Essentia Hungarica

 

Partra szállottam — megittad az árát!

Elzengett az őszi boros ének,

Okos urak közt játszottam a bambát...

Ős patkány! Mi kell a bébikének?!

Kincs voltam, el nem múló, fényes ékszer:

Bocsásd meg nékem sok ronda szokásom,

De én a párom mosolyogva várom

Este kocsissal, lóval, kis szekérrel.

 

Friss húsát már eszik a férgek. Úh,

Így élünk mi. Horkolva alszunk s törten.

Egy délután meg leesett a hó,

Míg füst-gatyában és már ismerősen,

Mint komor bikáé... Mögüle az érdem!

Hárman sem bírnátok súlyos buzogányát,

Nos  fiúk, birokra, aludj el szépen,

Búsulsz-e, Pista?... Mondd! És maga a jóság!

 

Te győzz le engem, márványkeblű szűz,

Titkon érző lelkem óhajtva sejt.

Zenét! A semmi ágán elidőz:

Döntsd! Döntsd! Világosítsd föl gyermeked.

Tanulni kell, csorog az üres árok,

Fülembe forró ólmot öntsetek,

A semmiből teremtek egy világot,

Fondor Flóra, csináljunk gyereket.

 

Bár cinkosok közt bűnös, aki néma,

Mégis jólesik azt képzelni, hogy

Éjszakában ugrált egy név: Glázer Ella.

Csak a lovak és csak az angyalok.

Bús düledékeiden merengeni mit ér?

Piha! Nincsen remény! Nincsen remény!

Sűrű, sötét az éj, megy az eke:

Mit ér, ha lóg az ember féltöke?