A hercegi udvar, avagy a László Vízkeresztje

 

„Mindenki tapsolt, nevetett. A bokrok közt feltűnt Erzsébet királynő, vagyis – Eliza Clark, ki hatóságilag dohányt árul. De hát tényleg ő lenne Mrs. Clark, a helység boltosa? Fényesen ki volt adjusztálva. Fején gyöngyök ékeskedtek, nyaka körgallérból hattyúskodott. Fényt-színt játszó selyemanyagok fedték. Hatpennys brossok villogtak macskaszemekként, tigrisszemekként; gyöngyök néztek le; köpenykéje ezüstbrokát volt – valójában fémmel áttört súrolórongy. Maga volt a Kor megtestesülése. És ahogy felkapaszkodott a középen elhelyezett szappanosládára, mely talán óceánbéli sziklát jelképezett, mérete gigászivá nőtt, e királyi nőé. A boltban is képes volt rá, hogy félkarmozdulattal lekanyarítson egy vendégoldalnyi szalonnát, előgurítson egy olajoshordót.”

                  Virginia Woolf: Felvonások között

 

Ahogyan Parragi Eszter, a darab rendezője mondja a műsorfüzetben közölt interjúban, az ember mindig kicsit „önszínházat” játszik, amikor önmagát hirtelen kénytelen kívülről megfigyelni, mert olyan szerepbe keveredik, amely egy hártyavékony, de átjárhatatlan, lehelletnyi távolsággal eltávolítja önmagától — na, ekkor kezdődik az „önszínház”. Ilyen önszínház Orsino herceg udvara maga is, mely a ’Vízkereszt’ cselekményének nyújt otthont: „a herceg steril és cikornyás, habos világa, (…) mindenki médium benne, mindenki asszisztál”.

De az „önszínház” kifejezésnek lehet egy másik, egy újabb, és – azt hiszem – a ’Vízkereszt’-darab László-beli bemutatójával megszületett értelme is: amikor egy közösség tagjai a nagyobb közösségből kiválva, és újabb közösséget képezve, „tükröt tartanak mintegy” a nagyobb közösség elé. „Önszínházat” játszanak, de már nem az önmaguktól való kellemetlen távolodás értelmében, hanem vállalt önszínházat: színházat önmaguknak…, életet az intézmény falai közé.

Azt hiszem, a ’Vízkereszt’-tel számos nézőpontból megtörtént ez a varázslás. Egy színdarab története (természetesen nem a színjátszók, pusztán a nézők szempontjából) – a „közzététel” pillanatával kezdődik. Az iskolában minden elképzelhető fellelt eszközzel megkezdődött a plakátolás, amik március végén kezdték beborítani az iskola folyosóinak falát… Az éledés kézzelfogható volt, az iskola színháza — mely előtte másfél évig valószínűleg főként a benne szereplők számára létezett —  az egész iskola számára jelenvalóvá vált.

A fotókon is megnyilvánuló összetartás a társulat részéről a darabban magában akkor vált számomra kézzelfoghatóvá, amikor láthattam a hercegi udvar („fújjon a szél, zizegtesse csak meg a szép kis hercegi udvart”) nagyon szép rezonanciáját, ahogyan Orsino (Günsberger Ákos) játékára válaszolt. A közösségi játék, a társulat fő erőssége az udvar-jelenetek mellett a szimbolikus jelenetekben is megmutatkozott, mint pl. az eső-jelenetben.

A másik hasonlóan érdekes alakítás az Ikrek — Viola (Szántó Kitti) és Sebastian (Csővári Csaba) — tánca volt…. Ebben a jelenetben megbizonyosodhattunk róla, hogy a szerepek valóban ránőttek a színészdiákokra, hogy nem csak Nemes Böffen Tóbiás (Bárdi Richárd) és Nemes Keszegh András (Varga Bertalan) (akik pedig a Lászlós-Vízkereszt kimeríthetetlen erőforrását, végső humorpotenciálját és a shakespeare-i fergeteges őrületközelség megtestesülését jelentették), hanem a kevésbé hangzavaros szerepek is igazi „önszínházzá” értek: a diákok már nem csak a nézőknek, hanem maguknak is játszottak, és magukkal is elhitették szerepüket. Legalábbis kívülről így látszott.

A Bohóc (Iván Vera) vállalta magára a színpad dinamikáját: rugalmas testtel és élcekkel élénkítette az előadást, míg ellenpárja, Malvolio (Rózsa Péter), a Mária által kieszelt cselig (fiktív levél Olívia grófnőtől) undok, komolykodó és görcsös tartásával megfelelő kontrasztfelületként működött. A két női szolgálónak (Vásárhelyi Gabriella és Németh Boglárka) Malvolio megtréfálásában való szerepe egyben a darabban való szerepük kiteljesedését is jelentette: Mária és Fábián repkedett, csiripelt a színpadon, én szinte látni véltem valódi énjük repkedését egy iskolai nagyszünetben (ahogyan Eliza Clark is azért tud Erzsébet-királynő szerepében királynői lenni, mert már a vegyesboltban is királynői alkat „e királyi nő”). A darab színészi fénypontját Antonionak (Juhász Mihály) Sebastian csalfaságán  megbotránkozó jelenete hozta meg, míg Olívia grófnőnek (Samu Zsuzsa) fennkölt, komolykodó gyásznőből szerelmes kislánnyá való átváltozása fokozatos, kiegyensúlyozott játékban valósult meg.

 

ZsAnna