AZ ELLENSÉG

 

Ifjuságom sötét, fekete zivatar volt;                                        

csak néha láttam egy kivillant sugarat.                                    

A villám és a szél ellene tépve harcolt,                                    

hogy kertemben piros gyümölcs kevés maradt.

S elértem végre így a Gondolatnak őszét;                               

most kéne fogni már ásót és gerebent                                     

s amit gödrösre túrt s úgy hányt a zord eső szét,                     

mint sír-vájt temetőt: ágyakká töltenem.                                 

 

S ki tudja, misztikus erőit hátha majdan                                  

ép e, vad part gyanánt vízmosta, roncs talajban                      

leli csodálatos álmom: az új virág? -                                       

 

Óh, kín! óh, fájdalom! - Létünk az óra őrli                             

s a sötét Ellenség, amely szívünkbe rág,                                  

vérünkből szív erőt, élni és nagyra nőni.                                  

 

 Babits Mihály