(navigare neszesszer est)

Ha képeslapot kap a lélek,

odatűzi egy szemmel jól látható helyre,

a vitrinajtó, mint egy szép hajat,

lágyan ringatja a tengert.

Az ember is csak belül hullámoz,

de külsőleg tükörsima,

a rövidujjú kék ingéből nem

igen látszik ki a szívizma.

Pedig rövid az emberi ing

és nagyon hosszú a szív,

mely nehezen tűri,

hogy az életkörülménye egy kicsit passzív.

De ez nem azt jelenti,

hogy a rosszabbodó helyzetben nem lenne jó,

csak az élet színvonal elmélyültebb

és nem habroló.

Ám a gondolat igényjogosultsága se semmi,

és hogy felderítsék,

bekalandozza a lélek a SZOT-üdülőket

Hawaiitól Edericsig.

Az elme jóval messzebbre ellát,

mint a csalfa szem,

ha mint egy periszkópot

az ábránd állványára teszem.

Ott már közel van a messzitávol,

a Szocsi, meg a Rimini

és luxushajóz az ember,

mikor csak elsétál a vitrinig,

ahol a panelház,

benne a sok-sok príma kabin,

tovaúszik a boldog beutaltakkal

a képeslap hullámain.

Mert minden ember legmélyén

ott horgonyoz egy-egy óceánjáró,

és a legnehezebb vele

ilyenkor nyáron,

ha a pirosbronz alkonyatban

kürtölni kezd a lélek tükre,

és egy kicsivel nagyobb rálátás

nyílik az életükre.

De még csak körül se néznek,

mikor az este zsiliprendszerén

az édes képzelettel együtt

elfolyik a fény,

és amikorra leérnek

a realitás sötét iszapjába,

a saját magukat már

hiába is csapják be.

Hova is hajolna az erkély

korlátról az ember,

szépen megfogja,

és a többi közé gumizza a tengert,

egy nagy gumi az élet,

egymáshoz szorít és nem ereszt,

szürke levet csak,

navigare neszesszer est.