parapedál

 

a Szent László Gimnázium diáklapja

 

 

 

Nemzetközi SPORTTALÁLKOZÓ

 

Héda Tibor emlékére

 

(cikkünk a 2. oldalon)

 

Ebben a számunkban megint sok dologról olvashattok. Amiröl meg nem, vagy nem úgy, ahogy illene, hát bocsánat, de: nem érdekelt minket, elfelejtettük, nem szóltak róla, nem jött össze, nem született értékelhetö írás, ilyesfélék. Összességében azért igyekeztünk.

 

Képeinkröl: most sem feltétlenül az adott cikkhez tartoznak. De a mostani lapszámhoz mindenképpen.

 

 

NEMZETKÖZI DIÁKSPORTTALÁLKOZÓ

 

„Az atlétika versenyt egykori kollégánk, Héda Tibor emlékének ajánljuk, aki iskolánkban 1975 és 2000 között testnevelő tanárként és edzőként dolgozott. Tízpróbázóként is kimagasló eredményeket ért el, tagja volt a magyar atlétikai válogatottnak. Hosszú éveken keresztül meghatározó személyisége volt a Nemzetközi Sporttalálkozó szervező csapatának. Családja kupát ajánlott fel a verseny legjobb magyar atlétájának, amelyet a fiúknál Antalóczy Csaba, a lányoknál Kleiner Nóra vehetett át.”

(Idézet egy tájékoztatóból)

 

 

Az idei tanévünket Andó Sándor polgármester nyitotta meg: ennek megvolt az oka. Az ok: szeptember 26-a és 30-a között a Szent László Gimnázium szervezésében rendezték meg a sokadik nemzetközi diáksporttalálkozót. A rendezvény egyik szponzora pedig a Kőbányai Önkormányzat volt.

      A találkozó valóban nívósra sikerült, 9 iskola vett rajta részt, azonnal felsoroljuk őket:

 

 

Bozen: Realgymnasium

Budapest: Szent László Gimnázium

Geislingen: Michelberg Gymnasium

Hohenschwangau: Gymnasium

Meran: Realgymnasium

Reutte: BRG

Trento: Liceo Scientifico Leonardo da Vinci

Wien: De La Salle-Schule

Wien: GRG 17 Parhamerplatz

 

 

A rendezvény előkészületeiről egy jópofa kis prospektus tájékoztatta a beavatottakat. Az eredményekről pedig egy nagyalakú, három nyelvű, sok-sok színes képpel illusztrált, 26 oldalas, gyönyörű füzet a talán még beavatottabbakat. Szerkesztőségünk ezt a füzetet (kölcsönbe) megszerezte, aztán nézhettük kétségbeesve: mit lehetne ebből a Parapedálban közzétenni? Az egészet? Vagy gyűjtsük ki csak a mieinket? Az is 4-5 oldal lenne... Aztán megkönnyebbülve vettük észre, hogy a lászlósok eredményei kint vannak a tornacsarnok különféle falain. A részletek tekintetében tehát e falakhoz irányítjuk az érdeklődőket.

Az azért mindenképp elmondandó, hogy iskolánk nagyszerűen szerepelt. Atlétikában a lányok a 3., a fiúk a 2. helyet szerezték meg. Úszásban a fiúk is, a lányok is másodikok lettek, focicsapatunk épp hogy csak lecsúszott az első helyről, röplabdában pedig a lányaink az 5. helyet szerezték meg. Az abszolút összesítés szerint mind a lászlós fiúk, mind a lányok a 2. helyen végeztek — a fiúk egy kicsivel jobban, a lányok viszont alig lemaradva.

Mi a labdarúgásról írunk az alábbiakban: a többi sportágról nem sikerült cikket produkálnunk.

 

 

A sporttalálkozó foci-részéről

 

Szeptember végén rendezték meg a már hagyományosnak nevezhető Nemzetközi Sporttalálkozót, melynek idén a Szent László Gimnázium adott otthont. Ebből fakadóan hazánkat is az iskolánkban tanuló diákok képviselték. A lászlósokon kívül a versengésben részt vettek osztrák, olasz és német tanulók is. A sportolók több sportágban mérhették össze tudásukat, így például atletizálhattak, úszhattak, röplabdázhattak és futballozhattak. Én a labdarúgásra fókuszáltam.

 

Mivel a profi focistákat tekintve jelentősen le vagyunk maradva a többi országhoz képest, a csapaton kívül mindenki az esélytelenek nyugalmával várta a tornát. Nos, kedvenceink bebizonyították: a fiatalok tehetségével itthon sincs gond. Valahol valamit nagyon elronthatnak a vezetők, ha néhány év alatt az összes ígéretes tehetségből falábú, nevesincs játékos lesz. A résztvevő kilenc csapatot három hármas csoportba osztották, innen a körmérkőzéseket követően az első kettőnek maradt esélye arra, hogy megszerezze a végső győzelmet. A mi gárdánk pazar játékkal, egy két- és egy háromgólos győzelmet bezsebelve, kapott gól nélkül, simán masírozott a legjobb hat közé. Itt is két ellenfelet kellett legyőzniük a továbbjutásért. Az első mérkőzést kicsit nehezen, de hozták a fiúk a De La Salle ellen, ezt követően viszont meggyűlt a bajuk (illetve majdnem meggyűlt a bajuk) a Geislingen csapatával. A két gárda egyik kaput sem tudta bevenni a rendes játékidőben, így büntetőrúgásokkal kellett eldönteni a három pont sorsát. Mi szerencsére egy kivételével mindegyiket berúgtuk, s így 4:3-ra győztük le ellenfelünket. A következő mérkőzés volt hivatott dönteni arról, hogy melyik csapat küzdhet a döntőben. Ez a meccs is győzelemmel végződött, így a lászlós srácok bejutottak a legjobb két csapat közé. Az ellenfél a korábban büntetőkkel legyőzött Geislingen volt.

A döntő előtt sajnos nem úgy alakultak a dolgok, ahogy mi akartuk: elkezdett szakadni az eső. Az elszánt szurkolókat ez nem zavarta meg. Egyesek az esőben ázva, mások fedett helyről biztatták a srácokat. A geislingeniek azonban valahogy jobban tudtak alkalmazkodni az időjáráshoz, annak ellenére, hogy az első játékrészt követően még 1:0-ra vezettünk. A második félidőben nem tudtunk válaszolni a két kapott gólra. Semmivel sem voltunk gyengébbek az ellenfélnél, sőt. Csak épp a szerencse nem szegődött mellénk. A második gól elkerülhető lett volna, de a nedves labda egy bivalyerős lövést követően kicsúszott az egyébként végig parádésan védő Szalai kapus kezéből és bepottyant a kapuba. Semmi baj, nem kell az ő nyakába varrni a vereséget: a legjobbak is tudnak hibázni. A meccset követően a győztesek hatalmas ünneplésbe kezdtek, a mieinket viszont a publikum ünnepelte hősként.

Ezzel a vereséggel a második helyet szerezte meg a gárda. De nem kell búslakodni: az ezüst is szépen csillog.

 

*

A döntőt követően Sinkovits Pétert kértük, hogy fejtse ki véleményét.

— Mit érzel a szélsőséges és drámai körülmények között elvesztett döntő után?

— Főleg azt, hogy nekem ez volt itt az utolsó meccsem. Mert mi már nem járunk ide és csak segítettünk. Úgy jöttem ide, hogy megnyerjük, és most másodikként megyek. Annak nagyon örülök, hogy ilyen rossz időben is ennyien kint voltak.

— Régebben szerepeltél már a sporttalálkozó keretein belül?

— A foci négy éve volt először és akkor engem nem vittek ki. Nekem ez volt az első és egyben utolsó sporttalálkozós meccsem.

— Mióta készültetek erre a tornára?

— Nyáron egy edzőtáborral kezdtünk készülni, utána pedig minden nap volt edzésünk.

— Milyen volt ez az edzőtábor?

— Egyhetes volt, igazából az erőnlétre koncentráltunk. Nekem nagyon sokat jelentettek az edzések abban, hogy a 2x10 percet végig bírjam.

— Milyen a kapcsolatotok az edzővel?

— Az edző az egyik legfontosabb játékos egy csapatban. Ő állítja össze a kezdőcsapatot, ő dönti el a cseréket. Azt alig tudja befolyásolni, hogy mi történjen a pályán, de abba bele tud szólni, hogy ki játsszon.

— Hogyan értékeled a saját teljesítményedet? És a csapatét?

— Én csatár vagyok, a feladatom a góllövés. A meccsenkénti egy gólomat úgy látom, meglőttem. A csapat teljesítménye pedig szerintem fantasztikus. Ilyen tudással és lelkesedéssel meg kellett volna nyernünk a tornát. De nem nyertük, mert kevés gólt lőttünk a döntőben.

Körtvélyes Zsolt

 

 

Feladatunknak érezzük, hogy néha visszanézzünk. Nyáron például sűrűn táborozunk. És a Lászlónak vannak említésre méltó táborai bőven. Most kettőről írunk: az egyiket Kapolcson, a Művészetek völgyében vezeti Papp László tanár úr. A másik tábor Szepezdre fészkelte be magát, a neve: Heptameron.

 

Kapolcs enteriőr

 

Kapolcs. Az egy szó. Az egy név. A Művészeteknek talán már nem annyira Völgye, de azért még mindig egy jó kis nyári kikapcsolós program anyunak, apunak, huginak, öcsinek és persze NEKED (hacsak nem vagy éppen tömkomos a Szent Laci-ban, mer’ akkor azért nem annyira). Márta Pista és Galkó Balázs kisbirodalma ez nyaranta egy hétig. Falu amúgy. Magyarország nyugati részén, közel a Balatonhoz… ööö… értem, szóval térjek a lényegre. De azért egész jól körülírtam, nem?

Ami nem feltétlenül rossz. Tekintve, hogy végül is kapok egy nagy adag szakmai gyakorlatot, rutint, és még ki is kapcsolódom, ha éppen nem alszom egy „huszonnégyórázás” után, ami egyszer legalább megesik mindenkivel a csapatból. Ha nem többször. Persze van, akikkel sohasem, és az a Langi stábja volt… (Csak a stábfőnöknek köszönhették, merthogy Langi első osztályú szervező…)

Ezt most csak azért írom (ezt a cikket), hogy aki ott volt és röhögött a markába, hogy az effesek most mekkorát szívnak, miközben ő meg éppen a sárban fetreng a 30Y koncerten és hű de jól érzi magát, azzal közölhessem, hogy én is ott voltam ám a dagonyában, és én is jól éreztem magam (leszámítva, hogy baromira figyelnem kellett a kamerát: le ne gyakja valaki), sőt készítettem ott egy egészen elfogadható anyagot, amihez természetesen kapcsolódott egy interjú is… Ergo: sokat lehet pajtulni az együttes tagjaival az előadás után, és még esetleg csurran-cseppen egy ingyencédé is, ha nem is mindig; de hát annyi koncert van ott, istenem!

Aztán, ha egy ilyen megvan, vissza a Magtárba (az a mi főhadiszállásunk, vagyis divatos szóval élve „hadkóterünk”) vágni. Ez a folyamat csak látszólag bonyolult. Ha van már egy kis rutinod, akkor körülbelül fél óra alatt kész vagy egy kétperces anyaggal, és még csak össze sem csaptad. Sőt, előfordulhat, hogy a stábfőnöknőd sikoltó dervisként ugrik a nyakadba egy óvatlan pillanatban, hogy te, ez k***a jó, és hogy csak így tovább! Te meg csak állsz, és nem érted, miért van úgy oda tőle…

Alvás: az nincs túl sok, de csak azért, mert amikor lenne rá időd, akkor inkább bulizol. (Lásd Pipi esetét, aki azért mindig szakított arra időt, hogy megigyon egy vébékát, akkor is, ha hulla volt. Én is így tettem többnyire.)

Egyébként, csak így egymás között szólva: szerintem a számítógépek közt a legjobb aludni, mert a gépek non-stop mennek egy hétig, és olyan jó meleget csinálnak az emeleten!

Foglaljuk össze, amit tudunk: egy idő után durva a dolog, egy ideig azonban tök jó csinálni (csak hát elfáradsz, mert te is csak emberből vagy… vigasztaljon az, hogy régen állítólag még durvább volt), de legalább egy csomó új és más élménnyel gazdagodtál, mint ami általában adatik egy akármilyen szimpla fesztivál alatt… És ha ügyesen egyensúlyozol, mindenre lesz időd.   

Ideje befejezni. Igazából nem annyira leírni akartam a munkafolyamatot, inkább a fílingjét visszaadni nektek… Több-kevesebb sikerrel talán… Nem tom… Majd eldöntik az effesek. 

Márta         

 

 

Van egy tábor Szepezden, ahonnét a táborlakók nem igazán járnak le a Balatonra. Itt más, furcsa dolgok is történnek. Teljesen megszokott dolog például, ha valaki egész álló nap egy félreeső helyen az orra alá motyog. Ezenfelül az se kelt riadalmat, ha egyesek egy hatalmas és felettébb nehéz kordéval nekiindulnak az éjszakának, és kitaszigálván azt egy gabonatábla közepébe, leszednek róla egy böhöm távcsövet és elkezdik bámulni a csillagokat. Hozzájuk képest kissé középszerűnek is tűnnek azok a figurák, akik fényképezőgéppel a kezükben fel s alá rohangálnak, ámde ha túl közel kerülnek fotójuk témájához, akkor valaki, ki tudni miért, jól orron lövi őket egy rakétával. De hát minek is itt csodálkozni. Íme egy tipikus életkép:

Két fiú épp különböző gyertyák kalorikus teljesítményadatait hasonlítja össze, amikor odalép hozzájuk egy lány és így szól: „Az ilyen alkalmakkor vagy behoztál egy üveg pálinkát, vagy nem…” Persze mindezt egy harmadik fiú figyeli, miközben egy baltával az ölében fekvő fadarabot faragja. Ezalatt egy negyedik távolabb ideatani alapon próbálja indokolni azt, hogy valami izé majd igenis úszni fog.

Mi történt itt? Őrültek szállták meg a tábort?

Áh! Megnyugtatok mindenkit: semmi ilyesmi nem történt. Mind értelmes, jóravaló ember. Elvétve található köztük ön- vagy közveszélyes. (A se minden bizonnyal kimaradt – a szerkesztőség.)

Csupán csak mindannyian annyira elmerültek a saját szakterületeikben, hogy nem tudnak arra odafigyelni, hogy normálisnak tűnjenek azok számára is, akik csak ilyen felületesen tekintik át a ténykedésüket.

Persze nem hiábavaló ez a nagy belemelegedés. A pár napos tábor alatt alkottak tengernyi cikket, két vízmeghajtású rakétát, sok-sok működő hajómodellt (gumimotorost, gőzhajókat, rotorhajót, egy vitorlást és egy közelebbről meg nem határozható, kerekeskút- rendszerűt), egy 1/x-ed Versdallamot, két Windows-alkalmazást és egy tutijó táncprodukciót.

Gergely Krisztián

 

Amolyan zárásként

 

Itt ülök, a kis tábormelléki zugdohányzóban, szívom az utolsó szál itteni cigimet. Mellettem zenélnek: gitározik egy srác, és valami angol számot énekel az a jó hangú lány, akinek nem tudom a nevét. De nem is ez a lényeg, azt hiszem.

Rengeteg minden jut hirtelen az eszembe. Rengeteg szép dolog, ami itt, Szepezden  történt velem, meg biztosan másokkal is.

*

Megpróbálok visszaemlékezni mindenre, de nem megy… túl sok, túl tartalmas volt ez a hét nap. De elindulok szép sorban, hátha úgy sikerül.

Kezdem rögtön az első napnál. Kicsit csalódtam, mert odavagyok a kis faházakért. Ehelyett itt volt két szem épület, bennük persze szobákkal. De bentről nézve már rögtön más volt a helyzet: a szobák hangulatosak, nagyok, barátságosak és tiszták voltak. Kifejezetten tetszett. Tábori.

A berendezkedés után bemutatást kaptunk minden egyes, a táborban majd jelen lévő programról, amelyek közül, ugye, kettőt kellett választanunk.

Az első közös programunk a helyzetgyakorlat-játék volt. Eszter kis cetlikre irkált elég abszurdnak tűnő, de végül annál viccesebbé kerekedő szituációkat. Azt hiszem, kár mondani: mindenki szakadt a nevetéstől az idegbeteg óvónénin, a homokos fodrászon (Dani), a Parkinson-kóros nagypapán, a hülye rendőrön (Misi), és még jónéhány felejthetetlen alakításon.

 A második napon megkezdődtek az „órák”. Nem ám iskolai órákra kell gondolni, hanem kellemes hangulatú, cseppet sem fárasztó (na jó, néha akár izgalmasJ) foglalkozásokra.

 A harmadik napon vetettük bele magunkat igazán a dolgokba, legalábbis mi, újságírók. Voltak, akik ennél is később (pl. a versdallamosok, akik csak a negyedik napon kezdtek el keményen próbálni, vagy a csillagászok, akik, bár sokat foglalkoztak elmélettel, a gyakorlatba csak az ötödik éjjelen sikerült belekóstolniuk.)

Az órákon kívül is rengeteg dolog történt még velünk: megnéztük például Spiró Csirkefej című, igen tartalmas, izgalmas, nagyon vicces és egyben szörnyen szomorú darabját. Ez mindenkiből különböző érzéseket váltott ki, ezt aztán közösen meg is beszéltünk. Én személy szerint nagyon élveztem. És ha már Spiró Györgynél tartunk: feltétlenül meg kell említenem a vele való kb. 2x2 órás beszélgetést is, melyeket műveinek bemutatása előzött meg (naponta egy-egy műről hallottunk előadást), csak hogy ne üljünk teljesen kukán mi sem, akik a tábor előtt még nem hallottunk róla. Nekem ezek közül Pisti előadása tetszett legjobban. Ő a Jégmadár című könyv lényegét ismertette velünk. Biztos vagyok benne, hogy elolvasom, és a Fogságot úgyszintén. Már ezért is megérte eljönni ide, mert enélkül biztos nem került volna kezembe ez a két mű.

Aztán ott voltak még a közös főzések, a nagy zenélések, az esti fürdőzések. És persze a tábor végi bemutatók.

Legjobban a csillagászat és a Versdallam tetszett. Utóbbihoz a tábor előtt nem volt még szerencsém (nem is értem már, hogy ez hogy fordulhatott elő). Szóval nincs viszonyítási alapom. De ha ez csak egy kis „demo” volt azokhoz az estekhez képest, amik a suliban láthatóak, akkor a teljes Versdallamokba már bele se merek gondolni. De az biztos, hogy egyet sem fogok kihagyni ezután.

A közös csillagászaton a hideg ellenére végig ott voltam. Lenyűgöztek a csillagok, eddig még nem volt alkalmam ilyen közelről nézni őket. Azt hiszem, aki ott volt, ért engem, aki nem, az meg… magára vessen.

A táncosok is rettentő ügyesek voltak. Pár nap alatt betanulni egy ilyen koreográfiát… Nem semmi, én biztos nem lennék képes rá.

A hajóverseny elég viccesre sikerült. Volt néhány hajó, ami beindult, de elég feltűnően mind a hullámzás irányába haladt, szintén a hullámok sebességével. Azt mondták, mennek, én nem értek hozzá, szóval naiv leszek, és hiszek nekik.

A furulyák… hát az nekem nem nagyon ment, de készült azért néhány elég jól sikerült darab. Én a negyedik meg nem szólaló nád után feladtam.

És ott van még ez az újság. Sajnos a táborban nem lett kész, de már nagyon várjuk.

*

A dalnak vége, a cigim leégett. Lassan indulni kellene, jönnek a gyeplabdások. Szemetek! Elfoglalják a hintaágyainkat, a konyhánkat, a szobáinkat, a társalgónkat, és mindent… Mindent, ami egy csodás hétig a miénk lehetett.

 Ajna

 

(Ez az utóbbi írás már megjelent a Heptameron-tábor 58 oldalas záróantológiájában)

 

 

 

 

ORGAZMUS A KÉKFÉNYBEN

 

— Mráz István underground-történeti sorozata I. —

 

Úgy két hete megint útjára indult a HOMO HOMINI…, az iskola kulturális előadássorozata. Az első előadás egyik hallgatójával beszélgettem.

 

— Nagyon kevesen voltunk ott az előadáson: az előadóval együtt tizenöten. Te ott voltál. Hogy kerültél oda?

— Felmentem a lépcsőn. A könyvtárig. Egészen.

— És ezt milyen megfontolásból tetted?

 

 

— Mert ismerem azt a szűk kört, pontosabban annak a szűk körnek a tagjait, akik (a nagy semminek) csinálják ezeket a Homo homini…-előadásokat.

— És ellenállhatatlan vágyat éreztél, hogy odamenj.

— Nem éreztem ellenállhatatlan vágyat, csak épp nem volt jobb dolgom.

— De valamilyen előzetes elképzelésed volt arról, hogy mi fog ott történni, gondolom.

— Volt, mert az István elmondta nekem előtte.

— És mit mondott el az István nagyon röviden? (Persze ő nagyon röviden nem is tud beszélni…)

— Tényleg nem túl röviden azt mondta el, hogy a hazai underground-zenéről lesz szó, a punkról lényegében.

— És te képben voltál, hogy mi az, hogy underground?

— Hülye kérdés. Persze.

— Mi az az underground?

— Nem tudom.

(nevetünk)

— És milyen volt az előadás?

— Az nagyon jó volt.

— Adott neked valamilyen információt ez az első előadás?

— Új információt nem adott, de azért nagyon bejött. Szóval az információáradat nagyon jó volt. Aki eddig nem volt képben, az biztos, hogy mostantól sokmindent vág.

— Azok számára, akik nem voltak ott, összefoglalnád röviden, hogy pontosan miről beszélt az István? Milyen korszakáról, személyiségeiről ennek a dolognak?

— Az fontos, hogy a hazai undergroundról volt szó, nem akármilyen más undergroundról. Lényegében a hazai punk-zene, sőt nem csak zene, hanem stílus, kultúra, viselkedés kialakulásáról. Két fontos együttest mutatott be, az egyik a Spions, a másik az URH. Az utóbbitól hallgattunk számokat is.

— Mennyire volt felkészülve az előadó? Érdemes lesz elmenni a következő előadásra?

— Az István nagyon keni a témát, és jól el is tudta mondani.

— Ha jól emlékszem, még két előadásra készül. Mikre? Milyen együttesekről lesz még szó?

— Ezt nem mondta el. Meglepetés lesz. Persze részben ki lehet találni.

— Volt még egy olyan terv, hogy az egyik barátját, a Bánki Petit is be szeretné vonni ebbe az előadás-sorozatba. Erről hallottál valamit?

— Igen. Azt hallottam, hogy ez csak úgy lehetséges, ha az Oravecz, aki a sorozatgazda, ezt jóváhagyja.

— Hát igen. És ez még nagy kérdés. De az is kérdés, hogy miért voltak ilyen kevesen ezen az előadáson, és hogy miért éppen azok voltak ott, akik.

—Ez így elég vicces volt, tényleg. Pont azok jöttek el, akik amúgy is állandó résztvevők. És ez ugyanaz a szűk kör eleve, akik itt előadásokat tartanak. Ismerjük egymást, általában ott vagyunk. Ezeknek az embereknek nem is kellett volna eljönniük erre az előadásra, mert ha elmegyünk egy kocsmába és leülünk beszélgetni, ez a téma ott is bármikor szóba jöhet. És az István bármikor elkezdhet róla beszélni. Nem volt tulajdonképpen értelme, hogy bárki eljöjjön az előadásra. De persze mégis jó, hogy eljöttek, mert így legalább volt előadás. De így megy ez már évek óta… És nem értem, hogy van az, hogy azok viszont, akiket tényleg érintene egy ilyen téma, mert elvileg nagy punkok, be se tették a lábukat. Ez azért elgondolkodtatott engem.

 — És szerinted miért nem voltak ott?

—Két dologra gondolok. Az egyik: miért jönnének el ezek az emberek egy ilyesmire, amikor úgyis olyan nagy lázadók? Péntek, hetedik óra után már eleve senkinek nincs kedve elmenni egy előadásra.

— Pláne annak, aki már a hatodik óra ellen is lázad, akkora lázadó… Igen, igazad lehet. És mi a második megfejtésed?

— Az, hogy azért voltunk ilyen kevesen az előadáson, mert nem volt ott a plakáton nagy betűkkel (egyébként kicsikkel se), hogy punk. Mert az emberek csak ezt az egy szót értik. 

— Ez súlyos. De még visszatérnék arra, te miért voltál ott. Hogy érdekelt a dolog, az látszott.

— Ez tény. És azért érdekelt ez az előadás, mert engem sokkal jobban foglalkoztat a régi punk-kultúra, mint a mostani. Ami még akkor alakult ki. Az még sokkal másabb volt, mint a mostani. A régi punk-zene kurvajó, az akkor mondott valamit, ami új is volt meg fontos is. Ma már nagyobbrészt sablon. Akkor teljesen igaz volt. Most meg eléggé divat lett. A mai punk-zenét én már annyira nem bírom, számomra nem tud sok újat mondani. Változott a kor, és senki nem tudja, most mi ellen kéne lázadni.

— Ahogy hallgattam ezeket a régi számokat, egyfelől nagyon kietlennek éreztem azt a világot, amiről beszélnek, másfelől nagyon lázadónak érzem a műveket. Jól érzem, hogy ez a kettő együtt van meg ezekben a számokban?

— Igen.

— És téged melyik oldala foglalkoztat inkább? A lázadás vagy az életérzés?

— Az életérzés.

— És megengedheti magának egy, a felnőtt korba alig átlépő ember szerinted, hogy ennyire átadja magát ennek az életérzésnek? Nem kéne egy picit (vagy nagyon) lázadni? Vagy bármi mást csinálni?

— A lázadás az életérzésből eleve kinő. Szerintem.

— Megvan ez is azért?

— Mindenkiben megvan.

— Köszönöm szépen. Várunk mindenkit a következő előadásra.

— Igen. Gyertek el.

 (az interjút készítette: Spion)

 

 

 

Filmklub

 

Első összejátszásunk. Tizenhét órakor betoppan az a bizonyos tanár, aki osztályozza a riportokat. (Mellesleg ő a kitalálója a filmklubnak. És még a levezetője is.)

Tizennyolc óra van és mi szerencsétlenkedünk, mert nincs üres cédénk, és nem tudjuk a riportunkat cd-re menteni. Ebből következik, hogy nem tudjuk a padlástérben meghallgatni sem őket. Sebaj, lent végigelemzi a tanár úr az elkészült műveket, leosztályozza — illetve nem, mert az első riportokat nem osztályzattal, hanem csak szóban értékeli. Na mindegy, ezt hívjuk úgy, hogy megvolt a rizsa. És tényleg csak most jön lényeg: a fent említett tanár reklámozni kezdi a filmklubot. Felsorolja azokat a filmeket, amelyek ebben a félévben lesznek. Közben pedig nekem leesik az állam. Ilyen jó összeállítást még ha akarnék, se tudnék elképzelni. Ja, mellesleg az első film a kedvenc filmem. Hihetetlen. Mindegy.

Elmondja az összes információt: mindent, ami feltétlenül fontos. És most következik az agyrém: csak egy hét múlva lesz az első előadás. Na nee. Ilyen soká? Na mindegy, majd csak kibírjuk.

Valamikor a hét közepe tájt aztán bejelentették, hogy a Nemzetközi Sporttalálkozó miatt elmarad a vetítés. És persze nem a következő hétre tolódik el, hanem az azutáni hétre. Na ez az a rész, amit máig nem tudok felfogni: hogy miért rögtön két hétre tolódott el. De erre is csak azt tudtam mondani, hogy na mindegy, majd kibírjuk valahogy…

Végre elérkezett a várva várt nap, az a bizonyos vetítés.

Hát igen, több emberre számítottam. Körülbelül hatan voltunk. Mindannyian az osztálytársaim voltak. A végén már nagyon csodálkoztam azon, hogy betoppant egy végzett öreg effes diák is.

Egy kis bevezető és pár kérdés megválaszolása után végre-valahára jöhetett a várva várt film. Persze ez sem volt zökkenőmentes, mert az egyik kedves nézőnek nem tetszett az, hogy a kép széle kicsit belelógott a parafatáblába. Micsoda gondok…

Megnéztük a filmet, a végén kicsit beszélgettünk róla, és világgá mentünk.

Itt tartunk most.

                                  khan

 

Filmklub, 2005/06 I. félév

(program)

 

 

Időpont: október elejétől kéthetente, a pontos kezdés szeptember végétől az I. emeleti  faliújságon

Helyszín: II. em. 50.

 

Gyerekek, kamaszok és szülők

Francois Truffaut: Négyszáz csapás (1958)

Andrej Tarkovszkij:  Iván gyermekkora (1962)

Tony Richardson: Egy csepp méz (1962)

Miloš Forman: Fekete Péter (1964)

 

 

Felnőttek és kapcsolatok

Jancsó Miklós: Oldás és kötés (1963)

Dárday István – Szalai Györgyi: Jutalomutazás (1974)

Tarr Béla: Családi tűzfészek (1977)

Jeles András: A kis Valentino (1979)

 

A fenti válogatást a nemzedéki ellentétek, a megmerevedett tradíciókkal szembeni lázadás, az ember kiszolgáltatottságának alapélménye köti össze, mely mindannyiunk életében  — életkortól függően — különböző erősséggel jelen van, és egyik fontos mozgatórugója volt a filmes új hullám megjelenésének.

Szabados Péter

 

 

A FINN ZENEKAR VENDÉGSZEREPLÉSE

 

Nagyon nagy sikerrel léptek fel a Lászlóban. Az alábbiakban az egyik énekkaros fiú e-mailjét olvashatjátok (aki így hívta el a barátait a zárókoncertre), valamint egy eléggé élvezetes cikket.

******

Sziasztok, emberek!
 
Szeretnélek meghívni benneteket ma este 6 órára a László Dísztermébe, ahol a Finnországból érkezett ütős együttes ad koncertet a gimnázium énekkarával közösen. Nagyon-nagyon érdekes az a hangzás, amit elérnek, mivel különböző magasságban levágott hordókat püfölnek igen nagy szakértelemmel. Ha kedvetek tartja és időtök engedi, gyertek el! (A meghívást azoknak is elküldöm, akikről eleve tudom, hogy más dolguk van, csak hogy lássák, nem feledkeztem el róluk.)

Sziasztok!

 

 

*****

FINN BARÁTAINKRÓL

 

Kitee-ből, egy tízezer fős kisvárosból érkezett október 5-én a Steely Wonders együttes. Tizenhatan voltak: tizenkét diák és négy felnőtt. A László énekkara látta őket vendégül. (Cserediák-program: mi is voltunk már náluk.) Elég sok koncertjük volt. Pénteken háromszor is zenéltek, aztán szombaton is, vasárnap is. Fémhordókból készített dobokon játszottak. Ezek eredetileg karibi hangszerek. Finnországban használatuk kb. hatvan éves múltra tekint vissza. Ám ők, vendégeink, a sajátjuknak érzik és nagyon szeretik. Ez az előadásaikon is látszott. Jól érezték magukat a színpadon, és szinte már ezzel is kitűnő hangulatot teremtettek. A közönség pedig honorálta lelkesedésüket és tehetségüket. Mindenhol visszatapsolták a csapatot!

Elég sok minden történt az egy hét alatt. Például egy sereg születésnap: két magyar énekkarosé és két finn zenészé. No meg egy szörnyű haláleset is, de erről most nem beszélnék.

Bennem talán a búcsúparti és a reptéri búcsúzkodás maradt meg leginkább. A záróbuli szerda este volt. Kezdetben fagyos volt a hangulat, de aztán belelendültünk. Mi magyarok ettünk, táncoltunk, vonatoztunk, táncoltunk, és persze hívtuk őket is, néha szinte kirángattuk őket a székeikből. A végén mindenki a perketten volt. Az egyik finn vezető pedig végigkamerázta az egészet: hadd lássák otthon, hogy a rokonoknál (nálunk) így mulatnak…

Aztán sajnos elérkezett a búcsú ideje. Néhányan még pityeregtek is. Mi nem akartuk, hogy elmenjenek, ők meg olyan szívesen maradtak volna még!

Nagyon kedves szokásuk, hogy elköszönéskor mindenkit megölelnek. Igen, náluk ez így szokás. Ilyenkor mindenkihez külön-külön odamennek és megölelik.

Kicsit megszégyenülve kellett rájönnöm, hogy ők sok szempontból érzékenyebbek nálunk és sokkal jobban odafigyelnek egymásra, mint mi. Teljesen át tudják érezni, ami a másikkal történik, akkor is, ha jó, akkor is, ha rossz.

És eljött a nem várt csütörtök délelőtt. Kikísértük őket a reptérre. Nem akartunk elszakadni. Ők azt mondták, nagyon jól érezték magukat nálunk és maradnának még, ha lehetne. De nem lehetett. Be kellett szállniuk a repülőgépbe. Mi a reptéri kilátóról figyeltük őket. Integettünk. Látni véltük, hogy ők is hevesen kapálóznak az egyik kis ablak mögül, abban bízva, hogy észrevesszük őket.

Felszállt a gép, elmentek. Elmentek és vége lett ennek a hosszú, eseménydús és örömteli hétnek.

De még mindig nem ért véget a történet, mert azóta már küldtek e-maileket, és kérdezgetik, mi mikor megyünk újra. Mi meg reménykedünk: csak lesz még rá lehetőségünk! Várjuk a folytatást…

mzs

 

 

Október 10-től két héten át egy fotókiállítást láthattatok a 2. emeleten. Most az ahhoz írt rövid tájékoztatót közöljük. (Sajnos technikai okok miatt — lapunkban élvezhetetlenek lennének ezek a szín- és részletgazdag képek — illusztrációval nem szolgálhatunk.)

 

„Kulcsár Balázs (Kuli) 1998-ban végzett a Szt. László Gimnáziumban, tömegkommunikáció tagozaton. Kerling Etelka tanárnő osztályába járt.

Lászlós korában jelentős szerepet töltött be az iskolában: írásai, fotói sorozatban jelentek meg az akkori diáklapban, a R.Ö.F.I.-ben. Azóta is sokat fotózik és ír. Dolgozott napilapba, ifjúsági regényt és novellagyűjteményt is adott már ki.

Ez a kiállítása 2005 szeptemberétől három hétig volt látható egy újpalotai kiállítóteremben (Zsókavár Galéria). Szerettük volna, ha a mostani lászlósok is megismerhetik ezt az anyagot, ezért hoztuk át a képeket az iskolába. A kiállítást október 21-éig láthatjátok.

A kiállítás képei Kuli legújabb könyvéből valók, amely „A László könyvei” sorozat második darabjaként szintén ez év szeptemberében jelent meg: az újpalotai tárlatmegnyitó egyben könyvbemutató is volt. A szintén „Szerelemsziget” című kötet érdekes alkotás: egyszerre fotóalbum és novelláskötet is. A körülbelül hatvan fotó alatt három különböző történet fut párhuzamosan – nagyon érdekesen értelmezik (át) a képeket és egymást.

 

Köszönjük Szabó Gábor segítségét a lászlós kiállítás megvalósításában!”

 

 

Álom

 

Létezem. Semmi mást nem teszek, egyszerűen csak létezem. Na jó, talán nézelődöm is.

Bár itt nincs sok látnivaló. Egy töretlen simaságú betonpadlón állok. Körülöttem a semmi. A fények, mert fények azért vannak, bár nem tudni, honnan vetődtek erre, egy raktárhelyiség belsejére emlékeztetnek, de a helyiséget záró téglaorom, mintha halovány ködfal takarná, a messzeségbe vész.

Talán nincs is ott az a fal. Talán a köd sem valódi. Lehetséges volna, hogy csupán a képzeletem játszik velem…(?) De mégis mintha valaki állna ott a ködfal túloldalán…

És ekkor megremeg a föld. Már ha egyáltalán a földön telepszik meg ez a betonsivatag.

Lenézek. A lábam alatt a talaj tejszerűen átlátszóvá vált .A szemem lassan már belefájdul  az erőlködésbe, amint egyszer csak kivehetővé válnak  a ködszerűen kavargó terrakotta vonalak. Egyre csak nőnek. Mintha csak lentről közelednének felém. És valóban… Közelednek.

El akarok menni. A talaj finoman hullámzik. A lábam nem mozdul, pedig el akarok menni innen. Nem akarom megvárni, amíg a vonalak e felszínre buknak.

A ködfal túloldalán újra látni vélem a homályba burkolódzó alakot. A körvonalai most sokkal karakteresebbek, mint az előbb…

A vonalak már kidudorodnak a talajból. A talaj velük együtt nyúlik az ég (?) felé. A szürkésfehér, tejforma réteget mintha átszakítanák a… falak (?) És valóban falak. Egyre növekszenek, nőnek ki a földből. Még épp átléphetnék rajtuk, de a lábam nem mozdul.

És mintha harcolnának a helyért. Néhányuk a sokaságban feladva a harcot összeroppan, majd csendben porrá hullik. A falak, mintha csak gumiból volnának, elhajlanak, kacskaringós járatokat, keskeny folyosókat képezve. A lustán kanyargó téglalabirintus csikorogva bezárul körülöttem, majd szép lassan elcsendesedik. Hallom a harcban felőrlődött  falak  lemálló szemcséit leperegni. Látom ezeket az álnok falakat, melyek még ebben az ürességben is képesek voltak engem csapdába ejteni. Bár talán önnön csapdájukba is estek. Hiszen felőrölvén megannyi társukat, pont annyian maradtak, hogy megalkossák ezt a labirintust, s ha egyikük elmozdul, azzal utat nyit nekem a szökésre. Így ameddig én kénytelen vagyok ebben az átokverte útvesztőben raboskodni, ők sem távozhatnak ebből a betonrengetegből.

Egy hosszú folyosón vagyok.

Előre indulok egészen lassan. Hirtelen megtorpanok. Oldalról mintha suttogást hallottam volna az előbb. Körbenézek. Sehol senki, de a suttogás csak nem halkul. Sőt, mintha erősödne…

Közelebb hajolok a folyosó egyik oldalfalához. A hangok mintha a falból jönnének. A kezeimet rátapasztom a téglákra. Apró rezgések… A fal suttog. A többi fal is. Istenem, ezek élnek.

Továbbindulok. A labirintus falai ezzel az egyre gyorsuló ütemes ritmussal talán épp az átkot mormolják, ami majd elveszejthet engem. A szívem a ritmusra lüktet. A folyosó zsákutcába fut, de tudom, csak előre mehetek. A tudatom egyre tisztábbá válik. Most már biztos vagyok benne, hogy láttam azt az alakot.

A labirintus két oldala szimmetrikus, és ez az alak, ez a lény velem szimmetrikusan mozog benne. Nem tudom, csak egyszerűen érzem. Nincs rá értelmes magyarázat. Eltöprengek rajta, vajon ki lehet ez a  lény és vajon ő tudja-e, hogy a labirintus túloldalán én közeledem felé. Egészen biztosan tudja. Ugyanúgy, ahogyan én is. Még sohasem éreztem ehhez hasonlót. Mintha nem is egy idegen, hanem az énem másik oldala közeledne. A falak továbbra is suttognak, és én egyre közelebb érek a folyosót lezáró téglasorhoz. Itt van a fal. Karnyújtásnyira. Talán nem kéne megérintenem, de mégis ezt fogom tenni. Muszáj, érzem.

Kinyújtom a kezem, és közelítem a falhoz. Ahogy egyre közelebb érek, a kézfejem ökölbe szorul, majd a könyökömet is kénytelen vagyok behajlítani, mintha csak egy láthatatlan erő kényszerítene minderre.

 

Minden porcikámat megfeszítve újra nekifeszülök a láthatatlan ellenségnek, s ezúttal sikerrel járok. A titkos erő, mely a kezem gátolta, amint az ujjam a legközelebbi téglához ért, megszűnik. Mindkét karomat a falnak támasztva, fejemet lehajtva kapkodok levegő után. Nem gondoltam, hogy ez a pár méter így kifáraszt majd. Megütögetem a falat. Vastag és tömör. A labirintus közepén járhatok. Biztosan tudom, érzem. Ennél biztosabb még nem voltam soha semmiben. Ebben a pillanatban kezdek csak újra föleszmélni. Ha én a labirintus közepén vagyok és a labirintus szimmetrikus, akkor annak a lénynek most épp a fal túloldalán kell lennie. Érdekes. Ez az egyetlen fal, amelyik nem suttog. Az egyetlen értelmes magyarázatot a hangokra az a lény adhatja. Ez a suttogás talán nem is a falak belsejéből származik, sokkal inkább az ő torkából tör elő. S meglehet, hogy a falak csupán a visszhangot adják. Elfordítom a fejemet. A fal oldalában egy rés tátong. A másikon is. Az előbb is ott voltak?! Nem nagy rés, de én épp átférhetek rajta. Odalépek az egyikhez.

Talán ha áttenném a kezemet a fal túloldalára, akkor a lény is áttenné az övét, és esetleg megpillanthatnám. Nem vagyok benne biztos, hogy a szemébe akarok nézni. De a kezem most gyorsabb, mint az eszem, s már át is lóg a fal túloldalára.

Vastag a fal, s hogy áttettem a kezem, túlságosan előre kellett hajolnom, s már nem látok magam mögé. Talán ha átnéznék a túloldalra… Átnézek. Csak az üres falat látom, bár már magam sem látszom ki a túloldalon. Ám a fal szélén egy barnás ruhafoszlány kandikál. Látni akarom a viselőjét. Előreugrom, a ruhafoszlány eltűnik. Átsietek a túloldalra, de újra csak a barna szövetdarab mutatja magát. Hát persze, hiszen szimmetrikusan mozog velem. Újra megpróbálom. Újra és újra. Az iménti félelmem kezd haraggá formálódni. Hiszen ő is én vagyok. S ő egyben hozzám is tartozik. A másik felem. Most már semmi kétségem. S ugyan mért is ne láthatnám őt?

Egyszer csak, mintha kirepülnék a dühöngő testből, felülről látom magam. Felülről látom az egész labirintust, mint valami kusza térképet.  Látom a falat, mely körül egy dühöngő őrült és egy barna csuklyás kergetik egymást. Én vagyok az a dühöngő. Mérgemben a falat csapkodom, mint a csuklyás, aki a túloldalt talán a tükörnél is pontosabban utánozza mozdulataimat. De nem láthatom meg. Semmilyen trükk vagy csel nem fog rajta. Nem csoda. Elvégre ő egy részem, mely most különvált tőlem egy időre, ha nem is tudni, mi okból.

S az ember, bármily alattomos cselt is vet be, önmagát nem képes becsapni.

Pleszkán Éva

 

Az alagút végén

 

Ültünk a nappaliban, és felváltva bámultuk a tévét, a plafont, a képet a falon, vagy a mocsok legyet, ami épp rászállt a csillárra. Mindegy volt, csak ne nézzünk egymásra. Legszívesebben elmentem volna otthonról nagyon messzire, de nem lehetett. Tudtam, hogy nem lehet, mert csak még rosszabb lesz. Veszekedtünk. Megint. Ezen a héten harmadszor, pedig még csak csütörtök van. Azért, hát persze, ő rég megmondta, látta, és nagyon jól tudja… Csak én nem tudtam, hogy mit tud. Mert tök jól elbeszéltünk egymás mellett. Meg hát nem tudom, miért kell ráerőltetni valakire a véleményedet. El lehet mondani, persze, azt megértem, ha van türelmem, még végig is hallgatom, ezt bármikor megígérhetem. De azt, hogy egyet is értsek vele? Na azért azt már mégsem…

Szóval csak dőlt belőle, és csak mondta, mondta. Én pedig megadóan hallgattam. Végül is ez még jó volt, de amikor kezdtem megunni, biztos épp nem az üres tv-képernyőbe bámultam, hanem véletlenül a plafonra szaladt a tekintetem... Na és akkor kiborult… mindenestől.

Jól van, na, előfordul. Azt mondta, nem ért, és nem tudja, hogy csinálhatok ilyeneket. Meg egyáltalán ezt nem most kéne, mert mi lesz később, és különben is bezzeg az ő idejében… — Na persze! Az ő idejében, hadd ne mondjam, hogy mekkora tökély volt kizárólag. Most már ordított. És meg már nem csak nem akartam, de nem is mertem ránézni. Nem bírtam tovább, felrohantam a szobámba. Kivételesen nem jött utánam, pedig esküszöm, számítottam rá. Csak ültem ott, egyedül a sötétben, halkan szólt a zene. Bekuporodtam a sarokba, és összehúztam magam olyan picire, amilyenre csak tudtam. Nem akartam gondolkodni többé. Végül már nem is tudtam, mennyi idő telt el azóta, amióta feljöttem. A zenék is összefolytak, teljesen kikapcsolt az agyam. Megcsörrent a mobilom, de legalább kétszer végigjátszotta a dallamot, mire eljutott az agyamig, hogy fel kéne venni. Lassan nyúltam a telefonért, még utoljára ránéztem, majd megadtam magam, és egy nagyon halk „tessék”-et nyögtem bele. Peti volt, a legjobb barátom. Közölte, hogy mióta nem voltam suliban, sok olyasmi történt, aminek nem fogok örülni. Jó, essünk túl ezen is. Elmondta, hogy kivannak a tanárok, mert már túl sokat hiányzok, és ha benn vagyok, se tudok teljesíteni, és a sok lógásból meg balhéból már szinte mindenkinek elege van. Ha nem szedem össze magam, ki fognak vágni. Nahát, télleg csodás hírek.

És hogy ne ússzam meg a napot ennyivel, mégis feljött az anyám az agymosást folytatni. Nem szerettem vele beszélgetni se, mert mindig összevesztünk. Hát még ha pontosan azért jön, mert veszekedni akar, és fog is, olyankor még jobban szerettem volna rögtön láthatatlanná válni. Szedjem össze magam (ezt már hányszor hallottam?) és legyek szíves legalább egy keveset tanuljak, legalább hogy ne bukjak meg. Ja, és vegyem ki a pirszinget az orromból, legalább onnan, de sürgősen. És ha lehet, akkor próbáljak felöltözni normálisan, mert lassan rám nézni is rossz. Csak ennyit kér, ha már mást nem, legalább ezt tegyem meg. Nézett rám, de fogalmam nincs, mit akart még, csak bámult. „Jó.” Csak ennyit jött ki a számon. Pedig most mindent elmondhatnék. De csak meredtem rá a sarokból. Remegtem. És most először néztem a szemébe, és láttam benne: nem akar bántani. Ettől azért némileg megkönnyebbültem.

Nem tudtam aludni, egész éjjel ott ültem a sarokban. Nem akartam idáig eljutni, és tudtam, hogy nem jó ez így senkinek. De nem én tehetek róla. Régen még voltak terveim, voltak előttem célok, voltak dolgok, amik érdekeltek, és meg tudtam bízni az emberekben. Most? Most itt vagyok, lépkedek az élet és a mentális halál határán. Szürkébb lettem, mint bármelyik fekete. Mert ezt csináltátok velem, mert nem tudok már úgy végigmenni az utcán, hogy bele tudjak nézni az emberek szemébe. Mert nekem eszembe nem jutott volna, ha ti nem visztek bele… És azt mondom, mégis az én hibám, mert hittem nektek. De ennek már vége.

 

KŐ

 

…és jött a velőtrázó ordítás odalentről. „Kislányom, megint később mész?” Mi tagadás, elaludtam. A héten harmadjára, pedig már az órám és a telefonom is csörög, pár perc csúsztatással.

Táskás szemeimmel rápislogok az órára. Az a szerencséje, hogy világít, másképp aztán még annyira sem érdekelne, mint most. Az első ilyen eset alkalmával persze vadul kipattantam az ágyból és eszeveszett módon rohangáltam a lakásban fel-alá, viszont a készülődés hatékonyságának még töredéke sem volt, amit akkor nyújtottam, mint általában. Hajat mosni  persze már nem volt időm, és előre sajnáltam azokat a szerencsétlen halandókat, akik majd nyúzott vizuális képemmel összefutnak.

Lényem pont beleillett az Ecseri út galambpiszkos és esőáztatta képébe. Szórakozottan rugdostam magam előtt egy kavicsot, amit az eső valahogy a csökevényes pázsitréteg földjéből kimosott. Hova siessek? Úgyis elkéstem, a tanár úgyis beírja az igazolatlant, az anyagot úgysem értem, ráadásul az a terem hideg, még akkor is, ha csukva vannak az ablakok. Valahogy a légkör idézi elő, vagy nem is tudom…

Mindenesetre nem vágytam oda, és legalább most jól éreztem magam. A kő cikázott ide-oda, és az egyik rúgásnál majdnem beleesett a csatornába. Sajnáltam volna, mert kerek, sárgásbarna kavics volt, az eső szépen lemosta róla a sarat, én meg már amúgy is untam a város sötétszürke betontengerét. Nem… valójában nem voltam jól. Vagyis, ha a nagyon rossznál az egy kicsivel jobbat jónak lehet nevezni, akkor persze igen. De az még mindig rossz! Csak nem annyira…

Tegnap kitört a családi botrány. Apám megint ivott, pedig anyu már a boltba sem meri leengedni, nehogy a visszajárót megint felesre költse. Nem szokott vészes lenni, kicsit iszik, jókedve van, tréfál, sosem erőszakos, annak ellenére, hogy depressziós a bezártságtól, és mert nem bízik már benne senki.

A bátyám is rühelli, és amint elmúlik tizennyolc, valószínűleg elköltözik. Azt mondta, mindegy, hogy hova, csak minél messzebbre. Igazából szerintem csak túl türelmetlen apához, és néha beszélgetnie kéne vele. Apám helyében nekem sem tetszene, ha a fiam hazajönne, morogna egy „csá”-t és elviharzana a szobájába, az ajtót kulcsra zárná, aztán meg csak vacsorázni jönne le, de akkor is csak épp addig, amíg a zsömlét és a kakaót felviszi a szobájába.

A bátyám néha elmegy otthonról, ekkortájt, ilyen estefelé, és csak éjfél után jön haza.

Olyankor mindig jó kedve van. Nekem azt szokta mondani, hogy a barátnőjével találkozott és együtt voltak… ”Úgy”. Nem tudom, hogy oldják meg a dolgot, mert a barátnője egy nagyon pici panellakásban lakik, és velük él a szenilis nagymamájuk is. Szóval én igazából nem tudom elképzelni, hogy ők ott… Tehát erősen gyanakszom emiatt is. Nagyon rég láttam már azt a lányt, talán két hónapja is megvan. És a bátyám sem olyan boldog, mint egy szerelmes. Jó, hát nem szerelmes, de legalább az együttlétkor keletkezett boldogsághormonok befolyásolnák, vagy ilyesmik. De nem.

Az a gyanúm, hogy iszik… vagy kábítószerezik. Tőlem csinálhatja, amíg nem fajul olyan szintre, mint apa, és nem üti el egy autó a szer használata után. Mondtam neki a múltkor, hogy a tű tisztaságára figyeljenek, de ő leugatta a fejem, hogy nem vagyok normális, hogy ilyeneket feltételezek róla. Megsértődött, hogy már én sem bízom benne, én, az utolsó családtagja, akit még egy kicsit is szeretett. Nem hinném, hogy annyira a szívére vegye, hogy velem sem álljon szóba többé. Az ember társas lény. És ha ennyire nem jár közösségbe, teljesen megőrül.

Anya pedig csak kétségbeesetten nézi az eseményeket, néha beszed pár pirulát, ha nagyon kikészül, és iszik rá sherryt. Összevesztem vele, hogy legalább ő legyen normális, ha más errefelé már nem képes egy kicsit sem összeszedni magát. Olyankor zokog. Tavaly karácsonykor, amikor meghalt a papa, teljesen összetört. Magába roskadt, azóta képes bármelyik pillanatban elsírni magát. Ő keresi ránk a pénzt, még az a szerencse, hogy viszonylag vezető beosztása van. Apám helyett is keresnie kell. Ez is bánthatja apu lelkét. Oda a büszkesége. Egy nő tartja el. Nála a gyengébb nem mindig is alárendelt szerepet töltött be. Az igazság az, hogy nem szeretnék olyan férjet magamnak, mint apu. Szóval szeretem, félre ne értse senki! De vannak elviselhetetlen dolgai…

Mostanában, ha hazamegyek, mindig civakodnak. Apa sikkasztja a családi kasszát, vagy a napi adagokra beosztott cigiből lopkod. A ház körülbelül 10 pontján vannak elrejtve dobozok. Ezekről csak én tudok, meg anyu, de ő valahogy mindig kikutatja őket. Van, amikor engem próbál megvesztegetni. Ha nagyon szenved, adok is neki.

Tegnap is ezen vitatkoztak. Hogy őszinte legyek, már unom. Kicsit közömbös vagyok a témában, egyszerűen nem tudok mit tenni, és ha lelkizek rajta, akkor is így marad minden.

Apa megígérte, hogy megváltozik. Három napig bírta alkohol nélkül. Tegnap cefetül berúgott. Pénzt követelt, és hogy elmegy itthonról: ha visszatartjuk, akkor is. Az egyetlen visszatartó erő én lehettem volna, mert az szoktam lenni. Mégsem tehetjük ki az utcára, hogy aztán egy hét múlva visszajöjjön, hogy elfogyott a pénze… Nem, nem lenne értelme… tudom, hogy a bátyám és anyu meg tudná tenni, de én nem. Annál fontosabb nekem, akárhogy is cseszte ide a sors. A szülő nem választható.

A kavics kigurult az útra. Túl erősen rúgtam bele. Valahogy előtörtek az indulataim, pedig általában magamba zárom őket. A bátyám szokta mondani, hogy néha eresszem ki, mert egyszer felrobbanok, mint egy vulkán, és roncs leszek, mint anyu. Én nem mutogatnék a más állapotára a bátyám helyében, de ez most mindegy.

Legszívesebben beledőlnék egy nagy kupac tollba vagy rózsasziromba, ami puha és meleg. Még régebben valamelyik rajzfilmben csinálta ezt egy hercegnő, vagy tudom is én pontosan, ki. Arra emlékszem, hogy gyönyörű rózsaszín tüllszoknyája volt, aranyló szőke haja, és rettenetesen boldog volt. De az én kifakult rongyaim és a tornacipőm nem illenek ebbe a csicsába. Csak bemocskolnák, és idegennek érezném magamat bennük. Egy idegen test lennék, kilökne magából, mint a bőr a faszálkát. Így hát marad nekem a fasor szélén összegereblyézett, száraz levélkupac…

Rupitto

 

Pillangó utca

 

Szeretek a metrón ülni a barátnőmmel. Van, hogy nem szállunk olyan kocsiba, ahol nincs hely. Igen, ez hülyeség, de csak suli után érvényes ez ránk. Meg különben is, olyan szinten van elegünk az iskolából, hogy talán érthető is, hogy szeretünk tanítás után hazamenet leülepedni abba a nyomasztó vonatba.

Kedden (azaz október 18-án), mire áterőszakoltuk magunkat az agresszív ellen-emberhullámon, melyet az Örsre beáramló betonszínű, korhadó falú, bizalomgerjesztő, „OLCSÓ” tömegközlekedési találmány okozott, már kezdtek a metró ajtajai záródni, így hát hirtelen beugrottunk. A vonat elindult, mi meg a beugrásunkon nevettünk (mert igazán bénák vagyunk), és körbenéztünk, hova ülhetnénk le. Hát sehova. Félre ne értsetek, nem olyan nagy probléma ez az egész, ezt az ülős témát mi már-már úgy kezeljük, mint egy hagyományt. Csak azért szólok, mert félreérthetően viselkedünk: mi ilyenkor képesek vagyunk leszállni, és várni egy következő BKV-lényre, mint ahogy ez történt kedden is. Leszálltunk a Pillangó utcánál.

Egy hete, vasárnap úgy ébredtem, hogy éreztem, valami elromlott. Félelemmel ébredtem. Hogy mitől féltem? Nem tudom. Mindentől. Az élettől. Pedig nekem még csak nem is túl nehéz a sorsom – azért nem is egyszerű. Minden nyomasztóvá és rideggé vált, minden egyes négyzetmilliméter, minden ember, aki elhaladt mellettem, minden fogalom, minden életfunkció és feladat. Akkor, vasárnap reggel, ébredésem pillanatában kezdtem el érezni az őszt, a tél kezdetét. És eszembe jutott: már egy ideje minden évben ilyen érzésekkel keltem fel minden nap október közepétől április közepéig. Én ilyen vagyok a hidegebb évszakokban. Ennek a fázisnak az eleje nagyon ijesztő, mert hirtelen zúdulnak rám a negatív érzések, amikhez később hozzá lehet szokni, bár akkor sem sokkal jobb a helyzet. A legrosszabb, hogy elkezdem magamat is gyűlölni. Az már csak a ráadás, hogy a környezetem helyzete is romlik, ami persze rám is kihat. Ez a normális állapotom az év felében. Hihetetlenül gyorsan és hatékonyan el tudtam felejteni a nyár alatt. A jobb dolgokhoz könnyebben hozzá lehet szokni, mint a rosszabbakhoz. És mindig is menekültem ez elől az érzés elől.

Állítólag ez egy elterjedt jelenség, hogy az ősz/tél beálltával az embereknek elmegy az életkedvük, sőt, van eltúlzottabb formája is: az igazi depresszió. Erre vannak speciális „fénykezelések”, melyek pszichiáter vezetésével zajlanak. De remélhetőleg én itt még nem tartok.

Ez a bizonyos érzés körülhatárolhatatlan képeket gyárt az agyamban, amelyek hangulatot közvetítenek, de jelentéssel nem bírnak. Én a jövőben élek. Tudom, ez nem jó tulajdonság, de nem igazán tudok rajta változtatni. Folyton arról ábrándozom, hogy mikor majd felnövök és teljes mértékben magamra leszek utalva, akkor majd javíthatok (javítok is!) a helyzetemen, az egész életemen. A legfőbb álmom, hogy elmeneküljek Magyarországról. Fura, de én születésem pillanatától fogva rühellem ezt az országot, nem tudom, miért, de ez talán nem is érdekes. A lényeg az, hogy messziről el akarom kerülni ezt a helyet, és egy jobb helyen akarok élni. Ez az „elképzelt jövőbeli életképem” tartja bennem a lelket, el sem bírok képzelni itthon felnőtt létet magamnak. Másnak nemcsak hogy el tudok képzelni, hanem látok is egy csomó tipikus és elrettentő példát, ami persze még inkább menekülésre ösztönöz.

De ugye egyértelmű, hogy legtöbbször a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy terveztük vagy reméltük. Ott álltam a Pillangó utcánál a peronon, és figyeltem, ahogy két, egyszerre beérkező és induló metró elindul (két ellentétes irányba). Sütött a nap, hideg volt, a háttérben pedig sziréna hallatszott. Az Örs felé haladó metró lassan indult el, lassan is haladt. Elláttam a végállomásig. Csöndben, önkívületben bámultam: találtam egy olyan képet, mely pontosan azt az érzést erősíti meg bennem, hogy az élet iszonyatos, egy olyan képet, amit a rossz közérzet szül, amilyet folyton „látok”, ha nincs jó kedvem. Minden sötét gondolatot és hangulatot felerősített bennem, megdöbbentően durva hatásúnak éreztem. És megint a jövőben voltam: egyrészről, mert az vígasztalt, hogy később nem látom majd a BKV síneit és a kihalt pályákat. De a „másrészről” sokkal ijesztőbb volt: Mi lesz, ha harminc-negyven év múlva is itt fogok állni a peron szélén, és nézem a végállomást a Pillangó utcai megállóról, aminek még a neve is nyomasztó?! Akkor az lesz, hogy be is dőlök a sínekre.

Róza

 

 

 

Türelem!

 

Mindig csak várok;

Valamire. Rád.

Két pohár közt arra,
hogy megteljen a kád.

 

Buzgó türelem –

Várom a jelent.

Bergson-féle idő?

Már lószart sem jelent.

 

Szétcsúszik minden.

Gubanc az egész.

Nézem, jössz-e végre,

De sose jössz. Csak mész.

 

Bámulok bambán –

Tudod, fönn az ég…

(ettől a közhelytől
a cigim is leég).

 

Olyan egyszerű.

Egy szó az egész:

Nem kell most a líra;

Hiányzol! És kész.

 

Én mindig várok.

Semmire. Csak rád.

Folyik-folyik minden,

De üres még a kád.

 

almighty

 

Halhatatlanság

 

Kápé, a nője meg a Té megtorpannak. Mindannyian fölfelé néznek.

- Ez… ez… ez Ő? - kérdezi Kápé.

Té kifejezéstelen arccal áll. Csak a szemén lehet látni, hogy le van nyűgözve.

- Ez Ő - mondja csendben.

Az egyik pesti lakótelep házai között állnak. Egészen pontosan két tízemeletes között. Az egyik előtt hatalmas tömeg verődik össze. De nem csak nézők, lézengők, hanem TV-kamerák, rádiós tudósítók, újságírók, fotósok is jelen vannak szép számmal.

Reflektorok, óriási hangfalak, gigantikus kivetítők,  és mindegyiken ugyanaz a kép: a panel tetején álló apró, vékony, szakállas, erősen kopaszodó, félmeztelen férfi, aki a mélybe tekint. Alatta három üveglap egymás fölött, egymástól körülbelül három-négy méterre. Vékonyak, de a felületük nagy: talán 10X5 méteresek lehetnek.

Lent a betonon egy ember nagyságú négyzet, benne a felirat: R.I.P. A férfi mélyen lélegzik. Lassan megemelkedik a mellkasa, majd ugyanígy visszaereszkedik. Nagyon hideg van. Lehet látni, ahogy a pára felszáll a bőréről.

A kivetítő most a négyzetet mutatja.

A tömeg néma. Semmi zúgolódás, bekiabálás, röhögés, beszélgetés, hogy teljen valamivel az idő. Csak csend. Megbabonázták őket.

Az újságírók hébe-hóba elkattintanak egy képet, de tudják: később jön az igazán nagy dobás, ami fontos. A vakuk fényei, mint apró robbanások az emberek közt.

- Ki az?... Hallod? Ki az ott? - kérdezi nyafogva Kápé nője, de a két fiú csak áll, tátott szájjal… ”Mit sipákol a hülye picsa?” — gondolja Té, miközben a borostáit simogatja, a rá jellemző, kissé nőies mozdulattal.

- Hú! - mondja Kápé, és látszik, most többre nem is igazán telik tőle. Csak egy „Hú”, és ezt is csak azért mondja, hogy jelezze, most kikapcsolja majd az agyát, és csak csodálni akarja a látványt, öntudatlanul.

Té csak áll.

Kápé nője megint nyafogni kezd.

- Ez a G. Har. Mosefield - szólal meg Té, még mindig a borostáit simogatva, és olyan hangsúllyal, ami jelzi: ha a nő még egyszer megszólal, annak nem lesz jó vége… ,,A Kápé hagyná… hagyná, mer’ úgysem szereti. Azt mondaná, hogy megérdemelte.”

- Kicsoda? Mit mondtál? - sivít tovább a lány.

Té nem ismétli meg. Tarkón akarja csapni a lányt.

Felüvölt a hangosbemondó:

- Köszönjük, hogy eljöttek megtekinteni G. Har. Mosefield „Halhatatlanság” című performanszát.

A tömeg néma.

Kápéék is hallgatnak.

Fúj a szél.

G. Har a panel peremén áll.

A levegő telítődik a feszültséggel. De még mindig nem történik semmi.

Megjelenik két segéd a művész mellett. Kannákból valami folyadékot öntenek a legfelső üveglapra. Elfogy két kanna.

Majd négy.

Hat.

Már nyolcnál tartanak.

Az átlátszó, messziről víznek tűnő folyadék szépen, apró patakokban lefolyik a középső üveglapra, majd onnan a legalsóra, a két felső üveglapon lévő öt centiméter átmérőjű lyukaknak köszönhetően.

Összesen tizenhat kannát ürítenek ki.

Meggyújtanak két fáklyát, majd az üvegekre dobják. A benzinből(?) hirtelen csapnak fel a lángok. Csodaszépek, magasak. Különösen érdekes, ahogy a még mindig folydogáló benzin lángra kap: a lángok belefolynak a lángtengerbe, mert tényleg: a lapok (különösen az alsó) apró lángtavakká váltak.

G. Har. alakja kísérteties a vörös fényben.

A közönség soraiban egyesek tapsolnak… de nem mindenki. „Gyönyörű és merész performanszot láthatunk. Mosefield kétségkívül beírta magát a művészeti tankönyvekbe ezzel az akciójával… vagyis halhatatlan lett.” - mondja tökéletes fogsorú szájával egy TV-tudósítónő, akin látszik: igazából fogalma sincs arról, hogy ki az a G. Har. Mosefield.

Elül a közönség méreteihez képest kicsi zajongás. Ismét némán állnak.

G. Har elugrik a peremről.

Té, mintha rohamot kapna, csapkodni kezd a két kezével, és éles, rekedt madárhangon üvöltözni kezd:

- Ba-ba-baszki! Hát ez… hát ez rá… rá… rázu-rázu-rázuhan a… hát… baszki! Hű mekkora lesz! Hű mekkora!

G. Har most éri el az első üveget. Az olvadt, forró anyag beborítja a testét egy röpke pillanatra, hogy majd mintegy burokból kiszakadva hagyja el azt,  gazdaggá téve ezzel azt a fotóst, akinek véletlenül sikerül lekapnia. Másnap egy főszerkesztőtől elég nagy összegről szóló csekket vehet át.

Fúj a szél.

A vakuk most, mint a légelhárító ütegek torkolattüzei, egy bombázás éjszakáján. Gyorsan váltják egymást, gyorsan ismétlődnek. Épp hogy kihuny, és szinte azonnal újra villan…

Kápé mint egy lassított felvételt látja az egészet.

G. Har. üvölt és rúgkapál, miközben átesik a második üvegen. („Olyan volt, mint Ikarosz, aki nemhogy túl közel repült a naphoz, hanem egyesen bele.” - részlet a holnapi újságból.) A massza most szinte szétnyílik előtte, miután bevonta testét, egy század- vagy ezredmásodperc erejéig.

A test felismerhetetlenül összeégett. De Mosefield még mindig él.

Té balkeze a szájában. Nem lehet tudni: az állkapcsát akarja letépni, vagy az öklét lenyomni a torkán.

Mint egy félelmetes, ektomorf gejzír, úgy csap fel a benzin és üveg keveréke a legalsó üveglapról, amin nem voltak lyukak, miután a test átzuhant rajta.

G.Har. maradványa a négyzet mellett ér földet, de elég közel a mikrofonokhoz, amelyek azt körülveszik. A nézők ezerszeresre hangosítva hallhatják (hála a hangfalaknak), amint a művész egyes csontjai szilánkosra törnek.

A maradvány még él. Vagy már csak az ideg rángatja? Ráng, ráng… ráng..ráng.ráng..ráng… ráng. A kivetítő közvetíti. 

A hangfalakból most Mosefield (előre felvett) hangját lehet hallani:

- Egyetek meg! Egyél meg!... Fincsi… sült hús… nyamm… edd meg a disznót... hamm… - a hang szinte hipnotikus. Az első húsz sorban állókra van a legnagyobb hatással. Azok először megzavarodnak. Közel nyomakodnak a testhez a legelöl állók. Figyelik… már igencsak lassan mozog. Mintha el akarna mászni.

Egy nyáladzó, húsz év körüli egyetemista felkiált:

- Hé, szökik a birka! Vagy marha… mindegy… szökik a kibaszott steakem!

Elszabadul a pokol: a kordont több helyen áttörik a nézők. Nyáladzanak. Csöpög a földre a nyál. Csak csöpög, és szét akarják tépni a testet. Nagyon sokan vannak.

- Beee-bee…. röff-röff… múú… egyél meg, ember vagyok! Sült ember! Gyere, egyél! - hangzik a hangszórókból. A tömeg mintha egyre jobban nyáladzana. Egymással verekszenek, hogy ki ehet majd a húsból. Közben egyre közelebb érnek.

Ekkor törnek elő a panel alagsorából az eddig ott tartózkodó, vészhelyzetre, vagy terrortámadás esetére védelemnek szánt rohamrendőrök és kommandósok. Erre nem voltak felkészülve, hogy majd a közönséget kell eloszlatniuk, mert az meg akarja enni a művész urat. Igaz, Mosefield egészen eddig titokban tartotta ezt az utolsó részt: a leugrást.

A rendőröknek édes mindegy, kit kell ütniük: nekik azt mondták: „üsd!”, hát ütik, elvégre ezért kapják a pénzt. Fejek törnek be. Karok, lábak el. Vízágyúk szedik ki a talajt az emberek lába alól.

Kápé és Té még mindig megbabonázva állnak. A lány már rég elszaladt. Észre sem vették. Kápé nagyon lassan tér vissza. Té már egészen magánál van. Balra fordul: egy gumilövedék éppen most talál fejbe egy kiéhezett, félmeztelen nézőt, aki ha Moesefield-ból nem is, de egy másik társából eszik, aki ájultan fekszik egy előzőleg kilőtt golyótól.

Mögötte Té egy oszlopon meglátja a performansz hivatalos plakátját, amit csak ma raktak ki. Ő eddig még nem látta. A következő van ráírva:

 

Halhatatlanság

- a kannibálok közt? -

 

Azraeel

   

Életgép

 

Esett az eső és egész sötét volt már, és épp ott voltam, hogy egyáltalán nem érte meg felkelni, de nem azért, mert annyira rossz napom volt, hanem mert annyira nem történt semmi, és azt hiszem, ez sokkal rosszabb.

Tehát gondoltam egyet, kinyitottam az ablakot, felmásztam a párkányra, a hátamat a keretnek támasztottam, a lábamat pedig felhúztam magam elé, hogy mégse essek ki a másodikról. Így üldögéltem és néztem az esőt meg az utcát, és csend volt, meg esőszag. Meg március. Tele volt az utca vízzel, az árok, az aszfalt, minden. Pont ahogy az én fejem is tele volt, ha nem is vízzel, de azonkívül szinte mindennel.

Ültem, néztem, tűnődtem. Főleg azon – meg ami abból következett -, hogy hogyan lehetek ennyire életképtelen, de legalább is boldogélet-képtelen, ami majdnem ugyanaz, ha úgy nézzük. Most sem csinálok semmit, és igen, akkor sem csináltam. Látszólag. Mert nekem talán jelentett valamit, valamivel több lettem – vagy kevesebb, de nem volt értelmetlenebb, mint a matekkönyv fölött meditálni. Mégis, azt elvárják tőlünk, hogy haverkodjunk a matekkönyvvel, viszont azt nem, hogy az ablakban lógva töltsük az esténket. Szóval, az ÉLET-nek (akármi is legyen az) vannak elvárásai tőlünk, míg nekünk is vannak tőle, és ha ezeknek nem tudunk, (netán nem akarunk) megfelelni, akkor lehet, hogy „ő” sem lesz velünk barátságos. Ez már csak így működik. Na de mért ne akarnánk mi megfelelni? Az iskolának, a szüleinknek, a pajtiknak, az életnek…? Ezt mindenki eldöntheti, de az biztos, hogy én nem akartam. Másoknak nem, csak magamnak, amibe talán beletartozott az előző is, csak kicsit máshogy. De megfelelni az életnek? Hát… akkor az már nem az én életem, nem velem, hanem valaki mással történik, és annyi erővel meg egy kis testsúlyáthelyezéssel ki is pottyanhattam volna az ablakon, inkább, mint hogy ebbe belemenjek, mert ez az, amiért muszáj volt lázadni, semmi más, csak az élet ellen, az ellen, ahogyan megnyilvánul.

Vesztes játszma, és mindenki látja, hogy reménytelen, mégis, azt mondják, és lehet, hogy igaz, az utolsó lépésig ki szoktunk tartani. Mert ez maga a játék, aminek a szabályai ellen küzdünk, de a végén úgyis bedarál a gépezet, és akkor már nincs erőnk játszani többé.

 

Nők…

 

Ugye, hogy veled is előfordult már, hogy gúnyosan megjegyezték rólad: te is csak nőből vagy?… (Ellenkező nem esetében pedig nyilván te is tettél már ilyesfajta megjegyzést egy ismerősödre.) Ilyeneket egy hosszú (és természetesen mindenképpen szükséges) vásárlás közben hallani, vagy esetleg akkor, mikor fél órát tanakodsz, hogy a 253-as vagy a 254-es körömlakkárnyalatot válaszd.

 Hol van a határ az egészséges, nőies viselkedés és az eltúlzott, szörnyen idegesítő aggodalmaskodás között?

Vegyük pontról pontra azokat a dolgokat, amik egy hímnemű egyed számára teljesen érthetetlenek:

 

1. Vásárlási láz

Az év, hónap, hét, nap, óra avagy perc bármelyik szakaszában, egyik pillanatról a másikra rájöhet az átlagos nőre. Általában azonban évszakváltásoknál különösen gyakran előforduló probléma. Hiszen ha a nyár végén valaki ősziesebb holmik után keresve belenéz a szekrényébe, mindig rájön: egy gönce sincs (persze azt a kupacot kivéve, amit valahol a harmadik-negyedik polcon találni, de hát azok úgy is használhatatlan kacatok). Ilyenkor a nők ellepik a bevásárlóközpontokat (vagy a kis boltokat az utcán), s pótolják hiányzó készleteiket.

Miért van ez? Először is, mert a nőknek sokkal igényesebben és választékosabban kell öltözniük, mint a férfiaknak. Másodsorban, mert remélik, hogy barátjuk észreveszi az új pólójukat / nadrágjukat / fehérneműjüket, és sokkal csinosabbnak fogja őket abban tartani, s talán újból beléjük habarodik. A legegyszerűbb magyarázat azonban, hogy jólesik: jó érzés kiválasztani a nekünk jól álló darabot, majd belenézni a tükörbe és megállapítani: tényleg hatásos a fogyókúra…

 

2. „Csúnya vagyok”-szindróma

Míg egy férfi tökéletesen elégedett magával reggel, délben, este, fürdőruhában, télikabátban, addig egy nő képes felmérni előnyeit-hátrányait. Természetesen áteshetünk a ló túloldalára, és tekinthetjük picit görbe lábujjunkat súlyos szépséghibának. Egy gyógyír van erre, amit a férfiak megadhatnak: ha elmondják, hogy ez nincs is így, mert hogy az ő kedves barátnőjük igenis tökéletesen szép. Ha ez sem használ, még mindig felajánlhatják, hogy segítenek ledolgozni a lányok szerint fölösleges kilókat (mondjuk közös esti futással, bár a lehetőségek száma végtelen, és erősen fantáziafüggő…).

 

3. Minden butasággal szembeni hiszékenység

Netezés közben sok butaságra bukkan rá az ember. Sikerült megtalálnom egy nőknek szóló oldalt. Játszottam. Egy széttört szerencsesütiből megtudtam, hogy a mai egyedüllétem kettesben a legjobb. Miután megemésztettem ezt a bölcs és sok értelemmel szolgáló mondatot, folytattam a tapasztalatszerzést. Rátettem az ujjamat a monitorra, amiből megállapította egy okos szerkezet, mennyire vagyok szerelmes. A következő játék ennek ellentétét adta ki, így hát sokra mentem mindezzel. Egyvalamire még is jó volt: ihletet kaptam. Megszületett ez a cikk.

Nos hát, mi az én cikkem üzenete?

Gratulálok azoknak a lányoknak, akik az itt felsorolt szokások közül egyiknél sem ismertek magukra. Akik mégis, hát vigyázzanak, hogy azon a bizonyos határon belül maradjanak. Mindegy, hogy 253 vagy 254!

Szacsy

 

 

Dühöngő a Blahán

 

Van, aki provokációnak tartja. Mások szerint nagyon is ötletes. De először mindenki ledöbbenve bámulja meg a Blaha Lujza téri ringet.

Péntek délután utaztam a szokásos hetes buszon. A Ferenciek tere felől jöttem, már beláttam a téren hömpölygő embertömeget és a megállóban várakozók sokaságát, amikor valami addig szokatlan dolgon akadt meg a szemem. Az első kérdés, ami felmerült bennem: "Minek ide egy boxzsák?". De nem jött be a tippem, ez nem egy új szobor.

Már távolodott a busz, de még láttam, hogy néhány egyszerű kinézetű, menő fiú próbálja levezetni a feszültségét a szóbanforgó zsákon, pontosabban: komoly arccal püfölik. Villognak. Akad olyan, aki ezt élvezi!

Nemsoká újból arra vitt az utam, csakhogy most gyalog mentem el mellette. Észrevettem, hogy valami tábla is tartozik hozzá. Hát odasétáltam. Közelről olyan más volt. A használati utasítása sokmindent megmagyarázott. Igazán ötletes. Provokatív és merész! Ugyanis csökkenteni kell a köztéri szobor- és emlékmű-rongálásokat, valamint a vandalizmust hazánkban. Tehát ha valaki olyan ideges, hogy a fejébe veszi, hogy szétver egy padot, és mondjuk épp a Blahán készül ezt elkövetni, akkor, amennyiben észreveszi a dühöngőt, a padok fellélegezhetnek, ő meg nyilván ott éli ki magát. De a táblán az is volt még, hogy mindez webkameráról követhető az interneten. Egy mini valóságshow.

Hogy mi erről az emberek véleménye? A buszon sokmindent lehet - véletlenül - kihallani a beszélgetésekből.

Szerintem nem meglepőek a reakciók. Hallottam már olyat, hogy valaki szerint épp hogy erőszakra buzdít, de többség szerint csak úgy egyszerűen jó ötlet és hasznos. Szerintem meg szokatlan. De miért lenne ez baj?

Számomra inkább szimbolikus jelentőségű az egész. Felhívja a figyelmemet, hogy régimódi például a szökőkútrongálás, mert van ezer ötletesebb módja az idegességlevezetésnek, ha az éppen közterületen jön ránk.

Azóta a boxzsák már foszladozik. Meg ugye a tegek. Látszik, hogy egy hete bárki hozzáférkőzhetett. De akkor is ott trónol, provokatívan, merészen, már-már kihívóan, a kutyaürülék-aláírásgyűjtő tábla helyén, a Blaha Lujza téren. Ötletesek vagyunk!

ta

 

Hát ez… unalmas!

 

„Mindent meg lehet bocsátani egy embernek, csak azt nem, ha unalmas”. Mert tegyük fel, van olyan, hogy unalmas ember.

Vegyünk egy példát: tipikus díványkrumpli; délután sorozat, este videojáték, és még egy kis TV lefekvés előtt. Azért ez még nem elég, kell még egy kis chips meg kóla, és a hűtőszekrény meg a számítógép, mint a modern kor vívmánya. Így körülbelül jó, mert ezek mellett már egész kényelmesen lehet „otthon-ülni”.  Tehát unalmas ember, unalmas dolgokkal, aki éldegél a saját kis hétköznapjaiban, semmi történés. Nem unatkozik, hiszen még beszélgetni sincs ideje: „Szia, bocs, kezdődik a sorozatom, de amúgy hümm, szerintem is…” – No de éljen a közönségesség! Ebben ugyebár nincs semmi extra, szóval ez unalmas. Nekünk, kívülállóknak mindenképp. De ez a való életben nagyon szépen ki van egyensúlyozva: vannak unalmas, és vannak úgymond „arc”-emberek, akik aztán valami más kategóriába tartoznak, ami ugyan nem unalmas, de nem vagyok benne biztos, hogy sokkal értékesebb. Ismernek sok embert, járnak szórakozni, pörög az életük, de talán túl gyorsan. Nem lehet annyi emberre odafigyelni, tehát elég üres beszélgetéseket folytatnak, és mindig rohannak valahová. Ez  – lássuk be — legalább annyira unalmas tud lenni, mint a fotelben ülni és bámulni a nagy üres fekete dobozt.

Meg kell mondanom: vannak unalmas emberek — és azt hiszem, ezt meg lehet nekik bocsátani —, mert nem mindenki számára unalmasak, és ez is, mint oly sok más, relatív, és mindenki élheti az életét a saját tempójában. Miért ne? Néha lehet unatkozni, sőt, még sorozatot is lehet nézni, az legalább szórakoztató.

Mindenkiben lakik kreativitás, valahol mélyen biztosan. Tehát akkor ki is az, aki unalmas?

Kutyakaki.hu

 

Húú, ez óriási! Óriási plakátok hirdetik, sugallják, hogy ki, mikor, hogy és mibe szedje össze  az ebe által termelt kicsi, bűzlő valamit. Óriási, drága, felesleges. Olyan tipikusan magyar.

Ezen gondolatok cikáznak a fejemben, miközben sétálgatok a Kis kutyámmal a Nagy körúton az Óriás plakátok félelmetes árnyékában. Szegény kisállat, ha sejtené, hogy micsoda Óriási esemény az ő és társai Nagy dolga! Persze ha tudná, hogy naponta 40 tonnát hoznak össze abból a bizonyosból a főváros utcáin…

Ebből, ha jól odafigyelünk és egy kicsit utánaszámolunk, megtudhatjuk, hogy mennyi Budapest egy főre jutó kutyagumi-mennyisége. De ha már a számolásnál tartunk, van itt más is…

Biztosan sok reprezentatív számítás készült már, de könyörgök… valaki meg tudná mondani, hogy hova a fenébe dobjam a kipottyantott végterméket??? Mert ez a Kis szemét dög, mit sem törődve az ellene irányuló kampány-hadjárattal, megint oda piszkított, a járdára…

Persze én összeszedem, mindig is összeszedtem, plakátok nélkül is.

És aztán kezdődik az utcahosszakon keresztül tartó sétálgatás a Kis bűzlő csomagocskákkal. Mert Óriás plakát az van, de szemetes, az bizony nincs!

Illetve van, de annak lyukas az alja, tehát felesleges bármit is beledobni, mert ugyanúgy a járdán végzi. Nem baj, menjünk tovább… Ott már virít is egy másik, egy narancssárga műanyag. Ezt meg valami jópofa Néró-leszármazott felgyújtotta, és most inkább hasonlít egy Dali-műre, mint egy kukára…

Végre! Találtunk egy viszonylag szimpatikus kukát, a csomagtól megszabadulunk… Majd újra gondolkodóba eshetünk, hogy ez az Óriás plakátok szerint is roppant veszélyes hulladék jó helyen van-e egy utcai kukában. Elemet sem dobunk ide, hát lehet, hogy a kutyakakinak sem ez a legmegfelelőbb hely.

És most ismét jön egy kis számolás. A rengeteg Óriás plakátra szánt pénzből vajon hány speciális, ilyen célra kifejlesztett tárolót tudtak volna elhelyezni a fővárosban? Esetleg (nyugati példára, merthogy mi szeretjük utánozni őket, ugyebár) vajon hány kis ürülék-összeszedő szerkezetet lehetett volna vásárolni?… Azt hiszem, megint kétségbeejtő eredményre jutunk, és megállapítjuk, hogy ezek vagy nem normálisak, vagy szimplán nem tudnak számolni. Majd a második lehetőséget kizárjuk, miután eszünkbe jut, hogy bizony azért ezzel a kampánnyal valószínűleg elég sokan kerestek elég sok pénzt…

          Itt feladjuk, és sétálunk tovább a Kis kutyámmal a Nagy körúton… Ami még mindig nem olyan, amilyennek azt mi, átlagpolgárok szeretnénk…

ma

 

Kerékpározás

 

Amint már megszokhattátok, az újság most sem marad sport-cikk nélkül. Mostani témámnak egy nagyon elterjedt, multifunkcionális dolgot szemeltem ki: a kerékpározást. Azt hiszitek, unalmas témát választottam?

Mert hogy biciklizni mindenki tud. Vagy legalábbis nagyon sokan. Azért van ez, mert nem sok időráfordítással megtanulható. Meg mert jó buli, szuperül el lehet vele ütni mindenféle szabadidőt.

Ellenben vannak, akiknek ez életük értelme, ebből veszik meg a kenyeret és még sok mindent, tehát ebből élnek. Egy-két kerékpárversenyt szeretnék nektek megemlíteni: valószínűleg mindegyikről hallottatok már. Akad, aki otthon begubózva ül a tévé előtt, és minden nap az éppen aktuális verseny minden percét nyomon követi, és képes felsorolni az elmúlt tíz év versenyeinek a győzteseit. A többség azonban csak felületesen ismeri ezeket a neves eseményeket.

 

Tour de France:

 Ez az a verseny, ahol a legprofibbak mérik össze tudásukat. A verseny 20 napon keresztül tart, az indulók Észak-Franciaországból indulva átkerékpározzák az egész országot, majd végül megérkeznek a fővárosba, Párizsba. Előfordult már az is, hogy a verseny egyes részei más országokban folytatódtak, pl. 2002-ben, Luxemburgban.

Sokakban megfordul a kérdés, hogyan lehet ezt a távot, az emelkedőket, a kanyarokat és persze a hosszú, monoton szakaszokat kibírni. Mint minden sportban, itt is szükséges a kitartás, a megszállottság, a szorgalom, természetesen csak a megfelelő testi adottságok és az alapos felkészülés mellett.

Egy ilyen komoly versenyen nyilvánvaló, hogy sok figyelmet kell szentelni a doppingvizsgálatokra. Ez úgy működik a túron, hogy a verseny előtt megmérik a versenyzők hematokrit-szintjét. (Hematokrit: az alakos elemek és teljes vér aránya.) Akinek ez 50% felett van, azt két hétre úgymond kivonják a forgalomból. De ilyenkor sem végeznek teljes körű doppingvizsgálatot. A verseny ideje alatt a szakaszgyőztesektől és még néhány versenyzőtől vesznek vizeletmintát, amin aztán teljes vizsgálatot tartanak.

Új információ mindenki számára, hogy 2006-ban a Tour de France Strasbourgból indul majd. Addig azonban még várni kell.

 

Vuelta a Espana:

Ez egy Spanyolországban megtartott verseny, amelynek neve annyit rejt: vuelta= visszatérés, fordulat. A verseny Granadából indul és Madridban fejeződik be. A táv hossza 33096,69 km. Idén tartották meg a 60. Vuelta versenyt, augusztus 27. és szeptember 18. között. Tehát az biztos, hogy mostanában sokat hallhattatok erről a versenyről.

 

Tour de Hongrie:

Végül pedig itt van egy verseny, ami talán nem olyan híres, nem olyan felkapott, de legalább a mienk. Az első rajt 1925. június 27-én volt, hajnali 4 órakor a Gellért Szálló elől.

Egészen a második világháborúig majdnem mindegyik évben megrendezték a versenyt, csak kétszer tartottak szünetet, egyszer egy országúti világbajnokság miatt, máskor pedig politikai okokból. Még a világháború alatt is megtartották a versenyt: éppen arra mentek, amerre már felszedték az aknákat. Ezután azonban sajnos, 1965-től több, mint 25 évig nem volt Tour de Hongrie. 93-ban újraindult a verseny, és kisebb-nagyobb akadályok leküzdése után elérte mai állapotát.

 

Most pedig interjú következik egy bringás barátommal, Marton Tamással:

— Milyen szinten űzöd a kerékpársportot? Szoktál járni versenyekre?

— Egyelőre csak hobbiszinten, de tervezem, hogy elmegyek egy egyesületbe.

— Mennyi volt a leghosszabb táv, amit egy nap alatt megtettél?

— Körülbelül 50-60 km, Pesterzsébetről indultunk. Gellérthegy, János-hegy, és vissza.

— Vannak nagyszabású terveid a sporttal kapcsolatban, vagy ez csak hobbi neked?

— Mindenféleképpen szeretnék majd versenyezni, de most még csak hobbi-szinten űzöm a sportot.

— Mi a véleményed arról, hogy egyesek szerint a kerékpár a jövő közlekedési eszköze?

— Erre jó példa lehetne például London, ahol nagyon sok ember jár bringával dolgozni, és a mostani benzinárak mellett szerintem itthon is egyre többen cserélik le autóikat biciklire.

— Te szoktál biciklivel pl. iskolába menni, vagy inkább a tömegközlekedést választod? Melyiket?  Miért?

— Suliba tömegközlekedéssel járok, mert sajnos azon a környéken elég rossz a közbiztonság. Ugyan van a sulinak kerékpárőrzője, de nem szívesen raknám be oda a bringám. Egyébként megfordult már egyszer-kétszer a fejemben, hogy akár télen is bejárnék bicóval, mert talán gyorsabban otthon lennék, mint busszal.

— Szerinted mik a kerékpározás előnyei és hátrányai?

— Az előnyök között szerepel az, hogy a bringás számára nincs dugó, ezen kívül sokan nem        tudják, hogy a bringás is használhatja a buszsávot (ez benne van a KRESZ-ben); egészséges, plusz az ember nem idegeskedik, ha lekési a buszt. Hátránya, hogy a KRESZ-ben a bringásokra vonatkozó rész a szabályok szempontjából nem valami jó, ugyanis sok rész megmaradt a régi, ’70-es évekbeli szabályozásból. Modernizálni kellene. Itt van például egy elég extrém eset a sebességre vonatkozóan: a járdán megengedett maximális sebesség 10km/h, lakó- és pihenőövezetben 20km/h, és a legfelső közúton 40km/h. A bringa jogszabályban előírt kötelező felszerelései között nem szerepel a sebességmérő. Nos, akkor nem tudom, hogy milyen alapon várják el tőlem, hogy a sebességkorlátokat betartsam, továbbá azt sem tudom, hogy a rendőr hogyan méri a sebességemet, és ha túllépem, azt miként szankcionálja. Tegyük fel, van egy országúti versenycsapat (és az edzéseket elég nehéz nem közúton tartani). Egy versenyzőtől nem várhatjuk el, hogy max. 40-el menjen, amikor versenykörülmények között gyakran elérik a 60-70km/h-ás sebességet is sík aszfalton. Ezen kívül kis hazánkban az autósok gyakorlatilag nem is figyelnek a bringásokra: mintha nem is lennének. Míg más EU-országokban nemhogy figyelnek rájuk, hanem előzékenyek velük.

Sok sikert minden bringával közlekedőnek!

         Szacsy

 

 

Két hete fekete zászló leng a gimnázium homlokzatán: tüdőgyulladásban meghalt egy 17 éves iskolatársunk, a XI/D osztályos Kardos Gergely. A múlt hét péntekén temettük.

 

 

Most először osztályfőnöke, Borbáth Gábor tanár úr búcsúbeszédét olvashatjátok.

 

Búcsúzni jöttünk, Gergő!

Elköszönni Tőled. Mondatokat keresünk, amelyeket kimondva talán csökkenthetjük a veszteséget, enyhíthetjük az érzés élességét. De tudjuk, hogy ez nem megy. Nincs olyan mondat, ami enyhít. Nem lehet az űrt kitölteni, örökre itt marad.

Amikor szerda délelőtt édesanyád a telefonba azt mondta: „Meghalt a Gergő!”, megfordult körülöttünk a világ. Sírva, zokogva, magunkba roskadva  lézengtünk az iskolában.

Ültünk a padban, néztük a gyertya fényét és vártuk, hogy valaki bejön és azt mondja: nem igaz.

 Nem igaz, hogy egy ilyen vidám, életerős fiút négy nap alatt elvisz egy betegség.

De tudtuk, hogy nem jön senki. A megmagyarázhatatlan helyzettel nincs mit kezdenünk. A fájdalom kikerülhetetlen: ott marad mindannyiunkban. Az iskola gyászol. Az épületen a fekete zászló. A Díszterem előtt ott a fényképed. Előtte mécsesek égnek. Aki nem ismert Téged, az is döbbenten áll a kép előtt, és kérdezi: mi történt? Akik ismertek és szerettek (nem,  nem  múlt idő: szeretnek ma is), megállnak vagy leülnek a padra. Ki imára, ki elmélkedésre, ki búcsúra. Siratják a tehetséges srácot, akiből — másfél hete még úgy gondoltuk — bármi lehet. Aki énekelt az énekkarban és néptáncolni tanította a kórus sokszor bizony falábú tagjait, hogy sikeres legyen a finnországi látogatás. Aki még két hete is ott játszott a kézilabdacsapatban, vagy együtt rúgta a bőrt a többiekkel. De mindenekelőtt társ volt és barát. Elválaszthatatlan része az iskolának és benne a 11.d-nek. És ez örökre így marad… Ezen nem tud a halál változtatni.

Visszük magunkkal gesztusaidat, vidámságodat, társunk maradsz mindörökre. A fizikai jelenlét hiánya óriási, hogy többé nem látjuk  szemünkkel kedves vidám arcodat, csak belülről látunk — de ott kitörölhetetlenül megmaradsz nekünk. Köszönjük a sorsnak azt az időt, amit együtt tölthettünk, amit kaptunk belőled.

 Múlt csütörtökön fizika órára mentünk. A legutolsó  dolgozatot hoztam, hogy beírjam az eredményeket. Vettem sorra a lapokat. És egyszer csak ott volt előttem  Kardos Gergő utolsó dolgozata – ötös —; vettem a tollat és beírtam.  Ami jár, az jár. 

Nyugodj  békében, Gergő! Isten Veled!           

 

 

Egyik osztálytársa a következőképpen búcsúzott el tőle:

 

Még mindig nem akarjuk elhinni!

Az az előtti héten, hogy az osztályfőnökünk könnyes szemekkel, kétségbeesve közölte velünk azt a bizonyos, borzasztó hírt, még beszélgettünk vele, és a tesiórán önfeledten focizott a fiúkkal. És most? Üresség és harag. Üresség az ő hiánya miatt, hisz az egész osztály több mint két év alatt egy kis családdá kovácsolódott össze; és harag, mert érthetetlen az egész. Mert senki sem tudja, s nem is akarja felfogni, mind a mai napig, hogy ilyen fiatalon és egészségesen, pár nap alatt kellett távoznia közülünk.

Amikor megtudtuk, mi történt Gergővel, mindenki csak bámult maga elé. Volt, akiből kitört a sírás, volt, aki csak azt hajtogatta, hogy nem hiszem el!

Egyre csak az járt a fejemben, hogy mit gondolhatott utoljára? Mi volt az utolsó gondolata? A családja mit érezhet? Eltörpül a mi fájdalmunk az övék mellett.

Nagyon nehéz, de le kell zárnunk magunkban, el kell engednünk! Sosem fogjuk elfelejteni, de az idő segítségünkre lesz abban, hogy feldolgozzuk. S ezúttal is gondoljunk meleg szívvel arra a vidám és jókedvű iskolatársunkra, aki már nem érezheti a szerelmet, nem tervezgetheti az életét, pedig egy hete még előtte is, ahogy előttünk, tárva-nyitva volt a jövő!

Nyugodjon békében!

 

 

 

· Az irodalmi szaktárgyi verseny 1. fordulója november elején indul. Figyeljétek a hirdetményeket, ill. tájékozódjatok a következő honlapon:

http://www.geocities.com/oraveczbarna/

 

· Egy nemzetközi olasz nyelvű versíró-pályázaton iskolánk két tanulója ért el sikert. A „SCUOLA IN VERSI” című kötetben Somogyvári Péter XI/A osztályos, illetve Bere András XIII/A osztályos tanuló verseit közölték.

 

· A Vízkereszt vagy amit akartok című Shakespeare-darab próbái gőzerővel zajlanak. A társulat az őszi szünetben négynapos intenzív próbaidőszakot tart a Balatonszéplakon. Az előadás bemutatója december közepén lesz.

 

· Az október 23-i megemlékezés (portya, ill. vetélkedő formájában) 24-én, hétfőn zajlott le. A nagyszabású rendezvényt Parragi Eszter és Borbáthné Bánhegyi Judit tanárnők szervezték. Az eredmények lapzártakor még nem ismeretesek.

 

· Új vezetősége van a DÖK-nek.

 

Diákelnök: Varga András (XII/A)

Szekcióvezetők:

A: Sipos Anna (XIII/A)

    Szakony Dóra (XIII/A)

B: Daybis Sabreen (XI/B)

    Palicska Bea (XII/B)

C: Takler Judit (XI/C)

D: Hannig Dóra (X/D)

    h: Halmi Brigitta (XII/D)

E: Petrásovits Zsuzsanna (XI/E)

F: Balázs Kriszta (XI/F)

    h: Balogh Kata (X/F)

 

Gratulálunk az új vezetőségnek!

 

· Gólyabál. Október 28-án lesz a mostani elsősök bemutatkozása a Díszteremben. Rajtuk kívül csak a meghívott vendégek vehetnek részt a műsor utáni bulin. A menetrend nagyjából a szokásos.

 

· A XI/A osztály nov. 28-a és dec. 9-e között olasz diákcserén vesz részt Rómában, ill. Melfiben.

 

· Fegyelmi tárgyalás volt az iskolában: a XII/D osztály 13 tanulóját hallgatta meg a fegyelmi bizottság a tanulmányi kiránduláson tanúsított „önfeledtségük” miatt. 11 tanuló igazgatói megrovásban részesült, 2 diák esetében a vádak megalapozatlannak bizonyultak.

Pár nappal később egy XII/F-es tanuló ellen folyt le fegyelmi vizsgálat, amely teljes felmentéssel végződött.

 

· Mráz István underground-történeti előadásának 2. része előreláthatólag az őszi szünet után hangzik majd el.

 

· A Lászlós Fesztivál előkészítése eléggé döcögősen halad: az osztályok kétharmada egyelőre semmi jelét nem adta, hogy bármilyen programmal készülne a rendezvényre. Az eddigi programtervek nagyjából éjfélig töltenék meg a fesztivált. A szervezők kérik az osztályokat, ha szeretnének fesztivált, legyenek aktívabbak.

Fővendég már akadna: Kepes András jelezte, hogy szívesen eljön hozzánk. Úgy tűnik, vendégünk lenne Varnus Xavér orgonaművész és Helyey László színművész is. A Fesztivál sorsa azonban tőlük függetlenül bizonytalan.

 

· Az olasz tagozatosok Pinocchio-előadását november közepén újra megtekinthetik az érdeklődők. Közben a csapat már új darabot kezd próbálni. Bencze Ágnes tanárnő írta és rendezi az ITALIANO M.E.D.I.O. c. darabot.

 

· A Parapedál következő száma a Fesztivál után jelenik meg. (Amennyiben lesz Fesztivál.) Az azt követő szám viszont elképzelhető, hogy csak 2006 tavaszán. Addig megtanulunk írni, talán sikerül.

 

· Az előző hírhez kapcsolódva: újságírószakkör indul az iskolában. A tervezett (de máris bizonytalanná vált) időpont: szerda, 15 óra.

 

 

 

 

Ára: 50,- Ft

(a becsületkasszába dobd!)