A Nyugat indulása és története

 

a jövő nagy lúzereinek ajánlom

 

A Nyugat a XX. századi magyar irodalom-, kultúr- és sajtótörténet egyik, sokak szerint a legnagyobb vállalkozása. 33 évig (1908-tól 1941-ig) működött, kéthetente jelent meg; számonként, úgy tudom, legalább 100 oldalon. A könyvespolcokon valószínűleg 8-10 sort töltene meg. (Sajnos sosem láttam egyben.) Körülbelül 20 éve elkezdték a reprint kiadását, el is jutottak nagyjából 1913-ig, és az már önmagában egy negyed méternyi mennyiség volt. (Ugyanakkor — döbbenet! — az egész Nyugat ráfér egy cédére.) Nagyon sokan, több időpontban (1941-ben, 1945 után, illetve a rendszerváltáskor) folytatni, megújítani szerették volna, ez különböző okokból egyszer sem sikerült.

Kérdés természetesen: sajtóterméknek minősíthető-e egyáltalán a Nyugat? Kizárólag irodalmi-kulturális folyóirat volt, napi eseményekkel egyáltalán nem foglalkozott, politikai-társadalmi kérdésekkel is csak bizonyos korszakokban. Lehet-e olyan tágan értelmezni a sajtó fogalmát, hogy a Nyugat beleférjen?

Általában persze odasorolják, ha az ilyesfajta áttekintéseknek a végére is teszik. (Pl. Buzinkay Géza Kis magyar sajtótörténete is megemlíti, és a vonatkozó fejezetben elmondja róla azt a mérhetetlen újdonságot, hogy a magyar irodalom történetében olyan fontosságú volt, hogy tőle számítjuk a modern irodalmat. Vagyis értékelésével nem nem annyira sajtó-, mint kultúrtörténeti jelentőséget tulajdonít neki, ami jogos is.)

Mindenesetre a Nyugatnak elég határozott (leginkább talán megengedő-liberálisnak nevezhető) eszmeisége volt, és nem csak irodalmi teljesítménye, hanem szemlélete is nagy hatást gyakorolt. Sokkal nagyobbat, mint az az ismert példányszámokból következne. És ennyiben meg tényleg sajtótörténeti jelentőségű.

 

Három fontos elem

 

Egy sajtótermékről szólva három szempontot érdemes alaposan megvizsgálni. Az egyik, hogy milyen anyagi forrásokra támaszkodik, milyen pénzviszonyok közepette tud működni. A másik, hogy kik azok, akik a „terméket” előállítják, és milyen jellegű és minőségű az a szellemi termék, amit előállítanak. A harmadik az olvasóközönség nagyságára, irányultságára (és természetesen vásárlóerejére) vonatkozik. Mindezekről a Nyugat indulása kapcsán ejtek szót először.

 

A kezdetek

a) A Nyugat előtt

 

Az alábbiakban főképp a Feljegyzések és levelek a Nyugatról című kötetre támaszkodom. Ez a könyv a Nyugat egyik legfontosabb szerkesztőjének, Fenyő Miksának az írásait tartalmazza. Hiteles forrásnak is számítana, ha nem nagyjából 80 évesen, emigrációban írta volna — és ha minden esetben dokumentumokra támaszkodna. De azok nem álltak a rendelkezésére. (És még így is nagyjából hitelesnek tekintik! Fenyő korrekt, okos fazon volt, fasza csávó.)

Fenyő Miksa jelen volt már a Nyugat legkorábbi elődjének, a Magyar Géniusznak a létrejötténél is. A Nyugat ugyanis nagyjából háromszor indult útnak: először (1902) Magyar Géniusz, másodszor (1905) a Figyelő néven. És csak a harmadik vállalkozás, maga a Nyugat volt az, amely fenn tudott maradni.

A Magyar Géniusz (legalábbis Fenyő nem teljesen egyértelmű adatai alapján úgy tűnik), egy már létező családi lap volt, amikor a csak később legendássá vált Osvát Ernő a szerkesztését átvette. Körülbelül 400 előfizetője volt, zömmel katonatiszti családok: a honvédelmi minisztérium nem csak előfizetésekkel, hanem fizetett hirdetésekkel is támogatta. A saját lapjának tekintette. Osvát ezeket a kereteket nem is feszegette, csak — szinte titokban — elkezdte telerakni a lapot irodalommal (Ady, Ignotus, Kaffka Margit, stb.). A honvédelmi minisztérium ezt felfedezve ejtette a lapot, amely a maga lábán természetesen nem is tudott megállni. Különös történet.

(Tanulság: egy lapot nem lehet csak úgy „megszállni” és „eltéríteni”. Vagány dolog, de nem fog bejönni. Alapítani kell egyet.)

A második próbálkozás már sokkal komolyabb volt. A Figyelő ugyanis már majdnem a Nyugat volt. Osvát és Fenyő szerkesztették — ekkor már nagyon jó barátok voltak. Fiatal emberek egyébként, Osvát 28, Fenyő 25 éves.

A Figyelő úgy született, hogy egy könyvkiadó vállalta a kiadását, azzal a feltétellel, hogy egy bizonyos összeget a szerkesztők havonta leperkálnak érte. (Ez 160 korona volt; nem is olyan kis pénz. Nyolcan adták össze havonta.) Az olvasóközönséget a lap nem érte el, ezért nagyon nagy ráfizetést jelentett a kiadónak. Meg is szűnt. Viszont nagyon igényes, jól szerkesztett lapnak mondják, a fiatal írók rá is szoktak, és nagyon szerettek volna egy hasonlót a későbbiekben. (A Figyelőbe már majdnem mindenki írt, aki később a Nyugatba is. Osvát és Fenyő toborozták össze őket először. Meg is maradtak aztán még évtizedekre nekik.)

(Tanulság: kiváló szerzők láthatólag lesznek. Nagyon sok a tehetség, ezzel nem lesz baj. Megbízható, folyamatos anyagi forrásra viszont feltétlenül szükség lesz. Nyitott olvasóközönség a jelen pillanatban még nincs, és kérdés, lesz-e a későbbiekben. De mindenképpen meg kell dolgozni érte.)

(Kitérő.) Fenyő beszámol róla, hogy közben Ignotus is belevágott egy irodalmi lapba. (Szerda volt a címe.) Ezt nem mindig tekintik a Nyugat elődjének, bár illene. Ennek volt némi anyagi háttere, olvasói is (mivel a két szerkesztő, Ignotus és Ambrus Zoltán neve jól csengett szélesebb körökben is). Mégis ez a lap is megbukott. Ugyanis túl nagy honoráriumokat fizetett a szerzőknek, és a lap ezt azért nem bírta el.

(Tanulság: 1. a tőke sem garancia, jól kell vele gazdálkodni. De honoráriumot kell majd fizetni: az írók anyagi megélhetését részben biztosítani kell. 2. Neves szerkesztő kell. Osvát neve nem vonzó; hiába kiváló szerkesztő, nem ismerik. Ignotust viszont ismerik, egyébként pedig tényleg kiemelkedő tehetségű, értékes figura. Lehet vele modern lapot csinálni. — És lehetett is.)

 

b) A Nyugat indulása

 

A Nyugat tehát még nem létezett, de már készen voltak a körvonalai. A lényeget tekintve csakis olyanná válhatott, amilyenné lett is aztán ténylegesen. Ignotus lett a főszerkesztője: húzónév. Nagyszerű főszerkesztőnek, programadónak bizonyult. Osvát volt a valódi szerkesztője, kiváló munkaerő, ízlésvilágbajnok, névtelenül, napi 24 órában. Ady feltétlenül kellett, vele jelezték, hogy ez modern lap; a nevét épp ezért a címlapra kell írni. (De nem csak címlapnévnek kellett, tényleg felvállalta őt a Nyugat, noha néha egyszerűbb lett volna nem vállalni, például rögtön az első évben, az úgynevezett duk-duk affér idején.)

Feltétlenül biztosítani kellett a pénzforrást is. Az első években (de nem teljesen a kezdetektől) ezt főképp Hatvany Lajos, a lap mecénása, a cukorbáró (a családnak cukorgyára volt Hatvanban) biztosította. Kiváló író maga is, nagy modernség-rajongó, a Vér és aranytól kezdve Ady személyes jó barátja. És önzetlen mecénás. — Pár év múlva, amikor személyes, ill. elvi okok miatt mégis kivált, távozása már nem tette tönkre a Nyugatot. Fenyő ugyanis akkor már a Gyáriparosok Országos Szövetsége elnökének volt a titkára, elég komoly összeköttetésekkel. (Vagyona sosem volt, csak ismeretségei. Mindenesetre a kellő időben valahogy mindig tudott tőkét szerezni. Idővel aztán a Nyugat szinte összes részvénye is az ő birtokába került. Nem mintha sokat értek volna: inkább terhet jelentettek.)

A Nyugat roppant impozáns szerzői gárdájáról nem kell beszélnem. A lap három, sőt inkább négy nemzedéket nevelt ki, és már az első években is legalább 30-40 olyan író dolgozott bele, akiknek a neve még ma is jól cseng. Ilyen irodalmi virágkor sem előzőleg, sem pedig azóta nem volt.

Az olvasók kérdése nagyon érdekes. Alig van hiteles adat arra nézve, kik voltak ők. Fenyőt most hosszabban idézem:

„Kulturális szempontból talán nem érdektelen, ha előfizetői számáról is próbálok képet írni. Félévi fennállása után lehetett a Nyugatnak 700-800 előfizetője; lassanként felszaporodott ez, az egyes elárusítással együtt, tán 3500-ra... S ez akkor, otthon, eredmény volt, — megélni a lap nem tudott belőle. Elértük ezt azzal, hogy érdekes lapot csináltunk és elértük propagandával és ellenpropagandával. (...) ...a magunk propaganda tevékenysége is elég mozgékony volt, jelesül a Nyugat-előadások Budapesten is, vidéken is. Úgy emlékszek, hogy a vidéki előadások alig hoztak annyit, mint amennyibe kerültek; Békéscsabáról egy ilyen előadás után több kéziratot kaptunk, mint előfizetőt...

Az előadók kétharmada zsidó lehetett, egyharmada a keresztény középosztályból került. Tulajdonképpen nem is tudom, miért említem ezt meg, hacsak azért nem, hogy a náciidők ideológiája még ma is véres árnyékként vetődik szemünk elé.” (Fenyő, 110-111.)

„Nem tudom, meg voltunk-e elégedve az elért eredményekkel, — ma jó lelkiismerettel mondhatom, hogy meg lehettünk elégedve. A Nyugat tekintélye nőttön-nőtt, jóval erősebben, mint előfizetői száma. Meg kell azonban mondanom — nyílt titok —, hogy a Nyugat soha nem előfizetőiből s pláne nem a hirdetésekből tartotta el magát, hanem abból, hogy mindig akadt valaki, aki az anyagi zavarokon önzetlenül átsegítette. Többnyire olyanok, akik tisztában voltak jelentőségével, s kulturális szempontból fontosnak ítélték fennmaradását. Olvasói voltak a Nyugatnak, és soha semmiféle beleszólást a lap szellemi irányításába nem igényeltek; sőt utólagos bírálattól is tartózkodtak, nehogy ezt félremagyarázzuk. De érdekes, hogy segítették a Nyugatot olyan emberek is, akik távol álltak minden irodalmi érdeklődéstől, és puszta szóra elhitték, hogy a lapnak a magyar közéletben jelentősége van. Két ilyen esetünk is volt, s a támogatóknak nem volt egyéb kikötésük, mint hogy időnként mutassuk be a Nyugat üzleti mérlegét, hogy esetleg tanácsokat adhassanak az üzletvitel tekintetében. Ennek eleget is tettünk. Nem sok örömük telt benne; meggyőződhettek, hogy ha ők a maguk ügyeit úgy vitték volna, mint mi a Nyugatét, soha nem kerültek volna abba a helyzetbe, hogy a Nyugatot megsegíthessék.” (Fenyő, 112)

 

A Nyugat 33 éve

 

A Nyugat első periódusa nagyjából a világháború végéig, és a forradalmakig tartott. Az irtózatos háborús időszak ellenére ez a szakasz irodalmilag virágkornak tekinthető. A lap tulajdonképpen nagyon kevés személyes veszteséggel meg is úszta az életveszélyes időket: Ady Endre, Csáth Géza és Kaffka Margit tekinthető a legnagyobb halottainak. (Ady gyakorlatilag végelgyengülésben halt meg 42 évesen, Csáth morfinista lett és öngyilkosságot követett el, Kaffka a háború végén halt meg, járvány következtében.)

A húszas évek elejére azonban a Nyugat is, az alkotók többsége is nehezebb helyzetbe került.

Politikai okok miatt (főként az őszirózsás forradalomban való szerepvállalása miatt) külföldre kényszerült Ignotus. Neve ugyan rajta maradt a lapon, de a tényleges szerkesztésbe már nem tudott beleszólni. Kimagasló publicisztikája is elmaradt. Ez nagy veszteség volt. A Nyugatot, illetve az egyes alkotókat a háttérből még mindig támogató Hatvany Lajos szintén emigrációba kényszerült. Egyáltalán: erős politikai gyanú vetült az alkotók egy jelentős részére. Sok más eset mellett pl. Babitsot meghurcolták, Móriczot bilincsbe verve hurcolták el a fehérterror idején. Sokan megzavarodtak, méltatlan szerepet vállaltak (lásd Kosztolányi időszakos antiszemita megnyilatkozásait).

A húszas évek elején aztán a Nyugat némileg konszolidálódott. Osvát kiválóan szerkesztette tovább, Fenyő és társai nagyszerűen dolgoztak a háttérben. Remekművek is születtek. Útnak indult a második nemzedék, az sem ígérkezett gyengének. (Illyés, Szabó Lőrinc, Németh László, stb.) Aztán 1928-ban tüdőbajban meghalt Tóth Árpád, és vele pótolhatatlan hang veszett el. Majd 1929-ben öngyilkos lett Osvát Ernő. A Nyugat helyzete anyagilag is labilissá vált, a második nemzedék egyes alkotói pedig külön utakra kívánkoztak. Szerencsére az olvasóközönség mindebből még keveset vett észre.

Osvát halálakor az tűnt a legvalószínűbbnek, hogy a Nyugat megszűnik. Finanszírozási problémák merültek fel. Fenyő kulcshelyzetbe került, nála voltak a részvények. Akadt jelentkező, aki felvásárolta volna a lapot, hogy aztán szórakoztató magazint csináljon belőle. Másfelől Ignotus teljesen természetesnek tartotta, hogy magas fizetéssel visszahívják őt tényleges szerkesztőnek. Mindenki szerint meg is érdemelte volna, talán jól is járt volna vele a lap, csak nem lehetett megoldani: nem volt rá pénz. Végül Babits Mihály és Móricz Zsigmond vette át a lap irányítását. Móricz 1933-ban kivált, Babits azonban haláláig szerkesztette a lapot. (Végigcsinálta, és mint ember, részben talán mint költő is, tönkrement bele. Nagyobb ellenszenv szerkesztőt még nemigen övezett, mint őt. És nem csak Ignotus haragudott rá. Igaz, ez az ellenszenv a Baumgarten-díj kurátorának is szólt.)

Fenyő így ír a Nyugat válságáról és a szerkesztőváltásról: „Hát higgye el nekem Ignotus, hogy ezeknek a ...magyar klasszikusoknak éppen úgy nincs pénzük, mint neki, hanem egyszerűen azt csinálják,  amivel huszonhárom esztendő előtt a Nyugatot és azt megelőzően a Géniuszt és a Figyelőt elindítottuk, hogy  ingyen szerkesztik a lapot, egy krajcár fizetség nélkül írnak bele, kölcsönpénzzel fizetik a papirost és nyomdaszámlát, s ezenkívül naponta órákat töltenek el azzal, hogy a kiadóhivatal feladatát is elirányítsák. Csoda nem történt, a klasszikusoknak sem a maguk, sem mások számára nincs pénzük, s mikor átadtam nekik a Nyugat kétharmadrészét, akkor bizony nem az történt, hogy a Nyugatot ’magukhoz váltották’, ami magyarul azt jelenti, hogy én valami kitűnő vásárt csináltam velük és a Nyugattal, hanem az történt, hogy hárman összeálltunk, vállaltuk a lap adósságait, vállaltuk jövőbeli deficitjét, dolgoztunk ingyen, csak azért, hogy a Nyugatot átmentsük a jövő nemzedéknek..., és úgy mentsük át, ahogy ezt a folyóiratot Ady, Ignotus, Osvát, Babits, Móricz s még néhány kiváló társuk az elmúlt emberöltő alatt megcsinálták.” (Fenyő, 103)

 

A Nyugat diadalútja innen nézve: nagy magyar lúzerségtörténet. Egyébként gyönyörű történet. És ez elejétől a végéig dokumentálva van.

 

A Nyugat megszűnése

 

1941-ben Babits gégerákban elhunyt. Mivel a lap tulajdonjoga az ő nevén volt, a lap többi szerkesztője hiába kérvényezte a Közoktatási és Vallásügyi Minisztériumnál, hogy másvalaki vihesse tovább. Nem engedélyezték: és ezzel meg is szabadultak ettől az izgága, liberális szellemű, gyanús laptól, amely a kialakuló háborús, németbarát, náciszimpatizáns légkörben amúgy is idegen testnek számított. A Nyugat helyett a Magyar Csillag jelent meg a továbbiakban, Illyés Gyula szerkesztésében. Majd 1944-től már az sem.

1945 után főként fiatal írók részéről törekvés volt a Nyugat folytatására. Ezt azonban nem tudták megvalósítani. Helyette (nagyjából igaz ez az állítás) 1946-tól az Újhold című folyóirat jelent meg, egész addig, amíg a magyar kultúra nagyobb dicsőségére 1948-ban azt is be nem tiltotta az új hatalom. És ezzel a Nyugat ügye hosszú időre lekerült a napirendről.