Filozófia-tankönyv

(tervezett előszó, talán 1998-ból)

 

 

Akkortájt így képzeltem el filozófia-tankönyvem szerkezetét. Kár, hogy nem írtam meg: ma már csak rosszabbat tudnék írni, kommerszebbet, hagyományosabbat. Oktatási kudarcaim rosszabb, de főleg gyávább „filozófussá” tettek. Ma már csak arra a kevésre utazom, ami még megvalósítható… És még ez is tud romlani. Tavaly nyáron részben összejött ez a (már gyávább, kiheréltebb) tankönyv. De nem tudtam befejezni. Idén, az új típusú érettségi jegyében, már érettségizni is lehet filozófiából, van is hét tanítványom, és hát látom, amit látok… Pedig értelmesek ám, jó fejek… Mégis, ha az idei nyáron esetleg össze tudom állítani a könyvemet, az még a tavalyinál is megalkuvóbb, gyávább munka lesz, minimumra tör majd, vagyis hogy mindig, mindenben legyen meg a 10%... Aki ezt a mondatot még nem érti, legyen nyugodt, meg fogja érteni.

 

 

Bevezető

           

            A rendőrtiszt, a raktáros, a vízügyi szakember megjelenik a képernyőn. Egy ponton azt mondja: „Filozófiám az, hogy...” Az efféle pillanat az emberek első és gyakran utolsó találkozása a filozófiával, már ha nem éppen negyedikes gimnazisták. (És ez — ezen a szinten — talán jól is van így. Undorodunk, kell is, a túlontúl nagy szavaktól.)

            De mi van azzal, aki végzős gimnazista? Annak van egy tantárgya — heti két óra —, amely a FILOZÓFIA nevet viseli. Mi is lehet az?

            Nos, a válasz nem könnyű. Sőt lehet, hogy nem is megadható. Mert nézzük csak az említett szituációt:

            A valamennyire is művelt gimnazista ismeri a fenti mondatkezdetet irodalmi tanulmányaiból, és ezért kapásból le is fordítja. Ars poeticám az, hogy... hitvallásom az, hogy... célom az, hogy... meggyőződésem az, hogy... álmom az, hogy... Stimmel. A fickó eszerint valamire törekszik. A néppel tűzön-vizen át, vagy hasonló. Rendben. De hát ez lenne a filozófia? No ne! Ez eddig csak szóismétlés! (Műveltebbeknek: tautológia.)

           

(Figyeljünk fel a jelenségre: a kezdet kezdetén beleütköztünk abba a problémába, hogy mi is lehet egy szó jelentése. Bár az imént csak egy tudatlan alak szájából hallottuk a filozófia szót, ne áltassuk magunkat: többé nem szabadulunk az efféle gondoktól.)

           

A fenti ''fordítás'' ugyanis siralmas, mégsem teljesen pontatlan. A filozófiának valóban köze van a hitvalláshoz, az álmokhoz. IS. Mindenki hallott arról, hogy Morus Tamás is filozófus volt, és tökéletes társadalomról álmodott. Hogy Platón is filozófus volt, viszont a „plátói szerelemnek” kevés köze van ahhoz, ami férfi és nő között éjszakánként valóságosan történik. Hogy Ádám (Madách művében) eszmei-filozófiai állításokért lelkesedik. És...

            Sok ilyen és van a fejünkben, sokmindenről hallottunk már. Sokat tudunk. Sok nevet, szót, kifejezést, történetet.

            „Sokat tudunk. Ha kevesebbet tudnánk, / Tán többet értenénk” — felesel velünk Faludy György. De hát ennek az ellenvetésnek itt semmi értelme. Persze, hogy sokat tudunk, és még többet értünk — de a filozófiáról talán mégsem tudunk még mindent. Például aligha tudnánk definiálni, mi is az. Ha többet tudnánk róla, tán jobban is értenénk.

            Most tehát definícióra várunk; ez az első kör vége. Ez lesz a szókratészi kör.

 

            Arthur Rimbaud, „ez a sajátos világú fiatal francia költő” az Egy évad a pokolban c. művében azt írta: „Modernnek kell lenni mindenestől.” Nos, ez már tetszik nekünk. Természetesen modernek vagyunk, és még inkább azok akarunk lenni.

            Rimbaud mondatát annak idején (1873) igen kevesen olvasták, és nem túl sokan értettek volna vele egyet. A „modern” szó akkoriban, mivel kisajátították a hozzá hasonló fiatal lázadók, eléggé felkavarta az embereket. Voltak lelkes hívei, de a legtöbben sátánszagot éreztek benne, felforgatást, ópiumot... Természetesen nem olvasták a verset sem, de affélét gyanítottak a szóban, hogy megy a részeg hajó. Ma is van még efféle olvasata. Vagyis a szó ma sem egyértelmű, de erről majd később.

            Mi azonban modernek akarunk lenni és nincs kétségünk arról, hogy mit is értünk ezen. Modernségen azt értjük, hogy felkapcsoljuk a villanyt és kinyitjuk a hűtőt. Hogy van gázfűtés és internet, videó és kábeltévé. Modernségen azt értjük, hogy meccsre megyünk, ha akarunk, koncertre, ha akarunk. Esetleg színházba, bár az azért mintha nem lenne teljesen oké... Hogy anyuci nem nagyon nyilvánít a dolgainkról véleményt, inkább befogja a száját... Illatszerek, autók, partnerek, fogamzásgátlás. Van, akinek ennél is jóval több a modernség, van, akinek kicsit kevesebb. Hiszen vannak vadabbak és óvatosabbak, okosabbak és ostobábbak. De efféléről van szó. Modern korban élünk, nekünk adatott ez meg. Ki az, aki közülünk nem teszi hozzá, hogy hálistennek? Ki az, aki nem borzad el, ha eszébe jut (de hogy jutna eszébe?), hogy még két generációval ezelőtt is a munkából hazavánszorogva fát kellett vágni, begyújtani, vizet hozni a kútról, megmelegíteni, mécses mellett megvacsorázni, félhomályban mesét mondani a gyerekeknek... A mi életünk hálistennek már nem ilyen, sőt nem is volt ilyen élet soha, azok nem is lehettek emberek; hát hogy lehetne ezt elviselni?...

            Modern korban élünk, modernek akarunk lenni. És ez a modernség.

            De vajon most tényleg definiáltuk a modernséget? Értjük, kik vagyunk és miben élünk?

            Ez a második kör vége. Neve ebben a könyvecskében: modernség-kör.

 

            Nem egészen száz évvel Rimbaud előtt, a modern kor hajnalán Goethe az alábbi négysoros verset írta:

            A múltnál nincs kényesebb dolog,

            Mint tüzes vashoz, nyúlj félve hozzá,

            Másként tudomásodra hozná,

            Mily forró a saját korod.

            Jó, elolvastuk. Szeretnénk érteni, de nem igazán értjük. Goethe azt mondaná ezzel, hogy ami volt, az ma is aktuális lehet? Forró?

             Úgy látszik, tényleg azt mondja.

            Akkor azonban nincs is hozzá, Goethéhez semmi közünk. Akkor ő még a mi korunk előtti figura. Hülyeségeket beszél. Nevezzük őt úgy, hogy premodern ember; és értsük ezen azt, hogy modernség előtti. Számunkra ugyanis (ennyit megértettünk az előző körből) már a tegnap sincs. Tudomásunk van ugyan róla, mégis valahogy hihetetlen; és semmiképp nem érezzük.

            Semmi közünk nekünk a történelemhez. Mesélnek persze ezt-azt, tantárgy is van ilyen; hallottunk a nagyszülőkről, akik átélték a bombázást: pince, oroszok... Elképzelhetetlen. Számunkra nincs történelem. Biztosan van, de nem tudjuk elképzelni. Vagyis nincs.

            Ez a harmadik kör, a második kör átellenese. Nevezzük történetfilozófiai körnek.

 

*

            Három kört nyitottunk. Egyelőre nem teljesen világos, hogy kapcsolódnak egymáshoz. Az elsőben arról esett szó, hogy hallottuk már a FILOZÓFIA elnevezést, de nem igazán tudjuk, mit jelent. Inkább csak össze-vissza használjuk. A másodikban, hogy modern emberek vagyunk, de az ennek mibenlétére vonatkozó tudásunk sem megnyugtató. A harmadikban, hogy épp ezért (meglepő módon!) nem érezzük magunkat modernség előttieknek. Persze az idevágó ismereteink is merőben érzelmi jellegűeknek tűnnek. Kezdjük megszokni tudatlanságunkat.

            Vajon csak mi vagyunk így?

 

            ''Húszéves koromban már tudtam magamról: valami hivatásom van ezen a világon. Ahogy magamnak megfogalmaztam: föl kell törni a diót! Föl akartam törni a diót. A dió: az igazság. Az igazság ott van belül, és nekem meg kell ismernem. Az a hivatásom, hogy föltörjem a diót, megnézzem, mi van belül. Mi a lényege az ügynek, amit világnak, életnek, embernek neveznek, és megismerjem a lét lényegét. Úgy hittem: az a hivatásom, hogy filozófiát műveljek, és lényeges dolgokat lássak meg benne. Azóta semmivel sem lettem jobb filozófus, csak többet tudok. Ez nem lényeges, hiszen ma már azt is tudom, hogy nem tudok semmit. Abba az időbe sikerült beleszületnem, amikor nem törünk fel diókat. Akkor még csak a régi filozófiát ismertem: Arisztotelészt, Kantot, a diótörő korszak filozófusait. De ebben a világban, amit posztmodernnek nevezünk, nincsenek feltörendő diók. Lassan jöttem rá erre. Mi már csak értelmezünk. Mi már nem tudunk magához a dologhoz fordulni, csak régi szerzők vérével gazdagítjuk vérszegény ereinket, tehát vérátömlesztést hajtunk végre magunkon. A mai világ nem teszi lehetővé, hogy rendszereket alkossunk, ezt a filozófusok ma úgy mondják: vége a metafizikának, vége a rendszernek. Rendszer helyett van gondolkodás. Mire sok mindent megtanultam, sok mindent megértettem, és körülnéztem, rájöttem: nincs dió, amit föltörhetünk.

            De húszévesen azt hittem, hogy diót törünk föl. Rendszert akartam építeni. Marxistaként azt hittem: az eredeti Marxhoz visszatérve kapom meg azokat az alapokat, amelyekre föl lehet építeni egy rendszert. Később az egyik alapot a másik után vettem ki az építményemből, és helyettesítettem másikkal. Mindig szerettem volna egészet alkotni. Kiveszek valamit a régi marxizmusból, és mással helyettesítem. Olyan ez, mint Thézeusz hajója, ami már nem ugyanaz, mert minden alkatrészét kicserélték, de végül is még mindig tart a folyamatosság, mert Thézeusz hajója. Történetfilozófiám írása közben (...) feladtam a nagy elbeszélést, a régi hagyományos, tradicionális, progresszivista történetfilozófiát. Rájöttem, itt nemcsak arról van szó, hogy Marx rossz, s mással kell helyettesíteni, amit itt vagy ott mond. Nemcsak Marx, hanem az egész projektum nem működik. Ezt mások is észrevették mellettem, előttem... Ezt mindenki maga fedezi fel. Húszéves koromban tudtam, hogy diót kell föltörni, és ebből a szempontból még ma is ezt csinálom, hiszen az a felismerés, hogy nem lehet a diót föltörni, még a dió föltöréséhez tartozik.''[1]

 

FELADATOK

*Gyűjtsd ki az idézet idegen szavait, kifejezéseit és neveit, nézz utánuk, és illeszd be őket FILOZÓFIAI SZÓTÁRadba!

*Keresd ki és fogalmazd meg saját szavaiddal: mi a szöveg legfőbb állítása!

**Nézz utána: kicsoda Heller Ágnes, és mit csinált a filozófiában?

**Az idézetben találsz egy filozófiai eredetű szállóigét. (Nincs megjelölve!) Hogy hangzik eredetileg, kihez kapcsolódik, mi a története?

**Értelmezd a szöveg utolsó, paradox állítását!

***A szövegben szereplő dió-metafora Babits Mihály egyik ismert, a negyedikes szöveggyűjteményben szereplő versében is megtalálható. Keresd meg, és fél oldalon fogalmazd meg a két metafora viszonyát. Hol látsz azonosságokat, eltéréseket?

 

Információk a tankönyv tartalmáról, szerkezetéről, használatáról és jelölésrendszeréről

 

            A tankönyv a filozófia gazdag történetének és problémarendszerének csak egy töredékével foglalkozik. A Bevezetésben említett három kérdéskör a témája; és ezeket sem tárgyalja behatóan.

            A három kérdéskör nem három elkülönülő rész. Összefüggésüket hangsúlyozandó, mintegy körszeletek formájában, összekeveredve kapnak helyet a könyvben. A részfejezetek sorrendje azonban nem tetszőleges. Ezt az olvasó, kellően előrehaladva, maga is tapasztalni fogja: fontosabb előrelépések akkor történnek, amikor más összefüggésben már némileg meg vannak alapozva.

            Az ismertető-elemző részek normál, álló betűkkel olvashatók. A szöveggyűjteményként szolgáló, jórészt filozófiai művekből származó hosszabb-rövidebb részleteket vastag, dőlt betűkkel szedjük. Ezeket időnként ismét követik normálbetűs elemző részek, máskor nem. Az utóbbiak kimerítő órai elemzés tárgyai lesznek. A fejezetek végén FELADATOK címmel kérdések, utasítások találhatók. Az egyes feladatokat 1, 2 vagy3 csillag vezeti be. Jelentésük:

*: külön bejelentés nélkül is kötelező; házi feladat. Bármikor ellenőrizhető, értékelhető.

**: szorgalmi feladat, bármikor beadható. Három ilyen - jól elvégzett  - munka után ötös jár.

***: szorgalmi feladat, beadható. Ezek nehezebb, munkaigényesebb  feladatok; ha sikeresek, ötössel jutalmazandók.

            A fejezetek végén apró betűkkel két más egység is szerepel — általában. Az egyik címe: KITEKINTÉS. Ebben a részben a tárgyalt jelenség, probléma további útjáról esik szó, tömör ismertetések, gyakran rövid idézetek formájában.

            A másik egység ezen a címen fut: KAPCSOLATOK; itt  irodalmi, művelődéstörténeti utalások és ismeretek olvashatók. A tankönyv egyik célja ugyanis, hogy a különböző humán tárgyak közötti átfedéseket megmutassa, segítséget adva így pl. (és főleg!) az irodalom tanulmányozásához. Néha ehhez a részhez is kapcsolódnak FELADATOK, az előbbivel azonos feltételrendszerrel.

 

 

            Minden kor túlozza saját jelentőségét, minden kor zavarosabbnak képzeli magát elődeinél. Ha egy nagy ember meghal, csodálkoznak, hogy milyen világos, kerek egész volt az élete. Ő azonban ellentmondások martalékának, zavarosnak érezte magát a szíve mélyén. Így vagyunk a korokkal is. A mult optikai csalódása a világosság, a jelené a zűrzavar. Ennek ellenére is úgy érzem, hogy akik ma napról napra toljuk életünket, egy példátlan történelmi látványnak vagyunk tanúi, s ez a látvány egyre hatalmasabb lesz és félelmetesebb. A tizenkilencedik század olyan erős volt és olyan egységes, hogy nem akadt egész ellenfele. Mindenki csak egy ponton támadt, s most, hogy ezek az ellenerők vele és egymással döntő harcba elegyedtek, gondolatoknak és jelszavaknak olyan örvénylésére számíthatunk, amilyenre a történelemben kevés példa van.

            A kor zavarát az egyszerű polgár a saját tisztázatlan fogalmaival mérheti. A kényszerűség és a szokás megtanítják rá, hogy a földgolyónak ezen a pontján miről mit kell ma gondolnia. De oldjuk fel egy napra valamilyen varázsillattal e megszokás alól. Engedjük át agyát az ellentmondó véleményeknek: fogalmainak még az atomjai is táncolnak ebben a forgószélben. Attól a perctől, hogy az ébresztő óra felveri és zsibbadó testébe személyisége lassan visszatér, ezerfelől ostromolják ezt a személyiséget: Kelj fel, a társadalom gerince vagy! Kedved van felkelni, likvidálandó ember fajta vagy! Nem áldoztál eleget a köznek! A köz bolondja vagy! Túlfinomult vagy! Túltompa vagy! Kinn egy utca várja villamosokkal és munkanélküliekkel. Kétszáz év előtt nem volt villamos és nem volt munkanélküli. Melyik a maradandóbb vívmány? Nagyszerű a civilizáció, vagy szét kellene robbantani? Munkahelyén ostoba munka várja. Könnyű ez a munka vagy nehéz? Jó a munkamegosztás vagy rossz? Dilettánsok legyünk, vagy még inkább szakemberek? Tiszteljük a főnököt, vagy gyűlöljük? A tekintélyt kell tisztelni vagy az érdemet? A családja körében ebédel. Szentély a család vagy ősi barlang, melybe ő hozza haza a lebunkózott medvét? Erős törzsi ösztönökre kell építeni a társadalmat, vagy ezek az ösztönök rontják meg? Megszenteli a házasság a szerelmet, vagy elnyomja? A vallás azt mondja, hogy az erkölcstelenség megbosszulja magát. Az idegorvosok, hogy az erkölcs is megbosszulja magát. Ő neveli jól a fiát, vagy az államra kellene bíznia? Ráhagyhatja-e, amiért ő dolgozott, vagy sem? Cselédet tart. Rabszolgaság a szolgálat, vagy a természet rendje? A cseléd mögött cselédek milliói állnak, cselédnemzetek. Mennyire kell sajnálni őket, milyen áldozatot kell hozni értük? Nem alávalóság-e megállni egy ponton a részvétben? De köteles-e egy kivilágított kórház ablakai alatt a részvéttől meghalni? A kegyetlenség az erő vagy a szeretet az erő? Egy modern könyvet vesz a kezébe. Haszontalan finomkodás ez vagy remekmű? Megszólal a rádió. Miért tart rádiót? Mert kell neki, vagy mert gyártják? Mélyít az idő vagy sekélyít? Marosszéki táncok: helyi szín. Centralizáljunk vagy decentralizáljunk? Este sétát tesz, apjára gondol, aki ilyenkor föl-alá járt a tornácon, mellénye kivágásában a keze, szégyellte előttük, de ők tudták, hogy imádkozik. Sokszor ő is úgy érzi, hogy a földön nincs senki, akinek az életéről beszámoljon. Ő mégis úgy él, mintha felelős lenne valakinek. Nem lehetne megkeresni ezt a valakit? Mint gyermekbe beleoltották, hogy ez kötelessége. Mint ifjúba beleoltották, hogy ez babonás korok reflexe. Vannak írók, akik mindenestől felajánlották magukat az egyháznak s van ország, ahol államvallás az ateizmus. Micsoda kor ez, amely ily ellentéteket tűr meg egy pillanatban?

            Szegény polgár, áldania kell szokásait és előítéletét, hogy a fogalmaknak ez a zavara el nem borítja az agyát. A kor agyát azonban el fogja borítani, a kor szeme vérben fog forogni. A kor nem állhat meg elmélkedése véres vitáiban, amíg valamiben meg nem állapodik.

Németh László: A huszadik század vezérjelenségei. (Részlet) Tanu IV., 1933,  232.-233. o.