet, parancs,

előbb-utóbb levelet írni Önhöz,

hiszen eszmélődésem óta mindig

van olyan fontos kérdeznivalóm,

amelyre választ Öntől várhatok;

s a kellő választ meg is kaphatom

drámáiból vagy némely pillanatban

- érzelmes ügyben - szonettjeiből.

Mert Shakespeare él, s én nem győzöm dicsérni.

És egyébként is, alkatom szerint,

jobban tudok dicsérni, mint temetni.

Így mindenkoron óvakodtam is

közel kerülni a gyakorlati

közélethez, azaz politikához.

Tiszteltem Caesart és Antoniust,

de nem kívántam a sorsukra jutni

(bár Kleopátrát irigyeltem olykor

Antoniustól, de ha alkalom

kínálkozott, hogy kell-e hatalom

vagy távol minden közéletiségtől

egy szép asszonnyal feküdjem az ágyba,

még csak nem is haboztam - bútor-ügyben

én trón helyett az ágyra szavazok).

De hasonlóképp bölcs példát adott

a többi rosszul járó hőse is.

Az okos ember más kárán tanul,

és Ön egész galériát adott

a kárvallottak arcképeiből.

A Henrikek s Richardok példatára

jól oktat arra, hogy aki magasba

törekedik - a mélységbe zuhanhat.

Az ostobák, a naív hiszékenyek

- például Othello vagy Lear király -

jól példázzák, hogy magánéletünkben

milyen veszélybe sodorjuk magunkat,

ha józanság helyett a szenvedélyünk

irányítja, hogy mikor hogyan éljünk.

 

No persze Hamlet problémája más:

ha kötelesség parancsolja, hogy

akár saját vesztünket felidézve

tegyük, amit a lelkiismeret

tenni parancsol - akkor bár habozva,

de végül is magunknak kell kihívni

a saját végzetünket. Ez a dán

királyfi minden kételyével együtt

vonzó és nem riasztó példakép.

Ahogy példa a két ifjú szerelmes,

az örök Rómeó és Júlia.

A szerelem még akkor is maga

az élet teljessége, ha nyomában

settenkedik és lecsap a halál.

Mert egyik oldalon a gyűlölet,

a rendetlenség, önkényuralom,

a vagdalkozó egymást gyilkolás -

a másik oldalon a szerelem:

maga a béke, méltányos megértés,

a lelki és a társadalmi összhang.

S ha szerelmünknek halál is az ára -

szavazzunk Rómeóra s Júliára.

 

Hát így kapok én mindig újra választ

a Shakespeare-művek verssoraiból.

És négyszáz év tanulja, hogy amit

a költő és a színművész csinál,

az a valóság tükre akkor is,

ha rendkívüli helyzetekben és

szörnyekké torzult jellemeken át

példázza, amit mindennapjaink

gyakorlatában élünk mindahányan.

Bizony, a hősök úgy züllenek el,

mint Cressida. A varázserejű

elmékre sivár kiábrándulás

leselkedik: Prospero példa erre.

Az érzelmek oly összevissza táncban

kavarognak, mint Thézeusz körében

Szent Iván éjén. S adj a puritán

tisztességesnek hatalmat kezébe,

s tüstént korrupt lesz; emlékeztető

a Szeget szeggel Angelója erre.

S kinek van igaza Antonio

és Shylock jól ismert váltóperében?

Akárhogy dönt a bíró - az igazság

gyaláztatik meg. Napról napra éljük

a Shakespeare-drámák konfliktusait.

És könnyebben is viseljük talán

a megoldatlan nehézségeket,

mivel az Ön drámáiból tanultuk,

hogy bár az ember sok mindent elérhet,

de éppen ilyen és nem más az élet.

 

A kérdésem pedig, amelyre választ

csakis az Ön drámáiból kapok:

hol a határ magasztos, maradandó

szépségű költészet, mely líra és

áradva gördülő históriától edzett

színházi játék - és alpári ponyva,

rémséges és tömegízlésre valló

bohóctréfái közt? Hiszen a Shakespeare-

tragédiák is és komédiák is

egyszerre ilyenek és olyanok:

vásári népkönyv s árnyaltan finom

költészet együtt. Ezért halhatatlan?

Ezért oly élő korról korra mindig?

Mert elcsüggeszt a mindiglen magasztos

és elriaszt a durvaság, a rémség

meg a hatásvadászat hajszolása -

de együtt, így: talán a hiteles,

az igazságra ébresztő valóság?

Milyen jó lenne együtt megbeszélni

Önnel s önökkel ott a ''Hableány''

asztala mellett, ahol együtt ültek

s már együtt ülnek örökkön örökké

ön, William Shakespeare, és barátai:

korábban még a szegény Christopher

Marlowe, a lángész, aki kitalálta

még Ön számára is a drámai

formát, és akit oly fiatalon

szúrtak agyon egy részeg kocsmai

verekedésben; s ott ült szemben éppen

a filozófus Francis Bacon is:

legokosabb s legjellemtelenebb

nagyembere az angol reneszánsznak;

és Ön mellett Ben Jonson, jóbarátja,

ő is nagy költő és ő is színész,

idővel ő lesz, aki összegyűjti

és kiadja a Shakespeare-műveket.

Sorolhatom még: Beaumont és Fletcher,

Ford és Webster... Olykoron még kíváncsi

lélekkel eljön a királyi udvar

egynéhány lordja. Sejtik az urak,

hogy a kocsmában sör és whisky mellett

az antik istenek utódai

ülnek: emberfeletti szellemek,

s akár Zeusz: az istenek királya

Shakespeare, a költő és komédiás.

Ábrándjaimban gyakran ott vagyok,

az asztaluknál ülök s hallgatok,

mert istenek közt ember szólni nem mer,

de tőlük tudja, milyen is az ember.