MEGJELENT!!!

 

A László könyvei 2.

 

Kulcsár Balázs

Szerelemsziget

 

Kulcsár Balázs (nekünk Kuli) a kőbányai Szent László Gimnázium diákja volt, itt is végzett tömegkommunikáció szakon valamikor az ezredforduló táján. (Azóta már egyetemi diplomát is szerzett.) Már lászlós korában is szenvedélyesen fotózott és írt. A gimnázium akkori, R.Ö.F.I. elnevezésű diákújságjának csaknem a főszerkesztői székéig sikerült felküzdenie magát — e törekvésében csak én, a lap akkori tanár-főszerkesztője tudtam megállítani. (Azóta is jó barátok vagyunk.) Kiváló fotós és jószemű, érzékeny novellista-publicista.

Amiből persze nem következik, hogy ennek a könyvnek minden oldala tökéletes lenne. (Többségük kiváló, de azért korántsem mindegyik…)

 

*

Érzésem szerint Kulcsár Balázs könyve puszta fotóskönyvként nem állná meg a helyét. Például semmiféle egységesség nem található benne. Természetesen kitapinthatók bizonyos erős témavonzódások. Kuli imádja a portrékat (főként, ha ifjú hölgyeket fotózhat); az életképeket (bár szerintem nem minden választása szerencsés); a táj- és városképeket (ezeket nagyon szeretem). És szereti még (most saját szavait idézem) „a felismerhetetlenségig szürreálissá” változtatni a tárgyakat. Efféle képei valóban „tele vannak elképzelhetetlen színekkel és formákkal”. Ezeket az önismétléstől sem félve veszi elő újra meg újra… A képek tehát sokfélék, csakhogy széttartóak és időnként redundánsak. Mintha a fotós a kötet összeállítása közben nem tudott volna mértéket tartani. Legalább tíz képet fel kellett volna áldoznia — albuma csak nyert volna vele. Már ha ez a könyv csak fotóskönyv lenne.

 

*

Ez a könyv azonban a képekre, sőt időnként egymásra is utalva három történetszerűséget is tartalmaz. Önmagukban ezek a szövegek sem állnák meg a helyüket, de a képek és az alattuk lévő szövegek együtt sajátosan izgalmas egységgé állnak össze. (Ugyanis így íródtak.)

Ezt a fotókönyvet ezért többször és többféleképpen célszerű nézegetni és olvasni. Sok kép, és háromszor annyi szövegdarabka. A képek (talán) összefüggenek, a szövegek valamennyire biztosan. Ezenkívül a szövegek mind a hozzájuk tartozó képekkel próbálnak  (bármilyen laza) kapcsolatot találni.

Amikor először nézzük végig a képeket, egyelőre a szövegek nélkül, sok esetlegességet tapasztalunk. Aztán ha úgy nézzük végig őket, hogy alájuk olvassuk a legelső szövegblokkot, kikerekedik belőlük egy  történet. A második szövegsorozatból egy második, a harmadikból meg  egy harmadik ...

Igen, a végén kicsit meg fogunk zavarodni.

 

*

Az első történet Kuli egyik novellájának, a Cerpe diem-lovagoknak az átirata, mondjuk, hogy dramatizálása. Az eredeti novella mestermunka: meg is jelent a Troglodyta című folyóirat legutóbbi számában. A második és harmadik „történet” abszurdabb vizekre evez (nem annyira kafkaiak, inkább az angol humorhoz közelítenek…).

És ebből a katyvaszból kikerekedik egy igazi nemzedéki könyv. Ami ugyanakkor a nemzedékből-kimászni-akarás könyve:

 

„Őt is az unalom hozta el hozzánk. De legalább ő hitt benne, hogy tényleg fenegyerekek vagyunk, és bármit meg merünk tenni, holott maximum a galambokra voltunk veszélyesek.”

 

„Egy pillanatig úgy éreztem, hogy érte képes leszek felhagyni ezzel az életformával, de hamar bevillant, hogy épp ez hozott össze bennünket.”

 

*

Sok ilyen próbálkozás történt már a „nagy generáció” idején. Persze én őket sem ismertem belülről, a mostani huszonéveseket pedig mégannyira sem. De ez akkor is nemzedéki könyv…

Fiatal ember csinálta, fiatal látás van benne. Talán még nincs igazán jól megcsinálva. A keresés dominál: a képek képtípusokat idéznek, és azokat tologatják ide-oda; a szövegek is emelkedettség és abszurditás közt csúszkálnak. Próbálkozások mind. Állíthatom, hogy épp ettől pontosak? Igen, épp eléggé pontosak.

 

Oravecz Barna