Szaturnusz gyermekei

(Egy Goya-kép alá)

 

Vagyunk Szaturnusz gyermekei mind:

Vonagló hús, belek, megtöltve fénnyel és mocsokkal;

Mint fűszert, kősót, szórta ránk a kínt

Atyánk, s most nyeldes minket fuldokolva.

 

Már kurta létre kondérba nem is rak,

Nem főz meg ínycsiklandozó-puhára;

Alig születtünk, felragad magához, - tagjainkat

Kitépi, s nyersen-véresen zabálja.

 

Hová veszett az óraszámlap-serpenyő,

Amibe rég napok tojásait ütötte;

Sárgája-Napkorong, fehérje-Hold, a forrón sercegő Idő?

Bendője mélyén éjlik mindörökre.

 

Vagyunk Szaturnusz gyermekei, és

Tudjuk, atyánk elaggott, - csillapíthatatlan éhe

Mozgatja még: a nemzés és evés

Bűvkörbe zárt, fuldokló kínja-kéje.