2006. január III. évfolyam 7. szám

 

Hümmögős Trogló

 

Nos, valahogy így nézne ki egy borító, amit én terveznék. De mit is beszélek, hiszen itt van, nézhető, s hasonlókat az „igazi” Troglóban is láthattatok már. Csakhogy ez most nem egy igazi Trogló. Ez csupán egy hasonmás, egy bitorló. Ez is csupán azért létezik, mert a Barna könnyelműen – ismét – elbúcsúzott, neki nincs kedve ehhez az egészhez.

No nem, ezt már eljátszotta egyszer (többször), túl jól ismerem az álsértődős mondókáját, semmi kedvem helyette elvégezni a szerkesztgetést meg a többi macerát. Azazhogy a szerkesztés az semmi, gyorsan össze lehet dobni. A probléma inkább az, hogy nem a saját irományaimmal teletömködött újságot szeretném lapozgatni. A többiek véleményére, gondolataira lennék kíváncsi.

Mostanában költöztem, és ilyenkor óhatatlanul előkerülnek régi újságok, amik aztán legtöbbször a szemétben végzik. Végiglapoztam eddigi írásaim a gimi óta, és ha nem is törtem ki röhögőgörcsben, azért nem mondhatnám, hogy mindegyikkel azonosulni tudnék most is. Bár az irományok egy része ma is megjelenhetne, de azok a vezércikkek ... Meg ez a megváltásos duma ... Hát nem. Ma már senkit sem akarok megváltani. Azt sem akarom szétkürtölni, hogy mennyire meg kellene változtatni az embereket, meg a többi marhaság. Egyáltalán, ki gondolta, hogy az írás egy incuri-pincurit is számít? Oké, elolvasod, hümmögsz, aztán ennyi.

Igyekeztem ezúttal egy hümmögős lapot összedobni, ami megfelel ezeknek az igényeknek. Semmi „változtasd meg az életedet”-duma, csak kedves aranyosságok, amikben lehetőleg nincs gondolat, viszont könnyen elmesélhetők baráti körben.

Csakhogy van egy bökkenő: van-e még gondolat? Van-e még üzenet, melyet el akarunk juttatni? Van-e még akarat arra, hogy gondolkodjunk? Újra és újra előkerül ez a kérdés. A Trogló fennállása óta legalább százmilliószor hallottam már. S persze azt is, hogy elég volt, nem csinálom többet, csinálja más, nincs igény rá. Csakhogy ez nem így működik. Ezt nem lehet csak úgy abbahagyni. Ez nem egy novella, amit össze lehet csapni, és nem is egy lámpaszerelés, amit be lehet fejezni.

Persze ez sem új gondolat, a Barna is tudja jól, csak próbálkozik. Ettől még töprengeni kell ezeken a kérdéseken. Újra és újra. Megpróbálok valami újdonságértékkel bíró gondolatot is megosztani most már.

Hosszú idő után úgy érzem, nincs mondanivalóm. Nincs igazi.

Írjam azt, hogy nem érzem túl jól magam, mivel egyre kevesebb idő van irodalomra? Ez kesergés lenne, ráadásul éppenséggel lenne irodalmi mozgolódás, de az meg engem nem izgat. Tehát én vonom ki magam; akkor mire fel?

Talán azt kellene írnom, hogy ez az időszak nem éppen alkalmas irodalmi létezésre. Habár, mondjuk, a világháború mitől lenne könnyebb időszak, és akkor is születtek kiemelkedő művek. Inkább az a bajom, hogy az irodalom kiszorult a beszédtémák közül. Persze mikor volt ott?

Leginkább az érdektelenség zavar. Bármit tehetsz, lehetsz a legjobb, de akkor sem érsz semmit. Nincsenek példaképek.

Fúj, és ez a mindent ellepő anyagiasság.

Utálom, hogy mindig mindennek elmúlásszaga van decemberben. Mert mit is tanultam idén: sokkal több gonosz, kárörvendő, betartó, kapzsi, nagypofájú, gáncsoló ember létezik, mint eddig gondoltam. Minden évben sokkal többet kell küzdeni. Megint elment úgy egy év, hogy érzésre kevesebb volt a nevetés. Ez aztán a mérleg.

Valaki győzzön meg az ellenkezőjéről.

Nehéz volt ez az év. Nagyon sokszor hallgattam akkor is, ha volt mondanivalóm.

kuli

 

A tökéletes szervező, avagy egy nehéz nap éjszakája

 

Ahogy battyogok felfelé a lépcsőn, még nem is tűnik olyan elképzelhetetlennek az ötlet. Miért is ne szervezhetne az Elte egyik szakkollégiuma Lászlós-napot? Na jó, nem teljesen olyat, csak intellektuálisabbat, gondolom én. Ekkor még az sem gyanús, hogy a Dalmát odaengedik egy ilyen rendezvény szervezéséhez.

Ajtót nyit, belépek, máris szabadkozik, hogy ez azért nem „olyan” nagyszabású, mint a ... Nem fejezi be a mondatot, berohan a szobájába, majd visszarohan, hogy menjek be, de nem tudok reagálni, mert máris lebeszél róla; „hát nem szeretném, ha meglátnád a meztelen dunyhámat”, a nagyszobába lépek be, a macs mellé telepszem le. Közben beúszik a képbe „a” Barna, megkérdezi, kérek-e valamit. Dalma ismét elrohan, hoz egy üres poharat, közlöm vele, hogy nem kérek semmit. – Elhoztad a képeket? – tudakolja Dalma, miközben az óriási zacsimban eltűnik a cicc. – Hát nem is tudom – válaszolom, erre Dalma benyúl a zacsiba, és kiveszi a macsot. – Ezt hoztam ajándékba – nyögöm be, a válasz sem késik soká: – Hülye – és benyúl a zacskóba, ahonnan kiveszi az üres képtartókat. – Elég egyhangúak a képeim – tartom fenn a beszélgetést, miközben kiveszem az átlátszó tartóból a valódi képeket. Barna röhög. – Biztos, hogy meggondoltad ezt a kölcsönadást? – kérdezi ártatlan ábrázattal. Nem tudok reagálni, mert Dalma elkezdi magyarázni, micsoda óriási rendezvényt képzeljek el, ahol ráadásul a képeim lesznek a főszereplők. Azért rögtön hozzáteszi, hogy ne gondoljak valami óriási rendezvényre, mivel nekik nincs pénzük, és a suli csak többszázezerért lett volna hajlandó kiadni az egész emeletet, ezért csak egy kis részét fogják kibérelni. Megragadom a levegővételt, és azt tudakolom, hogy milyen programok lesznek még. – Ez lesz az év eseménye, de azért máris lemondták valakik a szereplést – jön a válasz, de már rég a képeim fölött tanyázik. – Ugye elhoztad a kedvencemet? – érdeklődik, amire jó lenne valamit szólni, de már meg is találta a keresett darabot. – Ez az, hát itt van – élvezkedik –, ezt úgy utálom! – Nem is értem, mit ábrázol – fejtegeti, és félrerakja a macskának, aki máris szagolgatni kezdi. – Lehet, hogy nem tudod, mit ábrázol a kép – próbálkozom, de már egy másik képpel kacérkodik. – Ezt kirakom a falamra – jelenti ki, és elvonul a szobájába a kép nélkül. Nem megyek utána, inkább a Barnával trécselek. – Tehát egy óriási rendezvényről van szó – foglalom össze az eddigieket –, de azért voltaképp kicsi lesz, mert nem adták oda az egész emeletet. Sok rendezvény lesz, de fogalmam sincs mifélék. – Beszélgetések főképp – veszi át a szót a díva, miközben újra belibben a szófolyamba. Próbálok arra utalni, hogy ki kellene választani a képeket, amelyeket kiraknak majd, de a Dalmi azt próbálja megígértetni velem, hogy az egyik képet neki adom. Végül kiválaszt két képet – ezek ne legyenek – aztán kijelenti, hogy a többi kell. – De ne legyen húsznál több, mert nincs túl sok hely – mutat rá a több mint negyven képre.

– Végül is milyen programok lesznek, és egyáltalán mikor, meg hova kell menni, és hogy fognak beengedni – sűrítem össze a kérdéseimet egy csokorba. Nyomatékosításként egy papírlapot is előveszek. Hát az ELTE-n lesz – árulja el a legnagyobb titkot olyan arccal, mintha ezzel a Szent Grál históriáját vetette volna elém. De lehet, hogy a hátsó ajtó lesz csak nyitva, de az is lehet, hogy csak tíztől. Értetlenkedésemre kiveszi a kezemből a lapot, rajzol egy négyzetet, és lerajzolja, hogy ha elölről nem engednek be, akkor meg kell kerülni az épületet. – Most már mindent értek – jelentem ki – de mégis az ELTE-n belül hol? Mérges arccal kirántja kezemből a papírt, és összetépi. Ezután morog valamit maga elé, és eltűnik.

Mária lefénymásolja az összetépett lapomat, hogy legalább a másik felére nyomtatott színházi program ne vesszen el. Szedelőzködök. Dalma kikukkant az ajtója mögül: – Aztán legyél pontos, mivel te vagy a főprogram! – enged utamra a hölgyemény.

Ezekkel az infókkal felszerelkezve közeledek a lágymányosi tömbhöz. Szerencsére a Barnától sikerült kicsalnom a helyszínt, különben nem találnék oda, sehol egy plakát vagy valami. Természetesen elölről megyek be, de csak pár perc céltalan kóborlás után találok néhány ténfergő alakot, akiknek talán közük van a mókához. Egyikük Dalma.

– Jaj de jó, hogy jöttetek, bemutatlak az elnökünknek – hozza formáját a kisasszony, ugyanis elfordul, és elrohan valamerre. Udvarias kézfogás után legalább megkérdezi tőlem a tótumfaktum, hogy ki is vagyok. Nagy a csábítás, hogy az est főprogramjaként mutatkozzak be.

Körülnézek, vagyunk úgy tizenöten, bár később a létszám felszökik úgy húsz főre (még később azért eljött mindenki). Végigjárom a képeimet. Az elrendezés eléggé ötletszerűnek tűnik, bár erre számítottam is. Egy terpeszkedő asztal mögött négy elsőbálozó arcával ülnek az elnökök. Kicsit köhécselnek, majd egyikük minden bevezetés nélkül ezt mondja: – És most ünnepélyesen megnyitom az Elte szakkollégiumának fesztiválját! Át is adom a szót!

Na tessék. A harmadik megszólalónak végre eszébe jut, hogy bemutatkozzon, aztán látva az arcokat, a többieket is bemutatja. Hosszú, mintegy másfél perces monológjából megtudom, hogy nagyon örül, mert éppen ideért, és hogy ez az első ilyen rendezvénye a szakkollégiumnak. Egyre inkább kijön belőle a nő, most a kiállításról beszél, bemondja a nevemet, de mást nem, és érzem, hogy a kezébe ragadt a mikrofon. Megpróbálja „elemezni” a képeket. – „Nekem nagyon tetszenek, s azt hiszem mindenkinek tetszeni fognak.”

Végül többet beszél a kiállításról, mint az egész rendezvényről, amelyről még mindig nem tudom igazán, hogy milyen programjai lesznek, miért érdemes ilyet tartani, mi a célja, és egyáltalán. A bólogató tömeget ez nem zavarja, tehát úgy döntök, engem sem.

Az elnökök átadják a terepet néhány tanárnak, meg egy végtelenül elfogult diáknak, aki le sem mer ülni addig, amíg a tanár urak nem foglalnak helyet. A külföldi iskolák eltérő oktatási rendjéről folyik a diskurzus, egyetlen mikrofonnal, így tehát a moderátor akkor sem tudna közbevágni, ha akarna. Persze nagyon hamar sztorizássá fajul a „beszélgetés”, ami persze nem baj, mivel a tanárok valószínűleg nem hívnának meg sörözni önszántukból; a hangulat fesztelenné válik. Sajnálom is, hogy egy óra múlva vége van. Sétálok másfelé, de nem nagyon van merre. A hosszú folyosókon kevesen lézengenek, de legalább nem üresek a falak: Dalma lelkesen ragasztgat idézetes cetliket a falra. Miután kezembe nyom párat, hoz egy pohár teát. A műanyagpohár annyira forró, hogy az első asztalkára lerakom. Egy óriási ötlettől felbuzdulva a ruhatárat egy helyiségben helyezték el az egyik beszélgetős helyszínnel, ahol még mindig azon sajnálkoznak, hogy valakik lemondták a beszélgetést.

Kicsit arrébb játéksarok hívogat, de a kevés asztal mind tele van játékosokkal. Továbbhaladok egy másik helyiségbe, ahol láthatóan most van vége egy előadásnak. Az előadó éppen rakja el a kellékeit, mindegyik sarokban zárt csoportok beszélgetnek. Senki sem tudja megmondani, hogy mikor lesz a következő előadás, vagy hogy lesz-e egyáltalán. Végül újabb húsz perces körtúra után kifelé indulunk.

– Biztosan én öregedtem meg – nyugtatom magam a villamosmegállóban.

 

Vesszőfutás

 

Az előző Trogló az eddigi legbiztosabb bizonyítékát tartalmazza a Barna öregedésének. Egyrészt az a tény, hogy elkészült az Én Magyarországom, mutatja, hogy öregünk érzi, muszáj végre befejeznie is valamit. Ennek ugyan látszólag ellentmond, hogy az utolsó oldalon „én már eleget tettem le az asztalra”-nyavalygást ad elő, de ez is csak azt mutatja, hogy szeretne lezárt egészként gondolni a világra. Az sem zavarja, hogy ehhez minden eddigit el kell dobnia magától, simán fogja a cókmókját, és gyorsan kiugrik a léghajóból (jöhet a Trogló 3).

Becsületére legyen mondva, legalább kitalált hozzá egy keretsztrorit, nehogy túl feltűnő legyen a visszavonulás. Na persze nem kell arra gondolni, hogy valóban gondolkodik az abbahagyáson, hiszen mindez csupán személyiségének kishitű kipárolgása. Nem, ez úgysem működhet – mondja magában, magának, míg végül tényleg úgy érzi, hogy egyedül van a világban, és senki sem ír neki semmit. Mindez hozzátartozik a gondolkodó léthez – tehetnénk fel az egyre ismétlődő elegemvanavilágból-megnyilvánulások után, de ki kell ábrándítanom a nagyérdeműt: ez csupán nálunk divat. Hiszen nálunk úgyis mindent abbahagynak, elvesznek, privatizálnak, tönkretesznek, szétszednek. De kérdem én, nem azért lett Trogló az újság, hogy hátat mutasson ezeknek? Nem az lenne a természetes, hogy ezektől a körülményektől függetlenül – ahogy az újság mutatja magát –, sőt felülemelkedve?

Ja bocs, most jutott eszembe, hogy nem érkezett mostanában elég írás. Bocsi, akkor márciusban várom az új számot.

 

 

Trogló 6.

 

Válasz: De hát te akartad azt a fene nagy nyilvánosságot! Ez egyébként arra a legjobb példa, hogy mennyire apróságokon múlik sokszor a hatás. Két hét múlva már egyikőtök sem fog emlékezni a sértődés okára, csak a sértődésre!

Amit a vászon eltakar: A legjobb dolgok mindig akkor történnek velünk, ha nem számítunk rá, ha valami teljesen szokatlant és addig el nem képzelhetőt teszünk ... Szép volt, de a végén nem kell a megtérés. Egy mai ember legfeljebb elmosolyodik, rosszabb esetben vállat von.

Türelem: tetszik, mert nem akar túl sokat markolni.

Szerda vagy csütörtök: nem fogtál meg. Ennyire te sem vagy üres.

Haldoklás: kéne írni valamit. Nem megy.

Kis izék: őszinte szösszenetek. Néha megriadok az őszinteségüktől.

Halhatatlanság: nagyon tetszik. Bár lehet, hogy a tudósítás végül a huszadik oldalra kerül a mindenmás rovatba ... Annyi ilyen történik ... Már fel sem figyelünk rájuk ...

 

Dórika és az elfelejtett kapcsolat

 

Megtaláltam Dórikát! Dórit még a Lászlóban ismertem meg, ő A-s volt, én F-es, ettől függetlenül sokat lógtunk együtt. Suli után is sokáig tartottuk a kapcsolatot, aztán szép lassan eltűntünk egymás életéből. Egy ideig még hívogattuk egymást, aztán ez is elmaradt. Azt hiszem, nagyon sok emberrel vagyok így. A Lászlós nyüzsiből nagyon kevés ember maradt meg máig. Persze jöttek mások, majd megint mások, egyetemi haverok, miegymás, meg hát a meló, és azt vettem észre, hogy egyre kevesebb emberkével tartom a kapcsolatot olyan szinten, ahogy szeretném. Persze a telefonom duzzad a nevektől, mint mindenkié, mégsem ülök már be olyan gyakran kocsmozni a régi ismerősökkel.

Ha azt vesszük, hogy egy hétnek 7 napja van, és mondjuk mindennap beülök valakivel dumcsizni, akkor is csak heti 7 emberkével találkozom. Persze lehet több emberrel is dumcsizni egyszerre, legyen mondjuk kétszer 5 fős társaság és legalább havi találkozás, ekkor heti 15 emberrel lehet tartani a kapcsolatot, ami havi 60 ember. Hozzá lehet még tenni néhány emberkét, akivel évente egyszer-kétszer összefutok, de még így is 100 ember alatt marad a maximális barát-befogadóképesség. Ez persze a maximum: senki sem képes rá, hogy minden nap lógjon valakivel, ha meg nagyobb társaságot veszünk alapul, akkor meg a köszönésnél tovább már csak néhány emberrel jutunk, és marad minden ugyanúgy.

Ez a számolóka persze egyáltalán nem komoly. Ha valakinek csupán egy barátja van, de az teljesen megérti, ugyanolyan boldog lehet, mint aki fel-alá korzózik a városban egész nap ismerősök után kajtatva. Mindig is érdekelt, hogy az emberek mikor mondják ki (kimondják-e egyáltalán), hogy most már elég barátom van, köszönöm. Vagy elrendezi ezt az élet, hiszen mindenkivel nem lehet ugyanolyan mélységben kapcsolatot tartani.

Nekem is van – és sajnos egyre több – olyan ismerősöm, akivel bármikor beülnék egy italra dumcsizni, de ettől még alig része az életemnek, és nem tud túl sokat róla. Van például egy nagyon kedves egyetemi ismerősöm: régebben állandóan találkoztunk, aztán egyetem után találkozgattunk, most meg egy klubot szervez, én meg az első találkozó után nem mentem el többre. Ha most felhívnám, beülhetnénk valahova, és biztosan többet mesélne el az életéről, mint egy munkatársának, de valószínűbb, hogy hónapokig nem fogom felhívni, és majd tavasszal találkozunk valamikor.

Aztán vannak olyan emberek is, akikkel rendszeresen találkozom, de soha nem voltunk annyira közeli barátságban, hogy tőlük kérjek szerelmi tanácsokat. Itt van pl. a Dalmi. Nagyon kedvelem, de a stílusa (vagy álarca) nem áll hozzám közel. Így aztán remekül elpoénkodunk, amikor találkozunk (és ezt majdnem mindenkivel előadom), de nem nálam fogja kibőgni magát.

Oké, még mindig nem magyaráztam el, hogy kerül a képbe Dórika. Nemrég egy régi szerelmem (most barátok vagyunk, de vajon tényleg mindent megoszt velem?) felhívott, és közölte, hogy nekem be kell lépnem az iWIW-rendszerbe, mivel nekem annyi barátom van, és majd milyen jó lesz. Azt válaszoltam, hogy a barátaimmal személyesen tartom a kapcsolatot, de persze beléptem. A rendszer lényege az, hogy ismerősöket lehet gyűjtögetni, most már sok százezer felhasználó közül. Ha valaki visszaigazolja, hogy ismer téged, akkor mindkettőtök ismerősi listájába bekerültök. Az egész egy kísérletnek indult, mely azt szerette volna bebizonyítani, hogy tetszőleges két ember között maximum 5 emberen keresztül el lehet jutni. Tehát minden ember az ismerősöm ismerősének az ismerősének az ismerősének az ismerőse. Hmm. Ez elég meredeken hangzik. Vegyük pl. Kovács Józsit, akinek van húsz ismerőse, akik közül az egyik ismeri ...

Elsőre nekem is furcsa volt. Aztán két nappal a regisztrálás után ismerősnek jelölt egy régen elfelejtett gimis haverom. Aztán még valaki a Lászlóból. Aztán az egyetemről. Aztán ...

Aztán jött Dórika. Tulajdonképpen gondoltam már rá, hogy meg kellene keresnem, hogy mi van vele, meg ilyenek, de biztosan eszembe jutott még 10 név, akire kíváncsi lennék.

Azóta beszéltünk már telefonon, és hamarosan találkozni is fogunk. Azt hiszem, ez volt az egyetlen útja az egymásra találásunknak, mivel már régen elköltözött, a telefonszáma megváltozott, és egyébként is.

Hirtelen kiderült, hogy valójában nagyon sok olyan ember vesz körül, akit ismerek, de nem szoktunk találkozni. Ha összefutnék velük a metrón, biztosan eldumálnánk, de semmiképpen sem nevezném barátnak őket. Hogy egyáltalán össze fogunk-e futni valaha is az életben, nem tudom. De a rendszerben megtalálom, s ha valami közös ügyünk lenne, tudok neki üzenetet küldeni.

Aztán nagyjából egy hónapja megfordult a világ. Hirtelen minden ismerősöm arról mesélt, hogy belépett a rendszerbe, és megtalálta xy-t, van már 10-20-50 ismerőse, és az egész milyen klafa. Az egyik haverom régen elhagyott barátnőjének gyereke született, egy haverom Angliában krosszozik, egy volt osztálytársamnak kígyója van otthon ... A történeteket órákig lehetne mesélni. Ismered Géza-Jocó-Éva-Pannit? Képzeld ...

 

„Az én Magyarországom”-cd elemzése

 

Nem kéne belekötnöm ebbe a produktumba. Már az is, hogy egyáltalán ez elkészült, maga a csoda. A kritikus hangokat el kell nyelnem, és az egyetlen, amit tehetek, az a tömjénezés. Hát ez ilyen szupi meg olyan szupi, mindenki nézegesse, unokáinak is mutogassa, ha majd lesz. Egyébként tényleg nem rossz, már az ötlet is, hogy mindenki rajzolja fel a saját országtérképét. Mit tart fontosnak, és mit nem, és tényleg bevált Barnának az a jóslata, hogy általa jobban megismerhetjük a másikat.

A gondom a kategóriákkal és a kidolgozottsággal van. Nagyon sok munkán látni, hogy a kategóriák nem igazán találtak bele az illető érdeklődési körébe. Valaki bölcsen ki is hagyott rubrikákat, hogy bocsi, de ezek engem nem érdekelnek. Néhányan sajnos akkor is beraktak valamit, amikor valójában nem érdekelte őket a kategória, és ez látszik is. A „tulajdonképpen tetszik xy, de azért nem olvastam-láttam tőle semmit”-részek rontják az élményt. Szerencsére nem ez a jellemző, de sokszor érezni azt, hogy valaki másról is írna, mint ami a kategóriákba befér. Lehetett volna olyanokat is beemelni, amelyek személyesebbé tették volna az anyagot. Lehetett volna pl. illatok, élmények, pillanatok, érzések kategória is. Azért így is az alkotók közel fele örvendeztetett meg csak rá jellemző megállapításokkal. Ez viszont azt is jelenti, hogy sokan pátoszosra vették a figurát, és megpróbálták a legáltalánosabb figurát elsütni. Így került be a születés és a honfoglalás az esemény kategóriába, a „sok van” a személyhez ... Mindez persze azért van benne, mert az összefoglalók egy része el lett kapkodva. Ez persze érthetetlen, és már a Barna is kiemelte az elején, de mégis.

Persze mit dumálok, és miért pont én, amikor még kategóriákat sem sikerült összehoznom ...

 

[Na jó, leleplezem magam. Valójában nagyon is tetszik a cd, csak kevésnek tartom a 14 emberkét, akinek volt mersze összehozni valamit. Azért ennél többen vagyunk ... Másrészt most nem volt kedvem tömjénező cikket írni. Majd valaki más ...]

 

[[Apropó, lehetne új kategóriákat választani, és nekilátni a második cd-nek... Mit szóltok hozzá? ... Jó, gondoltam ...]]

 

Tökéletes koncertterem?

 

Imádok koncertekre járni, s szerencsére igen gyakran meg is tehetem. Amikor megnyílt a Művészetek Palotája, már a próbák alatt ott ültem a faborítású teremben. Néha furcsa is volt, hogy pénteken zongoraversenyen tapsoltam, vasárnap pedig Alanis Morrisette-re pogóztam. Ez utóbbi arra is példa, hogy a koncertszervezők sokszor nincsenek a helyzet magaslatán: az arénába szervezett Seal-koncerten a művész azt kérte, hogy érezzük magunkat otthon, a nagyszobánkban, és ő majd elzenélget a háttérben. Szerencsére nagyon hamar rájött, hogy keveseknek lehet olyan nagyszobája, mint az Aréna, és a programot teljesen át is alakította. Az Alanis-koncerten pont az ellenkezője történt: egy rockprodukció töltötte ki a hegedűhangra kitalált terem levegőjét. Szegény biztonsági őrök nem győzték az embereket visszanyomni a székükbe, mivel a tombolásra nem sok hely volt.

Amióta igen különleges hifivel rendelkezem, a koncertek akusztikáját is kritikusan figyelem. Kedvenc lantmesterem, Kónya István előadása után, bármennyire is hangulatos volt a budai vár gótikus termében, elő kellett vennem a cd-t, mivel a koncerten az amúgy is halk hangszer hangja elveszett az óriási térben, s csupán prüntyögést hallottam. Sajnos nem sok olyan példát tudok mondani, amikor a hifimnél meggyőzőbb hangot élvezhettem egy koncerten. Sajnos itthon se pénz, se tehetség nincs a minőségi koncerthangra, ezért legtöbbször inkább a nagyszobámban teljesedhet ki a művész tudása. Nincs is annál kellemesebb, mint mikor egy pohár nedű mellett – s akár melegítőben – élvezhetem az előadást. Ez azt jelentené, hogy immár ki sem fogok mozdulni kényelmes zenefotelomból?

Nyilvánvalóan nem. A zeneszoba, bármennyire is kényelmes, nem adja vissza azt a hangulatot, amit egy koncert adhat. A készülődés, utazás, a helyszín hangulata, esetleg a művésszel való találkozás és a koncert megbeszélése a barátokkal mind olyan pluszt ígér, melyet a szobámban nem kaphatok meg. Ráadásul néha igen ígéretes helyszíneket sikerül találniuk a szervezőknek. Az MTA díszterme igen jól szól, csakúgy, mint a Vakok Intézetének Nádor terme.

Számomra is óriási megdöbbenés volt, amikor Münchenben, egy lepukkant művelődési ház termében találkoztam életem legjobb minőségű hangosításával. A 3 doors down zenekar öt kamionnyi felszerelését tíz technikus állítgatta egészen addig, amíg ők is elégedettek voltak az eredménnyel. A koncerten – bár kemény rockzene szólt – minden egyes hangot külön-külön hallani lehetett. Mellesleg a dobos húszperces szólót mutatott be, a két gitáros pedig a színpad két szélén egyszerre szólózva is pontosan ritmusban maradt, és másodpercre pontosan reagáltak egymás játékára.

Természetesen egy koncerten nem pusztán a megszólaló hangok minősége számít, hiszen egy jó hangulatú előadásnál a látvány legalább olyan fontos, mint a megszólalás. Legtöbbször azok a koncertek bizonyulnak emlékezetesnek, melyeken nem pusztán a hangok megszólaltatása a cél. Sokat számít az, ha a dalok közti szünetben az énekes személyes élményt oszt meg, vagy elmeséli a dal születésének hátterét. Így válhat egy akár középszerű zenészből lenyűgöző előadóművész. Erre rengeteg példát lehetne mesélni, most az jut eszembe, hogy San Diego-ban egy számomra ismeretlen nő estélyi ruhában, egy gitárral pillanatok alatt hangulatot teremtett. Az első dal közepén megállt, és közölte, hogy el kell mesélnie valamit, koccintott a rajongóival, mindent megtett a szórakozásunkért.

Nagy ritkán az is előfordul, hogy a koncerthelyszín és a megszólalás egyaránt különleges és abszolút egyedi. A New Yorktól mindössze két órányira található Katonah-ban sikerült egy egészen elképesztő koncertsorozatot létrehozni – egy sivatagi barlangban. A történet szerint a Barrett házaspár, miután a városban művészeti fesztivált hozott létre, találta meg a barlangot mint ideális akusztikával rendelkező koncerthelyszínt, és voltak olyan őrültek, hogy rábeszélték a többieket is egy valódi Steinway-zongora elcipelésére.

A helyszín ezúttal tényleg elképesztő. Motorcsónakkal kell megközelíteni, és már az utazás alatt az elsuhanó táj megadja azt a különleges, meditatív érzést, melyet másképp nem lehetett volna megérezni. Ezek után szinte mindegy is, hogy mit játszanak, a hely mindenkit elvarázsol. S miközben a zenészek mezítláb alkotnak, nem jut eszembe, hogy otthon ilyenkor egy picit talán felcsavarnám a fűtést.

 

Hirtelen felindulás

 

Támadt egy bizarr ötletem. S minthogy volt rá egy üres napom, úgy döntöttem, meg is valósítom. Lementem a közeli újságárushoz, és megvettem az akkor kapható összes irodalmi lapot. Úgy gondoltam, szerzek magamnak egy kellemes napot azzal, hogy a tehetségesnél tehetségesebb írók legfrissebb kipárolgásait teszem magamévá. Hogy a napom mégsem lett annyira kellemes, arról nem csak én tehetek.

Szinte mindegyik lap elején egy NKÖM-logó található, tehát állami támogatásban részesül a lap, azon a néhány kivételen pedig más támogató alapítvány logója terpeszkedik. Milyen remek, hogy az állam támogatja a kultúrát – gondoltam akkor még, és belevágtam.

Azazhogy belevágtam volna. Az első cikk ugyanis Trianonról szólt. Nem szerepelt benne az, hogy vegyük vissza a területeinket, de az igazságtalan jelzőt – mily nyelvi lelemény – legalább nyolcvanféleképpen tartalmazta, ily módon valóban irodalmilag is érdekessé vált. Bevallom, nem olvastam végig. Egy novella következett, jó hosszan elnyújtva a semmit, ugyanis arról szólt, hogy egy vidéki családnál meghal az apuka. Mivel ez most nem egy újság elemzése, ezért a többi írástól jóindulatúan eltekintek, de hogy irodalmi értéket nem kaptam, abban biztos vagyok.

No de biztosan egy őskövületet vettem ki a halomból, lássunk inkább egy ígéretesebb címlapot! Rögtön versekkel indít: sőt az egyik kedvencem is helyet kapott (nagyon sok kedvencem van). Sajnos ez is a halálról szóló vers, még ha eredeti is a megfogalmazás, és helyreigazítás is a címe. Egy novella követi, ami egy erdélyi család szenvedéseit mutatja be, a végét megnéztem, kisemmizik őket, de övék a szellemi fölény.

Hát ez remek. A következő újság József Attila haláláról szól, egy könyvön keresztül, mely állítólag egészen új szempontból ...Úgy kezdődik, hogy kijelenti, hogy az elmúlt tíz évben a pszichológia nagyon sokat fejlődött. Majd egy novella egy szerelemről, mely nem talál visszhangra, de fura módon ez a fiút egyáltalán nem zavarja, s csak mellékesen meséli is el, miközben nagyszüleit istápolgatja egy világvége faluban.

Nem mesélem tovább az élményeimet, mert tragikusak. A huszonvalahány lapból összesen 14 írás tetszett meg. A kedvencem a Balaton idegenforgalmát szociológiai szemszögből elemző valami, mely a következő igen magas szintű megállapításra jut: A fiatalok szívesen választják Siófokot, mivel a falu szolgáltatásai az ő korosztályukhoz lettek kialakítva. Gratulálok. Ehhez a megállapításhoz valószínűleg évtizedes megfigyelés kellett.

Sok újságnál nem is az irodalom tölti ki a legnagyobb tartalmat, hanem a történelem. Az irodalmi lapokban lehet haragudni a komcsikra, a nyilasokra, az ávósokra, a rendszerváltókra, a Gyurcsány Viktorra, de lehet anyázni a vasutat, a kávéházakat, a globalizációt, bármit. Lehet írni Erdély, Munkács, Pozsony visszavételéről is. Sőt finoman lehet írni a halálról, az elkeseredettségről, az elmaradottságról. Csak irodalomról nem nagyon lehet. Csak itt-ott, néhány versben, novellarészletben, eldugva.

Végül, csúcspontjaként a tesztnek, sikerült megtalálnom (naná, az volt az első írás a lapban) egy hatvanéves muki gimnáziumban írt színdarab-paródiáját. Természetesen a kommunizmust parodizálja, egy holdraszállás ürügyén. Történni ugyan nem történik benne semmi, de folyton a párttitkárnak van igaza. Ez az írás kiverte bennem a biztosítékot, és azonnali cselekvésre ösztökélt. Az nem lehet, hogy ennyire nem érdekli a szerkesztőket az irodalom!

Fogtam magam, és elküldtem egyik novellámat a szerkesztőségeknek. Persze nem mindenkinek, mivel kb. egyharmaduknak nem volt e-mail címe. Azt ugyan nem igazán értem, hogy egy újság szerkesztőségének hogy-hogy nincs e-mailje, de ezen is túltettem magam. Kíváncsi voltam, ki reagál egyáltalán az irományomra, és számolni kezdtem. A legtöbb lap 5 millió Ft-ot kapott állam bácsitól egy évre. Mivel a szerkesztőségek zöme magánlakásban működik, így bérleti díjjal, számlákkal nem kell bajlódni. Írásokkal sem kell foglalkozni, hiszen azok úgyis az ismerősöktől jönnek csak, azoknak meg már le van osztva a hely. Honoráriumot nem vagy nevetséges összeget fizetnek csak, tehát ez sem költés. Reklámra nem gondolnak; mi maradt még? A szerkesztést a főszerkesztő elvégzi wordben, hiszen csak egymás után kell pakolni az írásokat. Marad a nyomda, ami az egyetlen színes oldallal, a címlappal nem olyan vészes. A példányszám úgyis elég alacsony, mivel ezeket a lapokat úgysem veszi senki. Legyen mondjuk egy lapszám előállítási költsége 200 000 Ft. Mivel egy évben nem jelennek meg minden hónapban, de akár jelenjenek is meg, ez egy évben 2 400 000 Ft költség, hozzáteszünk még 600 000 Ft honoráriumot, amit a barátaik kapnak persze, még így is marad évi 2 millió, az egy hónapra leosztva 166 000 Ft. Nettóban, az állam bácsitól. Mindezért a pénzért pedig csak annyi a dolog, hogy fenn kell tartani a látszatot.

De térjünk vissza a novellámhoz, melyet felindulásból küldtem el. Lassan egy hónap telt már el a levelem elküldése óta, de összesen két helyről kaptam választ. Az egyikben – persze finoman – közölték, hogy külső szerzőtől nem fogadnak írást, a másikban kedvesen tudtomra hozták, hogy írásom semmilyen mércét nem üt meg, de ha lelkesen gyakorolok, akkor ötezer év múlva még akármi is lehet.

Nem az zavar, hogy nem akarták közölni a novellát. Amúgy sem akartam. Hanem az, hogy nem is álltak szóba velem. Lehet akármilyen gyenge az írás, azt elvártam volna, hogy legalább annyit visszaírnak, hogy nem passzol a stílusukba.

Így tehát nekem már csak az maradt, hogy megköszönve a kedves választ – és hozzátéve, hogy erősen általánosítottam, nem törekedtem korrektségre, és egyáltalán nem biztos, hogy mindegyik irodalmi lap ilyen – megállapítom, hogy a következő 5000 évemet nem fogom irodalmi lapok böngészésével tölteni.

 

 

Troglodyta 2 * Máshol és ugyanazt * 2006 január * különszám Kulival (ígérem, egyedi eset volt) * Apropó, hallottátok, hogy Marék Veronika gyerekíró milyen sikeres Japánban?