parapedál

 

a Szent László Gimnázium diáklapja

 

2006. március 21.

 

E számunkat rajzos tanulóink munkáival illusztráltuk.

 

TÉMÁINKBÓL: * magyar szaktárgyi verseny * magyartanárok konferenciája * diákjaink műfordításai * felérettségi * munkaközösségek helyzete * olaszverseny *** rémnovella2 * esszé *** egyebek: tehetség / optimizmus és pesszimizmus /

 

 

HÁROMFORDULÓS IRODALMI SZAKTÁRGYI VERSENY

 

A magyaros munkaközösség háromfordulós versenyt hirdet. A fontosabb információkat a Parapedálban, a plakátokon és Oravecz Barna honlapján (lásd alább!) egyaránt megtaláljátok.

 

A versenyre március 23-ig lehet jelentkezni a szaktanároknál. Indokolt esetben a jelentkezési határidő március 27-ig meghosszabbítható.

 

A verseny 1. és 2. fordulója a versenyző nevének és osztályának megjelölésével fut, a 3. forduló jeligés.

 

Az 1. fordulóban egy keresztrejtvényt kell kitöltenetek és a megjelölt sorokat, valamint az egyéb kért adatokat beadnotok. A keresztrejtvény a Parapedál március 21-i számában található. A nevezési díj tehát mindössze a lap ára, azaz 50,- Ft.

 

A megfejtést leadhatjátok a magyartanároknak, a titkárságon, Oravecz Barnának személyesen, de e-mailen is elküldhetitek ([email protected]).

 

A keresztrejtvény minden megfejtendő sora egy-egy költeményből való. Ezeket a verseket a http://www.geocities.com/oraveczbarna/ honlapon találjátok „Az irodalmi verseny anyagai” fejezetcím alatt. (A 2. forduló ugyanezekre a versekre épül majd.)

 

A keresztrejtvényhez és a 2. fordulóhoz használt versek listája (linkcíme) a következő:

 

bámultam / báránybégetés / Christophorus / cigánykerék /encián / estéli bogár / falanszter / fénykép / gyertyacsonk / Hamlet / hasmenés / ha ráfigyelsz / herót / húsipar / hülyetanfolyam / játékmackó / kannibál / nudista / portásbácsik / tölgyfa / túlbeszél

 

Az 1. forduló megfejtéseit április 4-ig kell leadnotok. Ezeket a 2. fordulóra már értékeljük.

 

A 2. fordulóra a Lászlós Héten, mégpedig április 5-én (szerdán) kerül sor az 5.-6. órában. A helyszínt a jelentkezők számának függvényében jelöljük majd ki. Itt csoportos játékra kerül sor, véletlenszerűen sorsolt alkalmi csapatok között. A csapatok által szerzett pontokat a versenyzők mindegyike megkapja.

 

A 2. forduló végén kerül sor a 3. forduló feladatainak kijelölésére. Az biztos, hogy nem túl nagy terjedelmű (3-4 oldalas) esszét kell majd írnotok a honlapon olvasható, addig még fel nem használt versek alapján. 3-4 témát adunk majd meg, azok közül kell egyet megírnotok.

 

A 3. forduló jeligés, az írások beadási határideje április 24., hétfő.

 

A pályázatokat 4-5 fős zsüri értékeli.

 

A magyar szaktárgyi verseny ünnepélyes eredményhirdetése és díjátadója április 28-án, pénteken délután lesz a Díszteremben.

 

Jó játékot kívánnak a szervezők: Oravecz Barna, Reuter Lajos és Zsellér Anna tanárjelölt.

 

Az iskolavezetés komoly díjakat ajánlott fel a jelentősebb teljesítményt felmutató versenyzőknek, összesen 20-24.000,- Ft értékben.

 

És most lássuk az 1. forduló feladatait. Itt egy keresztrejtvényt kell kitöltenetek. Beadandó sorok: vízszintes 19., 49. és 74., függőleges 6., 7., 13., 29., 38., 42 és 71.

Minden egyes sornál kérjük megadni, a kijelölt versek közül melyikben fordul elő az egyes megfejtés.

 

Magát a keresztrejtvényt a lap közepén találjátok!

 

 

VÍZSZINTES

 

1. Ordítozás.

7. Bánk bán és Tóth Tibor kisfia.

11. Így is nevezhetnénk egy pár kesztyűt. Vagy a zongorajátékot.

15. Angolul: futott.

16. Gambrinus itala. Kőbányán sem ismeretlen.

17. Város az USA-ban, olimpia színhelye is volt.

19. Megfejtendő sor. Remek husi, aki épp férjnevelésben jeleskedik.

25. Országos Egészségügyi Pénztár.

26. Alacsonyrendű ember. Egy tucat tesz ki belőle kettőt.

27. Az angoloknak ez csak levegő. Van, akinek Bach egyik szép zenéje.

28. Weöres Valse triste-jében lyukas és fagyos.

30. Angol strand. Lehet a tengerparton is.

31. Észak-Korea

33. Február 20-tól március 20-ig úszkálnak.

34. Nem ez.

35. Elvesztése a rendőrségen jelentendő.

37. Pinceszag, oh.

39. Molly, a lepke.

40. -taurosz: nem épp kicsi szörnyeteg a krétaai labirintus mélyén.

41. Borókapálinka.

42. Románkori templomunk városa (ha a vízsz. 96-ot kitaláltad, ez már menni fog).

44. „Most tél van és csend és hó és…”

46. Alkoloh fő alkotóeleme!

48. yttrium, urán.

49. Egy másik megfejtendő sor. Nem az Akasztottak balladájából, de azért elég bánatos. Villonnak is tetszene.

53. Ringónak, a Beatlesek dobosának vezetékneve. Úgy látszik, ő sem tudott helyesen írni.

55. Bubó fokozata.

56. Tünet az érettségin, lámpa…

57. Interneten összekötött.

60. Tiltószócska.

62. Mitől? Hát: …

64. Majdnem úszónő.

66. Könnyű nyári étel. Hungaricum, de nem Túró Rudi. Néha belecsapunk.

68. Vészharangot…

73. Feltéve.

74. Megfejtendő szó. 80 éves, és furcsa kalap van a fején. Mintha nem is e földön élne. Pedig ő is…

75. Mit csinál a neurológus, ha szomjas?

79. Nagy-Britannia

80/A „Magadat mindig …takartad…”

82. Spanyol földműves: …-vető.

83. … Greco.

84. Magyar földműves: …szt. Egyébként a Lászlóban csak ezzel az előtaggal pedálozhatsz.

85. Angol még. Már is lehet.

87. Pilótakeksz „vezetékneve”.

91. Csaptelep bevonata (a vízkő alatt).

93. Metróvégállomás (Nem Kőbánya-Kispest!).

94. Ha nem három, akkor fa. De csak angolul.

96. Hegyi patás (ha a 42-t kitaláltad, ez is menni fog).

98. „…, kis aranyom, …”

99. Valóságista. Unalmas szerzet!

 

FÜGGŐLEGES

 

1. Kr. e.

2. Az angol eredetiben így hívják az aljas, zsebkendőtolvaj intrikust.

3. Kiégett, cinikus, menthetetlen fráter. Hiába eped érte az orosz nőideál. De megjárja!

4. Állami Számvevőszék. Nyerő kártyalap is.

5. Házat nem lehet, álláshelyet annál inkább.

6. Megfejtendő név. A versben bús. Eredetileg diadalmas volt.

7. Megfejtendő szó. Jaj, úgy élvezzük!

8. Svéd férfinév.

9. Néha egy hétig is rá gondolunk. Aztán verset írunk róla.

10. Nem modern.

11. Honfoglaló vezér. Ady is kölcsönvette a nevét.

12. Olyan kerek, hogy nem fér a zsebembe.

13. Megfejtendő szó. Vámszedők kutatják a belső részeit.

14. American Super Bowl

17. A függ. 3. magánhangzói.

18. Megfordítva: mező.

20. Spanyol, röv.

21. … Péter, színész. Egy sorozatban szívdöglesztő erdészt játszott.

22. Angol étkezés.

23. National League of America

24. Ha még egy mássalhangzót a végére tennénk, nagyon izgalmassá válna. Így szimplán értelmetlen.

29. Megfejtendő sor. Egyébként pedig alapkérdés. De már dolgoznak a technikán.

30. Elvétve akad ilyen lakás is.

32. Szén, de csak ha német.

33. Kérdő névmás.

34. Hosszú mássalhangzóval azt jelentené latinul: (ebben az) évben.

36. Övfokozat küzdősportokban

38. Megfejtendő név. Torzított írásmóddal egyfajta eledel.

39. Ha sokat iszol, és nem vizet, ezt kaphatsz.

40B. Északi női név.

42. Megfejtendő összetett szó. Egy furcsa másik efféle cammog mögötte.

43. Ez a fickó Shakespeare kortársa volt, és a jelek szerint ő is írt egy Hamletet. Shakespeare talán tőle lopta az ötletet.

45. „Besenyő Pista bácsi, aki vagyok”, na az ő.

47. Talán, közönségesebben.

50. „Drámát legjobban Shakespeare, poloskát Dietrichstein …”

51. Belül anyaghiányos.

54. Beletehetsz valamit.

58. Igazgató, rövidítve.

59. Balassi idejében még társ és közlekedési eszköz.

61. Azonos betűk.

63. Kacat.

65. Minarik Edét és König tanár urat játszotta. És stílszerű, hogy mindketten elég pénztelenek voltak!

67. Svájci autójelzés.

69. Latin rövidítés: jól jegyezd meg!

70. Járunk rajta.

71. Megfejtendő név. Az egyik vers szerzője. Nagyon előkelő utas.

72. -s képzővel ellátva: izzadt, verejtékező.<

75. Település Heves megyében. Neve alapján egyik politikusunk is onnan való.

76. Toldalék: valamilyen módon.

77. az egyik hónap angol neve.

78. Homonima. Négy jelentése is van. Iskolapélda!

80. Nem is ki!

81. Házasságkötéskor mondják, de gyakran megbánják.

86. Egyetemi kar. Mindenféle reáltárgyakat okítanak ott.

88. Japán pénz neve, angolosan írva.

89. Cserje fele!

90. Skót férfinév: János.

92. Időmérő eszköz.

93. Régiesen: ölyv. Az eleje testrész is! Testeleje!

95. rövid eleje!

97. Tömegmértékegység.

98. Igen híres folyó.

100. Így sóhajtoznak a régi irodalmi művekben. Elviselhetetlenül irodalmias.

101. Személyes névmás.

 

Tantárgyak helyzete (1.)

 

Új sorozatot indítunk. Úgy gondoljuk, érdekes lehet arról olvasni, hogyan látják az egyes munkaközösségek, tantárgygondozók a saját tárgyuk problémáit, lehetőségeit. Megfogalmaztunk néhány alapkérdést — ezeket vastag betűkkel szedve olvashatjátok.

 

Először az angol nyelvi és irodalmi munkaközösség vezetője, Hofgard Gáborné jut szóhoz.

 

Most, 2006-ban inkább negatív vagy inkább pozitív a tantárgy helyzete?

Jónak tartom, leszámítva a második nyelveseket.Egy normál elsőnyelves, esetleg néhány pluszórával el tud jutni az emelt szintig is. A második nyelveseknél sajnos sok a kezdő vagy majdnem kezdő csoport. De velük is el lehet érni a középszintet, csak sokat kell hozzá dolgozni.

Jól vagy rosszul érintette a tantárgy helyzetét az új típusú érettségi bevezetése?

Is-is. Bizonyos szempontból az új típusú érettségi komplexebb. Ez jó. Az már kevésbé, hogy ezt még mi is csak tanuljuk. Például többen vagyunk, akik még egyáltalán nem érettségiztettek, tehát az érettségi tapasztalatok sem segítenek. Még jópár év kell ahhoz, hogy mindannyian rutinosak legyünk. Tavaly úgy akartuk ezt a tanulási folyamatot gyorsítani, hogy mindig két angoltanár ült bent az érettségiken. Objektív értékelésre törekedtünk, és persze tanulni is akartunk.

Szükség van egyáltalán arra, hogy ezt a tárgyat középiskolában oktassák? Milyen hatása lenne, ha kivennék az érettségi tárgyak közül?

Úgy gondolom, hogy nagyon nagy szükség van rá. Ez a korosztály már nagyon jól fogadja a nyelvoktatást, és az agykapacitása is megvan már a dologhoz. Főleg a középiskolás korosztály az, amely jó nyelvtanuló. Elég hatékonyan lehet velük dolgozni. Későbbre tenni a nyelvtanulást hiba lenne. Mellesleg az egyetemek, főiskolák már nem is nagyon tudják felvállalni a nyelvoktatást, vagy csak nagyon esetleges színvonalon. Nem is beszélve arról, hogy sok egyetemistának az órarendjébe se férne bele egy intenzívebb nyelvi kurzus.

Összefoglalva: nyelvtanulásra a középiskola a legjobb. És szerencsére nálunk ez működik is.

Milyen megbecsültsége van ennek a tárgynak a társadalomban? Milyen a diákok között?

Kifejezett társadalmi igény van a nyelvtanulás ösztönzésére. És a szülők elvárása is erős. Az biztos, hogy nem úgy állnak hozzá, mint régen az oroszhoz, hogy „mindegy, fiam, csak görbüljön!”.

Kár, hogy az elvárásokban nem mindig az dominál, ami igazán fontos. Sokszor úgy érezzük, csak a nyelvvizsga-bizonyítvány és a jegy számít a tanulóknak. Nekünk, tanároknak az az elsődleges célunk, hogy minél nagyobb tudással lépjenek ki a diákjaink. Egy nyelvvizsga nem lehet hosszútávú cél — a tudás igen.

Milyen a megbecsültsége a tárgynak a Szent László Gimnáziumban?

Általában jó. Az iskolavezetés maximálisan támogat bennünket. Az dühítő kicsit, hogy sok diák, bár nem feltétlenül lenne rá szüksége, magántanárhoz is jár, és ennek hatására a suliban valahogy visszavesz a tempóból (különösen, ha a magántanárral ugyanazt tanulják, mint az iskolában). A szülőknek és a diákoknak egyaránt rá kellene érezniük arra, hogy mikor van igazán szükség magántanárra, mikor nincs. Sok a jó képességű diák, akinek elég lenne az iskolai tanulás is, persze ha tényleg dolgozna.

Milyen erőfeszítéseket tesz a munkaközösség, hogy a tárgy esélyeit növelje?

Konkrétumokat nemigen tudok mondani. Azt viszont állítom, hogy nagyon összehangolt a tanárok közötti szakmai munka. Az is fontos szerintem, hogy ha valamelyik tanár beteg lesz, a helyettesítését mi magunktól megszervezzük, az anyagokat átadjuk egymásnak. Előre tudott hiányzásnál (például diákcsere) sokszor már egy héttel előre megvan a helyettesítési rend, és kész anyagok vannak.

Na meg ez egy jókedvű, beszélgetős társaság, az emberek itt gyakran leülnek megbeszélni a gondjaikat. Szóval elég komoly kommunikáció van. És ráadásul emberileg is jó a kapcsolat, ami talán még fontosabb.

Köszönjük a beszélgetést.

 

Tantárgyak helyzete (2.)

 

Most a magyar nyelvi és irodalmi munkaközösség vezetője, Oravecz Barna jut szóhoz. Következő számunkban (terveink szerint) a történészeké és a biológusoké lesz a terep.

 

Most, 2006-ban inkább negatív vagy inkább pozitív a mérleg?

Összességében azért inkább pozitív.

Jól vagy rosszul érintette a tantárgy helyzetét az új típusú érettségi bevezetése?

A bizonytalanságok rosszul, a rengeteg buta vagy elhamarkodott rendelkezés szintén rosszul. És ezekből sok volt, máig is sok van. De — túlnyomóan — kivették a felvételit az egyetemek kezéből, ezt csak üdvözölni tudom, mert már őrület volt, miket megengedtek maguknak korábban. Szélességi helyett mélységi lett a rendszer (kevesebbet kell tudni, de jobban): ez se baj önmagában. Lexikális tudás helyett inkább a szövegértés és a szövegalkotási képességek megszerzése a cél: ez is helyes, mert itt már nagy bajok voltak. Persze még lesznek is egy darabig, mert az új módszereket nekünk is meg kell tanulnunk, idő- és energiaigényesebbek is, mint a korábbi stratégiák. Bemenni egy osztályba és elmondani, amit már korábban is ezerszer elmondtunk, aztán számonkérni belőle valamit: favágás persze, de már volt benne rutinunk. A mostani dolgokkal, ha komolyan vesszük őket, foglalkozni kell, nincs mese. Miközben azért egyre nagyobb a hajszoltság.

Milyen problémák voltak korábban?

Részben már elmondtam. A legnagyobb probléma persze szerintem az volt, hogy hagyott minket elkényelmesedni. Nulla tanulással és kíváncsisággal egy magyartanár (bármilyen tanár!) már sikeres lehetett, ha amúgy hozni tudta a formáját. Ez nem normális. A világban történnek dolgok. Az irodalomban is. A gyerekekben pedig főleg. Nagyon el lehetett szakadni a valóságtól. Fintorogni, kifogásolni és kizárólag a másikban a hibát megtalálni, azt pedig mindig is tudtunk.

Javult-e valami az új rendszer hatására?

Igen, szerintem a magyar esetében sokban javult, de azért nem fenékig tejfel.

Milyen új problémákat hozott elő az új rendszer?

Természetesen az egyik az, hogy időbe telik, mire igazán alkalmasak leszünk megfelelni az új trendnek. A másik, hogy nincsenek még jó könyvek. A harmadik, hogy épp a magyar kapcsán nehéz megcsinálni az egységes kimenetmérést: minőségi változást akarnak, ez helyes, de azt ennél a tárgynál hogy méred? Így aztán az érettségi dolgozatok javítási útmutatói tele vannak általánosságokkal, pitiáner különbségtételekkel és kivételekkel. Pedig elvileg nem szabadna tőlük eltérni. Ezzel mit lehet kezdeni? Alighanem semmit. Talán majd kiforr. Ha mi kiforrunk.

Szükség van egyáltalán arra, hogy ezt a tárgyat középiskolában oktassák? Milyen hatása lenne, ha kivennék az érettségi tárgyak közül?

Némileg meg tudom érteni azokat, akik úgy vélik, hogy nincs rá feltétlen szükség. Nem értek egyet velük, de meg tudom érteni. Azokat még inkább meg tudom érteni, akik azt gondolják (és egyre többen gondolják ám így!), hogy nincs keresnivalója a kötelező érettségi tárgyak között. Mert egyfelől — bizonyos mértékben — tényleg készségtárgy. Nem látom ördöngősségnek ezt a készséget valamilyen szinten megszerezni egyetlen diák esetében sem, de azért mégis készségtárgy, tehát ebben az ellenvetésben van egy kevéske jogos. Másfelől meg tényleg időigényes tárgy. Olvasni, még ha kedvvel olvasok is (ami zömmel nincs így már a gyerekek esetében), ahhoz idő kell, az valamennyire egy életforma. Történelemből sem olvastatják végig a nagy görög történetírókat, pedig megérdemelnék. Legfeljebb eléjük löknek néhány szemelvényt. Homéroszt, Dantét, a Bűn és bűnhődést viszont tényleg el kellene olvastatni: mert mit mond ezekről a művekről bármely kiemelt három oldal? Semmit. Többek között ez az, amitől a magyar speciális tárgy. De hány magyar szakos egyetemistát is látni manapság, aki nem vesz könyvet a kezébe! Mi lenne a megoldás? Nem tudom.

Azt tudom, hogy ha megszüntetnék mint kötelező érettségi tárgyat, pláne mint bemenő felvételi tárgyat, a jelentősége pár év alatt elolvadna. Talán választanák annyian, mint most a földrajzot. Azt hiszem, nem sokkal többen. És ez nagyon súlyos dolog lenne szerintem, de ebbe most nem megyek bele. Mindenesetre: látni kell, hogy minket az érettségi-felvételi rendelkezések tartanak életben, nem a tárgy spontán vonzóereje. Nagyon fájdalmas, de tény.

Milyen megbecsültsége van ennek a tárgynak a társadalomban? Milyen a diákok között?

Erről beszéltem. Kevés, megint egyre kevesebb. Nagy áttérés van éppen más kultúrahordozókra, erősen átalakulóban van a kultúrafogalom is. Most mintha erősen vesztésre állnánk. A törvényi rendelkezéseken kívül érdekes módon mégis a szülői elvárások védenek még minket valamennyire. Vagyis a „sznob” szülők. Akik nem tudják elképzelni valamilyen szintű alapműveltség nélkül a gyerekeik életét. Amiben persze igazuk is van. Csak közben ezek a szülők legalább jó dolgokat olvasnának! De hát jórészt ők is a középiskolában olvastak utoljára… Ez a háttér is erősen olvad… — Mindegy, valamilyen szintű, formájú kultúra mindig lesz, legfeljebb mi öregek nem tudunk majd vele mit kezdeni. Több lesz benne a szilikon, és sokkal kevesebb Ovidius.

Milyen a megbecsültsége a tárgynak a Szent László Gimnáziumban?

A magyarnak? No ez az, ami még érdekes kicsit. Nem látom, hogy különösebben fontosak lennénk. Nagyon figyelmes iskolavezetésünk van. Tényleg. De alig emlékszem, hogy az elmúlt másfél évben (azóta vagyok munkaközösségvezető, a korábbi időszakról nem dolgom beszélni), nagyobb nyilvánosság előtt szóba került volna a mi röppályánk. Pedig repülünk mi rendesen! Valamiért mégsem látszódunk.

Milyen erőfeszítéseket tesz a munkaközösség, hogy a tárgy esélyeit növelje?

Nézd, sok mindent mondhatnék. Először is, nem omlottunk össze. Másodszor, tényleg próbálunk egymásnak segíteni. Harmadszor, nincs öldöklő harc, hogy ki a jobb, pedig a magyarosoknál mindig, mindenhol szokott lenni. Negyedszer, nincs kézivezérlés. Lehet, hogy idealizálom a helyzetet? Szerintem nem. Igyekszünk időben mindent megcsinálni, amit muszáj, pedig egyre többet muszáj. És próbálunk kiszolgáló munkaközösség is lenni: felajánlani a szolgálatainkat. És hát itt van még sok minden. Például épp a Parapedál (én is a maradék erőmmel csinálom, mert hálistennek épp vagytok, nélkületek esélytelen lennék); de még inkább itt van a konferenciánk is, ami (én tudom), sokkal nevesebb helyeken is nagy szám lenne (lett volna), szerintem még „igazi” tudományos konferenciának is megfelelt. Aztán: rászálltunk az emelt szintű érettségi tételek némelyikére, előadjuk a húzósabbakat, hogy az a 44 gyerek, aki erre a szintre jelentkezett, ne vérezzen el. Legalábbis ne miattunk. Fejlesztjük a könyvtárat, segédanyagokat vadászunk, szerzünk be, másolunk… Tele vagyunk tanárjelöltekkel, velük is foglalkoznunk kell… Most volt a szavalóversenyünk, mert erre is van igény. Napokon belül (épp ebben a lapban) beindítjuk a három fordulós szaktárgyi versenyt, ami nagyon másmilyen lesz, mint a megszokott… Lassan meglesz a Vízkereszt, talán új Versdallam is készül… És mindenki, minden magyaros hozhat új dolgokat, beszállhat, amibe csak akar… Még mit tehetnénk?

Köszönjük a beszélgetést.

Parapedál szerk.

 

 

Versmondóról versmondóra, avagy hogyan kerülhetjük el az öngólokat…

 

Radnóti szebbnél szebb verseit hallgatva azon gondolkodtam, vajon ki miért jöhetett ide. Az ötösért (ami persze néhány esetben még akár tiszteletre méltó is lehet), vagy próba-szerencse-alapon, esetleg a versek kedvéért?

Végül arra jutottam, nem az a fontos, hogy miért jön el a nebuló, hanem hogy mennyire volt erős benne a motiváció, vágy, hívjuk, ahogy akarjuk — megmutatni, láttatni a verseket.

A lámpaláz pedig nagy úr, ezt jól tudom, de vajon minden esetben ennek volt betudható a foghíjas szövegtudás?

Gyanakvó ember lévén, nem feledve kamaszkorom nyűgét, sem szépségeit, a sokadik bizonytalan szövegmondás után arra jutottam, hogy sajnos, kérem, készületlenségről van szó, ahogy ezt a gyerekek, az egyébként barátira sikerült beszélgetések során, őszintén el is mondták. Az értékelés alatt — mindenkinél elidőztünk és igyekeztünk értékeket és hibákat egyaránt kiemelni — azon kaptam magam, hogy szépen, lassan dühbe gurulok…

Több mint húsz ember jött el csütörtök délután megmutatni, milyen erők rejlenek benne, és kétségtelen volt számomra, ez egy jó kis banda. Szinte kivétel nélkül nagyon szépen, helyesen beszéltek. Izgalmas hangokból és tekintetekből sem volt hiány. Miért nem veszik hát magukat egy kicsit komolyabban? Megérné!

Sokat segítene, ha legalább két hónappal korábban elkezdenének foglalkozni a verssel, nem többet, mint napi fél-egy órát, és lenne ideje a technikai tudásnak érlelődni. Hogy amikor a közönség elé lépnek, a figyelő tekinteteket egy láthatatlan szálra fűzve, egy pillanatra kizökkenjenek a hétköznapok.

Ahogy visszaemlékszem versmondó koromra (most felszisszentem, oly régen volt már), édesapámmal készültünk fel a versenyekre. Bevallom, voltak nehéz pillanatai a tanulásnak.

Hogy miért jövök ezzel az „amikor én még kiscsaj voltam”-szöveggel?

Nos, azon egyszerű oknál fogva, hogy a résztvevők nagy része egyedül próbált megküzdeni a versekkel, holott ha összedugják a fejüket és egymást meghallgatva, a közös mókán túl esetleg még tanácsot, kritikát is adnak egymásnak, többet hozhatnak ki önmagukból.

Vásárhelyi Virág

 

A győztes szavalók névsora:

  

 1. Wrochna Marcell  12. A

 2. Hárs Szilvia  10. E

3. Nagy Dániel  12. B

4. Kaliczka Gabriella 10. D

5. Bognár Andrea  10. D

    Papp Regina  11. B

 

Az elsõ három helyezett a Lászlós Napon könyvjutalmat kap.

 

KÉT PÁLYÁZATRÓL

 

1. SPANYOL

 

A Károlyi Mihály Magyar-Spanyol Tannyelvű Gimnázium Argentin Kulturális Napot szervezett 2006. március 13-án. Ennek keretében az Argentin Köztársaság Magyarországi Nagykövetségével közösen egy műfordítói pályázatot hirdetett meg spanyolul tudó középiskolás (15-19 éves) fiatalok számára.

 

A pályázaton

·        vagy Julio Cortázar Tía en dificultades című novellájának,

·         vagy pedig Jorge Luis Borges két megadott verse közül az egyiknek a magyar fordításával lehetett részt venni. (A két vers, amelyek közül választani lehetett: ¿Dónde se habrán ido? és Milonga de dos hermanos. )

 

 

A pályázatot neves szakemberek, fordítók bírálták el.

 

Iskolánk egyik tanulója, Jakab Attila (XI/E) az alábbi fordításával a 3. helyezést szerezte meg. Gratulálunk!

 

 

JORGE LUIS BORGES

 

¿DÓNDE SE HABRÁN IDO?

 

     Según su costumbre, el sol

Brilla y muere, muere y brilla

Y en el patio, como ayer,

Hay una luna amarilla,

Pero el tiempo, que no ceja,

Todas las cosas mancilla-

Se acabaron los valientes

Y no han dejado semilla-.

 

     ¿Dónde están los que salieron

A liberar las naciones

O afrontaron en el Sur

Las lanzas de los malones?

¿Dónde están los que a la guerra

Marchaban en batallones?

¿Dónde están los que morían

En otras revoluciones?

 

 

     -No se aflija. En la memoria

De los tiempos venideros

También nosotros seremos

Los tauras y los primeros.

 

     El ruin será generoso

Y el flojo será valiente:

No hay cosa como la muerte

Para mejorar la gente.

 

     ¿Dónde está la valerosa

Chusma que pisó esta tierra,

La que doblar no pudieron

Perra vida y muerte perra,

Los que en el duro arrabal

Vivieron como en la guerra,

Los Muraña por el Norte

Y por el Sur los Iberra?

 

      ¿Qué fue de tanto animoso?

¿Qué fue de tanto bizarro?

A todos los gastó el tiempo,

A todos los tapa el barro.

Juan Muraña se olvidó

Del cadenero y del carro

Y ya no sé si Moreira

Murió en Lobos o en Navarro.

 

     -No se aflija. En la memoria…

 

 

 

Jorge Luis Borges:

Hová mentek?

 

Mint eddig mindig is a nap

Élt, s meghalt hogy újra élhessen

S az udvaron, miként tegnap is

Sárga hold sugárzott fényesen

Ám az idő, mely meg sose torpan

Sárral telve hág át mindenen

Eltűntek, elfogytak a bátrak

Nem maradt magjuk emléke sem.

 

Hol vannak azok, kik elmentek

E nemzetért hullni százával

Vagy délen szembe mertek szállni

Lándzsás indiánok hadával?

Hol vannak, kik egy zászló alatt

Harcoltak véres csatákban

Hol vannak, kik forradalmakban

Értünk rohantak a halálba?

 

Ne búsuljunk! Midőn az idő

Lassú tüze mindent feléget

Csak mi maradunk emlékében

Mint hősök és elsők a vészben

 

A fösvény adakozó lesz,

A gyenge bátor szívre talál

S nincs olyan dolog, mint a halál

Hogy bárkit vigyen a jóra rá

 

Hol vannak a hősies rabok

Akik erre a földre léptek?

Akiket nem tudott megtörni

Kutya halál, se kutya élet

Azok, kik e zord földön tengtek

Mint háborúban a vitézek:

Muraña hadai északon

S Iberra seregei délen

 

Mi volt annyira lelkesítő?

Mi lehetett annyira merész?

Mindenkit felmorzsolt az idő

S mindenkit beborít a penész

Juan Muraña tán emlékszik

Lovára és szekerére még

Ám ki tudja Moreira Lobosban

Vagy Navarrában lelte vesztét?

 

Ne búsuljunk! Midőn az idő

Lassú tüze mindent feléget

Csak mi maradunk emlékében

Mint hősök és elsők a vészben

 

A felkészítő tanár, Gellért Jánosné meséli:

 

Jakab Attila a maga kategóriájában 3. helyezett lett, ami nagy dolog. A versenyzők nagy része  spanyol kéttannyelvű iskolába jár, Attila viszont csak másfél éve tanul spanyolt, ráadásul második nyelvként. Egyébként a csoportjában nem is ő a legjobb spanyolból, de nagyon szeretne az lenni: erősen dolgozik.

A díjat az argentin nagykövet adta át, a zsürielnök pedig az ELTE spanyol tanszékének tanára, az ismert műfordító, Scholz László volt.

 

— Milyen szintű ez a szöveg?

— Nehéz. Sok benne a mögöttes tartalom. Látszólag nem bonyolult, de igazából az. Meg kellett fogni a hangulatát, és persze a verses forma is nehézség.

— Hogyan ítéli meg a fordítást?

— Jónak tartom. Nagyon hű az eredetihez, ugyanakkor nem tapad. Néhány helyen igen intelligensen old meg nehéz dolgokat.

— Milyen a szöveg mint versfordítás?

— Nekem tetszik. Elég kritikus szoktam lenni a versfordításokkal, órán gyakran vetem össze az eredetivel. Itt kevés kritizálnivaló akad. Sok szempontból jobb, mint sok „hivatalos” fordítás.

— Köszönjük.

(a szerk.)

 

2. OROSZ

 

Török Szilvia (XI/C) pályamunkája

 

„Az embernek inkább szívvel kell élnie, mint ésszel, az irodalomban mindenek előtt – szívvel és lélekkel, nem ésszel. Eszünk túl sok is van. De jó szívben és bátor lélekben olyan a hiányunk, hogy jobb lesz nekünk, ha hőseink és mi magunk is élünk velük.”

 

Valentin Raszputyin sokaknak kedvenc orosz írója. „Что передать вороне?” című gyűjteményének egyik elbeszélése a „Век живи, век люби” /Szeress, amíg élsz/, melynek egy részletét lefordítottam.

Szánját (Саня), a Bajkálnál nyaraló 15 éves fiút ismerőse, Mitjaj (Митяй) bácsi elvitte a tajga mélyébe áfonyát szedni. Hosszas vonatozás után egy pompázatos növényvilágú és lenyűgöző látványt nyújtó helyre jutottak.

Az előtte megnyílt csodálatos táj képe Szánját a következő elmélkedésre késztette:

 

„Az nem lehet – gondolta Szánja nemegyszer -, hogy az ember minden egyes új napba vakon lépjen be anélkül, hogy tudná, mi fog történni vele, és ezt a napot csak a saját akarata szerint élje át, amely minden egyes pillanatba eldönti, hogy mit tegyen és hova menjen. Nem tudom elképzelni ezt az emberről. Eleve nincs benne meghatározva egész élete az elejétől a végéig és nincs benne olyan ősemlékezet, amely segít neki emlékezni, hogy mit tegyen? Lehet, hogy egyesek használják ezt az emlékezetet, mások pedig nem, vagy éppen ennek ellenére cselekednek. Ám minden egyes élet az emberben születésétől beprogramozott út követése. Különben mi értelme lenne világra hozni az embert? Az olyan tökéleteset, amelynek a tökéletessége egyre inkább bámulatba ejtette Szánját, ebben a csodálatban mindjobban beleütközve valami közeli és világos titokba; a képességeiben és testében oly teljes embert, azt, aki annyira kiemelkedik az őt körülvevő világból – és egyszercsak mint ördögszekeret elereszteni, hogy vigye a szél ahova akarja? Ez lehetetlen! Akkor minek van benne a kitartó és nagyszerű igyekezet? Lehet ennyire tökéletessé tenni és azután kijelölt út nélkül hagyni? Ez túlságosan értelmetlen és buta dolog lenne.”

Szánjának úgy tűnt, hogy éppen ilyennek látta ezt a helyet. Így előre lehet látni a ránk váró napot, csak emlékezetünket meg kell erőltetnünk a szokásosnál jobban. A két kép mindössze néhány részletben különbözött. Pontosabban, Szánja nem vette a fáradságot, hogy elmélyüljön a részletekben, miután meglátta a lényeget és eldöntötte, hogy ez elegendő.

Öt perccel azután, hogy a kunyhóhoz értek, Szánja már nem kételkedett abban, hogy járt itt. Természetesen a valóságban nem járt, de mintha követné az ösvényt, mint a számára kijelölt utat: eljutott oda, ahova el kellett jutnia és megtalálta azt, amit itt meg kellett találnia.

Itt nem illúzióként látta meg  mindazt, hanem sok színben pompázó, utánozhatatlan élettel teli látványként.

Gyönyörű hely volt. A száraz csúcson fenyők és cédrusok között; hatalmas, sűrű és széles növésű cédrus védelmében állt a kérgekkel és ágakkal fedett kunyhó, aminek földpadlóját fű és öreg fenyőágak borították. (…)

Ez a hely tiszta és lakályos volt: se papír, se üveg, se konzervdoboz sehol, az ember által tartott rendhez a tajga is hozzájárult – a szél által letört száraz ágak mintha gyújtósnak lennének előkészítve, hogy az embernek ne kelljen keresnie, és azonnal lángra lobbanthassa…

 

Raszputyin igazi „сибиряк” (szibériai születésű ember); imádja szülőföldjét, az Angarát, a Bajkált, a tajgát – műveibe is belefoglalja őket. Ugyanakkor felvet fontos életkérdéseket, filozófiai, ökológiai és egyéb jellegű problémákat is. Az emberiség sorsáért aggódik. Ezt támasztja alá az iménti rövid részlet, amiben egy kamaszfiú töri a fejét az eleve elrendeltség kérdésén. A tőlünk független erők, a belső emlékezet, a kapcsolatok, amik az élet és a sors fölött rendelkeznek… Ezek teszik igazán érdekessé, sőt izgalmassá elbeszéléseit. Elmélkedései bele-belenyúlnak a misztikumba.

Jegyzetek: Szeress, amíg élsz — Az író a „Век живи – век учись” /Tanulj, amíg élsz/ ismert orosz közmondást változtatta meg ily módon.

Szanja: Az Александр becézése.

 

Beszélgetés a felkészítő tanárral, Lesetár Józsefnével

 

— Tényleg volt felkészítés? Segített a tanárnő?

— Segítettem. Előtte persze felhívtam a szervezőket, szabad-e segíteni. Azt válaszolták, nem lehet, hanem kell. Mert ezzel a gyereket is fejlesztjük, sőt, maga a tanár is fejlődhet. Tehát: segítettem. Elég sokat. Jó ez. Emlékszem, 5-6 éve Cvetajeva orosz költőnőről írt esszét Kiss Klaudia (aki aztán győztesként Moszkvában töltött nyolc napot). Én is éjszakákon át olvastam, gondolkodtam, elemeztem akkor. És hallatlanul élveztem.

— Kik hirdették ezt a mostani versenyt? Mik voltak a feltételek?

— A pályázat címe: Magyarország-Oroszország Kultúrák Dialógusa. Az Orosz Kulturális Központ, a Kőrösi Csoma Gimnázium, meg valamilyen szinten az Oktatási Minisztérium szervezik. (A Kőrösi Csoma Gimnázium egyébként már 32. éve szervezi ezt a versenyt.)

Minden évben kiviszik a tíz legjobb gyereket Oroszországba, 7-9 napra. Ez a jutalom.

A verseny két részből áll:

Először van az írásbeli forduló. Itt megkapják azt a 4-5 témát, amiből lehet választani. Vagy esszét írnak, vagy fordítanak.

Mi Török Szilvivel a Raszputyin-fordítást választottuk.

— Érdemes valamit tudni Raszputyinról?

— Persze. Mai orosz író, szibériai születésű, ma is ott él az Amur és a Bajkál környékén. Nagyon szereti azt a vidéket, onnan meríti a témáit. Rendkívüli ábrázolóereje van. Leírásaiba nagyon sok filozófiai gondolatot sző, ettől azok még érdekesebbek. Isten veled, Matyora! című könyve magyarul is olvasható. Ez megrázó könyv. Arról szól, hogy annak idején elhatározták, Szibériában nagy vízierőműveket építenek. Ehhez óriási területeket kellett vízzel elárasztani. Egyesek nem voltak hajlandók elköltözni…

— Milyen jellegű a Szilvi által választott szöveg?

— Nagyon irodalmi, bonyolult, és a gondolatiság mindezt még fokozza. Szóval borzasztóan nehéz. De épp ezért választottuk. Egy ilyen versenyt egyszerű szöveggel megnyerni nem lehet.

— Milyen volt a szóbeli?

— Ott két verset vagy prózai szöveget kellett mondani orosz nyelven. Erre is fel kellett készíteni a versenyzőt. Ez nagyon nagy munka. Volt egy régebbi versenyzőm, Askar Nóra, vele a felkészítés során vagy negyvenszer találkoztam. (Első helyen végzett aztán. És rajta kívül az évek során még öt lászlós lány szerepelt remekül versmondásban.) Szilvi szövegmondását is sokáig csiszoltuk.

— Mi az eredmény?

— Szilvi nagyszerűen szerepelt. Elképzelhető, hogy megy majd a nyertesekkel Moszkvába. De volt még két másik lány is a Lászlóból (Egyed Edina XI/C és Kapitány Nóra X/C), ők dícséretet és jutalmat kaptak.

— Köszönjük a beszélgetést.

Parapedál szerk.

 

OLASZVERSENY

 

Beszélgetés az olaszversenyről Kocsár Lillával

 

Ez a riport a sulirádióban is lement, mert eredetileg egy házi feladat volt nekem, tömkomból. Szabados tanár úr azonban megengedte, hogy megjelentessük a suliújságban is.

A riport még az olasz fesztivál előtt készült.

 

- Pénteken lesz az olasz fesztivál. Hányan mennek az osztályotokból (10/A)?

- Majdnem az egész osztály jön, körülbelül 5 ember marad itthon.

- Hol lesz a fesztivál?

- Idén Vácott lesz. Tavaly Budapesten volt, a Xantus Gimnáziumban.

- Miről szól ez az egész, mit lehet ezen a rendezvényen csinálni?

- Ez egy országos verseny, mindenféle kategóriában lehet indulni, lehet énekelni, rajzolni, élőbeszédben indulni, verset és prózát mondani, mesét írni.

- Te melyik kategóriában indulsz?

- Én élőbeszédben és meseíráson indulok. Az élőbeszéd abból áll, hogy megnézünk egy filmrészletet, utána pedig erről beszélgetünk a zsűrivel.

- Tavaly is indultál ezen a versenyen?

- Igen, élőbeszédben indultam, és első helyezést értem el.

- Idén milyen helyezésre számítasz?

- Bízom idén is a tavalyiakhoz hasonló sikerekben.

 

Ma tudtam meg, hogy Lilla a versenyen a második helyezést érte el. Gratulálunk neki!

Szacsy

 

 

Országos Olasz Nyelvi Diáktalálkozó

2006. március 10-11.

 

Eredmények

 

Élőbeszéd (több csoportban)

 

9. a

1. helyezett:       Lehota Zsófia

                   Szabó Alexandra

2. helyezett:       Kákay Viola

3. helyezett:       Tímár Melinda Diána

Dicséret:    Jancsó Vera

                   Patkós Dániel

 

10. a

1. helyezett:       Takács Veronika

2. helyezett:       Kocsár Lilla

                   Szabó Zsófia

                   Tóth Ágnes

Dicséret:    Balogh Laura

                   Czipó Ráhel

                   Janó Ágnes

 

11. a

1. helyezett:       Füzes Eszter

3. helyezett:       Gallasz Ábel

Dicséret:    Kamarás Endre

 

12. a

2. helyezett:       Monzi Norina

 

13. a

1. helyezett:       Kasza Béla

Dicséret:    Debreczeni Csaba

 

 

Szituációs játék

 

3. helyezett:       a 10. a csapata (tagok: Czipó Ráhel, Janó Ágnes, Szabó Zsófia, Tóth Ágnes,                 Tripsigálc Mirtill)

 

 

Tolmácsverseny

 

1. helyezett:       Debreczeni Csaba (13. a)

2. helyezett:       Kasza Béla (13. a)

 

Versmondás

 

1. helyezett:       Gulyás Anita (11. a)

2. helyezett:       Tolmács Zoltán (11. a)

3. helyezett:       Gránicz Kinga (12. a)

Dicséret:    Bérczes Anna (11. a)

                   Füzes Eszter (11. a)

                   Somogyváry Péter (11. a)

                  

 

Prózamondás

 

1. helyezett:       Debreczeni Csaba (13. a)

Dicséret:    Cataluccio Nikoletta (11. a)

 

 

Meseírás

 

1. helyezett:       Szabó Andrea (13. a)

2. helyezett:       Kótai Dóra (10. a)

 

 

Prózafordítás

 

Dicséret:    Benkó Bence (10. a)

 

 

Tanulmány (filmes témában)

 

2. helyezett:       Borsos Zsuzsanna (12. d)

 

 

Műveltségi vetélkedő

 

1. helyezés - a csapat tagjai: Juhász Bálint (11. a), Kalmár Anna (12. a), Szabó Andrea (12. a), Vitai Krisztina (13. a)

 

 

FELÉRETTSÉGI

 

Nincsen pénzem, de majd lesz

 

Nekünk, negyedikeseknek (bocs, 13/A-sok, nektek is) az egész utolsó év egy szó köré szerveződik, egyetlen szó, amitől rettegünk, amit elodáznánk, kihagynánk, amin bár már rég túl lennénk. Érettségi.

            Nos, én már magán a szón is ki vagyok akadva. Most akkor attól leszünk érettek, hogy egy pár napra a fejünkbe erőltetjük tizenkét év teljes anyagát, tételt húzunk, remegő hangon, több-kevesebb sikerrel elnyögjük, amit el kell, aztán meg elfelejtjük? Na ne röhögtessenek!

            Azt is mondják, hogy életed egyik legfontosabb döntése az lesz, hova adod be a felvételidet. Ez meg a másik képtelen hülyeség, amivel a mélyen tisztelt Oktatási Minisztérium borzolja idegeimet. Vegyük példának anyámat! Ő ruhaipari üzemmérnöknek tanult, becsületesen lediplomázott, szakvizsgáját a fehérneműk gyártástechnológiájából írta meg, majd friss diplomásként kisétált a főiskola kapuján. Ma magyartanár, egy általános iskola igazgatóhelyettese. Akkor most hogy is van ez?

            Hát, ahogy vesszük. Nekem elvileg nem volna félnivalóm, hiszen már gyakorlatilag a felvettségi kapujában járok az angol OKTV döntőjével. Ha valakinek, nekem aztán igazán nem szabadna parapedáloznom az egész színjáték miatt. Az mondjuk más kérdés, hogy ettől nem leszek jobb ember, a saját hülyeségeimet nem teszi meg nem történtté egy idétlen verseny. Mindegy, reménykedem, majd jobb lesz: bölcsész leszek, fát nevelek, satöbbi…

            De az én helyzetem senkinek sem fog vigaszt nyújtani, mondjuk, egy emelt szintű matek érettségin. Nektek csak a legnehezebb dolgot tudom tanácsolni: menjetek neki úgy, mintha egyáltalán nem számítana. Ez persze perverz dolognak hangzik, de most őszintén mondjátok meg, mikor megy jobban nektek? Ha szétizguljátok magatokat, három napon keresztül nem esztek se sokat, se keveset, vagy pedig ha lazán vágtok bele, „ahogy lesz, úgy lesz”-alapon?

            Mert nem fog eldőlni tőle semmi. Egy pillanatra felejtsd el, amit a Felvi.hu meg a FISZ mondanak naphosszat, felejtsd el a haszontalan előkészítőket, amikre sosem mentél el, felejtsd el azt a hülyeséget, amit mindenki a fejedbe akar nyomni. Nem leszel attól rosszabb ember, hogy kettes lett a magyarod. Nem fog összedőlni a világ, ha nem kerülsz be azonnal a felsőoktatásba.

            Lesz egy szabad éved. Elmehetsz dolgozni, vagy Tahitira egy csereprogrammal, belekóstolhatsz abba a – szerintem álszentül – nagybetűs életnek nevezett valamibe, ami elvileg osztályrészedül juthat. Aztán dönthetsz: szükséged van-e erre az egész egyetemesdire? Vagy esetleg már ott tartasz, hogy elő is léptettek tányérmosóból főszakáccsá (eléggé valószínű), vagy belédszeretett egy külföldi csaj, akinek a szülei kőgazdagok (még valószínűbb), ne adj’ Isten, már össze is költöztetek (ebben az esetben add meg a címed, telefonszámodat, megyek Tahitire, ja, és üldözd el az ikertesó kérőit).

            Vagy nem lesz egy szabad éved. Szüleidnél laksz vagy koleszba kerülsz. A gólyatáborban módszeresen leiszod magad a sárga földig, aztán eltöprengsz rajta, hogy miért is rágtad tövig a körmödet, ha ennyi szittyós arc is bejutott? Jönnek az első előadások, és talán azt hiszed, végre megtaláltad a helyed, itt végre olyat tanulsz, amit érdekel. Aztán jönnek a vizsgák, kollokviumok, szigorlatok, zéhák, úvék. Majd eszedbe jut, mit mondott Séf bácsi a drogokról. „Mindennek megvan a maga helye és ideje, és az az egyetem”. Aztán döntesz, valahogy eltengeted az időt a diplomádig…

            És a végén felteszed a kérdést: és akkor most mi lesz? Ezért a darab papírért csináltam végig az egészet? Ezért volt öt év vizsgadrukk? Most, kis fejszámolás, kábé huszonnégy vagyok, se pénzem, se állásom, és a haverok már mást se tudnak csinálni, csak egy kis sarokban ismételgetik maguknak, hogy mik is lesznek, ha kikerülnek. Diplomás munkanélküli, diplomás munkanélküli, diplomás munkanélküli. Úgyhogy messze még az igazi rettegnivaló…

Makai Péter

 

APRÓSÁGOK

 

…mert a tehetség benned van!

 

Manapság igen könnyen jönnek létre új csapatok, zenei kreációk, minden, ami szem-szájnak ingere. Fellelhető itt a rózsaszín popdívától a bőgatyás rapperen keresztül a kőkemény rocker arcokig minden. És hogy hogyan készülnek a fentnevezettek? Megpróbálom megmutatni.

Egyszerű példával kezdenék:

Józsika gimnáziumi tanuló lesz, hiszen a boldog általános iskolás évek elszálltak, és az ifjú beléphet egy kötetlenebb, szabadabb világba (amiben persze még kétszer annyi buktató és nehézség akad), és teljes mértékben felnőttnek és függetlennek érzi magát. Új társaság, új intézmény, új tanári gárda, új Nők.

Na igen. Itt álljunk csak meg egy szóra! Valamit ezzel a helyzettel kezdeni kell! Ha új és jó nők vannak a láthatáron, az nagyon jó, sőt pompás, ezért meg kell ragadni a lehetőséget és az alkalmat. De mivel Józsika még csak most lépett szintet és még jobbára gyereknek mondható, nincs túl sok tapasztalata a gyengébbik nem terén.

Aztán itt van ez a fenenagy szabadság. Anyu nem lesi minden mozdulatát, be lehet neki mesélni ezt-azt, teszem, hogy éppen virágkötő-szakkörön volt délután kettőtől este nyolcig.

A kedves szülő feltétlen bizalmat sugároz, hiszen az ő kisfiát felvették abba a neves gimnáziumba, tehát bizonyára van olyan intelligens, hogy tanítás után hazajöjjön leckét írni, persze csak miután a hasznos pluszórákon túlvan.

Na igen, és itt lép be az önbizalom is a képbe. Józsika méltán hiszi azt, hogy ő kolosszális, hiszen FELVETTÉK ABBA A NEVES GIMNÁZIUMBA, mert az egész nyolcadik osztályt a jövőjének szentelte, és BORULJUNK LE A LÁBAI ELŐTT!!!

Valójában most kezdődne a küzdelem. Józsika viszont éppen örömmámorban úszik,  innen már csak felfelé vihet az út, hiszen a nehezén túl van, a felvételin! Szabadidejét tehát még véletlenül sem akarja a tudománynak szentelni. De mégis, mit kéne tenni? Töpreng… töpreng… töpreng… Beilleszkedni a társaságba. Igen, ez a központi kérdés. Na meg a Nők. Valami okosat kéne kitalálni, ami mindkét folyamatot pozitívan befolyásolja!

És lassan körvonalazódik a kedves gyermek fejében a gondolat: igen, nekem hangszeren kell játszanom, mi több, zenekart kell alapítanom! Hiszen a gitározás nem nehéz, a Bélus 3 hete kezdett el dobolni, a Gizinek meg egész ütős hangja van, mindazok mellett, hogy milyen kiváló vizuális képet nyújt. Majd ha nagyszínpadon játszunk, vadul rázza a hosszú, loknis haját és zúz, mint állat, és ha szerencséjük van, még az izzadságtól átitatott pólója is látszatni enged majd valamicskét formás idomaiból! A közönségben pedig ott csápol majd 1000000 ugyanolyan bögyös csaj, mint a Gizi! És csak és kizárólag őrá, Józsira vágynak majd!

Tiszta haszon…

A másik fele pedig, hogy jobban összehaverkodik a menőbb srácokkal, akiknek hasonló ambícióik vannak, mint neki, a derék Józsi gyereknek.

Aztán meg majd próbáról próbára összerázódnak, és egy jó kis csapat lesz. Persze mindig lesz valaki, akinek nem jó a próba időpontja, ezért a csapat elég foghíjasan tud csak működni. Na de nem baj, bulinak ez is jó, maximum lekoppintják valamelyik neves együttes imidzsét. Aztán a Gizi hangja elkezd mutálni, és teljes rezonanciakáosz lesz a szájában, amit elviselni lehetetlenség. Persze a közönség így is imádni fogja, és befut a Józsi. Vagy ha nem, majd rádöbben, hogy abszolúte pancser, és semmi tehetsége a zenéhez…

 

A másik típuspéldánk pedig az óvodáskor gyökereinél veszi kezdetét. A kis Dorina imád pónilovakkal játszani, szereti a Barbie-babákat, sőt anyucival még azt a Barbie-mintás pink pólót is megvetette a Pólusban, amit az óvónéni unokáján látott az egyik szülinapi zsúron. Dorina szabadidejében a zenetévét nézi, és amikor Britney Spears legújabb száma kezdődik, hirtelen felpattan a kanapéról, csípőriszálásba kezd, és artikulálatlan, de bájos sipítozásával énekest imitál. Anyuka éppen a konyhában főz, a ricsajra felkapja a fejét, és eszeveszett tempóban rohan a nappaliba. Látja, ahogyan egyetlen sarjának tehetsége épp megmutatkozik egy fájdalmas szinkópában. Az anya szemét könny lepi el a gyönyörűségtől, felkelti a szomszéd szobában pihenő apukát, hogy hozza már a kamerát, mert ezt kihagyni nem lehet.

A következő lépés, amit az anya megtesz, hogy beíratja lányát egy manökenképzőbe és egy balettintézetbe, nehogy kárba vesszen a tehetség. Vasárnaponként pedig énektanár látogatja a csemetét, hogy a képzetlen, de mégis kolosszális hangszálakat megneveljék. Így megy ez végig az ovin, az általános iskolán, sőt a gimnáziumon is.

 Dorinának egy énektanára sem volt hosszú életű, a 3 hónapos rekordert is csak a pénz motiválta, amit a heti két óra kínzásért kapott. Aztán végül ő is jóváhagyta az életbölcsességet, miszerint a pénz nem boldogít, a család pedig futni hagyta.

Dorcsi a serdülőkorba lépve igen nagy fizikai változásokon megy keresztül. Szerencsére. Most épp elég a jó kinézet, a tehetség meg már csak hab a tortán, de nem alapkövetelmény. Ezt Dorcsi nem igazán tudja, de mégis bízik a sikereiben, ezért elmegy a hatvannyolcadik Megasztár válogatására. Ott sajnos a zsűri könnyed búcsút vesz tőle, de a lány nem adja föl, hiszen a vérében van a tehetség! (Mi mást is hihetne, ha kiskora óta ezt sulykolják belé…)

Eljött az ideje az újabb anyai közbelépésnek egy nyomósabb pénzösszeg képében. Szerencsére az ős tehetős és körmönfont, tehát a kapcsolatait kihasználva beszervezi lányát egy tehetségkutatóra, ahol „véletlenül” rá is mosolyog a szerencse. Dorcsi szereplési lehetőségek tömegeiben úszkál, ki is jön egy amerikai sztájlú klip tőle, rövid időn belül. A művésznév DorcsyGirl, csak úgy stílszerűen.

Hetek telnek el, és hogy, hogy nem, megbukik az egész vállalkozás. Lehet hogy Dorcsi mégsem az a tipikus tinibálvány? Pedig minden magazin címlapján ő pózolt, ennivaló napocskasárga miniszoknyában! Mégis, hogy lehet ez? Mindenki döbbenten áll.

Mégsincs mit tenni. Dorcsi kénytelen lesz beérni a szolidabb felkérésekkel is, mint például a teasütemény-reklám. Vagy: az egyik televíziós-betelefonálgatós játék idegesítő műsorvezetője is lehetne. Miért is utasítaná vissza? A tehetség benne van…

Rupitto

 

Múlt és jövő

 

"Aki folyton a múltat kutatja, fenékkel tolat a jövőbe..."

 

Tudom, kissé fura a hasonlat: mégis rájöttem, mennyire hasonlít az életünk arra a néhány órára, amit életemben először töltöttem el egy korcsolyapályán.

Gondoljunk csak bele: a kisgyermekek is hamarabb tanulnak meg felállni, mint járni. Ugyanez érvényes a koripályán is: jégre megyünk, elesünk — és vagy felállunk, hogy továbbmehessünk és később megint elcsússzunk, vagy ott maradunk és várjuk a segítséget. Ha szerencsénk van, az életben mindig van mellettünk pár ember, akik segítenek felállni: őket hívjuk barátoknak.

Mikor elkövetjük életünk első hibáját, idő kell ahhoz, hogy továbbléphessünk — csak azért, hogy elkövessük a következő — talán még nagyobb — baklövést. De idővel az ember megtanulja elviselni az élet pofonjait és túlélni a hétköznapok harcait.

Később a múlt hibái tanulsággá érnek, majd szép lassan eltűnnek. Hiszen ki emlékszik már az első lépésekre, ha azóta túl van az első intőn, az első szerelmen — és az azzal járó első csalódáson...

Minden ember életében bekövetkezhetnek olyan dolgok, amiket — később visszagondolva — megváltoztatott volna. De mi értelme folyton a régi sebeket nyalogatni, ha élhetünk a mában is? Leküzdésre váró gond itt is van elég.

Hiszen pontosan mi is az életünk?

Döntések folyamatos sorozata — amelyek közül talán a legjelentéktelenebbnek tűnő van a legnagyobb hatással az életünkre. Talán elég egy lépés, egy pillanat — és ma nem az lennék, aki vagyok. Az a döntés, ami egyik pillanatban még katasztrofálisnak tűnik, talán a következőben szerencséssé válik.

Legelőször az kell megértenünk, hogy ebben a világban minden valamiért történik. Az ok és okozat törvényét már az ősi hindu és buddhista vallásban is ismerték — ők karmának hívják, és a reinkarnációval (lélekvándorlással) kötik össze.

 

"Aminek jönnie kell, jönni fog; és ha itt lesz, szembenézünk vele!"

A karma szerint minden, amit előző életünkben tettünk, mondtunk, gondoltunk, kihat  a következő inkarnációnkra (vagyis az új életünkre).

Persze van, aki nem hisz a lélekvándorlásban. Én inkább azon a véleményen vagyok, hogy az életünkben vannak olyan események, amelyeknek mindenképpen be kell következniük — akármennyire küzdünk is ellene. Vannak olyan emberek, akikkel találkoznunk kell — akármennyire nem akarjuk megismerni őket… Vannak olyan tapasztalatok, amiket meg kell szereznünk — akármennyire félünk is tőlük.

Miért fél az ember a jövőjétől? Miért menekül folyton a sorsa elől? Miért halogatja mindennapi teendőit, mikor tudja, hogy előbb vagy utóbb úgyis le kell küzdenie az adott akadályt?

Mindenkinek feladata van ezen a Földön — az, hogy mi is pontosan az a feladat, talán már születésünk pillanatában eldől. Hiszek abban, hogy a sorsunk meg van írva valahol egy nagy könyvben — ugyanakkor tisztában vagyok azzal, hogy a döntéseimet én magam hozom, és a jövőm csakis az én kezemben van!

Ditty

 

Törésre várva

 

“Vak dióként dióba zárva lenni / s törésre várni…”

 

Ez az iskola. Hülyén ülni a padban, soha semmit nem tudni, talán sejteni valamit, de amúgy halál unottan végigülni az órákat, várva valamire. Talán hogy egyszer, egy egyébként átlagos, a többitől semmiben sem különböző pillanatban megvilágosodunk. Hogy elkezd minket érdekelni ez az egész, és rájövünk, melyik tantárgy áll hozzánk legközelebb, vagy esetleg, szinte lehetetlen módon, minden tantárgyban megtaláljuk a szépet és a jót. Csak persze mindezért semmit sem vagyunk hajlandók tenni. Üres várakozás, rengeteg idő elherdálása. Rengeteg, de lehet, hogy nem a megfelelő idő a tanulásra, minden tudás befogadásának megkezdésére. Ülhetünk tovább hülyén a padban.

Ez a szerelem. A céltalan, vak, reménytelen szerelem. A legnagyobb szerelem, amit el kell felejteni, mert valójában soha semmi esély nem volt rá, hogy beteljesülhessen. Várjuk hát azt a valakit, aki majd megment. Azt az érzést, ami elég erős ahhoz, hogy elpusztítsa azt a másikat, amelyiktől nem vagyunk képesek szabadulni, és amelyik szinte már megőrjít. Talán egyszer, egy átlagos nap legátlagosabb pillanatában hirtelen megleljük ezt az érzést. Vagy talán soha, soha nem találkozunk ilyen érzéssel, mert egyáltalán nem is létezik.

Ez az élet. Cél nélkül, tét nélkül, lényeg nélkül, értelem nélkül. Egy egész ember-létnyi idő, hasztalanul. Mindannyian érezzük ezt, néha vagy sokszor, de talán egyfolytában. Egyesek a vallásban, a munkában, a családban keresik a boldogságot, de legtöbben csak várunk arra, hogy a boldogság találjon meg minket. Ez az egész teljesen reménytelen, kiszámíthatatlan és elszomorító. Ettől az ember csak még jobban magába zuhan, és annál kevésbé látja a kiutat. Nem vesszük észre, hogy a boldogság mulandó, pillanatnyi dolog. Csakis attól függ, hogy mit tudunk kezdeni a dolgokkal, mit vagyunk képesek kihozni valamiből, és ezáltal önmagunkból. Mindig ott van előttünk a lehetőség, sőt, egyszerre végtelen számú lehetőség közül választhatunk minden pillanatban, és csak rajtunk múlik, hogyan döntünk. Vagy kisül belőle valami jó, vagy nem. De akkor ott a következő pillanat, újabb lehetőségekkel. Nincs örök boldogság, úgyhogy ne is keressük. Üljünk a szoba sarkában némán.

dió                              

 

Frissítő gondolatok

 

Vannak olyan hétköznapok, amikor az embernek még élni sincs kedve. Pláne így, hogy még március elején is bokáig érő hóréteg van az utcákon, és még mindig a legnagyobb télikabátot kell hordani, mert hajnalban, mikor épp a nulladik órára kell sietni, nem mutat a hőmérő nullánál többet. Az persze külön boldogság, mikor az autók vagy a kamionok lefröcskölnek a koszos-vizes trutyival…

Ez a nap azonban nem végződött ilyen szomorúan. Bár a háromnegyed hatos kelés még mindig nem zökkenőmentes (soha nem is lesz az), és a kertből való kijutás sem volt egyszerű művelet (jégoldó és zárolajozó folyadék fröcskölése a kapura, lakatra, zárra, negyed órás szenvedés a lakat kinyitásával), mégis sikeresen elindultam a suli felé. Szerencsére beértem a németórára, ami (az óra) ismét kis idegeskedést hozott, de hát ez az élet rendje.

A nap további része viszont boldog volt. Nem írtunk dogát, nem feleltünk, sőt, megvolt életem első folyosói spanyolórája is. Többen meg is állapítottuk, hogy sokkal felszabadultabb érzés ott tanulni, mint az ijesztő és mindig hideg spanyolteremben. Így hát egy rendhagyó óra után még jobban folytatódott a napom.

Elmaradt pár órám, ezt kihasználva bementem egy barátnőmmel az Örsön található lakberendezési áruházba. Ajándékot kerestem, és szerencsére találtam is, de most nem ez a lényeg. Először kicsit furcsának, sőt félelmetesnek tűnt az ötlet, hogy plüss denevéreket és patkányokat árulnak kisgyerekek számára alvótársnak (biztos én vagyok már öreg, de az én gyerekkoromban még az oroszlán vagy a maci volt az etalon). De már csak az abszurd ötlet miatt is jól megnéztem a plüss patkányt, és persze követett engem a barátnőm is. Fél óra patkánysimogatás után aztán úgy döntött, meglepi magát egy ilyen figurával. Úgy látszik, mégis tudják a cégek, mi kell az embereknek. Vagy van valami különleges vonzerő a patkányokban? Na jó, bevallom, nekem is tetszett…

Szóval az „állatkertes” kaland után nekivágtunk a nagyvilágnak. Az Örs másik oldalán megint megakadtunk. Virágot árultak. Ismét vásárlásra kényszerültünk. Ja, nem mondtam még? Ez a lány mániákus virággyűjtő, természetszerető. Krókusz… Ki hallott már ilyen növényről? Na mindegy, folytattuk utunkat pár állattal és egy növénnyel. A metrón üldögélve nevet kerestünk neki. Végül Írisznek neveztem el, így én lettem a keresztanyja. Jó helye lesz majd Ikarus és Danubius mellett, akik szintén a velem tartó lány növényei.

Most, hogy már mindenki totál idiótának néz mindkettőnket, rátérhetek cikkem lényegére. Egy-két apróság, például egy növény, vagy egy plüssállat puhasága örömet tud hozni az életbe. Nem kell azt hinni, hogy csak a nagy dolgok lehetnek jók, sőt, ezek az apróságok tudnak csak igazán színt vinni az életbe. Ettől nem lesz unalmas és egyhangú. Mert a hétköznapok megszokásából ki kell törni néha, amire a legjobb módszer a NEVETÉS. Észre kell venni az élet apró örömeit, mert csak így lehet boldog életet élni.

Higgyétek el, nem a nagy dolgokra kell várni. Nekünk kell az életünket olyanná tenni, amilyennek akarjuk. És mindenki ugyanazt akarja: a boldogságot. Az ilyen bolondozások, mint a virágelnevezés vagy bármi más idióta dolog, ami megnevettet, kell az életbe, mert az ilyen friss gondolatok adnak erőt ahhoz, hogy tovább folytassuk. Hogy sose fáradjunk el…

Szacsy

 

 

 

Csak egy álom

 

Ráestem valami nagyon keményre. Elájultam. Bársonyos ujjak érintésére ébredtem órákkal később. Még félálomban voltam, de éreztem, hogy valaki rám simul és az arcomat cirógatja. Tomi nevét akartam suttogni, talán meg is tettem. Az emlék azonban, hogy halott, kitörölte az álmot a szememből.

Hirtelen ültem fel, amitől „támadóm” az ágy végében landolt. Nyögve próbált ülő helyzetbe keveredni, de nehezen ment neki. Amikor végül sikerült, teljes életnagyságban csodálhattam meg a legfurcsább lényt, akit valaha láttam. Igazából nem is volt annyira különös, csak emberhez képest. Talán… nem is volt az. A szeme mélybarna volt, a haja, vagy inkább szőre világos, már-már szőkés hatású. Reszketett.

- Ki vagy te? -  kérdeztem a furcsa lénytől.

- A te védőangyalod - válaszolta ő.

- Na ne nevettess! - röhögtem a képébe. - Senkinek sincsen védőangyala. Nem hiszek az ilyesmikben.

- Pedig hinned kéne! - mondta, és még mindig egész testében remegett.

- Na és… mit keresel te itt?

- Pont téged, te buta. És hogy miért? Mert veszély leselkedik rád – és megjelent egy igen gúnyos mosoly az arcán.

- Nem hiszek neked! Te csak egy… nem tudom, mi vagy, de nem is érdekel! Menj el! – kiáltottam kicsit zavartan. Már magam sem tudtam, mit higgyek.

- Nekem mindegy. De meg fogod bánni, ezt tudnod kell. És ne mondd, hogy nem szóltam – ezzel egy csettintésre köddé vált.

Mi vagy ki volt ez? És mit akarhatott tőlem? A gonosz megtestesítője vagy valóban jó szándékú lény? Sosem fogom megtudni. A beszélgetés után rögtön felébredtem, és azóta nem láttam őt. Azt hiszem, jót akart, én pedig elüldöztem. Létezik, hogy mindenkinek van egy védőangyala, aki éjjel-nappal figyeli őt, és ha valami rossz leselkedik rá, megvédi? De akkor nem lenne az a sok baleset, és tragédia. Soha senki nem halna meg, csak mikor már tényleg lejárt az ő ideje…

Mikor esténként lefekszem, mindig erre az álomra gondolok, és arra, hogy talán megint találkozom vele, talán jóvá tehetek mindent, talán…

murys

 

Barátságok

 

Minden embernek vannak barátai. Legalábbis ezt hisszük. Ez a szó, hogy barátság, ugyanolyan közhellyé vált, mint a világbéke?

A barátság kifejezéssel körülbelül 3 évesen találkozik először a kisgyerek. Ekkor még nem jelent számára annál többet, mint hogy aki játszik vele, az a barátja, akivel pedig verekszik, az nem. Később az emberek egyre többet értenek a barátság szó alatt. Kamaszkorban van a legnagyobb fontossága a barátoknak, mert ahogy észreveszem, a felnőtteknél a barát már nem jelent többet annál, hogy valakivel kéthavonta összeülnek egy kávé mellett pletykálkodni. Ilyenkor már a családnak szánják az emberek figyelmüket, s a barátságok mellékessé válnak.

De felmerült bennem a kérdés: Mikor őszintébb a kapcsolat? Gyerekként, amikor minden haragunkat, örömünket megosztjuk barátunkkal, és ki merjük fejezni, ha bajunk van vele, vagy felnőttként, felszínesen „átbeszélve” az elmúlt idők eseményeit, mélyen hallgatva a véleménykülönbségekről?

Persze a barátunkhoz fűződő viszonyunk is folyamatosan változik. A kezdeteket nézve két típus van: az egyik, amikor két ember megismeri egymást, rájönnek, hogy mennyire egyetértenek minden fontos kérdésben, és egyik pillanatról a másikra a legjobb barátok lesznek. A másik egy hosszabb folyamat. Lehet, hogy már több éve ismerünk valakit, és haveri szinten vagyunk vele. A haver nekem olyan ember, akivel el tudok beszélgetni elég hosszú ideig, és bár a fontos kérdésekben nem feltétlenül értünk egyet, jól kijövünk egymással. Abban nem hiszek, hogy két, egymásnak teljesen közömbös ember valaha is baráti viszonyban lesz.

Szóval van egy haverunk, akivel a véletlennek köszönhetően egyre többet beszélgetünk, vagy történik egy olyan esemény, ami következtében rájövünk, hogy a haver már több, mint haver. Ráébredünk arra, mennyi hasonlóság van kettőnk közt, vagy arra, mennyire jól érezzük magunkat a másikkal. Szép lassan kialakul egy barátság.

Ha már kialakult egy barátság, számos olyan ok van, ami miatt könnyen szét is bomolhat. A legrosszabb az, mikor egy nap felkelünk, és rá kell jönnünk: megromlott a barátság. Ez az, ami ellen nem is nagyon lehet tenni. Az idő sok mindent elront, ez ellen a legnehezebb védekezni.

Mégis meg kell próbálni, hiszen az egyik legfontosabb személy az életben a barát, akire bármikor lehet számítani, és aki ránk számíthat. Ha pedig már annyit sem teszünk meg érte, hogy próbálunk tenni valamit az elhidegülés ellen, nem vagyunk igaz barátok.

Szacsy

 

Novella

 

43 éves rémálom…

(… felébredhetek?)

(folytatás)

 

   Egész délelőtt a stégről ugráltunk és úszkáltunk a vízben. Az idő is nekünk kedvezett, ragyogóan sütött a nap. Már dél is elmúlt, amikor ránk tört az éhség. Felöltöztünk és előpakoltuk a táskából a szendvicseket. Megettük több mint a felét, majd leöblítettük őket egy kis sörrel. A lányoknak nem annyira ízlett az itóka, ezért megegyeztünk, hogy elmegyünk és keresünk nekik valami mást.

   A parkoló felé indultunk el, majd azt elhagyva pár percen belül találtunk egy bódét. Egy idős férfi állt mögötte.

   - Szervusztok! Mit kértek? – kérdezte, amikor megpillantott minket.

   - Jó napot! Két limonádét és négy rágót kérek – adta le a rendelést Maili.

   Az öreg elővette az italokat és a rágókat a pult alól, majd maga elé tette őket.

   - Két markka 85 penni – motyogta.

   - A többi a magáé – Anja a férfi kezébe nyomott 3 markkat. Az eladó fejet hajtott.

   Maili elvette a pultról és odaadta az egyik limonádét barátnőjének, majd szétosztotta a rágókat.

   - Köszi! – mondtuk kórusban.

   Alig tettünk meg pár lépést visszafelé, amikor Seppu megtorpant, ránk nézett majd megszólalt:

   - Még sok időnk van. Menjünk inkább arra – mutatott maga mögé – Kerüljük meg tavat.

   - Nem rossz gondolat. Gyere! – Anja megfogta a kezemet és elindultunk.

   Az idő nagyon gyorsan eltelt.. A parton sétálva, Anjával beszélgetve észre sem vettem, hogy már sötétben gyalogoltunk. Alig találkoztunk emberekkel, leszámítva egy kocogót meg egy halászt a fiával.

   - Hé, Seppu! – kiáltottam neki. Nem messze előttünk haladtak. – Mennyi az idő? Nem kéne már ott lennünk?

   - Nyugi, negyed óra múlva már a sátraknál leszünk.

   Igaza is lett. Pár perc múlva már láttuk őket.

   - Hát ez felejthetetlen nap volt – mondta boldogan Anja, mikor megérkeztünk.

   - Egyetértek – helyeselt a barátnője.

   - Örülök neki, de most gyertek, együk meg a maradék szendvicseket, mert farkaséhes vagyok – intett Seppu, hogy üljünk le a sátor elé. Elővett a táskából két szendvicset, a többit pedig felénk nyújtotta. Csendben ettünk, a tavat bámultuk. Gyönyörű volt. A Hold tükröződött a vízen. Egy óra múlva mindannyian bebújtunk a sátorba, mondván: legyünk frissek holnapra. Ha akkor sejtettem volna, hogy milyen borzalom fog történni az est folyamán, akkor talán még meg tudtam volna akadályozni a dolgok végkimenetelét. De álmomban sem gondoltam volna, hogy pár óra múlva mire fogok felriadni.

 

   - Naaa! Mi van, mi történt? – rázogatott Anja. A sátor összeomlott. Ez azt jelentette, hogy vagy elszakadtak a kötelek, vagy pedig a karók húzódtak ki a földből. Mind a kettőt elképzelhetetlennek tartottam. A kötél nem volt vékony, a szél nem fújt és a talaj is kemény volt.

   - Nem tudom, megyek, megné… - a mondatot már nem tudtam befejezni, ugyanis valaki ráugrott a sátorra. Seppu és Maili is felriadtak.

   - Mi a… ááá… - ordította Seppu.

   Nemsokára megtudtam, miért. Az a valaki a sátor külső feléről mindannyiónkat szurkálni kezdett. Az első szúrás a bal karomat érte. Égető fájdalmat éreztem, a penge a csontomig hatolt. Alig volt időm felfogni, hogy ömlik belőlem – és a többiekből – a vér, máris újabb szúrás ért. Most az oldalamat találta el. A lányok hisztérikusan sikoltoztak. Éreztem, hogy teljes erejükből rúgkapálnak, de mindezt hiába, a szúrások folyamatosan érték őket is. Hiába hadonásztam, erőfeszítéseim sikertelenek voltak.

   Hirtelen melegséget éreztem az arcomon. A meleg vér végigfolyt rajta egészen a fülemig. Befolyt a számba, éreztem rezes ízét. Anja kiáltásai abbamaradtak, nem éreztem  már az oldalamon a mozdulatait.

   - Neeeeem! – kiáltottam. Próbáltam megütni a gyilkost, hasztalanul.

  

A kijárat! Hol a kijárat? Ki kell jutnom. De hogyan, ha a cipzáras bejárat a lábamnál van? Lehetetlen elérni. Kétségbeesésem közepette újabb ütéssel próbálkoztam jobb kezemmel, arrafelé, amerre az őrült arcát véltem. Az öklöm átszaladt egy véres nyíláson, amit biztosan a gyilkos kése szakított fel a sátor vásznán. Éreztem az éjszakai levegő hűvösét a kezemen. Amilyen gyorsan csak tudtam, felmértem a helyzetet és cselekedtem. Sebesült kezemet nagy erőfeszítés árán sikerült felemelnem és átdugtam a nyíláson. Elszakítottam a vásznat. Minden erőmet beleadva sikerült kirugaszkodnom a sátorból. Négykézláb érkeztem a kemény földre, kezeim összecsuklottak. Hátrapillantottam.

   - Istenem, segíts! – suttogtam rekedten.

   Egy feketeruhás alak térdelt a sátor tetején és folyamatosan, szédítő sebességgel és dühvel szurkálta a barátaimat. Most felém fordította az arcát. Bár sötét volt, csak a Hold ragyogott halványan, a szemeit azonnal észrevettem. Vörösen izzottak a sötétségben, akár két parázs, és egyenesen az én szemembe bámultak. A kiáltozások elcsendesedtek. A sátor, vagyis a maradványa, mozdulatlanul, friss vérrel átitatva hevert a feketeruhás gyilkos alatt.

   Nagy nehezen kiszabadítottam magamat bénító tekintetéből, mely óráknak tűnő másodpercekre megfagyasztotta bennem a vért — már ami még maradt.

   Megpróbáltam felállni. Elsőre nem sikerült, megbotlottam, de a második próbálkozásra felegyenesedtem. Megindultam, rohantam, ahogy csak bírtam. Szinte már éreztem a barátaim vérében átmelegített acélt a hátamban, a lapockáim között. De nem mertem újra hátrapillantani, hogy megtudjam, van-e egyáltalán, és ha igen, akkor mennyi az előnyöm. Soha többet nem akarom látni azokat a szemeket. Soha!

   Mielőtt még csak felcsillanhatott volna előttem akár egy halvány kis remény is, suhanást hallottam a hátam mögül. Hátranéztem, és abban a pillanatban: reccs… az állkapcsom hatalmas roppanása volt az utolsó dolog, amire emlékszem.

   Minden elsötétült előttem és a földre zuhantam.

 

   - Igen, igen. Innen már ismerem a történetet. – Nils ügyvédje, Dr. Frank Spruce felemelkedett a bőr karosszékéből, megkerülte az íróasztalát és megállt az ablak mellett lévő szekrénye előtt. Nils követte tekintetével.

   Frank felülről a második fiókot kinyitotta és matatni kezdett benne. Alacsony férfi volt. Barna haja kissé megritkult. Negyvenes évei végét taposta már, amit észre lehetett venni bajuszának ősz szálain, sötét szemei mellett a ráncok is erről tanúskodtak. Nem volt valami jó a munkájában. Legtöbb perét elveszítette, hiába próbálkozott. Ezt persze sohasem említette új ügyfelei előtt. Miért is tette volna?

   - Másnap reggel egy férfi járt arra gyerekeivel. – folytatta Dr. Spruce. Egy másodpercre hátrapillantott Nilsre, mintha meg akarna bizonyosodni róla, hogy még mindig ott ül a helyén, majd folytatta a keresgélést. – Amikor megpillantotta a véres sátrat és önt, ahogyan mozdulatlanul fekszik alig pár méterre onnét, kihívta a rendőrséget. Magát kórházba szállították, életveszélyes állapotban, több vágással és törött állkapoccsal. Három napig feküdt eszméletlenül. A rendőrök már nagyon várták az ébredését, ugyanis semmiféle bizonyítékot nem találtak sem a helyszínen, sem sehol. De ébredése után hamarosan magát gyanúsították, mivel valami világító szemű, feketeruhás emberről beszélt egyfolytában. – Nils megborzongott. 43 év alatt sem tudta elfelejteni, hogy mit látott akkor, amikor visszanézett arra az alakra. Rémálmaiban újra és újra átélte azokat a másodperceket. – A nyomozók azt hitték, maga bekattant és megölte barátait. Persze bizonyítékok híján a vádakat hamar ejtették. Na végre! – és kiemelt egy aktát, amire rá volt írva: Nils Wilhelm Gustaffson 1960, lezáratlan ügy. Frank visszaült a székébe, az asztalra helyezte az iratokat és lapozgatni kezdte. Megtalálta, amit keresett, ekkor felnézett, egyenesen Nils szemébe.

   - Új fejlemények miatt az ügyet újra bíróság elé viszik. Gondolom, már beszéltek róla magának.

   - Hát, valamit magyaráztak nekem a vérrel meg a sátorral kapcsolatban - válaszolta rekedten –, de a felét sem értettem. Fogalmam sincs, mi közöm van megint ehhez, nem tudok mást mondani, csak azt, amit magának az imént elmeséltem, de ezt a történetet már hallották elégszer.

   - Igen, értem amit mond, de sajnos a DNS-vizsgálatok nem támasztják alá az ön történetét – ujjával az asztalon heverő papírra bökött. Nils arca elfehéredett a kétségbeeséstől és a dühtől. – A tett helyszínén csak önök négyen tartózkodtak azon az éjszakán. Nem találtunk semmilyen arra utaló jelet, hogy bárki más is járt volna arra.

   - Ez lehetetlen. A saját szememmel láttam a gyilkost. Hát maguk komolyan azt gondolják, hogy képes lettem volna megölni a barátnőmet, a legjobb barátomat és az ő barátnőjét? – ordította Nils. Váratlanul felpattant a székéből, kezei ökölbe szorultak. Észre sem vette a hátába nyilalló fájdalmat. 61 éves volt, hátfájása gyakran kínozta. – És miután végeztem velük, összeszurkáltam magamat és kitörtem az állkapcsomat?

   - Mr. Gustaffson! Kérem, üljön vissza, ezzel nem old meg semmit. – Dr. Spruce felemelte mindkét kezét és lassan ő is kezdett felállni.

   - Miért nem tudnak leszállni rólam? – kiabálta Nils öklét rázva.

   - Mr. Gustaffson, én csak segíteni szeretnék önnek – próbálkozott az ügyvéd.

   - Miért pont engem szemeltek ki maguknak? – figyelemre sem méltatta Frank szavait – Azt már elfelejtették, hogy a férfi, akitől a limonádét vettük, másnap azt kiáltozta a kocsmában: „Én tettem!, Én tettem!”, majd belefojtotta magát a Bodomba?

   - Az a férfi részeg volt, és már 71 éves.

   - Persze, persze. Nem találták meg a gyilkost, és ezért engem csuknak börtönbe, hogy a város lakói megtapsolhassák magukat, és hogy ezentúl nyugodtabban aludhassanak – Nils szavai elhalkultak.

   - Én nem gyanúsítom semmivel. Segíteni próbálok. – Frank a vállára tette a kezét – Kérem, üljön le és beszéljük meg a dolgot

   Nils szótlanul engedelmeskedett. Frank mosolyogva visszaült a székébe és a kezébe vette az aktát.

   - A tárgyalást 2004. április 2-ára tűzték ki. Addig még van több, mint egy hónapunk – felsóhajtott, majd folytatta monológját.

   De Nils ezeket már csak távoli zajként fogta fel. Később semmire sem emlékezett abból, hogy dühkitörése után mi történt, csak arra, hogy otthon van, és az ágyán ül. Már éjszaka volt, de Nils nem kapcsolt villanyt, a sötétségbe bámult.

   Miért kellett ennek megtörténnie, miért?

   Hirtelen maga előtt látta azokat a vörös szemeket, érezte, hogy Anja vére végigfolyik az arcán, érezte a vér ízét. Hallotta szerelme utolsó fájdalmas sikolyát és saját állkapcsa reccsenését.

  - Neee! – kiáltotta a sötétségbe, majd keserves zokogásba tört ki.

   Hát sohasem lesz vége ennek a rémálomnak?

   Az igazságra alapozott reménye – akár egy aprócska gyertya lángja, mikor egy árny elhalad előtte – kihunyt.

   Felébredhetek?

   Soha! – suttogta egy hang az ágy alól.

 

VÉGE

 

Megjegyzés: A történetnek van egy másik befejezése is, ami sok mindent megmagyarázna, de nem akartam annyira elkalandozni a valóságtól, ezért jutottam arra a elhatározásra, hogy ezt a verziót hagyom meg. Ugyanis a novella megtörtént eseményen alapszik.

   1960. június 4-én valóban megtörtént ez a gyilkosság a Bodom tónál. 7. 30-kor látták őket utoljára. (egy halász és a fia) A három fiatalt (Maili Irmeli Björklund, Anja Tuulikki Meki, Seppu Antero Boisman) brutálisan megkéselte egy ismeretlen tettes. Nils Wilhelm Gustaffsont eszméletlenül találta meg hajnalban egy férfi, aki a gyerekeivel ment le a tóhoz fürdeni. Tízszer szúrták meg és eltörött az állkapcsa. Napokig feküdt a kórházban eszméletlenül és miután felébredt, valóban egy vörös szemű támadóról beszélt. A rendőrség őt gyanúsította, de nem tudták bizonyítani. Sokan telefonáltak a kapitányságra, hogy látták,  vagy tudják, ki a gyilkos. Ezen állítások legtöbbje csak mellébeszélés volt, de érdemes megemlíteni két esetet. Az egyiket már tudják. Az előző oldalakon említettem a limonádéárusító férfit. A másik eset abban a kórházban történt, ahol Nilset kezelték. Egy zavarodott férfi, akinek vérfoltos volt az inge, próbált meg mindenáron Nils közelébe kerülni. Egy orvos, akinek gyanússá vált a férfi a viselkedése, megszerezte az ingét és megvizsgálta a rajta levő vérfoltot. Nem a saját vére volt. Az orvos azonnal értesítette a rendőrséget, de a sok téves riasztás miatt nem törődtek vele. Ez az orvos könyvet is írt az esettel kapcsolatban. Az ügy megoldatlan maradt.

   A Bodom-tavi gyilkosság aktáit 2003-ban újra megnyitották, mivel a rendőrség újabb bizonyítékot talált. Azt, hogy pontosan mit, nem tudni, de mindenesetre tény, hogy újból a 61 éves Nils W. Gustaffson lett az első számú gyanúsított. A 2004. április 2-án tartott bírósági tárgyaláson ugyan nem ítélték el, de a várost bizonytalan ideig nem hagyhatja el. Az ügy a mai napig sem fejeződött be.

 

Budapest 2004-11-09

Tyrion

 

ESSZÉ

 

A három kiinduló szöveg:

 

1. Esterházy Péter

Harmonia caelestis

(részlet)

 

Édesapámat csupa jóra nevelte az édesanyja. Arra tanította, hogy az emberek végül is jók és Mennyei Atyánk vigyáz reánk. A világra bizalommal kell tekinteni, és aki megdob kővel, dobd vissza kenyérrel. Mindebből mi következik? Az, és ez állt a nagymamám nevelésének centrumában, hogy a csúnya szavaknak nincsen értelmük, üresek, hiányzik hozzájuk a létező csúnyaság, hiányzik hozzájuk a világ úgymond megfelelő része. És amikor édesapám falubeli játszótársaitól mégiscsak tanult „olyan” szavakat, akkor a nagymama szomorú dühvel beterelte édesapámat a fürdőszobába, és szappanos vízzel kimosta a száját. Apám napokig nem tudott enni, ha ennivalót vett magához, az azonnal kijött belőle. Azután, apám még nem volt ötéves se, meghalt a nagymama, rettenetes szenvedések közt, a belei elkezdtek csavarodni és rohadni, mintha a belsejében valami éktelenül büdös állat élt volna —akár egy horrorfilmben —, és ő egyre inkább azonossá vált volna evvel az állattal. A szag miatt a házat is el kellett hagyniuk. A nagypapám szégyellte, hogy meghalt a nagymama, ezért elköltöztek egy másik országba. Édesapám pedig ott állt megfürödve a felemás szókészletével. Senkiről nem bírt rosszat mondani, mert nem voltak hozzá szavai, és mert nem voltak szavai, rosszat gondolni se tudott róluk. Ezért védtelen maradt, minduntalan becsapták és összeröhögtek a háta mögött. Ha például azt mondta — ez egyébként március 13-án történt, amikor két gyönyörű napos nap után kellemetlenül szúrósan esni kezdett, mintha ősz volna vagy Argentínában volnánk —, hogy elillant a tavasz (amit édesapám értékmentes kijelentésnek szánt, értelemszerűen, bár a szokásoknak nem egészen megfelelően), akkor röhögve hátba vágták, úgy biza!, az elillant, ám itt vagy nekünk te! Boldog együgyűséggel nézett apám rájuk, mintha az édesanyját hallotta volna. Aki viszont, akár — állítólag — a tavasz, el volt illanva. Úgy biza, az elillant, ám itt vagy nekünk te. Édesapám egyszer csak nem értette, most akkor ki is ez a te. Belenézett a röhögésbe, ott se talált senkit.

 

 

2. Konrád György:

Agenda, 1.

Kerti mulatság

(részlet)

Itt, amint hallom, illik boldogtalannak lenni és mindent enyhén utálni. Ez derül ki a könyvekből és a filmekből is. Ti itt a léthez való tragikus viszonyt tartjátok emberinek. A csapdát. Az egérfogót, amelyből nincs kiút. Jobb esetben a válságot, amelyre nincsen orvosság. Az én tanítványaim Amerikában Joseph K. helyében meglógtak volna a képtelen letartóztatás hatálya alól, nem értik, miért marad a helyén reménytelenül bizonygatni az igazát egy fantombíróság előtt, ők persze gyorsan elpucoltak volna Amerikába. Nem megy? - kérdi az amerikai, akkor valami hiba csúszott az elképzelésbe, akkor a dolgot másképp kell megközelíteni. Nem megy? - kérdi a jó közép-európai. Úgy látszik, ez a sorsunk. Vigadjunk, barátaim, a keservét, nem megy. Az istennek sem megy, se jobbról, se balról, se középről, így se meg úgy se, a rosseb álljon bele! Ahol az amerikaiak azt mondják: hiba, ti azt mondjátok: végzet, vagy azt, hogy struktúra.

 

3. Vas István

Párbeszéd két ismeretlen között

 

És megint a rózsák.

                        És megint a nyár.

                                                Még észreveszed?

 

Egyre sűrűbben.

                        Fut az év.

                                    És egyre rövidebb.

 

Lassan kifogysz az időből.

                                    Kifogyok.

                                                No és mi lesz?

 

Mi lenne? Az, amire azt mondják, természetes.

 

Szóval, eltűröd?

                        Nem. Csak kibírom azt, ami tűrhetetlen.

 

És mivel készülsz rá?

                                    Semmivel.

                                                Most is mi van a kezedben?

 

Hát az, ami szokott. A cigaretta, a pohár, a toll.

 

Persze, a szánalmas kacat, amihez ragaszkodol,

A személyes holmi, az emlék, az arcok, a tulajdonod.

Meddig akarod tartani? Jobb lesz, ha eldobod,

És üres kézzel elindulsz és elmégy az utakon túlra,

A domb tetejére.

                        Minek?

                                    Addigra ősz lesz újra,

És a domb tetején, ahol egy fa, egy bokor sem akad,

Hideg eső veri az árvalányhajat.

És a csupasz domb tetején az eső téged is csupaszra ver,

És kimossa belőled azt, amit fontosnak hiszel,

És kihullanak belőled az arcok és adatok,

És a lényegig csupaszon átléphetsz, tudod, hová.

                                                                        Nem akarok

Átlépni sehová, ha nem úgy, aki vagyok.

És nem megyek fel a csupasz dombra.

                                                            Ne légy konok.

 

De konok vagyok és még mindig gyűjtöm azt, ami megtelít,

És konokul nem akarok lecsupaszodni a lényegig.

Tudom, hogy kifogyok az időből. De nem akarok kifogyni

Abból, ami a hideg esőben is tán fel tud majd lobogni.

 

És mit gondolsz? Azzal a lobogással megnyered

Azt, ami vár? Vagy annak is tán feltételeket

Szabnál?

            Nem. Csak a feltételeit nem fogadhatom el,

És aminek nem én kellek, az énnekem se kell.

Mert lettem, ami lettem, és magamat meg nem adom.

 

Elveszi úgyis.

                        Vegye, el, ha van ilyen hatalom.

 

Kifogysz az időből. Készülj, mert készül rád az, ami vár.

És mi lesz addig?

                        Megint a rózsák és megint a nyár.

 

 

És maga az esszé:

 

BELENÉZNI A RÖHÖGÉSBE

 

Az ember eredendően kutakodó, fürkésző lény. Azonkívül optimista is, kivéve, ha magyar, mert itt nem helyes dolog derűvel nézni a holnapot, abból úgyis csak pofáraesés lesz, és a magyar, ha valamit, hát pofára esni, azt igazán nem szeret. „Itt illik boldogtalannak lenni, és mindent enyhén utálni” – írja Konrád György. Ó igen! Házi feladat: tessék mindenkinek magába nézni, és addig keresni, míg meg nem találja magában a közép-európai szabvány-boldogtalanságot és a kötelező utálat érzetét! Hogy nem is volt nehéz? Őszintén megrendít a dolog. Pedig benne vagyok, én is benne…

Oké, benne vagyunk, ez idáig rendben. És most mi a teendő ilyenkor? „Nem megy? – kérdi a közép-európai. Úgy látszik, ez a sorsunk.” Mi híresen jó belenyugodók vagyunk. Így szebb: nem kell a fölösleges küzdelem, jobb, ha élvezzük egy kicsit a problémát.

Perverzen állunk hozzá a dolgainkhoz. Halogatjuk, egyik napról a másikra. Majd, amikor már nem bírjuk ki, mert azért nem lehet sokáig maradandó agykárosodás nélkül élvezni egy problémát, elvégre ott a határidő, aztán a póthatáridő, majd a póthatáridő utáni haladék, és így tovább, da capo al fine.

Szóval, amikor már elegünk van ebből a kalandból, akkor fogunk valakit, és panaszkodunk. Legyen az pszichológus, barát,  barátnő, valaki a metrón, mindegy. A lényeg az, hogy egy pillanatra elfeledkezzünk magunkról. Inkább nevessünk, mulassunk, dáridózzunk sztárvendégeinkkel, hátha a probléma holnapra odébb áll, vagy elisszuk az agyunkat addigra. Mennyivel egyszerűbb, nem? Csak benyomjuk a tévét, aztán nemsokára  alszunk. A Macskafogó című rajzfilm jut eszembe:

„– Egy gödör mélyén vagyunk, szivi. Se előre, se hátra. –

– Ebben az esetben nyomja meg a piros gombot, és nyugodjanak békében!”

És akkor mi van a kispolgári optimizmussal, pozitivizmussal? Ezen mi, közép-európaiak már túlnőttünk? Levágtuk volna ezt a haszontalan kacsot a depresszió szőlőindájáról, hogy részegítőbb bort ihassunk? Akkor miért nézzük mégis tízmilliós Üvegtigrisünkből irigykedve, álmodozva, hogy van egy ország a nagy kék vízen túl, ahol iszonyatosan prosperál a gazdaság, ahol az emberek könnyedén, tehetségesen hazudnak boldogságot, ahol mintha minden egy kicsit kevésbé lenne káoszban?

Azért az egy főre eső legtöbb Nobel-díjas tízmilliós országában mindenre van megoldás: mindenki azt suttogja, hogy azok ott hülyék így, meg hülyék amúgy is. Meg hogy persze, boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa. És végül is nekünk van igazunk! Ki másnak volna?

A népek fényes csalatásba merülve imádják maguk közül való, de már érinthetetlenné vált csillagjaikat, mesterséges anyagokkal őriztetik testüket, egy kis ráncfelvarrás ide, egy kis szilikon oda. Hej, de jól is nézünk ki! Mutassuk meg ország-világnak élő egyenesben, napi huszonnégy órában! Az elköltött pénzből és a maradék zsírból meg lehet titokban bombát gyártatni és felszigszalagozni Ahmedre. Mi meg nézzük ezt is élő egyenesben, napi huszonnégy órában. Aztán várjuk, hogy majd jön Bruszt Villisz, és mindent megold. De Bruszt Villisz nem jön, helyette jön a következő színes hír. Megint egy illúzióval kevesebb.

De persze mi nem dőltünk be. Mi eleve nem bíztunk senkiben. De azért csak nézzük a tévét. Ez van, ezt kell utálni. Az élet, mint az utálat tárgya. Mert szeretni veszélyes. Akkor még van vesztenivalónk. Hál’ istennek – persze szigorúan kis „i”-vel –, hinni nem hiszünk. Már csak hitegetjük magunkat.

Közép-Európa ideálisan áll a világhoz, már-már taoista módon: Minek a hit? Minek a küzdelem? Csak végzet van. Mi ezt tartjuk emberinek. A léthez való tragikus viszonyt. Vagy a nihilt. Nincs semmi, csak az Út van. És ha történetesen egy téglafalba vezet? Ha nem megy, hát nem megy. Remény? Elnézést, de mi olyat nem veszünk. Pálinkája viszont, az van?

Na jó, a pálinka erős és különben is büdös, meg öl, butít, satöbbi. Én, csakúgy, mint örök Édesapám, akinek szappannal kimosták a száját, én sem tudok senkire igazán rosszat mondani. Mert attól nem lesz jobb, nem fáj kevésbé. Hiányzik valami, édes szentem? A legjobb, amit mondani tudok, hogy nem vagy egyedül, de már ez sem vigasztal minket. Sokan vagyunk, de mindenkiből elegem.

Mellesleg kutya nehéz szívderítőt hazudni, ha ösmerem a gazságot. És akkor jöhetnek a fesztiválok, bulik, partik százszámra, mindenki lőhet és lőheti magát, ez ellen semmit sem tehetünk. Oké, végül is miért ne? Ünnepeljük, ahogy elillant a tavasz, csak ezt már nem lehet büntetlenül megtenni. Elegen vagyunk ahhoz, hogy valaki mindig röhögjön rajtunk a hátunk mögött. A hátamat a falnak vethetem, mindent megvehetek, hazudhatok mosolyt és fiatalságot rogyásig. Félmegoldás. Vagy az sem.

Az ember eredendően kutató, fürkésző lény. Optimista is. Minden kisgyerekben olyan szép, hogy annyit kérdez, hogy annyi minden új neki, hogy érdeklődik. És remélem, mindenki lesz olyan jó szülő, hogy napestig válaszolgasson. Egy szülőnek ez a dolga. De sajnos dolga az is, hogy biztosítsa gyermeke számára a túlélést. Ezért bedobja a mély vízbe. A gyerek tanul.

Elsősorban fegyelmet. De az nem megy. Emberek közt élni? Minimum problémás, ha már ennyien vagyunk. Aztán tanulni. Ezt mindenki döntse el maga. Egy ideig játszani, aztán verekedni, aztán csókolni. Egyik sem megy már igazán. Aztán egyszer csak az istenverte kölyök nem akar tanulni. Rájön valamire.

Hogy ez fölösleges. Hogy egy jövendőbeli papírért, egy jó állásért, havi bruttó százötvenért, egy reklámújságból kivágott álomcsaládért csinálja, ami vagy összejön, vagy nem. És érzi, hogy átejtették. Ő nem ezért, nem ilyen célokért szállt harcba, és nem akar küzdeni. Látja, mi van előtte, de nem akarja elfogadni. Aztán megnő, és elfogadja. És a végén mi derült ki, mit tanult meg a gyerek? Szavakat, és a hozzá tartozó csúnyaságot.

És mert a világ káeurópából tényleg csúnya (nem csak innen, de mi innen nézzük), hát mondogatjuk hozzá a szavakat. De ez kevés. A szavak elkopnak, a csúnyaság megmarad. A tavasz elillant, ám itt vagy nekünk te, és kacagunk, röhögünk magunkon. Úgy szakad fel a csúnyaság, a reménytelenség, a fájdalom. Apránként gyöngyözve, mint a könnycsepp.

Kevésbé fáj. Még mi vagyunk az erősebbek, még tudunk rajta nevetni. De ki is ez a mi? Ki maradt nekünk a világra? El kéne kezdeni magunkba nézni, megtalálni önmagunkat. Mert nem csak Édesapám, én sem értem, ki is ez a te. De azért röhögünk a megismerhetetlenen. És félünk belenézni a röhögésbe. Mi van, ha tényleg nincs ott senki, ha csak a Kandi Kandúr mosolya van az égen, és mi mind elvesztünk a Feledés erdejében?

Az ember eredendően kutató, fürkésző lény, és optimista is. Nincs baj. Megint nyár jön és felgyorsult kultúránk egyre sűrűbben pörgeti a létkereket. Lassan kifogyunk az időből. Bámuljuk a horizontot. Mi lesz most? Világvége? Jön az Apokalipszis Négy Lovasa? Megvívjuk az utolsó csatát Armageddon mezején?

Hát, azt mondják, írva vagyon. Ez természetes. Cél. És most végtelen várótermekben üldögélünk, hogy egyesével szólítsanak több, mint hatmilliárd nevet. Az utolsó előtti pillanat közönye. Nálam mi van? Mivel készülök én minderre: bal kezemnél egy pohár bor, jobbomon az Amerikai Istenek egy példánya, kezem alatt pattog a billentyűzet. Nem tudom igazán, mit írok.

Nem engedem, hogy kicsöpögjön a drága nedű. Nem engedem, hogy szemem előtt összefolyjanak a betűk. Nem megyek föl csupaszon a hegyre, belőlem ne mosson ki semmit. Majd piszkolom én a papírt, köpödöm rá a tintát, hátha tisztulok valamelyest. Az írás emléke engem megmelenget. Kívül-belül menekülő élőnek nem az asszony az utolsó menedéke, nem az ital, nem az önsajnálat. Hass, alkoss, gyarapíts! Legalább te magad felderülsz, ha kész vagy evvel a két oldallal, evvel a léttel. És ha befejeztem, letisztáztuk, megy az újságba, könyvbe, fiókba, mire várjak? Mire készüljek?

Van újabb üres papír. Megint rózsák és megint nyár.

Makai Péter

 

Irodalmas haikuk

FV: Négysoros vers, melyet Villon
halálítélete szélére írt

Francois voltam –
kicsit merész. Nyakamon
most e segg nehéz.

 

 

JP: Pannónia dicsérete

Kis hazánk trendi
hely lesz: hoztam kultúrát,
könyvet és villát.

 

WS: III. Richárd

„Lóvá teszek egy
országot!” — Örök mese
a hatalomról.

MI: Az ember tragédiája

– Hülyének érzem,
Lucifer, magam! – Sebaj,
te csak szaporodj!

 

PNL: Húsipar

Mellek és combok
lifegnek egy buszon. De
szép a húsipar!

roonihok

 

TOBORZÓ

 

A Nagy Terv 

"Az én Földem, az én jövőm, vigyázok rá!"

 

Mindössze tizenévesek, vagy legalábbis alig vannak túl a tinédzserkoron, és meg akarják váltani a világot. Ők a Nagy Terv csapata — céljuk nem kicsi, de a legjobb úton haladnak affelé, hogy elérjék azt. Takáts Mónika, a Nagy Terv alapítója mesélt nekem a mozgalom ötletének kialakulásáról. Ő a csapat vezetője, az ő kezében fut össze minden szál — és   mindemellett iskolába jár, tanul, bulizik — mint a legtöbb Nagy Terv-tag.

 

"A Nagy Terv gondolata kb. 2 éve született meg, egy iskolai pályázatra. Miután minden ismerősömnek meséltem az ötletemről, írtam egy toborzólevelet, amit szétküldtem a négy égtáj felé. Az első körben kb. 40 jelentkező akadt a szervezésre, akik közül persze rögtön kiesett az a pár ember, aki megijedt a komolyabb munkától. Ma kb. 20-30 emberrel dolgozom együtt, a csapat egyik fele a honlap szerkesztésével foglalkozik, míg a többiek feladata a cikkírás, szervezkedés."

 

A Nagy Terv célja egy olyan internetes oldal létrehozása, amely elsősorban a gyerekek, fiatalok környezetvédelemmel kapcsolatos kérdéseire ad választ, és segít megtenni a gyerekeknek az első lépéseket azon az úton, ami egy szebb, jobb, tisztább világhoz vezet.

A végső céljuk pedig az, hogy — miután minél több külföldi és hazai természetvédelmi társasággal felvették a kapcsolatot, létrehozzanak egy, a teljes világot behálózó szervezetet — felnőttek segítsége nélkül!

 

Fiatal művészek, figyelem!!!!

A mozgalom kiterjedésében segíthetsz most TE is — ugyanis a Nagy Terv logójának megtervezésére kiírt pályázaton minden 30. életévét be nem töltött, művészeti diplomával nem rendelkező ember indulhat. A kabalafigurának olyan emblémának, állatkának stb. kell lennie, ami a mozgalom jelképévé válhat — vagyis ami felkelti a fiatalok érdeklődését a környezetvédelem iránt.

Beküldés: A/4-es lapokon, az első oldalon alaphelyzetben ábrázolva, a többi lapon megmozgatva a figurát.

Határidő, cím: 2006. április 20.

Magyar Biológiai Társaság

1027. Fő utca 68.

A borítékra írjátok rá, hogy "Nagy Terv"!

További részleteket a www.nagyterv.atw.hu oldalon találtok!

Ditty           

 

 

És még egy novella:

 

Zserbó

 

Zserbó mindig is kövér kisfiú volt. Kamasznak meg, ha lehet, még annál inkább. Már kiskorától kezdve gyűlölt mindent, ami valaha is a „mozgás” címszó alá tartozott. A papája minden délelőtt elvitte kocsival az iskolába, aztán délután hazafuvarozta. Ő otthon bőségesen megebédelt, aztán beült a számítógépe elé. Ha bárki megkérdezte tőle, mit csinál, csak annyit válaszolt: tanul, mert számítógépes szakembernek készül, és az ilyen jó álláshoz bizony sokat kell gyakorolni. Mit ne mondjak, a pasziánszhoz már valóban kiválóan értett. Nem is csoda. Ha valaki ilyen kitartóan gyakorol valamit, annak mindig megvan az eredménye.

És meg is lett. Zserbónak nem kellett sokáig várnia…

 

Iskola. Délután három óra. Kint eső. Bent matematika óra. Zserbó a terem végében ül. A pad túl alacsony, és a pocakja is alig fér már el a szék és az asztal között, ráadásul pokolian éhes. Normális esetben Zserbó most szörnyen érezné magát, de ez ma másképp van. Végre érez magában némi késztetést, hogy csendben, fegyelmezetten kivárja az óra végét. Ezt természetesen ismét csak egy újabb videojáték váltja ki belőle, de mit számít. Kicsöngetnek. Zserbó kivánszorog az épületből. Az ajtó előtt észreveszi, hogy az apja csak a saroknál áll az autóval. No igen. Rémesek néha ezek a szülők. Nem képesek felfogni, hogy egy diáknak még jobb esetben is 6-8 kilós a táskája. Az még hagyján, hogy ezt az ember felveszi a hátára, de hogy még gyalogolnia is kelljen vele?!

Nehézkesen elballagott az autóig, útközben fellökve Mimit, aki éppen a földön guggolva próbálta fölszedni a szétgurult tollait. Lesújtó pillantást vetett az édesapjára, majd befészkelte magát a hátsó ülésre. Mikor hazaérkeztek, kivágódott a kocsiból, keresztülvágtatott a sáros udvaron, majd szinte azonnal el is tűnt a bejárati ajtó mögött.

Az apa mélyet sóhajtott, majd ő is elindult a ház irányába, hogy csöndesen bevackolja magát egy verseskötettel az emeleti szobába, ahol, mióta a felesége elhagyta őket, egyedül élt.

Mikor belépett, Zserbó már  a kényelmes nappaliban fetrengett egy fotelben, és a joystickot markolta. Az új játékot készült beindítani, amire már hetek óta vágyott.

Az apa újra felsóhajtott, majd az apró tetőtéri szobába indult, ügyelve rá, hogy elkerülje a szúrágta lépcsőfokokat. Zserbó még utánaszólt, hogy rendeljen neki egy pizzát, de csalódottan kellett tudomásul vennie, hogy az apja ebből már mit sem hallott. Sebaj… Legfeljebb majd maga rendeli meg az ebédet…Maga is elcsodálkozott egy röpke pillanatra ezen a gondolatán, de aztán további tűnődések helyett inkább újra a képernyő irányába fordult.

A játék érdekesen kezdődött. Nem olyan volt, mint a többi videojáték, sokkal inkább emlékeztetett egy rémfilmre. A bevezető képsorok egy kistermetű, kénsárga bőrű figurát mutattak. A figura gonoszul vigyorgott. Talán nem is ez a jó szó… Inkább somolygott. Ijesztő vigyora látni engedte apró, tűhegyes fogait. A kezében sárgaréz serleget szorongatott, benne valami undorító fekete folyadékkal. Majd egyszer csak megfordult, és a mögötte fekvő, megkötözött, összegörnyedt fiú szájába erőltette a folyadékot… ”Nem sikerült kiállnod a próbát. Sajnálom!” A fiú megmerevedett arcvonásai… Zserbó elszörnyedt. Rettentően örült, hogy biztosra vehette, ezek a képsorok csupán egy videojátékban léteznek. A figura felkacagott, majd a jelenet ezzel véget is ért.

Zserbó megnyugodott, mikor meglátta a jól megszokott menüt, benne a START felirattal. Kicsit habozott, majd elindította a programot. Az első, amit meglátott, egy küzdőtér volt. Saját figurájának csupán a kezeit látta, és az azokra húzott egy-egy bokszkesztyűt... Várta az ellenfelet. A küzdőtér túlsó oldalán feltűnt valaki. Egy lány. Egy lány??!! Mit keres ez itt?? De hiszen ő ezt a lányt ismeri… Az osztálytársa. Szepinek hívják. Szepinek, mert mindig mindenen megszeppen. Az órákon mindig az első padban ül, és mindig mindent jobban tud. Tudálékoskodó… A monitoron hirtelen megjelentek a választási lehetőségek. Zserbó gyorsan végigfutott rajtuk, majd rákattintott az egyikre: „Mit keresel te itt?”

Szepi közelebb lépett és megszólalt: „Én vagyok az ellenfél!”

Zserbónak elkerekedett a szeme, majd elvigyorodott, és kattintott az egérrel: „Kezdjük!”

Szepin is bokszkesztyű volt, de amilyen pöttöm volt a lány, a hatalmas kesztyűk szinte elrántották. Zserbó nevetett a csetlő-botló figurán, majd egy mozdulattal leterítette.

Nem értette, hogyan kerülhetett a lány a játékba, de nagyon élvezte a dolgot. Továbbjutott a következő szintre. Az ellenfelek sorra csak az osztálytársai, ismerősei közül kerültek ki. Zserbó nagyon élvezte a dolgot. Mindenkit megvert. Még  a nála sokkal nagyobbakat is, amire a valóságban vajmi kevés esélye lett volna. Már a sokadik szinten járt, mikor egyszer csak igen elcsodálkozott. A kezében, melyet eddig bokszkesztyű védett,  most egy termetes lőfegyvert tartott. A küzdőtér túloldalán az édesapja tűnt fel. Fegyvertelen volt. Bánatosan bámult Zserbóra, aki kis híján kiejtette kezéből a joystickot, de aztán figyelmeztette magát: ”Ez csak játék!”

Visszagondolt a játék bevezető jelenetére… ”Nem sikerült kiállnod a próbát”… Aztán eszébe jutott az a szegény fiú…

Nem. Ez semmiképpen nem történhet meg vele. Le kell győznie mindenkit!!! Mindenkit!

Felnézett, célzott, és lőtt. Meg se rezzent, amikor az apja a földre hullott. Most már viszont kezdett félve gondolni arra, vajon még hány embert kell megölnie ahhoz, hogy  elérhesse a célját. Kissé elgondolkodott, majd úgy döntött, mára ennyi elég lesz, és megnyomta az Escape-et. A gép nem reagált. Próbálkozott az összes általa ismert billentyűkombinációval, de  a dolog nem sikerült. Könnyezni kezdett. Nem akarta tovább folytatni ezt az iszonyú játékot, ki akarta kapcsolni! A konnektorhoz lépett, és kirántotta a vezetéket a 220-ból. Halk szisszenést hallott a háta mögül. Megfordult, majd rémületében felsikoltott és a falhoz lapult, amilyen szorosan csak tehette. A fotel karfáján, melyben az előbb még ő gubbasztott, a játékban szereplő kénsárga bőrű figura ült. Nem szólt,  csak rosszat sejtetően mosolygott. Zserbó nem értette. Azt gondolta, káprázat. Már az is eszébe jutott, hogy lekapja a falról a feszületet és azzal űzi el a gonosz teremtést, mikor az hirtelen még az előbbieknél is szélesebbre húzta a száját és ráparancsolt:

- Játssz!

- Nem akarok!

- Az nem számít! Különben is, már csupán egy ellenfél van hátra.

- Ugye nem te…? – kérdezte ijedten Zserbó

A somolygó megrázta a fejét, majd a képernyőre mutatott.

- Nézd meg!

- Jól van, de amíg ott ülsz a fotelemben, nem megyek oda. Menj onnan!

A somolygó abbahagyta a somolygást: jól van.

Zserbó megkönnyebbült, mert nem igazán szerette volna, ha közel kell mennie a furcsa jelenéshez. Az azonban ebben a pillanatban elrugaszkodott, és a fiú nyakában termett. Zserbó megremegett és nagyot sikoltott, mire a somolygó jól megmarkolva a fiú ingét, az arcához hajolt és újra rávigyorgott. Mereven a szemébe nézett: ”Játssz!”

Zserbó szó nélkül a képernyő előtt termett, lenyomta az Entert és várta az újabb ellenfelet, az utolsót. Eltátotta a száját. Az utolsó ellenfél ő maga volt. A földön guggolt fegyvertelenül és a szétgurult tollait szedegette föl. Zserbó kissé megnyugodott ezt látva, és odasétált virtuális önmagához. Nézte a figurát. Olyan kis esetlen volt. Nem lett volna értelme rápazarolni a golyót vagy megütni. Ezért úgy döntött, inkább csak belerúg a hátsójába, amitől majd elzuhan. Megemelte a lábát és rúgott. Ebben a pillanatban nagyot ordított, mert magán érezte saját rúgásának erejét. Hirtelen kivágódott a fotelből, egyenesen a képernyő irányába, amely nagy csodálkozására a somolygóval együtt beszippantotta. A küzdőtéren találta magát. Vele szemben a somolygó, kezében a serleget tartva. A serleg aranyló peremén tükröződve láthatta a fekete italt. A somolygó közelebb jött. Már egyáltalában nem somolygott, inkább szánakozva nézett a fiúra.

- Vesztettél. Ezt meg kell innod!

- Hogyan? De hiszen mindenkit megvertem…

- Pontosan. Idd meg! – nyújtotta oda Zserbónak a serleget.

Zserbó tehetetlennek érezte magát. A félelemtől remegő kézzel elvette az italt, egy utolsó pillantást vetett a somolygóra, majd kiürítette a serleg tartalmát. Semmi sem történt. Az ital íze a kólára emlékeztetett, de volt valami más, fanyar, kesernyés mellékíze is.

Zserbó előtt egyszer csak minden elsötétült. Furcsa, mély álomba zuhant. Kívülről látta magát, ahogyan a joystickot markolva sorra legyőzi a barátait, iskolatársait, majd végül az édesapját. A szíve görcsbe rándult, látva néhány órával ezelőtti önmagát, amint szinte örömtáncot lejt egy-egy győzelem után. Elborzadt. Szeretett volna mindent visszacsinálni. Már nem tudta, mi álom, és mi a valóság. Megijedt, látva a saját kegyetlenségét. Hallotta a fejében a legyőzöttek hangját és kétségbeesve gondolt mindazokra, akiket saját meggondolatlansága miatt kellett elveszítenie.

Aztán felébredt. Az ágyán feküdt. Mellette az édesapja ülve aludt egy kopott, megfejthetetlen színű széken. A szemüvege már csak fél szárral kapaszkodott a jobb fülébe, a kezéből pedig egy lerázatlan lázmérő vége látszott ki, 40 fok körüli értéket mutatva. Zserbó felült, a kezébe temette arcát és halkan pityergett egy darabig. Az ijedtségtől-e, vagy a megkönnyebbültségtől, nem tudni. Majd a faliórára bámult, biztonságba helyezte a szemüveget, valamint a hőmérőt, ráterített egy meleg takarót az alvóra, és már szaladt is a konyhába, hogy elkészítse édesapja kedvenc reggelijét. Elég nosztalgikus élmény volt számára figyelni a serpenyőbe csöppenő tojássárgáját, és hallgatni a sercegő hangokat. Mióta az anyukája otthagyta őket, nem csinált ilyesmit. Nem érezte szükségesnek. De ez a mai alkalom valahogy olyan más volt. Miközben sült a rántotta, kinézett az ablakon, és talán évek óta először örülni tudott a napsütésnek és a bárányfelhőknek. Ábrándozva figyelte, ahogyan a szél odébbtaszigál néhány felhőt, és közben maga elé képzelte a széles mosolyt az édesapja arcán, amikor majd megérzi a frissen sült rántotta illatát, és tudni fogja, hogy Zserbó ma csak az ő kedvéért dolgozott a reggelivel. És már nem is emlékezett, hogyan történt, hogy egyszer csak elfelejtette ezeket a dolgokat.

Pleszkán Éva

 

Hírek

 

*

A magyar munkaközösség üzeni mindazoknak, akiket érdekel, hogy immár a magyartanári koferencia teljes anyaga megszerezhető. A könyvtárban 3 db cédét helyeztünk el, ezek kölcsönözhetők. Ha valaki saját példányra vágyik, annak — amennyiben hoz egy írható CD-t — percek alatt előállítunk egyet.

 

Tájékoztatásképpen: a CD tartalma a következő:

 

Dante-illusztrációk (mappa):

Parragi Eszter válogatása Az Isteni színjátékhoz (Blake, Botticelli, Dali, Doré munkái)

 

Hanganyagok (mappa):

1. Megnyitó — 1. nap (Sárkány Péter bevezetője)

2. Posztmodern Harmonia (Oravecz Barna: Egy „posztmodern” szöveg megközelítése — részletek Esterházy Péter Harmonia caelestiséből)

3. Napsütötte sáv (Reuter Lajos: Tipikus életterek Petri György költészetében)

4. Az élet kép (Parragi Eszter: Irodalmi mű és illusztráció)

5. Megnyitó — 2. nap

6. Nyelvhús (Ladányi Mária: „Csinált” szavak a költői nyelvben — és a szövegértés)

7. Textivity (Borbáthné Bánhegyi Judit: Az intertextualitásról)

8. Szavakkal és mondatokkal szemközt (Galamb Zoltán: A műfordítás mint hermeneutikai aktus)

9. Zárszó

 

PowerPoint-bemutató (mappa):

Ladányi Mária: „Csinált” szavak a költői nyelvben — és a szövegértés

 

Segédanyagok képként (mappa)

(Ez az anyag a CD-n nehezen olvasható. Viszont bárki oldalanként kinyomtathatja magának.)

 

A fordítás mint hermeneutikai aktus (Galamb Zoltán előadásához)

ESTERHÁZY 1-11 (Oravecz Barna előadásához)

KAF 1-7 (Borbáthné Bánhegyi Judit előadásához)

képversek 1-8 (Parragi Eszter előadásához)

Ode on a Grecian Urn (Galamb Zoltán előadásához)

PETRI 1-6 (Reuter Lajos előadásához)

 

 

*

Felkészítő konzultációk az emelt szintű érettségire

 

Csütörtökönként 15 órától a könyvtárban.

 

március 23. Az evokáció (Oravecz Barna)

március 30. A szöveg megjelenítésének képi világa (Oravecz Barna)

április 6. A mitizálás változatai Ady Endre költészetében (Vásárhelyi Virág)

(Ady-kötetet hozzatok!)

április 20. Nemes Nagy Ágnes poétikája a Napforduló című verseskötet és szabadon választott esszék alapján (Reuter Lajos)

(Nemes Nagy-kötet szükséges lenne! Kölcsönözhető a könyvtárból.)

április 27. Spiró György Csirkefej című drámája (Parragi Eszter)

(A darab szövege kölcsönözhető az iskolai könyvtárból — 10 fénymásolatot készítettünk —, a Katona József Színház előadása szintén megvan ott videón — szerencsés lenne előrekészülni.)

május 4. Az 1984 — George Orwell negatív utópiája (Oravecz Barna)

(A regényt addigra természetesen el kellene olvasni.)

 

(Az első három foglalkozás már megvolt, viszonylag sikeresnek mondható. A diákok közül még elég sokan eljönnek. Jó lenne, ha ez a trend folytatódna.)

*

 

 

 

 

Ára: 50,- Ft

(a becsületkasszába dobd!)