A szépség

 

Halandók! Szép vagyok, mint véső véste álom,

 s keblem, mely fájni zúz mindenkit egyaránt,

 poétákat felém dús szerelemre ránt,

mely mint az ősanyag, némán győz a halálon.

 

 Rejtelmes szfinx gyanánt, azúrban trónolok,

kevély hó-szívvel és fehér, hattyúi fényben;

a vonal-szaggató mozgást gyűlöli lényem;

 és orcám sohse sír és sohse mosolyog.

 

Míg lassu tagjaim kevély fenséget öltők,

és büszke szobrokat idéz minden redőm,

tanúlnak engem az aszkéta-éltü költők,

 

s csüggvén szemeimen, mind anda szeretőm:

mert minden bús dolog szépülve tündököl föl

e két nagy és finom, örök fényű tükörből!

 

Tóth Árpád