Fáradt, esteli himnusz

 

Ambroise de Saumur szekvenciája kompletóriumra

 

Bevégzem... Mindenem ropog,

 Fáj, gémberedt az ujjam —

Uram, lehelni lelket adj,

Hogy fényemet kifújjam!

 

Elkészülök már... Zsibbadok,

 Bizsergek én meredten —

 ­Miféle boldog bú kereng,

 Zsibong a vérerekben?

 

Miféle gőg, öröm, közöny,

 Kín, szenvedés? Nem értem —

 ­Könnyebben mért hajlik szívem,

 Mint szentmisén a térdem?

 

Miért e szikkadt, rossz derék,

Gerincem, görbe hátam?

 Miért, mióta írok itt,

S milyen csodára vártam?

 

Szemem csipázó vaksi lett,

Csak orromig ha látok,

 Hunyorgok, mint a gyertyacsonk —

 ­Kicsúfolnak barátok.

 

Sajog, csikordul mindenem,

 Hűlt csontjaim ropognak,

Miként az angyal karja közt

 A megfeszült Jákóbnak.

 

Csípőm kimarjult, földagadt

 Csuklóm se bírja, vézna,

 Kopott az íz, az ízület ­—

S a könyvem mégse kész ma.

 

Egész valómban reszketek,

 Nem üdvözít sivár tan  —

Neked kódexként, Istenem,

 Magam hányszor kitártam!

 

Másoltam, írtam ezt meg azt,

Teremtő, hány világot!...

Már nem tudom: mit körmölök?

 Mily áldás köt, mily átok?

 

Mindjárt bevégzem... Éjszakám

Kegyelmes leple rejt tán —

Uram, ha elfelejteném,

Leheld el renyhe gyertyám!