|
M |
egint vége van a futó,
kalandos,
szívet ámító, sokbűnű nyárnak,
s most a novemberi halottas,
fagyos
időből a halványfehér árnyak,
mint nyugtalan, sírjukat nem
találó
szellemek, a fák közül
kiválnak,
forró bélyegként égetik jajongó
csókjaikat meztelen bőrömre,
s visz őszi erdőben vad, fájó
tangó.
|
A |
hol véget ér az ösvény, bokáig
a csavargó a nemlétben gázol,
kíséri őt maga a lét sokáig,
aztán már csak a semmi világol,
az örök derű ezüst fénye borul
a tájra. S a
látásra, mint fátyol,
a borzongató egyszerűség simul.
Kalapját egy fára akasztja, s a
fájó ürességtől szíve szabadul.
|
S |
zerelmedet, ahol a lángok állnak,
odahagytad, jajokba öltözött
foglyát a tágas megváltatlanságnak,
s lángolsz te is, te túlra tükrözött
csóva, egy középpont felé, a vérző,
könnyező, őrült álarcok között,
hol a tér túlhalad a fájó, érző
egészen, s testetlen lobogásba
olvad az Elveszett s az örök Őrző.
|
M |
egfontoltan, el-eltűnődve issza
poharából a csavargó borát:
az aranykorba út nem vezet vissza,
csak az összeszabdalt napokon át
futnak a bevérzett pengéjű utak.
Hiába lovagolta szamarát
Jézus, egyetlen árva jel sem mutat
arra, hogy önmagukhoz békíti
valami az őrjöngő bolondokat.
|
A |
költő valójában
nem is költő,
csak a szabadsághoz ragaszkodik,
vállára vetve lóg az emberöltő,
s hontalan csavargóvá változik,
aki kóborol nők és eszmék után
a bálványoktól rút bálványokig
futó utakról letérve, karaván
nem járta, elhagyott ösvényeken,
és a fű újra nő a lába nyomán.
|
Ö |
reg indián, itt a járda szélén
ülök (vagy csak szabadúszó tanár),
aki mereng az örök isten létén,
vagy éppen csak alamizsnára vár
a közönyös mindenség bőségéből:
akárki, akire már nem talál
sok a Judás csilingelő pénzéből,
de hosszú út áll előtte, amíg
leró valamit rengeteg bűnéből.
|
I |
dőnként nehéz megkülönböztetni
a szabadúszót és a rabszolgát:
a közömbös szemlélő egy csipetnyi
lényegtelen különbséget sem lát
köztük, ahogy szánalmas szorgalommal
emelik a kicsinyesség poklát.
S megtelik az űr mindenféle lommal,
mit odaátról szemlél az isten
végtelen, egészséges unalommal.
|
A |
csavargó angyallal
találkozik
a járatlan, elhagyott utakon,
az izzó lény szívéig emelkedik
a szíve, s az útján tovább vakon
lépked, bár minden kis ízéig tudja,
hogy a föld, a fa, az égbolt rokon
a lángoló egésszel, mely áthatja
őt is, a port is, ahogy az ösvényt
céltalanul, egykedvűen tapodja.
|
A |
szabadúszó
fölényesen létez,
szeme se rebben, hogyha megverik,
jól tudja, valahol mélyen a lét ez,
s sok kis incidens szükségeltetik,
míg létrejön a végső harmónia,
és többet szarba nem keveredik
az ember. Persze, egy-két pech-széria
adódhat még az infarktusig, ám
derűsen, fél lábon is kell bírnia.
|
N |
em tesz fel kérdéseket a csavargó,
mikor épp ringatózik alatta
a vonatkerék vagy a hajópadló:
tisztában van vele, nem miatta
futott ki a kikötőből ünnepi,
győztes zászlódíszben a fregatta —
neki csak a szokásos, mindennapi
kenyérre és borra van szüksége,
s tudja, a felhajtás nem őt illeti.
|
P |
ehelykönnyű a dolga az embernek,
ha szabadúszó, valamint tanár;
fittyet hány pénznek, szokásnak, főnöknek,
dolgozhat is egy keveset akár,
és ezenkívül is köztudomású,
hogy szinte minden tanár csapodár —
de lényeg a lényeg, könnyű járású,
mint én, ahogy szabadúszva szárnyal.
S a sok sikere tényleg nagyszabású.
|
A |
z ösvény messzesége vár e napban,
amely újra, megint megadatott.
Szemembe húzott fekete kalapban
ülök, vén csavargó, s az elhagyott
arcok jóvátehetetlen fájdalma
kísér ebben a szűkösre szabott
időben, s csak a göcsörtös vadalma
enyhe árnyékában költözik a
szívembe az út végtelen nyugalma.
|
Z |
üllött csavargások egy ismeretlen
térkép mélyein. Eső, napsütés
vad szeretkezése egy arc fedetlen
fennsíkján, szavak a szétrebbenés
végső tisztaságában: mert a szárnyak
suhanásából csak az ívelés
marad az isten felé, s az árnyak
zuhannak vissza a pupillákra,
miket a mélyből a magasba tártak.
|
A |
hol isten véget ér, szeméthegyek
közt a csavargó sietve halad
— a földre dobva összegyűrt reggelek,
hegyes botra szúrt tátogó halak —;
s mint aki távoli célját ismeri,
az elárult, összevérzett utak
és napok kanyonjaiban keresi
az ingatag, billenő nyomokat,
hová lábát pillanatra vetheti.
|
H |
ová megy az elszánt, konok csavargó,
mikor a bokájához
kapkodnak
a pokol-szülte fajzatok, acsargó
halál-dögök s érte marakodnak,
míg ő gyors, ruganyos léptekkel halad
talán keletnek, talán nyugatnak,
s nyomában a semmitlen semmi marad;
csak amit fütyörészik magában,
sodorja szét a szél a foszlányokat.
|
F |
aszikám, hiába nyomod a gombot,
nem dől pénz az automatából,
gyere, ne játsszuk tovább a
bolondot,
beszéljünk inkább valami
másról.
Az élet szép — emeld föl a
pohár bort,
mely villan az éles
fénysugártól,
minek színleljük a köznapi
mámort,
nézzünk a nők izgató szemébe,
míg szét nem fúj minket a szél,
mint a port.