Makai Péter:

Az alkotás elviselhető mámora

 

         Most bajban vagyok. Az életben ugyanis nehéz válogatni. Ez ugyanúgy vonatkozik ennek az esszének a témájára, mint a párkapcsolatokra, a zenei, művészeti ízlésre, vagy arra az idézet- és utalásgyűjtemény-halmazra, amit irodalomnak nevezünk. Tömegkommunikáció, tömegtermelés, tömegkultúra. Hatalmas a kínálat. Csak az érdeklődés lankad. Örömet lelünk-e még a létezésben? Hogyan keressük ma az örömöt? Vajon szabad még önmagunknak lenni? Lehet-e választani a mindent?

Ha az öröm halálosan komoly dolog, akkor kevés öröm lehet a világban. Annyit szórakozunk, annyi élvezet vesz körül bennünket, hogy már alig tudjuk megélni az igazi örömöt a maga ünnepélyességével, méltóságával. Pedig még csak nem is mondhatnám, hogy nem gyönyörködünk.

 A szórakoztatóiparban, a médiában naphosszat hasonmásokat ölelünk. Csodálkozva nézzük egymást a felcserélhetőség diszkrét bájában. Mennyi mindenkire hasonlít Bagi Iván és Nacsa Olivér! Milyen nagyszerűen utánozza korunk hullócsillagait az Irigy Hónaljmirigy! Perverz örömünk abból áll, hogy ebben a hasonlóságban fürdünk.

És fogyasztunk. A reklámok ráébreszettek bennünket arra, hogy az öröm egyedüli formája a fogyasztás. Az első reklámcég 1843-ban alakult meg Philadelphiában. Akkor még csak üres helyet adtak el. Majd rájöttek valamire. Nemcsak az újságban, hanem az emberben is akad épp elég üres hely.

Hiány ül a posztmodern ember lelkén. A reklám kiaknázza a bennünk levő űrt — és megoldást kínál. Felnyitja szemünket a valóságosnál is nagyobb VALÓSÁGra. Az, hogy kié, és milyen, azt ne firtassuk, mert már ebből is annyi van. Megmutatja, hogy üres dobozok vagyunk, amit meg kell tölteni valami különlegessel, ami egyedivé tesz minket.

Hasonlóság, különbség. Lelkünk mélyén mindannyian konformisták vagyunk. Belesimulunk a mindegy mibe. Mintha nem volnánk vevők a különbségre. Vagy mégis? Hiszen nem avval reklámoznak minden terméket, hogy „vedd meg, és önmagad leszel”? Életérzéseket, megoldásokat tukmálnak ránk. Ígéretekkel, kényszerekkel ölel magához a világ. Pénzt, életet, erőfeszítést adunk, de csak tárgyakat kapunk cserébe. Tengernyi csalódás.

Úgy tűnik, mindannyian érzékeljük, hogy valami baj van. Betegek vagyunk. Nem véletlenül az egyik legjövedelmezőbb iparág a gyógyszeripar, nem véletlenül a legnagyobb a hiány az egészségügyben. Hozzászoktunk az egyszerű, racionális megoldásokhoz. Ezt bekapod, és elmúlik minden bajod. Már a betegségben sincsen meg az a torz, de kéjes öröm. Egyedül a kék és piros pirulákban bízunk.

A racionális gondolkodás azonban mégis kevés. „Csak a szerelem / eleven elemem / valahol elveszett / veszettül keresem / sehol se talállak téged életem” énekli a Quimby. A görögök szerinti legnagyobb mozgató erő, az Erósz is a hiánygazdagság részévé lett volna? Hol van akkor most? Mit tudunk vele kezdeni?

A régi bölcselők még tudták az igazságot: fél emberek vagyunk. Négykarú, kétarcú, teljesen kerek egészünket széjjelválasztották az istenek, és azóta megveszekedetten keressük a párunkat. De annyiféle pár van! Hetero, biszex, homokos, leszbikus – ahány ház, annyi szopás.

Kevés szebb dolog volna, mint korra, nemre való tekintet nélkül szeretni. Csakhogy a világ, a biológia, a társadalom gondolkodása nem így működik. Így hát korlátozni kell a szeretetünket. Az határoz meg bennünket, hogy mit vetünk ki magunkból. Mi az, amit nem szívesen olvasunk, hallgatunk, ki az, akivel nem szívesen beszélgetnénk vagy élnénk együtt.

És választunk. Az élet minden területén, nap, mint nap. Ezt igen, ezt pedig nem. Ezt a kólát veszem meg a másik helyett, ezt a csajt hódítom meg,  inkább ide, vagy oda szavazok. „Inkább ezt, mint azt”. Így kezdődik a számítógépes fuzzy-logika, a részleges igazság logikája, és így működik az emberi döntés is. Ezt ismerem, ezt nem, és inkább az ismert felé húzok. Howard Philips Lovecraft amerikai horrroríró ezt úgy mondta: az emberiség legősibb és legerősebb érzése a félelem, a félelem legősibb és legerősebb fajtája pedig az ismeretlentől való félelem. Hát akkor mégsem a szerelem a legnagyobb rendező elv? Lehet, hogy nincs is már szerelem, csak terror és haszonlesés? Mit akarunk a másiktól? Mit kellene tenni érte (…és ellene)?

„Férfi és nő, hogyan is érthetnék meg egymást, amikor mind a kettő mást akar: a férfi a nőt, a nő a férfit?” A nő a férfitől és a férfi a nőtől valami rettenetest akar. Hogy rettenetes, elhiszem, de így igaz. Oda kell dobni magunkat a másiknak egészen. Vagy feloldani, vagy feloldódni benne. Csak megismerni, azt nem szabad. Annak kiszámíthatatlan következményei vannak. Pedig talán mégis érdemes volna, ha másért nem, egy boldog, harmonikus kapcsolat kedvéért. Ha kell, még a sötét oldalt is. Csak hát nagyon kevés pár van, akik így működnek.

Jelen pillanatban a szeretettel nem tudok mit kezdeni. Mindegy. Az majd úgyis megjön magától, addig meg maradjunk a spontán pénzküldésnél meg a békénhagyásnál. Persze tényleg ez a legjobb dolog a világon. És nem szégyellem majd, akit találok.

A szerelemmel kapcsolatbani legnagyobb kérdés, amit az újonnan alakult világrend, az emancipáció és a huszonegyedik század támaszt a szerelmesekkel szemben, az az önfeladás problémája. Mert mi, férfiak kiestünk monopolhelyzetünkből: nem mondhatjuk, hogy a suszter maradjon a kaptafánál, a nők meg a konyhában Már ők is követelődznek. Hozzá kell tegyem: jogosan. Elvégre úgyis odaadjuk nekik mindenünk, ha kérik, és ők hálóznak be minket, hát miért ne adjuk kezükbe a gyeplőt? Margaret Thatcher vagy Angela Merkel csak a kezdet.

Nem érzem már messze az időt, mikor a törvénykezésnek, jognak asztalánál mindenki egyaránt foglal helyet. Legalább annyi nő, mint férfi. De addig is: a párbeszéd már megindult, elkezdtük újraértelmezni kapcsolatrendszereinket. Csak az árban nem egyeztünk még meg. Az ágy közös, de a párna nem. És lehet két karral kitárva pörögni, forogni, legfeljebb az egyensúlyunkat vesztjük el, és seggre esünk. Úgyhogy jobb, ha elkezdünk alkudozni: ki milyen szerepet vállal? És egyébként is, van-e még értelme a párkapcsolatoknak? A gyermek mindent visz! Va banque!

Talán jelenthet még valamit az önfeláldozás egy ilyen karrierista korban. Talán találunk még közös célt, közös hangot. Talán képesek vagyunk még egy új generációt felnevelni nagy szórakozásunkban, kevés örömünkben.

Nincs is szebb, mint alkotni valamit, amire rámondhatjuk: „Igen. Én formáltam olyanná, amilyen”. Ez a szép a szülői létben, ez a szép az egyesülésben, és a művészetben is. Ha van sors, és, mint kivágott fatörzs, hever a gyermek a halomba, és nyomják, szorítják és összefogják a többiek, ha nincs, azért esik jól az arcára tekinteni. És mi kezdődik el olyan korán? Mi van predesztinálva nekünk és gyermekeinknek? Mi célból kapjuk? Mi végre?

Egyébként meg nem kell őrültnek vagy filozófusnak vagy gyereknek lenni, hogy egy próbát tegyünk a magyarázattal. Hál’stennek kitalálta a logika a megengedő vagyot is.

A létezés az biztos. Hogy miképp éli meg az egyes ember, hogy minek örül, az már saját döntésén alapszik. Szokták mondani, hogy azért jövünk a világra, hogy a lehető legtöbbet hozzuk ki belőle. Hát mi a legtöbb, mi adható?

Az adás maga. Ezért lehet a legörömtelibb a szaporodás, az alkotás. A mű, mint gyermek, akit fel kell nevelni az első ötletcsírától, és, mint kifejlett példányt, útjára bocsátani, amikor megformálódott.

Minden gyermek más. Meghatározzák őt a szülők génjei, a környezet, amiben nevelkedik, és a társainak hatásai. Mindegyik legalább annyira fontos, hogy ép, egészséges utód nevelődjön.

A fogantatás pillanatában még igen keveset lehet tudni a születendőről. Két ötlet-gén találkozása, és megfelelő kapcsolódása már önmagában is fél siker, de a győzelemhez igen kevés. Heteken, hónapokon át kell nevelgetni az ötletet valahol a pszeudoöntudat anyaméhében, amíg meg nem érnek benne a kapcsolatrendszerek, érháló nem szövi át a szövegtestet, amíg el nem kezd dobogni a szíve. Mikor készen áll, hogy kilökődjön a testből, azt jelezni fogja.

Ekkor kezdődik meg a vajúdás, majd a szülés. A hatalmasra nőtt ötlet és a terhes alkotó fájdalmas küzdeleme ez, mert egy elég szűk csatornán kell hogy kinyomja gyermekét. Fájás, zihálás, nyomás, fájás, zihálás, nyomás ritmusa. El kell bizony vágni minden gátat, hogy világra tudjon jönni a baba. Ilyenkor az alkotó felad magából mindent, igaz, a csecsemő is szenvedi, ha szül a nő, de a páros kínt azért még enyhítheti a szülői, alkotói alázat.

És akkor, tá-dámm, létrejön a műalkotás. Ez idáig rendben is volna, és, mint a jól nevelt gyereknek, illik önmagában megállnia, ahogy a mai, befogadói művészetfelfogás is gondolja. Mégis, azt ne mondjuk már nekem, hogy a bulvármagazinok korában semmilyen szinten sem lehet fontos, érdekes az alkotó erő kiben-mibenléte. És hogy ki viszi át a Szerelmet papírlapra. Vinnélek, vinnélek, bárcsak tudnám, merre vinnélek.

Az alkotó természetszerűleg hermafrodita alak, mint a drága Teiresziász, mert alkotásának csíráját maga termeli, hordozza és szüli meg. Szeret fájdalmasan vajúdni, és sajátságos örömet lel a szülés utáni depresszióban is. Alapjáraton vak, és csak akkor tud valamit, amikor jósol, azaz alkot.

Lehet benne keresni külön női és férfialakot, de képtelenség botütésekkel elválasztani. A hermészi alapelv feltétlenül megvan benne, hiszen született határátlépő, az istenek üzenetének közvetítője és tolmácsa. Másfelől viszont, ha szépségében nem is, de a szép keresésében, alkotásában van benne valami aphroditéi. És aztán jön a nagyvárosi románc.

Volna egy nő. Úgy csinálna, mint aki SZ. Mennyire szeretnél /…/ könnyű textilek közt / forognánk s hajnalba / innál a boromból én a / cigidből szívnék / és mondanád hogy soha / ne menjünk el innét.

Volna egy férfi. Baszna SZni. Vagy fordítva. A szexszel úgyis régi harcostársak, testi jóbarátok.

És aztán volna egy gyerek. Szóval, jó lehet nőnek lenni / főleg, ha én lennék a pasim.

A költői hang tehát bújócskázik, hozzádörgölőzik mindenféle dombokhoz meg makkal álmodik, de csak hímnősségében teljes.

És ha már a hímnős budoároknál járunk: mi marad majd a posztmodern minimalizmusból, meg az összelopkodásból, meg a világnagy szövegből? Betűk, végül az üres papír, amivel kitörölhetjük? Vagy még az se, és akkor csak nyalakodni szabad? Tényleg ez az egyetlen csapásirány?

Vagy azért lehet még egy cseppnyi elviselhető mámor az alkotásban? Nem egy hatalmas, hánytató berúgásról van szó. Nem a letompult, érzékiségben és megfáradt nyelvről, ami legfeljebb egy vékony csík végében lovagol. Épp csak egy megrágcsált pohárnyiról, amiből szürkeborát kortyolgatja a semmi ágán, monitora előtt üldögélő alkotó. Épp csak arról a pár cseppről, ami a pohár falára száradt. Ennyinek csak kell lennie!

És amíg ennyi lesz a a pohár falán (vedd el tőlem ezt a poharat, és hozd vissza teletöltve), addig lesznek olyan reménytelenül alkoholisták, akik lenyalják a maradékot, és, neadjisten, még talán újabb tőkét is ültetnek. Akkor most már csak malmozni kell, várni, hogy leverjék az első karókat, és levágják azokat hosszú, lilára festett műkörmöket.

Addig meg, nem tudom, nézzük az üres fekete képernyőt. Vagy az üres fehér lapot. Hátha van egy-két verbálvandál, akik összefirkálják.