parapedál

 

a Szent László Gimnázium új, kísérleti, para-szado-mazochista diáklapja

 

Egy átlagos tanuló

S. Sándor a Szent László Gimnázium tanulója. Sándor éppen olyan, mint a többi diák, igazán nincs benne semmi különös.

     Szorgalmas fiú, minden órára megírja a leckéjét és megtanulja a tananyagot. Általában ötösöket kap, négyest csak ritkán. A tanárai mind elégedettek vele. Szabadidejében aktívan részt vesz az iskola életében, játszik az iskolai kosárlabda-csapatban és tagja a diákönkormányzatnak is. Többször indult már iskolai tanulmányi versenyeken, egyet meg is nyert. Bár nincs minden osztálytársával közeli viszonyban, azért sok barátja van. Sanyi – ahogy a barátai hívják – jóindulatú és segítőkész, ismerősei gyakran fordulnak hozzá tanácsért.

     Szülei is elégedettek vele, édesanyjának segít a bevásárlásban és a takarításban, édesapjával is jól megértik egymást. Sanyi kiegyensúlyozott, vidám fiú.

     – Sokat köszönhetek szüleimnek és a tanáraimnak – mondja Sanyi. – Utóbbiak mindig nagy figyelmet fordítanak rám, türelmesek és megértőek velem. Ha akad valami problémám, tudom, hogy bizalommal fordulhatok hozzájuk. Az egész gimnáziumnak nagyon családias a légköre. Szeretek ide járni. Már most egy kicsit szomorú vagyok, mert jövőre végzek, és akkor megváltozik majd az egész addigi életem. Néha-néha biztos visszajövök majd, hogy felkeressem egykori tanáraimat. Szerintem ez a legjobb középiskola az egész országban!*

 

 

(vezúv)

 

Szerkesztői bevezetés

 

A Szent László Gimnáziumban sok éve nincs normális diákújság. Nos, előre látható: mostantól sem lesz.

       Jelen számunk hosszú hónapok óta készül. Ezért került sok írás menet közben az elfekvőbe. Elavult közben. (Azért leközöljük azokat a cikkeket is, mivel nem rosszak.)

       Emlék, emlék… Pár éve nagy, órákon át tartó gerjedelem bontakozott ki az egyik munkaközösségben. Valamiért mindenki iskolaújságot akart akkor… ha nem is csinálni, legalább szóval teremteni, miként régen az Úristen. Néztem: nagyon osztogatódott az ész. (Vannak ilyen rohamok.) Nekem viszont újságcsinálási tapasztalataim voltak, így csak annyit mondhattam, a dolog reménytelen: színes nyári magazint előállítani nincs módunk, sztárunk sincs elég hozzá, botrányunk se, de főleg festékünk nincs: ez a papírhajó elment.

       Már akkor sem volt jó véleményem a mostani olvasókról. És most mégis beszálltam ebbe a vállalkozásba, noha nyilván nekik-nektek (nem) szól majd ez a lap: ennyit arról, hogy az ökrön kívül még ki következetes: én nem, az biztos.

       Ezt a bevezetőt egyébként nem is szabadna nekem írnom. Ez itt ugyanis hivatalosan a Szent László Gimnázium Diákönkormányzatának lapja. Diákszerkesztője Zsiborás Gergő. Felelős kiadója, ha van olyan, nyilván Sárkány Péter igazgató. Én csak a helyesírási hibák javítását vállaltam (már ha jól értettem a megbízatást).

       Mégis, ezt a számot most az első betűtől az utolsóig én vállalom. Mert kicsit nehézkes az összjáték a Diákönkormányzattal pillanatnyilag. Viszont szeretném, ha a Lászlós Bálon már olvashatná a cikkeinket az, aki erre vágyik.

 

(Utóirat: kitaláltam egy formát: csak erre az egyetlenegy számra érvényes. Nem végleges még semmi: se a cím, se a tördelés, se a rovatok. Se az, hogy lesz lap.

Kivéve, ha olvassátok.)

(oraveczbarna)

 

 

Központi felvételi

 

Január utolsó hetében tartották meg a központi írásbeli felvételiket a leendő kilencedikesek számára. Mi pedig megjelentünk az iskolai újság képviseletében, hogy kérdéseink sokaságával bombázzuk őket.

Már egy órával a felvételi kezdete előtt a suliban várakoztak a jövőbeli gólyák. Mikor végignéztünk rajtuk, elég kevés magabiztos arcot láttunk. Az általunk felvetett kérdésekre az alábbiak hagyták el pirosló ajkaikat.

Első kérdésünk az alapkategóriába tartozik. „Milyen tagozatra jelentkeztél?” Erre a kérdésre az első válasz picit meglepett minket. „Nem is ide jelentkeztem.” A jövő nemzedéke amúgy általában a remekbeszabott speciális angol tagozatot találta megfelelő választásnak. Tömkommosok lévén szomorúan vettük tudomásul, hogy a megkérdezettek közül csupán egy ember szeretett volna tömegkommunikációra jelentkezni. De ezen felül voltak elég érdekes választások is. Példának okáért volt, akinek a biológia-kémia és a számítástechnika szakra esett a választása. Dohányos banda lévén nagyon foglalkoztatott minket, a felvételizők hány százaléka él vajon e káros szenvedéllyel. A statisztika meglepő módon azt mutatja: a megkérdezettek nulla százaléka dohányzik. (Emiatt nem tudtunk kimenni, hogy rágyújtsunk, hiszen nem volt senkinek sem dohányáruja, sem tüze.)

Kedvenc kérdésünkre, hogy mennyit vagy mit adnának azért, hogy bekerüljenek neves iskolánkba, többféle felelet érkezett. Akadt olyan egyén, aki 100 ezer forintot is adott volna, de előfordult, hogy az „ezt nem lehet pénzösszegben mérni” választ kaptuk.

Amíg folytak az írásbeli felvételik, a szülőket is mikrofonvégre kaptuk. „Mit szól gyermeke továbbtanulási szándékaihoz?” A válaszok túlnyomó többsége hasonló az alábbihoz: „ Teljes mértékben, az iskolával és tagozattal is, hiszen ez megy neki jól.”

A „Hogy érzed, hogy sikerült a felvételi, bejutsz a Lászlóba?” kérdésre nem nagyon akartak válaszolni a diákok. Valószínűleg nem sikerült túl jól, de még lehet javítani.

(efFact)

 

 

Gólyabál

 

  Nos, az általunk (9.-esek) által várva várt gólyabál elmúlt. Vannak osztályok, akik már korán elkezdték a felkészülést, és vannak olyanok is, akik mindent az utolsó hétre hagytak. Ez azonban mit sem változtat az eredményen. Nézzük, ki milyen produkcióval rukkolt elő:

  „A” osztály: a műsoruk egy átlagos hétköznapot mutatott be, egészen az elejétől. Kelés reggel, majd öltözködés egy fehér lepedő mögött (talán a zsüri férfitagjainak érdeklődését akarták felkelteni a lányok?), s irány az iskola.

Tanárparódiák, s közben, hogy ne legyen unalmas, néha egy-egy tánc. A műsor legvégén közös éneklés (természetesen olasz dal). Bevallom, nekem tetszett a műsor, volt azonban valami, ami elég sokaknak feltűnhetett: a színdarabban mindig ugyanaza néhány ember szerepelt, s csak a legvégén láthattuk a teljes osztályt. Talán ezt megoldhatták volna máshogy is, úgy, hogy ne csak az erősebb akaratú, önbizalomdúsabb személyeket láthassuk.

  „B” osztály: úgy érzem, felejthető előadás volt. Igaz, volt pár részlet, amire emlékszem, mondjuk Pavlyák tanár úrra, és arra, hogy felolvastak a Bibliából, de a műsor nem hagyott mély nyomot bennem.

  „C” osztály: Hát igen, mint már mindenki tudja, a 9.c nyerte idén a gólyabált. Nézzük, milyen volt az ő alkotásuk.

Felbukkan a színpadon egy alacsony srác, aki – mint később kiderült – Till Attilát játszotta. A színpad szélén a tisztelt zsüri, akik közül Soma tűnik ki szénakazal hajával. Elkezdődik a meghallgatás: láthattunk orosz balettet, lengyel táncot, s a műsor fénypontjaként megtekinthettük a kissé túlsúlyos és férfias Britney Spears produkcióját (természetesen táncosokkal együtt). Ebben az előadásban is volt egy „aprócska” hiba: nem az osztályról szólt. Persze akadtak benne célzások az osztályra vonatkozóan (orosz, lengyel nyelv), de összességében semmivel sem tudtunk meg többet az osztályról. Még egyvalami kifogásolható a műsorban: nemrég megszületett a Banánhéj című műsor Megasztár paródiája, s könnyen meglehet, hogy az osztály innen merített ihletet.

  „D” osztály: Még az elején le kell szögeznem, hogy nekem ez az előadás tetszett a legjobban. Nagyon ötletesnek tartom, hogy meg tudták oldani, hogy róluk szóljon a műsor, de mégse legyen az a szokásos, iskolában lezajló tanárparódia. Az eleje is nagyon jópofa volt, mikor az összes osztályt kiparodizálták egy kicsit. Igaz, a Rómeó és Júlia című darabot már rengetegen átdolgozták, mégis élvezhető volt az előadás. Véleményem szerint megérdemelték volna a győzelmet.

  „E” osztály: Sajnos az osztály előadását nem tudtam megnézni, mivel már készülnöm kellett, utánuk mi következtünk.

  „F” osztály: Végül pedig az effesek, azaz  a mi produkciónkat láthatták. Erre a kis időre törpikék bőrébe bújtunk, és így próbáltuk bemutatni egy napunkat. A műsor egy énekléssel kezdődött, a Hupikék törpikék főcímdala, kicsit átköltve. Utána következtek a tanárparódiák, kezdetben Pavlyák tanár úr, majd egy rövid éneklés (born to be wild) után folytatódott az előadás. Véleményem szerint a műsorunk fénypontja a kémiaóra volt, Pataki tanár urat nagyon jól utánozta az őt játszó fiú. A produkció legvégén egy törp-táncot láthattak a nézők.

A műsorok után következett a gólyaeskü, és persze az eredményhirdetés. Az eredmények:

1. 9. c

2. 9. d

3. 9. f

Ezután még este tízig folytatódott az ünneplés, mindenki megtalálta a kedvére való szórakozást: voltak, akik nyugodt teázásra vágytak, s voltak, akik táncolni akartak, de akadtak olyanok is, akik a dísztermi koncertre mentek. Este 10 körül, a ruhatárban való tolakodás és kabátkeresgélés után lassan mindenki elhagyta az iskolát, s a Szent László Gimnáziumot elborította a csend, és a nyugalom (na és persze a magunk mögött hagyott hulladék-kupacok).

(Szacsy)

 

Interjú Sárkány Péter igazgató úrral a kétszintű érettségiről

 

- Mi a véleménye az igazgató úrnak a kétszintű érettségiről?

- Nagy átalakulásról van szó. Tartalmilag és formailag egyaránt erősen érinti a középiskolákat. A tartalmi változásra igen nagy szükség volt, mert a hagyományos érettségi rengeteg szubjektivitást tartalmazott. Minden iskolában mások voltak a követelmények, így ugyanazt a dolgozatot különböző intézményekben máshogy értékelték, mivel nem voltak korrekt javítási útmutatók. Ezen változtatni kellett. A másik a formai része. Az utóbbi években már a bizonyítvány alapján is be lehetett jutni egyes felsőoktatási intézményekbe. Vagy, ha volt is felvételi, olyan alacsonyak voltak a ponthatárok, hogy könnyű volt a felvételi. Most ezt egy nagy érettségi-felvételi reform keretében változtatják meg. Az egyetemi felvételit eltörölték, az érettségi lett egyúttal a felvételi vizsga is.

- Jónak vagy rossznak tartja Ön ezeket a változásokat?

- Bizonyos átalakulásokat jónak tartok. A tartalmi változásokra, úgy érzem, nagy szükség volt. Hogy az érettségi vizsgának kétszintűnek kell-e lennie, nem tudom. A tartalmi változásokat egyszintű érettségivel is el lehetett volna érni. A két szintet azért találták ki, mert úgy gondolták, hogy az emelt szint fogja kiváltani az egyetemi felvételit, de az egyetemek nem igényelték az emelt szintet (a nyelvi szakokat kivéve), azaz elfogadják a középszintet is. Így kezdi értelmét veszíteni a két szint. A kipróbálás előtt nem mondanám, hogy jó vagy rossz az új rendszer. Bizonyos elemei, úgy látom, egyértelműen jók, de az egész érettségiztetés meglehetősen bonyolult lett. És hát a középiskolák nyakába varrták a felvételit is.

- Ön mennyire van megelégedve az előkészületekkel?

- A bevezetés nem volt megfelelően előkészítve. Sem megfelelő tankönyvek, sem feladatgyűjtemények nincsenek mind a mai napig. Lassan, késve jelennek meg a segédanyagok, ha egyáltalán megjelennek. Szerencsére a tanártovábbképzés az utóbbi másfél évben beindult, nálunk a tantestület fele már el is végezte, így sok tanárunk emelt szinten is vizsgáztathat.

- Ha felkérik az iskolát, hogy vállalja el a vizsgáztatást, hogyan lehet majd megoldani?

- Már fel is kérték J. Nem lesz könnyű feladat, mert az emelt szintű érettségi szóbeli része előbb lesz, mint a középszintű, így a vizsgával párhuzamosan tanítás is folyik majd. Nekünk erre termet, tanárokat kell biztosítani, ami komoly teher lesz. Veszélyezteti az utolsó két tanítási hét komolyságát, mert 30 fokos melegben már amúgy is nehéz tanulni, és ráadásul a vizsgáztató tanárokat helyettesíteni is kell.

- A lászlós tanárok közül körülbelül hányat érint a vizsgabizottsági tagság?

- Körülbelül ugyanannyit, mint eddig, mert középszinten eddig is az iskolában zajlott az érettségi, és az most is a tanítási idő után lesz. Azt, hogy hányan fognak emelt szintű vizsgáztatást vállalni, nem tudom, ez majd az elkövetkező hónapokban fog kiderülni. Nem tudni, hány tanárunkat kéri fel a vizsgaközpont, hogy legyen emelt szintű vizsgabizottság tagja.

- Az igazgató úrnak vannak-e félelmei ezzel az egésszel kapcsolatban?

- Tulajdonképpen már sok mindent elmondtam. Az, hogy a tanév végének komolysága veszélybe kerülhet, na meg az irdatlan mennyiségű adminisztrációs munka, ami részben már a jelentkezéseknél is az iskolára hárult. Mindenki fél az új típusú feladatlapoktól, az újszerű feladattípusoktól. Mert a régi érettséginél már nagyjából lehetett tudni, hogy mire számíthatunk. Ezzel szemben most csak sejthetjük, hogy például magyarból több lesz a szövegértés. A próbaérettségi országosan nem sikerült túl jól, de valószínű, hogy azért, mert a diákoknak nem volt motivációjuk, nem kaptak rá jegyet, és tudták, hogy nincs tétje. Ezek a legnagyobb félelmek. De én biztos vagyok benne, hogy a mi diákjainknak menni fog és nálunk nem lesz nagy gond. Hiszen azelőtt is tanulóink nagy része bejutott egyetemekre és megállta a helyét.

- Milyen most a hangulat az iskolában a tanárok, diákok között?

- A tanárok között többen vannak, akik aggodalmaiknak hangot adnak. Egyébként jogosan bírálják az érettségi előkészítését, de úgy látom, hogy ezt senki nem viszi át a diákokra. A tanulóknak az a feladatuk, hogy nyugodtan felkészüljenek az érettségire. Én biztos vagyok benne, hogy a tudásuk elegendő. Tanítok magam is végzősöket, és azt tapasztalom, hogy eléggé nyugodt a hangulat. Tehát a felkészülés rendben zajlik. Az egyetemi felvételi lapok beadásánál ugyan nagy izgalom volt, de ezen már túl vagyunk.

- Köszönjük az interjút.

 

 

 

A kampány előtti napokban kérdeztük az osztályok kampányfőnökeit az előkészületekről:

 

-Mi is a kampány, mi a lényege?

Mészáros Bence (F): -A kampány célja a diákigazgató megválasztása. A harmadikos osztályok kampányolnak a többi osztály szavazataiért. Amelyik osztály nyer, az rendezheti a Lászlós hetet és a következő évi portyát, és az osztály jelöltje lesz a diákigazgató. Tehát az osztályok mindet elkövetnek a szavazatokért.J

-Milyennek látod az esélyeket?

-Nem túl jónak, végül is az a lényeg, hogy ne égjünk be.

-Mit fogtok csinálni?

-Cirkuszt, lesznek bohócok, meg sok kaja, minden, ami jó. Úgy volt, hogy lesz osztálytánc is, de nem lett belőle sok minden

-Melyik osztálytól tartotok leginkább?

-Az A-tól, mert nagyon sokat készülnek.

-És legkevésbé?

-A C-től…

 

D:

-Mit csináltok?

-20-30-as évek.

-Tudjátok, hogy mit csinál a többi osztály, és ha igen, kitől féltek a legjobban?

-Persze, tudjuk. Legjobban az F-től, az E-től pedig nem.

-Miért érdemes rátok szavazni?

-Nagyon jó bulik lesznek, és feldobjuk az iskolaéletet.

 

-Miért te lettél a jelölt?

Kertész István (E): Nem tudom, tegnapelőtt tudtam meg.

-Miért szavazzunk rátok?

-Hmm, lesz új csengő…meg minden!

-Kiktől féltek?

-Nem félünk mi senkitől! Na jó, legjobban az E-s lányoktól, hogy elrontják a táncot. Ugyanis lesz 3 osztálytánc, de a miénk lesz a legjobb!

 

-Kitől tartotok legjobban?

Varga „Cicco” András (A) -Nekünk nincs félnivalónk, de a D-nek üzenjük, hogy nehogy lepipáljanak!!

-Mért pont Hawaii?

-Napfény, meleg, bulik, jó csajok, homok, laza zene…

-Hogyan lettél jelölt?

-Hja, én nem is tudtam, hogy én vagyok a jelölt…

Nos, ezenkívül még megtudtuk, hogy mindenképpen győzni fognak, de mégis azért „kell” ide szavazni, mert jó fejek, jó kajáik vannak, és elhoznak nekünk valami Jucit, meg Baszta Rájmsz-t, Ghimes-t, Ganxta Zolibá-t, meg még sok mindenkit, de nem hiszem, hogy 1nap alatt fel lehetne sorolni.

 

-Hogy haladtok?

Káldori Tamás (C) - Nagyon jól. Lesz két tánc, középkori nagy közös, meg íjászok az udvaron, vízilabdások, rockzenekar, jóslás…

-Mert mit is csináltok?

-Lovagkor!

-Ki a legnagyobb ellenfél?

-Legnagyobb ellenfelünknek a B-seket tekintjük, akikkel amúgy sem éppen baráti a viszonyunk, úgyhogy szerintem mindkét fél sikernek könyvelné el a másik legyőzését.

Az A és az E tuti veszít, mert ugyanazt csinálják… Hawaii vagy Jamaica…

-Mire jó ez az egész kampány?

-Csomót lehet lógni az órákról, vannak ilyenre cetlik, tök poén, nagy felfordulás, csomó kaja, és sok zene.

-Van valami jelképetek?

-Igen, lila sárkány.

 

Farkas Anikó (B):

-Miért pont te lettél a jelölt?

-Azért, mert központi személy vagyok az osztályban, jó a szervezőképességem és szeretek beszélni.

-Mit fogtok csinálni?

-BKV-t. Be Kell Vállalnod.

-Mit gondolsz, kinek van esélye a győzelemre?

-Szerintem két osztály között fog eldőlni a „harc”: A, és B között.

-Melyik osztálytól tartotok a legkevésbé?

-Az E-sektől, mert nem különleges, amit csinálnak.

(Szacsy; Bby)

 

Interjú Réz Andrással

 

A február második hetében megrendezett kampány során több híresség is megfordult iskolánkban, például Bagi Iván és Nacsa Olivér, Réz András, illetve több zenekar is. Bagiék a Banánhéjjal kedveskedtek nekünk, a filmesztéta pedig az adaptációról tartott előadást. Mi az utóbbival készítettünk egy kisebb interjút.

- Hogyan került bele a kampányba?

- Barna (Oravecz tanár úr) meghívott, és mondta, hogy üssem már föl a fejem errefele, én meg mondtam, részemről a szerencse.

- Miért ezt a témát választotta?

- Erről dumáltunk, mondtam, itt a nagy kérdés a Sorstalanság lesz, de akkor még nem volt biztos, hogy bejutok a díszbemutatóra.

- Végül bejutott, nem?

- Bejutottam, de mire ideértem, kiderült, nem fogom elmondani a véleményem, csak megpróbálom felizgatni az egybegyűlteket, hogy nézzék meg a filmet vagy olvassák el a könyvet, esetleg mindkettőt.

- Regényekből már készítettek rengeteg filmet, fordítva ez milyen lehet?

- Borzasztó. Amerikában rendszeresen csinálnak ilyet, de egy kicsit görcsös, hogy megpróbálják átregényesíteni a párbeszédeket. Amúgy meg csak azt akarják, hogy a néző, aki megvette már a jegyet, vegye meg a könyvet is.

- A közelmúltban jelent meg az Orr című könyve, tudtommal az első regénye.

- Igazság szerint 15 éve álnéven megjelent már egy kisregényem, de nagyon vékonyka volt, szóval igazi regényt még nem írtam, az Orr az első.

- Mi az oka annak, hogy a regényben sok a szexjelenet?

- Gondolj bele, ez a szagokról szól. Amikor írtam, el kellett gondolkodnom, milyen helyzetben van meghatározó szerepe a szagoknak és az illatoknak. És ha van olyan emberi helyzet, ahol sorsdöntő egy szagbenyomás, akkor az a szex. A regény arról szól, hogy mikor hősünknek hiperszaglása lesz, teljesen máshogy értelmezi a világot, és valószínűleg nem arról, hogy én egy őrült szatír lennék, aki felgerjedt állapotban szaladgál fel-alá a városban.

- Maga szerint hogy lehetne megfilmesíteni egy ilyen könyvet?

- Ez jó, képzeld, éppen hétfőn találkozom egy rendezővel, akivel azon rágódunk, hogyan lehetne filmet készíteni belőle.

- Mondana egy kis kedvcsinálót az olvasóknak?

- Az baromi undorító, ha a szerző olyanokat mond, hogy „ez minden idők legjobb…” vagy: „már 11 000 olvasó áldja a nevem”. Én csak kíváncsi vagyok, hogy az embereknek mi a véleménye erről a könyvről. Mindenki döntsön maga!

(efFact)

 

FRISS DÍJAZOTTAINK

 

Beszélgetés Bartha Tiborral és Bartha Tibornével

 

- Miért kaptak díjat?

Bartha T.: Kerületi szintű zenei tevékenységért, ami a Musical Stúdióra vonatkozik. Főleg az „István, a király” produkciónkért, amin ’99-ben kezdtünk dolgozni. Színpadi zenés darabjaink lényege az, hogy élőzenekarunk van, nem playbackelünk.

Bartháné: Több nagy előadást is sikerült már létrehoznunk a Musical Stúdió segítségével. Vannak darabok, amikkel Erdélyben, Franciaországban is felléptünk. Hozzá kell még tegyem, lassan négy éve vezetem a Kőbányai Ének Munkaközösséget, én szervezek minden kerületi zenei versenyt, beleértve az „Éneklő Ifjúság”-ot is.

- Mit jelent az Önök számára ez a díj?

Bartha T.: Jó érzés, mert elismerik a munkánkat, az viszont egy kicsit érdekes, hogy csúszik a reflexidő. Ez alatt azt értem, hogy az István, a királyt régebben játszottuk, ma már nincs műsoron egy jó ideje. Talán így akarnak utalni arra, hogy újra el kéne kezdenünk foglalkozni vele? A félreértések elkerülése végett: nem voltam csalódott, hogy idáig még nem kaptunk díjat!

Bartháné: Örülök a díjnak. Egyben meg is hatódtam, hisz ez az elismerés pont egy évfordulóra esik. Idén van 10 éve, hogy elkezdtem a Lászlóban az énekkarral foglalkozni. Nagyon-nagyon sokat dolgoztunk, ezek szerint nem hiába!

( „Róz”)

 

Beszélgetés Zsiborás Gergővel

 

- Te is a díjazottak között vagy. Milyen munkával érdemelted ki ezt az elismerést?

- Magát a gálát a Kultúra Napja alkalmából rendezte meg a Kőbányai Önkormányzat. Tantestületi jelölés alapján választottak diákokat, vagyis kiválasztották, hogy kik lesznek a díjazottak. Így kerültem a gálára. És a díj. Pontosan a diákújságírás, a diákügyek miatt kaptam. És sokat dolgoztunk a stábbal a Művészetek Völgyében is, így megérdemelten kaphatta volna az összes stábtag vagy más tömkomos osztálytársam is ezt az elismerést.

- Gondolom, jó érzés volt megtudni, hogy te is díjazott vagy. Megérdemeltnek érzed?

- Nem csak a fenti munkáimért kaptam, hanem Országos Újságírói pályázatokat is nyertem, amik szintén közrejátszottak. És persze jó érzés, hogy figyelik a munkámat és értékelik is. Meg, mint már mondtam, több tömkomos is megérdemelte volna, de – remélem, nem hangzik nagyképűen – jó helyre került…

(> An  <)

 

Kurta beszélgetés Albrecht Emesével

 

— Mi ez a díj, és miért épp te kaptad?

— Egy olyan díj, amelyet minden évben kiad az Önkormányzat. Általános iskolában is. Tehát elsőtől tizenkettedikig. Gimnázium a kerületben csak egy van, és ebben a „diák”-kategóriában hárman kaptuk. Olyan embereket javasolt az iskola, akik a suli, esetleg a kerület kulturális életéért sokat tettek. Nem csak mi voltunk jelöltek. Esetemben nyilván számított, hogy három kiállításom is volt már a Lászlóban. Ezenkívül az Olasz Intézet egyik pályázatán (Az én Itáliám) is részt vettem, és tűrhető helyezést sikerült elérnem.

— Hoznál nekünk a kész műveidből illusztrációkat?

— Persze, szívesen. De rajzolok újakat is az újságba, ha kell.

— Voltál színjátszós is. Az milyen volt? Miért kellett neked? És miért váltál ki a csapatból?

— Nagyon szerettem, sok pluszt kaptam. Nagyon ki tudtam tőle kapcsolódni. Lehetett érezni, milyen a játék varázsa. De sok időt vett el, sokszor estig voltam bent. Egy idő után nem jutott rá időm. Sajnos.

— Milyen lászlósnak lenni?

— Én szerettem a Lászlót, a hangulatát; a tanárokat is, a diákokat is. Hogy a jövőben milyen lesz a kapcsolatom az iskolával, azt nem tudom. Néhányszor biztosan visszajövök. De azt hiszem, ebből a műfajból azért épp elég ez a négy év.

(óbé)

 

 

Kóbor ebek

 

 

Nagyon szeretem Budapestet. Ezen a helyen minden megtörténik. Például a külkerületekben sok a kóbor kutya. Összevissza rohangálnak csapzottan, élelmet keresve. De a belváros, az más. A Blaha Lujza téren sétáltam, és láttam egy ugyancsak kóbor ebet. Szájkosár volt rajta. Még jó, hogy a néhai gazda gondolt arra, hogy ha már kiteszi szegényke szűrét, nehogy megharapjon valakit. Három percig néztem, hátha jön a gazdi. De nem. Csakugyan kicsapták valahonnan. Ott állt egyedül, szájkosárral. Láttam, pedig nem ittam, nem is lőttem be magam, de még csak rá se gyújtottam.

Hogy miért meséltem ezt el, majd megtudja mindenki, de egyelőre kapaszkodjunk bele az utolsó mondatba. Konkrétan: drog, dohány, alkohol. Mert Budapestre ez is jellemző.

Tegyük fel, az ember felmarkol négyezer forintot, beállítja az időzítőt a telefonján, hogy két órától számoljon vissza, és elindul. Neki a városnak. Ha akar, fél óra után már egy marék fűvel a zsebében térhet vissza a lakásba. Ugyan négyezer forinttal szegényebb, de mire az időzítő a nullához ér, már el is szívta a tiltott anyagot. A titkos és félelmetes szert, ami szétmarja az agyát. És bocsánat, hogy leírom, mert ez ugye tabu…

Azért a magam védelmében (meg kell, hogy védjem magam?) elmondom, hogy erről akárki meggyőződhet. Még nem volt olyan, hogy pénteken tíz óra után ne szólítottak volna le ilyen ízes szavakkal: Hé! Fű? Nem kell? Persze a másik végletet is lehet hallani: Sorry, nincs nálad zöld? Nincs.

És mi ez a zöld? Divat, amibe mindenki belekóstol, hogy aztán azt mondja, többet nem? Nagyot tetszik tévedni. Persze ilyen is van. De gimnazista ember lévén el kell, hogy áruljak valamit. Tavaly tíz emberből nyolc csinálta a közvetlen közelemben. Ma ugyanebből a körből egy maradt. Ugyanis bármennyire is népszerű manapság betépni, nem mondanám, hogy divat. Kamaszhülyeség, de minden kornak megvolt az effajta botlása. Persze nem beszélhetünk róla. De azért én kimondom, itt és most, kettőezerötben: a DROG beszívódott hétköznapjainkba!

Térjünk vissza az előző arányra, illetve annak módosulására. Ezek tények, mert az átlagfiatal nem buta. Fel tudja fogni önnön érdekeit, és meg tud állni az első, de még a tizedik után is. És azt is tudja a mai diáktársadalom, hogy káros, amit tesz. Jobban, mint az, aki csak beszél róla. Egy-egy „túlszívás” után saját magán érzi az ember, hogy valami meg akar halni valahol belül. És ahogy már elmondtam: ahhoz, hogy ezeket a mondatokat leírjam, nem kellett a szomszédba mennem. Mégse mondom a már említett tíz emberre, hogy roncs, és drogos. Megtették, elmúlt. Nem felejtik el.

Hát akkor miért olyan népszerű ez az egész? Mert homályos. Igen ez a jó szó. Egyesek ezt mondják, mások azt, és hát tilos is. Olyan valami, amiről mással nem, de a körben lehet beszélni róla. Titok. És a titkokat mindenki tudni akarja.

Meg kell érteni, hogy mindezek, drog és alkohol, tizenöt felett, csakis az egyén problémái. Emberi sorsok, amik stimuláló szerek hatására megváltoznak. Sokan azt mondják, hogy soha többet, mert… — És a másik felére meg rámondják, hogy drogos. Ez utóbbi a szabályt erősítő kivétel. Nem a számok miatt mondom. Ez a kivétel pedig megbújik. Mert összetört emberi roncsnak, DROGOSnak bélyegzi őket társadalmuk és környezetük… És hát a napi gondok között nem szeretjük ezt a szót – hogy drogos – kimondani. Nézzünk vele szembe. Ha mi nem akarjuk belátni, miért akarjuk, hogy a szenvedő alany is belássa: igen, az vagyok.

Akkor hát próbát kell tenni, tényleg rossz-e a drog? Nem. Az egyénnek kell megértenie. Mert ha valaki szétlövi a vénáit, akkor az közügy. Rombolja az utca képet. És hát ez nem illik egy Európai Uniós ország imázsába....

Kapitalizmusban élünk, és vetélytársakba botlunk mindenhol. A pénz, amit megkaparinthatunk, egyre kevesebb. Miért akarunk hát foglalkozni azokkal, akik elhullnak? Hol van az evolúciós elmélet? Hát ezért vagyunk emberek! Igen, ezért. Mert ugyan ezek a gondolatok nem biztos, hogy megfordulnak egy elemista fejében, de a szándék érezhető. Tudjuk, mi az, és érezzük is a felelősséget. De ebben segítségre van szükségünk. A segítséget pedig diákfejjel gondolkozva kell odaadni. Drogprevenció, már köz(rö)hely, és a pillanatnyi megdöbbenésnél nem több.

Azt mondtam a drog egyéni probléma, de közügy. Ehhez tartom is magam, s ehhez mérten kell megtenni a lépéseket. Vagyis a diákság körében közösségeket kell teremteni. Különböző testet vagy kreativitást megmozgató programokat. Érezze azt húsz ember, hogy közösség. Ezek után kell megelőzni a problémát. Semmi ködösítésre vagy titokra nincs szükség. Az életet kell megmutatni, azt, ami megrettent minket. S ez a legnehezebb feladat, mert itt különálló személyiségeket kell meggyőzni. Meggyőzni? Bocsánat, rossz szó.

   *

 

Erzsébet központban szállok le a buszról egy ismerősöm társaságában. Találkozunk D.-vel. Allergiás az anfetamin-származékokra, de másfél évvel ezelőtt úgy falta a bogyókat, mint Micimackó a mézet a csuporból. Kedvenc játéka, amikor már az ájulás fenyegette, az volt, hogy lenyúzta a bőrt a kezéről. Akkor, a buszmegállóban, normálisnak látszott. Már csak füvezik.

Két éve R.-nek térdműtétje volt. Az altatóból az ambulanciára vitték, majdnem belehalt abba, hogy altatógázt nyelt. Magas volt a THC-szintje.

L. azt mondja nekem: Két hete tiszta vagyok. Én meredek rá. Nem ijedsz meg ettől a kijelentéstől? Tizenhat évesen azt mondod, tiszta vagyok? Nem, nem érti meg.

*

Apró töredékek az életemből. Bocsánat, hogy leírtam ezeket a tabukat is.

Hessegessük el hát a félreértéseket, legyen minden tiszta. Fű van. Egyéni problémák. És mi.

Egyvalami ijeszt csak meg nagyon. Az, akit én kivételnek hívok (a tízből egy), nemsokára már csak jóindulattal nevezhető majd kisebbségnek. Megtévedt diákok, akik tiltakoznak a tilalmak ellen, és belehalhatnak. Család, közösség és egyén kérdése az, hogy kihúzzuk társunkat a lefolyó torkából.

És a cél? Hogy ne drogozzon senki? Nem fogjuk elérni. Az ember mégiscsak ember. Szorítsuk le a felhasználási szintet. És ne legyen többé titok az, ami így is elég egyértelmű. Felejtsük el, hogy a drog tabu.

*

És az a kóbor kutya jut az eszembe. Összevissza dülöngélt már az éhségtől. Kitették a szűrét. Érdekes, hogy minden állat más és más okból kerül az utcára. Pedig mindegyikükről azt hisszük, hogy valaki kidobta. És ez az egy, ő nagyon szúrja a szememet. Levegyem-e a szájkosarát? Ha leveszem, megharaphat valakit. Ha nem, éhen hal.

(zebra)

 

Legközelebb (se)

 

Ez a cikk egy találkozásról szól. Méghozzá nem máshol zajlott ez, mint az Űrben. De gagyi! — gondolhatjátok. És gondoljátok is, mert nem voltatok ott az előadáson, amiről beszélek. Persze ez nem okozott olyan nagy gondot, mert a barátok barátainak barátai, meg a barátok barátai, meg hát a barátok, azok természetesen eljöttek. De ha már tele van plakátolva az egész suli, mi a rákért nem tudjátok elolvasni azt, ami ott virít rajta százas betűméretben? Na, most persze azt kérdezitek, miről dumálok, ami persze jogos. Úgyhogy gyorsan tisztázom, hogy aztán folytathassam tovább. TALÁLKOZÁS AZ ŰRBEN, Mráz István (XI/F-es, kócos, fura fazon, amúgy király költő) versei. Ez minden. Vagy mégsem? Naná, hogy nem, mert azt hiszem, az az egy óra nem csak a versekről szólt. Az, hogy a költő a saját verseit mondta, ráadásul nem egyedül, hanem Samu Zsuzsával — akire, ha már láttatok Versdallamot, tuti biztosan emlékeztek — szóval ez már önmagában furcsa, és akkor ott volt még a gitárkíséret (Günsberger Ákos, vendég), valamint a versek közötti kérdezgetés az előadóktól, amit Juza Kata iskolapszichológus végzett. Szóval minden együtt volt egy jó nagy kavarodáshoz! És érdekes módon mégsem így történt. Ki tudja, miért, de mindez tökéletesen megfért együtt, sőt, azt hiszem, óriási (z)űr lett volna, ha valamelyik kimarad.

Mindebből persze még nem következik, hogy a verseket mindenki értette. Az is lehet, hogy senki sem értett belőlük egy szót sem, de szerintem ez a nem-értés sem okozott senkinek különösebb gondot. Olyan érzésünk támadt ugyanis, hogy: de jó ezeket hallgatni! Én már elég régóta ismerem Mr. Áz költeményeit, de még sosem tetszettek ennyire, mint most — amiben a lágy női hang és a saját szerzésű zene nagyon sokat számíthatott. Lehet, hogy ez a dallamosság a versek rímtelenségének ellensúlyozására szolgált? Ez persze most szemét kérdés volt. De ismerek olyanokat, akiknek azért nem jönnek be ezek a művek, mert hiányzik belőlük a rím. Szerintük a rím nélküli vers nem vers (az időmértéket meg a szótagszámot persze nem ismerik). Hát ha valaki közületek szintén ebbe a kategóriába tartozik, az ne olvasson Mráz Istvánt. Mert vagy saját magát fogja hülyének tartani, mert nem érti, vagy az Istvánt, mert ő nem engedi neki érteni.

Na jó, de mégis, mit várjunk egy tömkomostól? J Hát semmiképpen se világmegváltást. Baromira ne, mert ha egészen véletlenül a kezetekbe kerül egy Mráz-költemény, egyből látjátok majd, hogy ez a srác még saját magát se tudja megváltani. Sőt, talán nem is akarja. És hogy akkor mi lehet az üzenet? Azt mindenki döntse el maga!

Nos, ezek voltak a tények (inkább tényszerűségek) —, és higgyétek el, így, ebben a formában nekem is legalább olyan unalmas volt leírni őket, mint nektek elolvasni. És azt hiszem, erről a péntek délutáni produkcióról nem is tudok többet mondani. Viszont egy igen érdekes és megdöbbentő dologra szeretném még felhívni a figyelmeteket: a Szent László Gimnázium és Szakközépiskola ódon falai között rendszeresen tartanak ilyesfajta előadásokat. Húha! A suli esetleg nem csak a tanulásról szól? Itt van ez az egész Homo homini… sorozat, ami iránt az érdeklődés nagyjából a nullával egyenlő, pedig esetleg nyújt annyi kikapcsolódást, mint tömegesen a lépcsőkön punnyadni. Na mindegy, ennél jobban nem akarok ebbe belemenni, különben meg én is a mindenkicsináljonamitakar-felfogás lelkes híve vagyok. Bevallom, ez a cikk sem születik meg soha, ha nem nyúznak vele annyit. Tudjátok, mit? Legközelebb majd ti is eljöttök a bulira, és akkor nem kell koptatnom a tollat, ami ráadásul nem is az enyém.

(agrárcsemete)

 

Parti Nagy Lajos: Hősöm tere

 

Ismerek valakit, aki elvégezte az orvosi egyetemet, mert az agykutatásról szeretett volna tanulni. Amikor megkérdeztem tőle, hogy miért döntött így, azt felelte, azért, mert ő önmagát hátulról és fölülről látja, ha kívülről igyekszik magát szemlélni, méghozzá nagyjából olyan egy-másfél méter távolságból…

Amikor az orvosi karra jelentkezett, abban reménykedett, hogy akkor akár két, vagy talán két és fél méterre is kibővül majd a távolság, ahonnan látja magát, és úgy jobban megmutatkozik majd a helye a világban.

Mindenesetre ez érdekes kérdést vetett föl bennem a Hősöm tere olvasása közben. Mégpedig azt, hogy vajon milyen szögből és távolságból láthatja magát Parti Nagy Lajos, aki láthatólag nem csak a saját helyével van egészen tisztában, de úgy amúgy a világ helyét is — úgy tűnik — kellő precizitással meg tudja határozni.

Másrészt viszont kérdés, hogyha ilyen gigászi távolságból látja önmagát és a nagy egészet, akkor hogy lehet az, hogy még a kis galambok legapróbb mimikai gesztusai is egészen pontosan megvannak neki. Hát ez érdekelne.

Az, hogy a könyvnek lesz valamiféle rasszista vonatkozása, már a cím miatt is várható volt, ha másért nem, hát a Hősök tere jelenlegi kihasználtságát illetően, meg persze az alcím miatt (A tisztabúza éjszakája), de hála az égnek, ez mégsem az a fajta könyv, amilyennek az ember elsőre gondolná. (Legalábbis ez az ember, vagyis én: mert talán sokkal könnyebben bocsátkoznék általánosításokba, ha történetesen nem ez lett volna első találkozásom Parti Nagy Lajossal.) A rasszista vonatkozás persze egy ideig várat magára, és akkor is némileg implicit módon jelentkezik, de szerencsére nem túlzottan: azért hadd értsék a népek, nekik íródott.

Feltehetőleg persze nem annak a rétegnek, amely rétegről az író Tubica Cézárt és Tubicáné Rencikét formázta, noha többségben azért talán mégis ők vannak. (Mondjuk — hál’istennek — ez egyelőre még pesszimista kijelentésnek számít.) Mégis, a rendes kis kultúrember szemében egyértelműen a legmegvetettebb a susis, mobcsis, taheszka csoport, és Parti Nagy Lajos — ennyi már biztos — a könyv elején a szolid állampolgár szemszögéből kezdi szemlélni az eseményeket.

 

Talán szemmagasságnál egy kicsit följebbről. Később persze lesz egy merész körsvenk, amelynek a végén valahogy a másik oldalon állunk meg, és aztán már csak vágás — egyik szemszögről a másikra.

Érdekes kísérlet, amellyel én először a Mesterségem a halál című könyvben találkoztam, azzal a különbséggel, hogy ott nem volt meg a fokozatosság.

Mert ugyebár eleinte még rettentő kényelmesen elfoglaljuk az író által fölkínált értelmiségi fotelt, ahonnan is az elkövetkezőket élvezni kívánjuk, és ijesztő pontossággal ki is szolgálják igényeinket már az első lapokon megjelenő kis szonettekben, melyek enyhe asszociációkat ébreszthetnek valami „csak egészség legyen, meg térerő” irányba, de teljesen mindegy is, mivel mi fölülről látjuk ezeket a tahó kis galambszerű izéfigurákat, és olykor bennfennteskedve össze is mosolyognánk az íróval, már ha idenézne egy pillanatra. Ám ő kellemes csevelyből hirtelen riogatásba vált. „A Paloma egyik utolsó számában több tinédzser vallotta be, hogy bulikon, társas alkalmakkor evett már embert, illetve más emlőst.” „Magam is láttam, hogy egyszer a Kossuth- szobornál megfogtak egy öregasszonyt, s fölrakták a derék államférfiú vállára. Ott sikoltozott orkánkabátban, könyékig a vekni kenyerében, egy gimnáziumi tanárnő. (…) Az öregasszonyt később elítélték, a nótaénekes azzal úszta meg, hogy megfulladt” (Ó, itt egy picit azért engedi, hogy összekacsintsunk vele.)

Ijesztegetéseit mindenesetre nem érezzük szükségszerűnek komolyan venni, hiszen mégiscsak galambokról volna szó, akiknek köztudomásúlag nincs se mobiltelefonjuk, se zsebük, amelyben konyakosmeggyet tarthatnának, sőt még beszélni sem tudnak, nem hogy gondolkodni azzal az apró fejecskéjükkel. Idézőjelek közé helyezve pedig az egész nem más, mint szimbólum, azokat pedig már annyira megszokta a mai ember, hogy még mocorogni sem kezd el abban a bizonyos süppedős fotelban.

A fiatalabb generáció képviseletében pedig azt is megmondhatom, hogy a magamfajta tinédzser előre összeszorítja a fogát, hogy jó, most egy középkorú fölnőtt ember fog megpróbálni a mi szlengünkben  jópofáskodni, és az e-mail mint olyan ábrázolását már valami végletesen modern és újszerű dologként, ferde mosollyal az arcán fogja megejteni, holott ez számunkra azért többé-kevésbé annyira a mindennapi életünk használati eszközévé vált, mint a tévé vagy a telefon.

 Itt jön igazán kapóra Parti Nagy remek realitásérzéke és az, hogy elég jól helyezi el önmagát a világban, mert végül nem lő túl a célon, és a regénynek ezen vonulata sehol sem válik többé, mint egy középkorú fölnőtt embernek a mai világról alkotott személyes interpretációjává. Tehát nem lesz belőle sem tetszelgés, sem pedig szerepjáték. A tahókon való csöndes és jólnevelt kuncogás pedig már annyira a vérünkben van, hogy ennél kézenfekvőbb pozícióba nem is állíthattak volna minket. Az pedig, hogy ő elkezdi őket lassanként komolyan venni, csak azért marad természetes, mert egy olyan regényben esik meg, ahol az állatok beszélnek és ruhát viselnek (mint valami ovis koromban vetített diafilmen). A hajléktalanok meg csak nőnek és zsugorodnak, egyáltalán: a méretarányok nem tűnnek konstansnak, meseként pedig, ha a Piroskát üldöző farkastól se félünk, a palomista karomkeresztesek sem riasztanak meg bennünket.

Ott kezd mocorogni először az ember, ahol az író elmeséli tapasztalatait a barátainak, akik akár mi is lehetnénk, és a fogadtatás is várható.

„Az a baj, akartam mondani, az a baj, kedveseim, hogy ez most nem vicc, de pontosan tudtam, hogy mit válaszoltak volna rá: hát persze, hogy nem vicc, mondták volna kórusban, naná! Hanem egyfelől irodalom, másfelől pedig hovatovább ez a színtiszta igazság, illetve hát valóság, magunk is látjuk az utcán, a televízióban, egyre többen vannak, grasszálnak és paroláznak, mondták volna a barátaim, és ha már az egyetlen, amiben bízhatunk, a demokrácia is csődöt mond, sőt, melegágya mindeme burjánzásnak, akkor a félelem ellen nem marad semmi más, mint a nevetés, a kinevettetés, az irónia mint a tehetetlenség fegyvere, és a többi, és a többi.” És Parti Nagy Lajos minden valószínűséggel ott ül a barátai között. Nos, ha korábban nem, itt muszáj fölkapni a fejünket, mert megmagyarázhatatlanul összemosódott az annyira egyszerűnek tartott és lekezelt valóság — az a bizonyos unalomig ismert —, és ez a beszélő madarakkal teli zagyva világ, hogy már az isten sem választja többé szét őket.

A társadalomalkotási ambíciókkal rendelkező  állatok már ismerősek lehetnek az Orwell-féle Állatfarmból, és éppúgy, mint ott, végül épp legfőbb ellenségükre kezdenek hasonlítani, míg teljesen humanoiddá nem válnak mind, csak épp a Hősöm tere föl sem villantja annak a lehetőségét, hogy a palomisták világa esetleg jobb lesz az általunk alkotott emberi realitásnál, mint ahogy a galambok sem tűnnek egy idő után ártalmatlan madárkáknak. Innentől már egy pillanatra sem.

Egytől egyig bunkók, ezt már tudhatjuk; a megdöbbentő csak a szervezett forma, amelybe az emberi bunkók is oly könnyedén tudnak belépni. És persze csak imádkozhatunk, hogy legyenek annyira sötétek, hogy erre ne jöjjenek rá.

*

Az első fogságból érkező levelek leküzdhetetlenül szimpatikusak, ha másért nem, már csak a szenvedés miatt is, meg hogy annak ellenére végül is humoránál tud maradni szegény Hős, és persze azért, hogy gyűlöli Tubicát, mert mi is gyűlöljük, persze csak akkor, ha épp nem mulatunk rajta.

Úgy néz ki, ez a gyűlölet már magában is biztosítja az embernek a helyes oldalon maradását, bár valójában föl sem merül, hogy ezen oldal egyáltalán elhagyható jellegű lenne.

Lényeg a lényeg, a Hős esendő, intellektuális és emellett humoros. Fensőbbséges cinizmusában akár hallgatva is mérföldekről lekörözi bebörtönzőit.( Akik egyébként pontosan tudatában vannak szellemi képességeinek, és igyekeznek is kihasználni; az, hogy néha nem sikerül, külön pirospont neki, mert végre itt egy író, aki nem hajbókol a hatalmak előtt, és nem váltja aprópénzre a tehetségét.)

Ahogy viszont a változás megkezdődik és a levelek egyre kevéssé lesznek szimpatikusak, arányaikban a galambok is egyre kevésbé tűnnek sötétnek. Vagy talán nem is arányokról van szó? Csak ahogy az ember közelebb kerül hozzájuk, kiderül, hogy azért ennek a valaminek a nagy része tán csak máz?

A galambbá változás testi folyamatával talán csaknem egyenes arányban kezdődik meg ugyanennek a pszichés vagy lélektani vonulata: a Hős eleinte csak azért neheztel az íróra, mert föltételezte róla, hogy neki köszönheti szenvedéseit, annak, hogy ő a valóságtól való menekülésében megalkotta, és ezzel kitette mindennek: a megnyúzásnak, a fogságnak, a szüntelen megaláztatásnak. Később azonban már kifejezetten az ellen kezd munkálkodni, amit az író képvisel; ő tudja csak igazán, mi is az, hiszen valaha egy és ugyanazon személy voltak ők ketten, az író jelene nem más, mint a Hős múltja; sőt, le is körözi az írót, aki nem jár be semmiféle személyiségfejlődési utat, sem pozitívat, sem negatívat, hanem csak ül, e-mailt olvas és egy helyben stagnál, meg persze fél.

Érezhető, ahogy a Hős megdöbben a saját magán tapasztalható változásokon, de ezt mind — rettentő jellemzően emberi módon — sikeresen kimagyarázza maga előtt, és védekezésből a legnagyobb természetességgel vált támadásba, hisz abban a helyzetben biztonságban van. Kezd kényelmetlenné válni a karosszék, amelybe az elején leültünk.

Kafka óta pedig úgy tudjuk, hogy semmiféle átváltozás nem önhibánkon kívül eső ártatlan elszenvedés.

Az ártatlan elszenvedő fél pedig a Hős, Parti Nagy hőse, a kitalált („Kitalálni a jégesőből szokás. Meg az erdőből.”) vagy nem kitalált valaki, de hiszen már végérvényesen elmosódott a határvonal fikció és valóság közt.

Persze, bár kereshetjük, és az élelmesebbek bizonyára meg is találják, nincs abszolút párhuzam valamiféle történelmi valóság és a regény története közt, hiszen nem tudunk róla, hogy a Hitlerek valaha is a maguk képére igyekeztek volna formálni bárkit, aki általuk faji szempontból nemkívánatosnak minősült, még akkor sem, ha önként vagy önkéntelenül a „bőrét is odaadta” a mozgalomnak.

Ellenben a világ telis-tele van ártatlan elszenvedő mártírokkal, akik soha nem gondoltak, és nem is fognak arra gondolni, hogy talán ők is részt vesznek a társadalom alkotásában, legyen az akár szép, akár csúnya, és meglehet — sőt, így is van —, hogy akaratuk ellenére rángatták őket bele, de belekerültek, és onnantól kezdve mindenféle kívülhelyezkedés árulásnak és képmutatásnak minősíthető, és mindennemű kis „nézzük-le-őket-és-örvendezzünk-hogy-mi-jobbak-vagyunk” klub alakítása csak táplálni fogja a gépezetet, ami ellen nem száll ki senki, mert mindenki benne van.

Belülről elpusztítani lenne talán a legegyszerűbb, hiszen Hősünk is — bár meglehetősen kemény szenvedés árán, de — egész magas posztot ér el a palomisták között, ám hogy valódi legyen a tragédia, addigra már ő is közéjük tartozik, és velük építi a jövőt. (Hősünk tere bővül, de minek?)

„Azt hiszed, nem látom ilyenkor, ahogy fintorogsz? De látom. Csak kívülről könnyű ám pofázni és fintorogni! Ligákat alapítani! A kibicszívűek könnyen üldögélnek a kipihent püspökfalatjukon, és könnyen bámulják ám a Vajdahunyad vára rohadék tetejét! De én az arcvonalban vagyok, ezt sose felejtsd el, fajmajomkám, és a világ arcvonala nem értelmiségi tökvakarás.”

 Az utolsó szemszög szubjektíven mered a párás ablakra, hogy mikor jelenik meg rajta egy testes, imbolygó árnyék: a stabil rettegésben élő író a zavart voyeur képviseletében nem foglalt álláspontot; még a Hős által említett fintorgásról sem bizonyosodhattunk meg. Hát, ennyire ment vele. A kamera ráközelít izzadó arcára… És fade-out.

(franny)

 

 

 

 

Sportok

 

Ebben a rovatban szeretnék olyan sportokat bemutatni, amiket az emberek többsége nem ismer. Például ha meghalljuk a kínaiasan hangzó csing-csung nevet, hirtelen azt sem tudjuk, ez most a legújabb csodadiéta neve, esetleg egy videojátéké. Majd nagy meglepetésünkre kiderül: ez egy küzdősport. De nem csak az ilyen sportok terén érhet minket meglepetés.

Vegyük például a táncokat. Akrobatikus rock and

roll. Mielőtt bárki megijedne, itt nem Fenyő Miki sztájlról van szó. A lányoknak nem kell térdig érő fehér pöttyös szoknyában táncolniuk, és a fiúknak sem kell férfiatlan mozdulatokat tenniük csípőjükkel. Az igaz, hogy ez a sport a jó öreg rock and rollból fejlődött ki, de itt már az alaplépés is más. Én több mint 7 évig táncoltam. Ebből kiderül, hogy a legjobb, ha valaki kisiskolás korában kezdi el a táncot. De azért ti se aggódjatok, nem késtetek le semmiről.

A gyerekek 10 éves korukig táncolhatnak children kategóriában, majd jön a junior1, és 13-14 éves kortól a junior 2. A junior kettőben már kell akrobatikázni, de nem kell olyan komoly dobálásokra gondolni, mint a felnőtteknél. Itt már nagyon fontos a partner iránti bizalom, és persze az, hogy a fiú kellőképpen komolyan álljon a dologhoz, érezze, hogy nagy a felelősség rajta. De szerintem nem ezzel van a gond. Inkább azért szoktak ilyenkor szétmenni a párok, mert köztudott, hogy a lányok ebben a korban megnyúlnak, fejlődnek, kezdenek nővé válni, a fiúk pedig később nőnek, erősödnek meg. Na de ez most mindegy.

Aki valahogy mégis túléli ezt az időszakot, arra igazán nagy feladat vár. Felnőttként (17 éves kortól) is teljesítenie kell. Először jön a C-kategória. Több akrobatika kell, hogy legyen a másfél perces sorban, és valamivel komolyabbak, mint a junior 2-ben.

Aki valóban tehetséges és kitartó, az még feljebb is kerülhet, B vagy A kategóriába. A-kategóriás versenyzőket nem láthatunk akármilyen piti kis versenyeken, ezt a kategóriát csak világversenyeken szokták megrendezni. Itt már tényleg mennyei magasságokba dobálják a lányokat, akik közben pörögnek-forognak, szaltóznak, s mindent csinálnak, amit csak el lehet képzelni. Szóval nagyon látványos az egész.

Akinek ez sem elég, annak elárulom, hogy aki nem párban táncol, az táncolhat még formációban. Általában lányok kedvelt felállása ez, egy formáció lehet minimum háromszemélyes, de felmehet akár tizenig is. Szóval fiúk, már csak ezért is érdemes ellátogatni egy táncversenyre!

Most pedig egy lány fog nektek mesélni a táncról:

„Hortobágyi Orsinak hívnak, 6 évesen kezdtem el rockizni anyukám ismerősének a javaslatára. Ő ugyanis hallott erről, és mivel tudta, hogy örökmozgó vagyok, ajánlotta ezt a sportot. Egyszer lementünk a szüleimmel, és megnéztük az edzést, amitől először egy kicsit megrettentem, de szerintem mindenki így tett volna, ha valami teljesen újba kell belefognia (új helyen, ismeretlen gyerekek között…de így utólag visszaemlékezve megérte). A végén belevágtam. Nem volt nekem semmilyen egetrengető tervem azon kívül, hogy elfoglaljam magam. Pár hónap múlva lett egy párom, akit én már régről ismertem, mert családi barát volt. Nagy Robinak hívják, és fél évvel idősebb nálam. Tehát vele kezdtünk el valami újat, de mégis különlegeset. Az életem merőben más lett, mert az évek folyamán elkezdtünk versenyeken indulni, és igazán jó eredményeket elérni. A munka viszonylag könnyen ment, mert nagyon jóban lettünk, szinte testvérkapcsolat alakult ki köztünk. Talán az ő nevében is mondhatom, hogy a legjobb és számunkra a legcsodálatosabb élmény a 2001-es világranglistán junior 1 kategóriában elért helyezésünk lett, ahol 186 párosból mi a másodikok lettünk (a magyarok között az elsők). Később, mivel felcseperedtünk, magasabb kategóriába léptünk, de sajnos ott már kiemelkedő eredményt nem tudtunk elérni. Ez már a közös pályafutásunk vége volt. A kategóriaváltás után két évvel elváltak útjaink. Hogy sajnálom-e? Igen… Így visszagondolva a régi, boldog, sok szép élményre, azt mondom, igen. De ennek valamiért biztos így kellett lennie, és tudom, hogy ez az élmény életem során végig fog kísérni, és örök emlék marad.”

 

Akit érdekel ez a sport, az látogasson el a www.ditte.hu/akrobatikusrnr.html oldalra, itt lehet látni rengeteg fotót, és információt is lehet szerezni a versenyekről.

További jó sportolást nektek!

(Szacsy)

 

 

Az vagy, amit megeszel…

 

            Az emberek tapasztalata és az életen való elmélkedés ezernyi bölcs gondolatot szült már. Nem baj, hogy néha homlokegyenest az ellenkezőjét állítják egymásnak, ez valószínűleg az emberek különböző nézeteiből fakad. Itt van például a „fölösleges olyan szekér után futni, ami nem vesz fel”, és „a remény hal meg utoljára” elgondolás. Tulajdonképpen lehet, hogy nem vesz fel a szekér, de mivel reményed van, talán mégis — de azért ne fussál utána. Na most akkor mi is van? Na mindegy, nem is ez a lényeg…

            Szóval ugyanez az eset adott az „az vagy, amit megeszel”-szituációval is. Ebben is van némi igazság, bár a menzakoszton élők valószínűleg nem szeretnék, ha ez az elgondolás helytálló lenne…

Tulajdonképpen manapság elég nehéz úgy összeállítani az ember étrendjét, hogy ne valami egészségtelen, hizlaló, rákot okozó ipari hulladékot dézsmáljon napokon keresztül.

Én a magam részéről nem figyelek túlzottan az ilyen dolgokra, mert egy: időpocsékolás. Kettő: úgyse lehet a káros dolgokat kiszűrni, mert még a zöldséget is permetezik. Három: úgyis lesz valami bajom 40 éves koromra, és azt majd úgyis a helytelen táplálkozásra fogják, még akkor is, ha öröklött nyavalya. Négy: most kinek lenne ereje az önmegtartóztatásra, és egész életén keresztül egy szelet csokoládé után csorgatni a nyálát?

A minap elhűlve hallgattam az egyik rádióműsor adását. Állítólag a kockamargarinban, amit minden rendes háziasszony, sütési fanatizmusban szenvedő anyukák és védtelen konyhás nénik sütésre, főzésre használnak (arról már nem is beszélve, hogy a fiatalkorú földi halandó is ezt keni a szendvicsébe…), szóval ez a margarin tartalmaz bizonyos műanyagszármazékokat. Már az is aggasztó volt, hogy a kínaiak hazánktól (is) vesznek újrahasznosítható műanyag palackokat és granulátumot, hogy aztán beleszövögessék a ruhákba, majd visszahozzák, mint könnyűipari cikket. A balga, mit sem sejtő nép pedig megveszi a saját, elhasznált flakonjait, csak éppen kicsit más formában.

Szóval az ember manapság műanyag kívül-belül, és lassan a hús-vér jelző feledésbe is merül. Mégis, miért? Ugyan milyen szentimentális pihentelméjűben fogalmazódik meg az a gondolat, hogy „Igen, mától tegyünk műanyagszármazékot a vajba”? (ami mellesleg már azelőtt sem volt vaj…)

A válasz: egyszerű marketingfogás. Vagy csak valami jóindulatú fejlesztés? Á, azt azért nem…

A margarinba nem illő adalékanyag ugyanis arra jó, hogy a hűtőből kivett vaj rögtön kenhető legyen, ne tudjon megdermedni. Hát igen, ez mind szép és jó dolog, és joggal gondolnánk, mennyire zseniális.

Csakhogy ez a hatás az ízminőség rovására megy, arról nem is beszélve, hogy az állaga még a szájbavétel után is olyan, mintha egy kanál zsírt szopogatnánk. Csak tapad az ember szájpadlására, semmi ízt ki nem adva magából. A legborzasztóbb mégis a tudat, hogy e sütési alapanyag egy része hajdan talán egy Barbie-baba mellső végtagjait alkotta, vagy éppen egy idős néni járókeretének a fogantyúját…

Ezek után egyen nyugodt szívvel akárki is margarint…

Emellett a fondorlat mellett már eltörpülő, és barátságosnak tűnő ötlet a chipsek olyan módú népszerűsítése, hogy a szirmokat borító fűszerekhez úgymond „étvágygerjesztőt” kevernek, hogy pár falat után a kedves (v)evő leküzdhetetlen vágyat érezzen további zacskók elfogyasztására. A rágcsálnivaló rákkeltő hatásáról, gondolom, már mindenki hallott, na de mire nem mondták még ezen a földön, hogy káros?

 Természetesen az ilyen információk nincsenek a csomagoláson feltüntetve, csak sok „E” betű, ami többnyire különböző színezékeket jelöl, vagy tartósítószereket.

            Viszont egy kedves megjegyzés található a cukormentes rágógumikon, amik nélkül már nem is élet az élet. „Fenil-alanin-forrást tartalmaz. Nagyobb mennyiség fogyasztása hashajtó hatású.”

Rendes dolog, hogy erre felhívják a figyelmet, de rejtély, hogy a „nagyobb mennyiség” tulajdonképpen mit takar. Régebben kísérleteztünk a haveri körben, hogy mikor érjük el „a hatást”, de közvetlen egymás utáni négy doboz rágó se hozta meg az eredményt. Innen is látszik, hogy mennyire relatív a „nagy”.

A nagyüzemi malőröket pedig seregszerűen lehetne felsorakoztatni. Gyönyörű példával élnék:

Ismerősöm mesélte, hogy egyik nap lement a közeli közérbe és vett tejet meg kenyeret, úgy, mint minden nap. Reggeli közben gyanútlanul elkezdte szeletelni, a kenyér fogyott, de az egyik karéj leválasztása közben valamiben megakadt a kés. Nézte, hogy mi a csuda lehet, gondolta, biztos rosszul keverték össze a tésztát, és benne maradt egy keményebb góc. Szóval vadul küzdött egy darabig, heves késcsapások közepette, mire sikerült a gócon túlverekednie magát. Kíváncsian fordította meg a szeletet, és elképedve látta, hogy egy döglött, félbemetszett egér mélyed a pékáruba.

El lehet képzelni, milyen élmény lehetett, részint a megboldogult egérnek, hogy belesütötték a kenyérbe, részint a hányinger kínozta embernek, hogy abszolúte nyugisan táplálkozna, de útját állja az egér ilyen formájú megnyilvánulása.

Szerencsére a menza ezen a szinten még nem tart (tapasztalataim szerint), és semmi ok az aggodalomra, hiszen ha egerek garázdálkodnának a kondérok körül, és esetleg beleesnének, azt sem vennénk észre. És ugyebár, amiről nem tudsz, az nem is fáj…

(Rupitto)

 

Ki van "följebb"?

 

Aki ül vagy aki áll?

Nem lehet rávágni a választ.

A reggeli tömött villamos. Az ember vagy talál helyet vagy nem, de sosem lehet biztosra megmondani, hogy mikor van helyzetben, ez pedig rettentően fontos.

Én magam sok stresszt fektetek a tényre, hogy amikor csak lehet, fölül tudjak helyezkedni:  mindezt valószínűleg a gyerekkoromban átélt kisebbségi komplexusom ellensúlyozásaképp. Bevállalom.

De nem csak én vagyok ezzel így. Az alapvető emberi természethez hozzátartozik, hogy megpróbáljunk nemcsak vitákban, hanem élethelyzetekben is fölülkerekedni.

Vegyük azt a bizonyos első blogos találkozót, amelyre bicikliháton érkeztem.
Ennek két oka volt. Először, hogy késsek egy kicsit, és már mindenki ott legyen, mire megérkezem  (ez nem sikerült, mert elszámoltam magam, és lebecsültem a biciklit), a másik pedig, hogy amíg mindenki gyalog baktat, én mintegy a helyzet magaslatáról szemlélhessem az eseményeket, és már a megismerkedéskor leszögezzem, méghozzá szavak nélkül, hogy engem nem lehet, de nem is érdemes megpróbálni lekezelni.

Azokkkal az emberekkel már nehezebb, akik még a komplexusos gyerekkoromban ismertek meg,  és utólag kell nekik bebizonyítanom, mekkorát tévedtek velem kapcsolatban.

Mindenesetre azon a biciklin ülve úgy éreztem magam, mint a földesúr, aki fekete (adott esetben fehér és DINO-feliratú....) paripájának hátáról tekint le alkalmazottjaira.
Én akkor ültem, és én voltam helyzetben, de a villamosokon már nehezebb megmondani,  hogy is van ez:
Aki áll, minden tekintetben följebb van, mint az ülő. Magasabb, és így fizikai megnyilvánulásában is "lenézheti"; egy villamoson telis-teli ülő utassal egyetlen állónak lenni szinte privilégium. Szemrevételezni a környezetet, sőt, a territóriumot, vagy ha olyan helyről van szó, mondjuk a hetvenkettes trolibuszról, akkor a territóriumUNKAT, és szánakozva figyelni a többit, aki gyöngébb nálad, és míg te kibírod, hogy állj, ők fáradtan székbe roskadva vegetálgatnak ezen a kora reggeli tömegközlekedési csodán.

Ha más állók is vannak, velük esetleg cinkosan össze lehet kacsintani, persze ehhez  partner kell,  és ez csak profi fölülkerekedőknek és grandmaster összekacsintóknak ajánlott, mert a végén még azt hiszik azok, akikkel összekacsintasz, hogy fölszedésről, flörtről, rosszabb esetben kiesett kontaktlencséről van szó.

Az ülés. Egy villamos tele szenvedő, álló emberekkel, és mi ott ülünk, mit ülünk: trónolunk, és keresztbe tett lábakkal sandán méregetjük szerencsétlen társainkat.

Fölfele nézünk ugyan, de nekünk megvan az, amire ők csak áhítoznak:  az ülőhely.

Nálunk van minden jog, minden kiváltság, amit csak egy villamoson bárki emberfia megszerezhet. Ha éppen van nálunk, ilyenkor ajánlott előkapni a kaviáros tojást és a porcelántányért, és esetleg elkezdeni ezüst étkészlettel elfogyasztani, de ezt sem ajánlanlám kezdőknek, mivel a villamoson való evés miatt történő leszállítás már megalázó.

Lift. Egy liftben nem tehetünk mást, mint hogy sugározzuk magunkból a felsőbbrendűséget.  Szintén csak profiknak ajánlatos.

És íme, az én problémám, amellyel küzdök: mit lehet tenni egy negyven fős osztályteremben, biológia óra alatt, amikor az ember egy a negyven közül, igaz, egy olyan, aki az ablak mellett ül, mert első nap reggel korábban kelt föl, hogy ezt megtehesse, de mégiscsak valaki, aki nem tesz mást, mint kitölti az utolsó üres helyet, hogy végül mind megteljen. Valaki, aki jegyzetel, mint a többiek, valaki, aki ekvivalensen jelentéktelen, és ismeretlen a tanár számára, éppúgy, mint más.

Nem tudni róla, hogy aznap reggel ült-e vagy állt a villamoson, sem pedig, hogy történetesen négykor kelt, hogy mikor a többiek csak ébredeznek, ő már a fél napján túl legyen, és mindezt, csak hogy fölülről nézhessen mindenkit.

Emberünk kétségbeesetten nyelődik el a negyven ember tengerében. Szomorú eset.

(franny)

 

Cápamese

 

  Az egész egy szombat délutánnal kezdődött. Családi program, keresztlányom és unokanővérem születésnapja. Szokásos ebéd, mindenki pukkadásig eszi magát, s a torta szó hallatán már a hányinger kerülget mindenkit. Kitaláljuk, hogy mi lenne, ha inkább tévét néznénk, de most továbbfejlesztettük az ötletet: nézzünk dvd-t! „Véletlenül” pont volt nálunk egy lemez, rajta a Cápamese című film. Megosztom hát veletek ezt a filmélményemet.

  Egy fuldokló kukacra ráijeszt egy cápa, de nem megenni akarja, csak megmenteni (a család röhög). Hát így kezdődik ez a Cápamese. Majd egy riporterhal bemondja, hogy a cápák elúsztak, s a városban elkezdődik az élet. Megjelenik egy nagymenő hal is, aki bemutatja a kéróját, de nemsokára három kishal oltogatni kezdi: neked csak az eszed nagy, agyilag keszeg vagy. S még sok hasonló poénra számíthatok a továbbiakban. Bálnamosó, viaszozás, és ismét a nagymenő hal. Öt rugó tartozással, s a főnök ismerteti a táplálékláncot, aminek a pénzzel tartozó hal a legalján áll.

  24 órája van, hogy megadja az ötezer halpénzt. Gyors családtörténet, majd a nagy álmok: „a korál csúcsán szeretnék élni”. Gyors váltás, egy cápaétterem. Alvilág, divatgyilkosok. S egy jólelkű cápa (már az elején feltűnt), aki apja parancsára sem eszik rákot. Ugrás az alvilági bűnözésből, landolás egy szerencsejáték pályán (csikópálya). De várjunk csak, megjelent egy menő halcsaj, Lola. Gyorsan le is rázza a kispályás főszereplőt. Egy szerencsétlen fogadás, és máris újabb kalamajkába került kis kedvencünk.

  Újabb ugrás, témaváltás: egy cápafenyegetés. A jólelkű cápának halat kellene ennie, de nem mer. Újabb poén (a megkötözött főhős azt állítja, megölte a cápát), s a család megint fetreng a nevetéstől. Halrap, hisz ebben a társadalomban csak így lehet valaki Menő-Jenő. A cápa temetése, nagy családi gondolkozások, a cápaölő keresése. Megint beindul a maffia…

  A városban pedig folytatódik a cápaölő ünneplése, akiből az elmúlt időben nagy sztár lett, és buliznak a szupertrendi lakásában. De várjunk , megjelennek a cápák: szövetségkötés, úgy, ahogy csak az alvilágban szokás. Ezután lelkizik egy hal és egy cápa. Váltás, play station-nel játszik két hal, és mint már megszokhattuk, főhősünk már megint bajba keveredik. S még a legjobb barátnője is megharagszik rá. Pánik, pánik! Legalább is látszólag, hogy átverhessék a népet (ezt a trükköt is a való életből vették). Teljesen happy endnek tűnik minden, még Lolát is meghódította a cápaölő. DE nem, újabb lelki fröccs, és megható jelenetek. A legjobb barát mindig fontos az ember (és a hal) életében. S mint tudjuk, a legjobb barátságokból lesznek a legszebb szerelmek (szerencsére csak a filmekben).

Ugrás a maffiába, zsarolás következik. A társadalom viszont összetartó, bosszút állnak a rákok. A végén pedig győz a szerelem. Egyetlen gond van csupán: sajnos a filmből ezt a részt nem a való életből vették…

(Szacsy)

 

Francia festők a műcsarnokban

 

2004. december 17-től 2005. február 27-ig volt látható a „Mesterművek” című kiállítás a Műcsarnokban, amely a francia festészet utóbbi 400 évét, ezen belül a fény szerepének változásait, a fény és árnyék jelentőségét prezentálta. A kiállított 118 mű nagy francia múzeumoktól lett „kölcsönkérve”, azzal a céllal, hogy Európa jobban megismerhesse a francia stílusvilág sokszínűségét. A belépő diákoknak 700 Ft, felnőtteknek 1800 Ft volt. Interneten lehetett venni jegyet elővételben, ami azért praktikus, mert nem kellett kétórás sort végigállni, hogy bemehessünk.

A XVII. századtól jellemzőek az egyházi ihletésű képek, amelyek, főleg az ellenreformáció miatt, az egyházi tanok mindenki számára érthetőbb megjelenítései. — Ezt azért érdemes megemlíteni, mert nagyon sok vallási témájú kép volt kiállítva. Ezek engem például nem igazán tudnak megfogni. Innen már csak egy laza séta, és tájképeket, életképeket láttunk. Amik valamiért sokkal valódibbnak tűntek, mint a sok pucér angyal és vérző meg lenyilazott szent, mégis leginkább ezek az életképek keltettek felháborodást az akkori közönségben. Voltak még csendéletek, majdnem olyanok, mint a fényképek. Ha már mást nem is, de ezeket érdemes volt megnézni.

Ha pedig már végképp elfáradtunk a három századon „átsétálásban”, akkor leülhettünk egy számítógép elé és elmélyedhettünk a kiállításról készült 3D-s sétálós, vagy nagy öreg házban eltévedt tudósos-detektíves csodák valamelyikében. Igazából ezek még fárasztóbbak, mint az angyalkás képek. Szerintem.

Most már tényleg nekivághatunk a XX. századnak. Picasso és társai. Olyan, mint Monet és barátai, csak úgy tűnik, Picassónak kicsit elvontabb társai voltak. Ez az 1900-as évek elején nagy áttörésnek számító, akkoriban egyáltalán nem megszokott műfaj: a kubizmus, és ide eljutva már sokunknak bevillan, hogy ilyesmiket rajzoltunk anno az óvodában. Vagy most gyorsan hazamegyünk és ráöntünk egy csomó festéket valamire, meg még egy pár lábnyomot is hagyunk rajta, hogy be tudják azonosítani, hogy csak nekünk lehet 48-as Tesco-gazdaságos tornacipőnk. És akkor most nagyot alkottunk. De végül sajnos kénytelenek vagyunk rádöbbenni, hogy mégsem. Persze, csak amikor belépünk a következő helyiségbe, a mai, és modern művészet termébe. Mert hogy itt már művek vannak. Ezek már nem, vagy nem „csak” festmények. Még festék talán mindegyiken található, de a leginkább ablakkeretre hasonlító, a megvilágítás miatt a saját árnyékával kiegészült dolog — ami mellesleg így már egész dekoratív, nem igazán nevezhető festménynek. És van még fehér alapon három-négy fekete csík, és 10 év maradék festékeinek „gyűjteménye” — 20 centi vastagon —, meg igazából minden, ami erről a kiállításról még hiányzott, és ami francia, és amit nem szégyelltek kirakni.

Egyszóval: egyszer érdemes volt megnézni, de utána gyorsan csinálni kell valami szórakoztatót, mivel a kiállítás hangulata a sok tudatmódosult művész művének láttán egész lehangoló — ha az elején még nem is, a végén erőteljesen. Mert akkor már muszáj belegondolni, hogy milyen lelki- és alapállapotban kell ahhoz lenni, hogy ember egyáltalán ilyeneket elkövessen. Ezután pedig abba, hogy a teljesen fekete vászon vajon miért virágoskert.

Mindenesetre azért voltak szép képek, és ez egy elég átfogó gyűjtemény, ahol az 1600 és 2004 között létező valamennyi stílus képviseltetik.

(Bby)

 

Ki van tisztában önmagával?

 

            „A ló nem tudja magáról, hogy ló. Hát aztán? Vajon mit nyer vele az ember, hogy tudja magáról, hogy ember?”

            Lehet, hogy fiatal, tehetséges gyerekek nem tudnak arról, hogy mennyire tehetségesek. Ezért nem kezdenek el időben foglalkozni különleges adottságuk fejlesztésével. Ez például hátrány.

            De ha azt vesszük, hogy valaki rákos, és nem tud róla, azt lehet előnynek venni is: nincs tudatában, hogy súlyosan beteg, ezért boldogan él. De hátrányként is felfogható, mert ha nem tud róla, nem megy el orvoshoz, hogy mielőtt teljesen kialakulna a betegség, ki tudják gyógyítani.

            Ha valaki tudja, hogy valamiben jobb, mint a többi ember, akkor ezt a tulajdonságát a világ javára tudja fordítani. Ezt például jó tudni: hogy (valamiben) jobbak vagyunk, mint a többiek.

            Persze ha az ember tudja, hogy rákos, akkor megfelelő időben még meg lehet fékezni a betegséget. De amíg beteg az ember, és tud róla, addig nyugtalanul él.

            Tehát azt, hogy érdemes-e tudni, hogy milyenek vagyunk, az határozza meg, hogy milyenek vagyunk. Ez lehet előnyünkre is, hátrányunkra is. De azért mégis csak jobb, ha tisztában vagyunk önmagunkkal.

(Solymosi Márton)

 

Szürkületben

 

Mikor jön már az a busz? 19:35-kor indult a Gubacsiról, meg hét, azaz… na végre. A középső ajtó. Mindig a középső ajtón szállok fel. Sárga lámpa, csörrenés, és már záródik is ez a koszos ajtó. Nagy szusszanással becsukja szárnyait, és a tizenkilences elindul a Barosson lefele a Vágóhíd felé. A dupla ülésre ülök le, az ablak mellé. Mögöttem egy hely, az átellenes sorban egy szék üres. Mindenki ül, egy srác áll csak a buszvezető fülkéje mögött, nemsokára le fog szállni. Szeretek ebben a szürkületben utazni. Ez a mai amúgy is igen jól sikeredett nap volt. Felvettem a kivasalt barna szövetnadrágomat. Föléje fehér ing, a kedvenc fekete V-nyakú felsőm, és a sötétkék zakóm. Erzsó tegnap mosta ki. Ma mindennek jól kellett sikerülnie, a munkaügyisekhez mentem, a városba. És nyertem, jövő héttől állásom lesz. Nem sok pénz, de pénz. Jaj, jön ez az S-kanyar, a busz ráfordul a Vágóhídra, utálom, mindig azt hiszem, fel akar borulni, egyszer balra, egyszer jobbra. Megállunk megint, egy néni száll fel előttem a kettes ajtón, helyet foglal mögöttem az üres széken. Egy harmincas, vörös hajú nő, nagy reklámzacskóval a kezében szembe ül le, a másik sorba. Aztán felszáll egy bácsi. Már vagy hatvan éves lehet, szoktam ezen a járaton látni. Nem ül le. Bizonyára túl nagy a büszkesége. Torontál utca, a busz megint megáll. Felszáll a középsőn egy negyvenes bajszos, egy szőke testesebb és egy húsz év körüli fiatal. Az ülőhelyeket elszalasztották, sehol nem lehet leülni. Illetve mellettem még van egy hely. Szóval, felszállnak, körbenéznek, a szőke még rám is nézett, majd nagy csomagjaikkal egyetemben úgy döntenek, nem foglalnak helyet, pedig egy még kiadó! Még egy megálló. De mi ez a bűz? Hátranézek. Egy igen igénytelenül felöltözött öregúr próbálja megközelíteni az előttem lévő ajtókat. Elég részeg, nem nagyon megy. Aztán csak-csak sikerül, majdnem leesik a buszról. Mi tovább megyünk. A bűz azonban fennmarad a járaton, nem valami kellemes. Felocsúdok gondolataimból (vajon miért rúgott be szegény papa?), amikor észreveszem, hogy többen is a szemüket meresztgetik felém, és rosszallóan ráncolják szemöldökeiket. Engem néznek, azt hiszik, én bűzölgök. Felszáll megint egy hölgy egy nagy táskával. Körbenéz, de nem ül le. Mi van? Miért nem ülnek le ide? Ide mellém.

- Nem tetszik leülni?

- Egy büdös cigány mellé?

(zebra )

 

 

13 ok, amiért a karácsony nem tartozik a kedvenceink közé

 

1. Ajándékozási mánia

Már hetekkel az ünnepek előtt folyamatosan azon jár az agyad, kinek mit vegyél, idegesen járod az utcákat és a bevásárlóközpontokat. Sajnos nem csak te vagy így ezzel, hanem mindazok, akik úgy döntöttek, hogy megajándékoznak valakit. És a kígyózó sorokban minden évben megfogadod, hogy jövőre időben gondolsz az ajándékvásárlásra.

 

2. Csomagolás

A papír elszakad, a ragasztó mindenhová ragad, csak oda nem, ahova kellene, a csillámpor hamarabb terít be téged, mint a csomagot, a szalag meg úgy néz ki, mintha egy részeg a cipőjét kötötte volna be vele. Na de végre becsomagoltad az ajándékot. Ekkor jut eszedbe, hogy rajta maradt az árcédula!

 

3. Családi összejövetel

„Végre újra együtt a család!” – sóhajt anyukád, aztán hirtelen sírásban tör ki, mert az apukád rákiabált a nagypapádra. A papa ugyanis már rövidlátó, és a gyertyák helyett a karácsonyfát gyújtotta meg…

 

4. Ünnepi szokások

Csak akkor teheted boldoggá a szüleidet, ha karácsonyi dalokat énekelsz, furulyázol vagy verset mondasz. Szerintük emeli az ünnep fényét! Te meg majd elsüllyedsz a szégyenben. Ki kell bírnod.

 

5. Bejgli

Szinte lehetetlen úgy átvészelni a karácsonyi ünnepeket, hogy az ember ne érezze magát töltött pulykának. Valójában csak annyit mozogsz, hogy odaülsz az asztalhoz minden egyes étkezés alkalmával, nagyjából tízpercenként. A kettő között meg a fotelben ücsörögsz, és megpróbálod előhalászni a bal kezedet a kekszesdobozból, miközben a jobbal egy sütit próbálsz távol tartani a szádtól.

 

6. Tévétrauma

A hüvelykujjad már lapos a sok gombnyomogatástól, a fejedben pedig ott kattognak a csengettyűk, a harangok és az ünnepi énekek. A giccstől szinte megfulladsz. Elhatározod, hogy a következő filmnél, amely egy bátor, okos és felettébb aranyos kutyáról vagy egy angyalarcú kisfiúról és egy karácsonyfáról szól, kihajítod a tévét az ablakon.

 

7. Csend, nyugalom

Már nagyon unod a család évente ismétlődő, órákig tartó történeteit, a bezárt üzleteket, a kihalt utcákat, a rádióból áradó ünnepi muzsikát. Mozgást, akciót, eseményt akarsz, de hullafáradt vagy.

 

8. Hitviták

Tulajdonképpen már évek óta nem hiszel az angyal létezésében, ennek ellenére minden évben kint kell ülnöd a konyhában, a csukott nagyszobaajtót bámulva, hátha épp most jelenik meg az angyalka, és persze közben úgy teszel, hogy a szüleid elhiggyék, tényleg hiszel benne.

 

 

9. Muszáj örülni

A karácsony a meghittség, a harmónia, a szemlélődés, de legfőbbképpen a szeretet ünnepe. A kirakatokból, a tévéből, mindenhonnan az üvölt mindenkire: „Légy legalább ilyenkor boldog és elégedett!”. Ha pedig éppen nem vagy a legjobb kedvedben, mert a suliban vagy a szerelmi életedben bajok vannak, az ünnep csak megduplázza fájdalmadat.

 

10. Szobafogság!

Legszívesebben rögtön az ajándékok kibontása és a karácsonyfa alatti puszilkodás után elindulnál a barátaidhoz, de nem lehet! „Erre a pár napra igazán lemondhatsz a haverjaidról!” – hangzik a fenyegető mondat szüleidtől. Naaaaaaaaaaaagyon hosszú este elé nézel. Kitartás.

 

11. Mi van a csomagban?

Elsőként a barátod/barátnőd ajándékát nyitod ki: előkerül egy ízléstelen, tulipiros, csipkés fehérnemű. Utána a szüleid ajándéka következik: egy plüssmaci. Feladod a fehérneműt a macira, és elhatározod, hogy a mai naptól kezdve nem tartod fontosnak az ajándékot.

 

12. Csak azt ne mondd ki!

Jobb lenne, ha erre a pár napra elfelejtenéd a csúnya szavakat, különben puskaporos lesz a levegő. A csúnya beszéd akár ajándékmegvonást, hisztérikus kirohanást vagy hálátlansági kiselőadást is kiválthat a szüleidből. Hallgass inkább, légy diplomatikus, és persze illedelmes.

 

13. Már megint a régiben

Szépen felöltözöl az ünnep estéjére, és mi a köszönet: „Hogy nézel ki már megint?!” – kérdezi anyukád felháborodva. Szerinte ugyanis a kedvenc nadrágod és a szupercsini, csillogós, vadiúj felsőd egyáltalán nem megy a karácsonyi hangulathoz. A szekrényben landol hát a szerelés és előkerül a megszokott, jól bevált, karácsonyi összeállítás: galléros blúz, sötét szoknya, persze smink nuku. Azért klassz…

(An)

 

 

Karácsonyt „várva”

 

Amikor november elején a bevásárlóközpontokban (is) megjelennek a karácsonyfák és a különböző díszek, lassan kénytelenek vagyunk rádöbbenni, hogy nemsokára karácsony van. Már „csak” két hónap. Persze már most nagyon „örülünk”, és lázasan elkezdünk gondolkodni azon, hogy milyen ajándékokat is szerezzünk be. Végül mégiscsak inkább majd szenteste előtti napon rohanunk el összeszedni valamit, amikor már végleg elegünk van a karácsonyból, mert két hónapja mindenhol körül vagyunk vele véve. Ez a cikk néhány ötletet (is) próbál adni az ajándékozáshoz. Lássuk:

Anyunak (kézügyesség sosem árt): nyaklánc, fülbevaló, gyertyatartó, parfüm, illatos gyertya… Mindent ki lehet színezni egy kis egyedi dologgal. De talán az is nyerő, ha besegítünk a vacsiba.

Apunak: Matchbox – hogy végre ne csak álmaiban szerepeljen a kocsi, amit valamiért sosem sikerül megvennie. De lehet mappa, toll, mert abból sosem elég, esetleg egy szebb darab nyakkendő.

Kistesónak: Az éppen aktuális eksönmen-figura, netán üvegfesték, gyöngyök, filctollak, amikből aztán azt csinál, amit csak akar: így több az esély, hogy tetszik neki.

Nagytesónak: Kisetesó lévén, mondjuk az előbb említettekből készült saját kreációnk.

Barátnőnek: ékszer, kulcstartó, gyertya, plüsi, de a jópofa képeslap szinte kötelező.

Barátnak: kötött sapi, sál, boxer, meccsboksz!! J

Tehát választék van. Egyébként pedig úgyis mindegy, hogy mit veszünk, mert az egész nem erről szól. Illetve újabban igen, de egy dolgot nem értek: miért? A karácsonynak eredetileg valami egészen más a lényege. Hogy pontosan mi? Talán mindenkinek más, az ünnepi fíling, a társaság, az ajándékok…?!  De az biztos, hogy nem kell ahhoz három nap egy évben, hogy ilyenkor jöjjünk rá, hogy nekünk mégiscsak kéne szeretni egymást, meg hasonlók. Arra ott az egész év.

Boldog Karajcsont…

(Bby)

 

Karácsonyi készülődés

 

A karácsonyhoz rengeteg minden tartozik: az ajándékok, a szeretet, az ajándékok, a bevásárlás, az ajándékok, a készülődés, az ajándékok és még folytathatnám.

Remélem, a Nagyinak az idén nem én megyek ajándékot venni a bevásárlóközpontba, mivel tavaly megvertek, megtapostak, kiraboltak, becsaptak és "véletlenül" ki is estem az emeletről a szökőkútba. Pontosabban a szökőkút éles kövekkel kirakott szélére. Persze ez is elég volt ahhoz, hogy vizes legyek és megfagyjon rajtam a farmer, amíg elérek a buszig.

Ebben az évben is a négyszázharminckilenc égőből álló izzósort kellett elővenni. Ebből mindig kiég egy, és egyesével kell végigpróbálni, melyik is az. Ez a feladat Apura vár. Általában negyven izzó körül készül ki és adja oda nekem.

Megint csak a vásárlás veszi kezdetét. Megyünk fát venni. Apu 50 centiset szeretne, Anyu 100 centiset, én 250 centiset. Végül, hogy mindenkinek jó legyen, veszünk egy 240 centiset.

50 díszből 40-et biztos eltörünk. De nem baj, nem vagyunk idegesek. Veszünk még párat. A szatyor elszakad, pont mielőtt a lakásba visszaérnénk. Majdnem mind eltörik. Még mindig nem vagyunk idegesek.

Végül eljön a várva várt pillanat. AJÁNDÉKOK!

Letépem a szép karácsonyi csomagolópapírt, hogy megtudjam, mit kaptam. Egy kék macis pulcsit. A szüleim kész gondolatolvasók.

Épp meg akarom köszönni a szép ajándékaimat, amikor kisebb füstfelhők jönnek be a konyhából, jelezve, hogy talán nem kellett volna 4 órán át sütni a húst...

(S.L.(HASRA))

 

Boldog Valentin-napot!

 

            A fenti felirattal idén legelőször a harmadik emeleti női mosdó melletti üveges szekrényben találkoztam, a nemi betegségekről szóló, E-sek által készített project-napi plakátok gyűrűjében. A képekkel illusztrált alkotások alapjában véve is figyelemfelkeltőek, az meg már külön vizuális élmény, hogy az ember tripperrel fertőzött péniszektől pár centire szembesül a jókívánsággal. Mindenesetre ezek után kétszer is meggondolandó, mit adunk barátunknak/ barátnőnknek Valentin-napra...

            Ha valaki előállna az év bármely napján (ami nem február 14-e) azzal, hogy február 14-e, akkor valószínűleg többek reakciója az lenne, hogy: "Naés...?" Ez tulajdonképpen teljesen érthető, ugyanis a Valentin-nap hazánkban nem túl elterjedt ünnep. A felsőbb generációk szerint mindig is a nőnap takarásában fog maradni, hiszen nincsenek időpontjaikban sem messze egymástól, másrészt majdnem mindkettő arról szól, hogy a férfiak virágokkal halmozzák el női embertársaikat. No meg szeretettel...

            Elviekben ez mind szép és jó, hogy na végre, létesítsünk egy napot a szerelmeseknek is, ha már a föld majdnem minden szép dolgának (költészet, állatok, Föld stb.) teremtettek egy világnapot, de kérdem én, miért jár a szeretetnek mindössze egyetlenegy nap? Ha valaki szeret valakit, az valószínűleg nem csak és kizárólag február 14.-ére összpontosítva fog eszeveszett módon tervezni, hogy "na most aztán tényleg szeressük egymást, mert Valentin-nap van!"

            Elszánt, reménytelenül szerető embertársaink meg egy új esélyt kapnak, újra a bizonyításra, az élettől, Valentintól. Az pedig már más kérdés, hogy a reménytelen szerelem tárgya hogy fogja lereagálni az egészet, és milyen elméletei vannak az "esélyről". Ha szerencséje van a hódítónak, az eddig tartózkodó lény meghatottságtól aléltan fog a karjaiba zuhanni. Ha pedig keményebb dióval állunk szemben, a szerény nőszerző akció után a vesztőhelyen térdre rogyott csábító lemond vágyai tárgyáról, és elkeseredetten várja az isteni csodát. De — amint ezt tapasztalatok alátámasztják — az ilyen állapot nem tart sokáig, hiszen a vágy tárgya hamar változik.

            Lássuk be, vannak emberek, akik szívesen kapnának mégis valamit ebből az alkalomból. Aki túl sokat koncentrál az ilyesmire, az hamarabb fog csalódni, pláne ha kedves ismerősök, vagy családtagok próbálnák némi vigaszdíjjal kiengesztelni. Az ilyen pedig néha elkeserítő, de lehet, hogy inkább szánalmas...

            Mégis vannak, akik vörös rózsákkal rohangálnak a kezükben. Természetes, hogy ez a látvány a környezetben elhelyezkedőket felcsigázza, és kíváncsiságuktól elvakultan vallatni kezdik a virág tulajdonosát. "Kitől kaptad? Mikor? Hol? Hogy?..." A kérdés sok. Csupa jó szándékú érdeklődés, erre a kérdezősködő képébe dörgölik, hogy "Semmi közöd hozzá!" Most vagy szégyelli a srácot, akitől a virág származtatható, vagy az egész történéstől meg van illetődve, vagy csak szimplán annyira ki akar rekeszteni az ilyen formájú magánéletéből, hogy még ezt az információt is sajnálja tőlem.

            Az ő baja, ugyanis ekkor szokott előlépni a balladai homály magyarázatának szánt történet kidolgozás, ami nem feltétlenül egyezik a valósággal. Az innen-onnan összeszedett beszédfoszlányokat kell csak összeillesztgetni, és máris van egy komplett eseménysor, amit tetszés szerint lehet terjeszteni. Legalább mindenkinek tartogat egy kis izgalmat a 14-e.

            A nap lassan el is múlik, jön a következő, és senki nem emlegeti a tegnapot, kivéve, ha nem szövődtek épp jelentősebb kapcsolatok. Persze ez nem fordul elő túl nagy százalékban. Akinek összejött, az örüljön, nem bűn, de azért mégis jobb beleesni egy hagyományos "spontánkapcsolatba" műanyag szivecskés felhajtás nélkül, nem?

(Rupitto)

 

 

 

Most itt van ez a furcsa (előkészítés nélküli, két vagy három napos) Lászlós Hét. És ugyancsak most (március 16-án, mindenesetre még éjfél előtt) zárjuk ezt a lapot. Mi fér még be? Miről kellene még írni?

            Amikről a továbbiakban szót ejtünk, azokról kivétel nélkül írunk majd legközelebb. Részletesen.

 

Homo homini…

 

VOLT EGYSZER EGY RENDSZERVÁLTÁS

(Romsics Ignác történész előadása)

 

 

Homo homini…

 

SORSTALANSÁG — A REGÉNY ÉS A FILM

(Beszélgetés Szabados Péterrel — és másokkal)

 

 

 

 

2005. március 17.

— UNESCO-műsorok

(Ezekről már lehetetlen beszámolnunk. Nyomják a lapot…)

— Homo homini…

Az esszé. (folytatás) előadó: Oravecz Barna

 

2005. március 18.

— portya. (szervezi: a XII/C osztály.)

— Lászlós Bál. Benne: a legjobb diák és a legjobb tanár cím kihirdetése.

Jelöltek (a végeredményt mi még nem tudjuk):

Tanár: Bartha Tibor / Borbáth Gábor / Gellért Jánosné

Diák: Sipos Anna (XII/A) / Takler Judit (X/C) / Zsiborás Gergő (XII/F)

 

 

 

Ára: 50,- Ft

(a becsületkasszába dobd!)