Rímként a nyár

 

Micsoda már a délután, micsoda már,

a redőny leffedt legyező,

ha akarom, félig feltekert madár,

a strandon most csavarnám, épp most

csavarnám ki fürdőruhám,

kikerülném, de konokul csapódik ide

rímként a nyár,

micsoda már a délután, micsoda már,

ülhetnék pilledten földszintes

eszpresszók teraszán

s podravka pivóval olthatnám szomjam talán,

micsoda már ez a délután, micsoda már,

válthatnék rímet, mint inget

egy átizzadt fabulon-naptej és rexona

illatú füredi mozi után,

micsoda még a délután, micsoda még,

no lám, no lám,

mondhatni, fölöttébb izzik a nap,

s mint egy benzinkút ég,

s mondhatni, fű közül szemlélve

kiváltképp mondhatni,

selejtes tűzoltólétraként hasal a vízen a stég,

afelé haladtam lassacskán, s lám,

nem válik sehogysem teljessé metaforám,

micsoda még a délután s micsoda már,

ha lassan kiürülő strand lenne e vers, mi tagadás,

talaján Tandori lábteniszezne és Cseh Tamás,

és piszok lassan hűvösödne, és plédem alatt

óvatos csomókba húzódna össze a gyep,

s egy tévedésből útrakelt lángospapír

zsírozná össze füzetemet,

szóval egészen enyhén estébe hajlana már,

 micsoda még ez a délután s micsoda már,

napolaj-maradék, alig innen

a bőrbe-szívódás pillanatán,

vagyis estébe hajlana, s égne a hátbőröm,

karbőröm, ahogy az alkonyat ég,

s hullnának vízcseppek, dalcseppek,

haját ha fésülné száz táncház, száz discoték,

no de ennyit a strandról,

amely mint vershelyzet eleve kitalált,

s ahonnan úgyis csak fáradtan ballagnék ki,

akár e szövegből,

tollait szorosan illesztve

nyugszik a redőnymadár,

túl a bőrbe szívódás pillanatán

mi lehet még ez a nyár, s micsoda már.