A kérdés

 

Amikor az a szürkeruhás,

szürkehajú és szürkearcú

manó átvett, már a kapun túl,

mely bezárult pár évre mögöttem,

még mindig vidám voltam módfelett,

vidám bár álmos (rég nem aludtam),

vidám, mert ismét igazi dolgok

részese lettem, két komoly úr

vett közre az éjszínű kocsiban, mely

kifejezetten énmiattam

gördült át a decemberi hídon,

vidám, mert kiabáltam az utcán,

hogy értesítsék ezt meg amazt,

vidám, mert véltem kirándulásnak

azt az utat, de vidám azért is,

mert ilyen szürke, ilyen kicsi bácsit

még sose láttam, ő azonban

nem volt vidám, megnyugtatóan

únta a banánt, unatkozva

forgatta ki hét zsebemet,

és fapofával kobozott el

zsebkendőt, bicskát, kulcsokat,

majd egykedvűen elkérte övem

és megvizsgálta sajátszemüleg

hogy nem zsinórra jár-e a gatyám,

majd közönyében ásítozva

végigtapintott és már szinte

szundikálva elkérte cipőm

vígan leffegő madzagait -

''Így nem tudok járni'' - megvonta a vállát.

Balkézzel tartva nadrágomat,

még mindig hetykén, az érdekes

helyzettől lenyűgözve, mély

meghajlással nyújtottam át

jobb kezemmel a pertliket.

''Mire jó ez? Úgyse kívánom

felkötni magam'' - bíztosítottam

vígan. ''Nem? - kérdezte. - Miért nem?''

Fakó arcán se gyűlölet, se gúny.

 

És ekkor utólért a félelem.