parapedál

 

a Szent László Gimnázium diáklapja

 

 

2006. február 16.

 

E számunkat irodalmi művekhez készült illusztrációkkal illusztráltuk.

 

TÉMÁINKBÓL: * kampány * magyartanárok konferenciája * Szalagavató * Vízkereszt vagy amit akartok * Lászlós Fesztivál *** rémnovella * versek * esszé *** egyebek: raszta / aranyköpések a sportról / tolvajok a Lászlóban / hajléktalanok / zsidózás / elegem van / blog / hullabeszéd *** HÍREK

 

Szavazás: pénteken 10.20, a harmadik óra eleje

 

Kérjük, hogy a szavazólap három részében látható  jelekbe  + vagy X beírásával jelezzétek, kire szavaztok a kampányoló osztályok és az Iskolánkért kitüntetés tanár- és diákjelöltjei közül.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Így nézett ki a szavazólap teteje. Erős fölénnyel, 2xx szavazattal nyert végül a XI/A osztály. Kora délután már tiszteletét tette Sárkány Péter direktornál az új diákigazgató: Balogh Tamás.

 

A kampány részleteiről következő lapszámunkban olvashattok.

 

A lászlósok megszavazták az év tanárát és az év diákját is. Hogy kik ők, azt csak a Lászlós Bálon fogjuk megtudni. Közülük lehetett választani:

Borbáth Gábor - Boronyai Zoltán - Gellért Jánosné - Oravecz Barna - Pavlyák Ferenc,

illetve

Daybis Sabreen (XI/B) - Gergely Krisztián (X/F) - Magda Balázs (XII/E) - Sipos Anna ((XIII/A) - Takler Judit (XI/C) - Varga András (XII/A) - Vargha Máté ((XII/F)

 

*

 

Jamie Winchester & Hrutka Róbert

 

Szerdán 2-től Jamie Winchester és Hrutka Róbert adott koncertet a díszteremben. Már a plakát láttán úgy elkapott a HÉV, hogy hirtelen el is felejtettem, hogy kettőtől német órám van. De mivel ez a „probléma” hamar elhárult (elrabolták a tanárnénit), beülhettem a dzsémirobira.

Az eleje kicsit döcögve indult, melegedtek a húrok meg a hangszálak, mondták, hogy mehetünk vokálozni meg táncolni – persze – és hiányolták a kérdező ember személyét – na, én is! Szerintem sokkal jobban érezték volna magukat ők is (meg mi is), ha valaki leül velük a színpadon és „szóval tartja” őket a számok közti szünetekben.  Azért a végére lett pár kérdés, meg hangulat, és megtanultunk tapsolni is Robitól, aki a (kb.) hatodik számot már az utolsónak titulálta – ki tudja, miért –, de persze lett hetedik, meg még sokadik is.

Nekem hiányzott még a zenekar is. (Persze, mert arra számítottam, hogy lesz.) És majdnem a végéig nagyon hiányzott egy hangulat… Persze, volt hangulat, de nem tudtam hova tenni. Ha becsuktam a szemem, akkor olyan volt, mintha otthon jönne a hifiből a Take me home vagy a One of us, de ha kinyitottam, akkor nem volt olyan, mintha egy koncerten menne az It’s your life. Szóval hiányzott az a közelség, ami még akár egy koncerten is sugárzik belőlük, és a díszteremben meg nem nagyon akart működni, pedig most valójában sokkal közelebb lehettek volna. De majd legközelebb!

Összességében, aki nem volt ott, az sajnálhatja! A végére jó kis gitárdélután lett, jó dallamokkal és sok tapsoló Lászlóssal.

 

2006. február 16-án és 23-án 14³⁰-tól

a II. emelet 50-es teremben

 

A kétszintű érettségi nemcsak a diákok, a magyartanárok számára is elég nyomasztó volt tavaly. Idén is lesznek nyugtalanító elemek. De talán van az új rendszerben lehetőség is. Újat tanulhatunk, hogy új dolgokat taníthassunk; kipróbálhatunk olyan elképzeléseket, amelyeknek kipróbálására eddig nem volt módunk. Kiderülhet, hogy a kétszintű érettségi nem csak mumus: a lehetőségek világa is.

    Konferenciánk hét előadója arra vállalkozott, hogy kilép az osztályteremből és kipróbál valami mást. Megkísérlik megmutatni, ők hogyan gondolkodnak az új témalehetőségek némelyikéről. Vagy sikerül nekik, vagy nem. Mindenesetre minden érdeklődő kollégát és tanítványt szeretettel várnak február 16-án és 23-án.

Az előadók nevében: Oravecz Barna

 

 

1. KONFERENCIANAP

 

2006. február 16.

 

14³⁰ — 15¹⁰

Oravecz Barna:

Egy „posztmodern” szöveg megközelítése — részletek Esterházy Péter Harmonia caelestiséből

 

15²⁰ — 16⁰⁰

Reuter Lajos:

Tipikus életterek Petri György költészetében

 

16¹⁰ — 16⁵⁰

Parragi Eszter:

Irodalmi mű és illusztráció

 

 

2. KONFERENCIANAP

 

2006. február 23.

 

14³⁰ — 15¹⁰

Ladányi Mária (nyelvész, ELTE):

„Csinált” szavak a költői nyelvben — és a szövegértés

 

15²⁰ — 16⁰⁰

Both Attila:

A Szent László-legendák irodalmi feldolgozásai

 

16¹⁰ — 16⁵⁰

Borbáthné Bánhegyi Judit:

Az intertextualitásról

 

17⁰⁰ — 17⁴⁰

Galamb Zoltán:

A műfordítás mint hermeneutikai aktus

*

 

A program ismeretében szerkesztőségünk elhatározta, hogy miniinterjúkat készít az előadókkal. Azt szerettük volna, hogy kedvcsináló előzetes információkat adjanak az olvasóknak. Természetesen csak részben tudtuk a tervünket megvalósítani. Galamb Zoltán tanár úrral és Parragi Eszter tanárnővel sikerült leülnünk.

 

„Jó lenne, ha megtudnák…”

Beszélgetés Galamb Zoltánnal

 

— Hogyan került kapcsolatba a tanár úr ezzel a kezdeményezéssel? Mert úgy tudjuk, nem magyaros.

— Magyaros nem is vagyok, de irodalmár igen. A Kodolányin is, az ELTÉn is tanítottam már angol-amerikai irodalmat. Tehát némi közöm azért van a dologhoz. Másfelől meg PhD-kurzuson tanultam fordításelméletet is.

— De hogyan szerzett tudomást erről a vállalkozásról?

— Borbáth Judit tanárnő említette az angol tanáriban. Mondta azt is, hogy ő miről beszél majd, és kérte, hogy hallgassam meg. Én pedig kedvet kaptam, hogy magam is részt vegyek.

— Mit fed az előadása címe?

— A hermeneutika a modern irodalomelmélet egyik irányzata, és az embereknek általában fogalmuk sincs róla, hogy mi is az. Jó lenne, ha megtudnák.

— És mi az a hermeneutika?

— Ezt most mondjam el? Majd az előadáson.

— Konkrét műveken fogja megmutatni az elgondolásait a tanár úr?

— Illusztrációként fogok használni konkrét műveket, illetve egyes részleteket. Hogy bemutathassam, aki nem hermeneutikai aktusként kezeli a fordítást, az milyen hibákba csúszhat bele.

— Ha jól tudjuk, Ön mint gyakorlott műfordító beszél majd nekünk.

— Igen. Sok művet fordítottam már. Esszét, regényt, novellát, sőt képregényt is. Az megint egy külön műfaj. Említsek példákat? Magyarra ültettem át Lovecraft-novellákat, a Dűne-regényfolyam újabb részeit, Huxley egyik esszéjét, két Poe-esszét, Arthur Miller önéletrajzi írásait.

Akit a fordításaim érdekelnek, tájékozódhat a honlapomon:

www.gportal.hu/portal/galambzoltan

—Köszönjük a beszélgetést.

 

„…egyszer csak leesett ez a téma…”

Kisinterjú Parragi Eszterrel

 

— A tanárnő miért szállt be ebbe az előadássorozatba?

— Év elején, egy értekezleten merült fel, hogy kellene csinálni egy ilyesmit. Nem túl sokan jelentkeztek, és akkor én végül igen. De nem azonnal: nem akartam nyomulni, mert több olyan ember se vállalta a szereplést, aki sokkal régebb óta tanít, mint én. De persze érdekelt.

— Rögtön erre a témára gondolt?

— Először nem gondoltam semmire. Aztán a filmadaptációk jutottak eszembe, de ezt gyorsan el is vetettem. Rájöttem, hogy mindenkinek kapásból ez fog eszébe jutni, és akkor legyen inkább más.

Ráadásul több lehetőség eleve kiesett. Itt vannak például a dalok, a versmegzenésítések: ezekről tavaly már szó volt a Homo homini…-n. Kevesen voltak ott, de akkor is, az már volt.

Gondoltam persze a színházra is, mint határterületre. De arról csak akkor lehetne egy előadásban értelmesen beszélni, ha előtte minden érdeklődő meg tudná nézni a kiválasztott előadást, ezt pedig reménytelennek láttam.

És akkor egyszer csak leesett ez a téma.

— Ez miért jó téma?

— Hát mert én így gondolom. De tényleg, nagyon jó téma, engem egészen felvillanyozott. Hetek óta gyűjtöm az anyagot az interneten.

— Erősen le kellett szűkíteni a konkrét témát, ugye?

— Nagyon. Persze csinálok majd az elején egy kis kitekintést, hogy hányfelé lehetne elmozdulni. De részletesebben az Isteni színjáték nevezetesebb-izgalmasabb illusztráció-sorozatairól lesz szó. Boticelli, Blake, Doré, Dali. Nem akármilyen névsor. Kiválasztottam bizonyos énekeket és kulcsjeleneteket. Nagyon érdekes összehasonlítani őket.

— A képeket vetíteni fogja a tanárnő?

— Naná. Látványos lesz.

(Az interjúkat készítette: zénó)

 

 

 

Reggel nyolc óra van. A villamos zakatol az iskola felé. Rajta pár lászlós, stúdiós. Mennek pakolni az estére, hiszen ma van a tizenkettedikesek nagy napja, a szalagavató.

Már reggel kilenckor a tömegkommunikációsok és a stúdiósok taposták a körcsarnok padlóját.

Tíz órára már az összes táncos is megérkezett és lázasan készültek a nagy estére. Mindenki mindent megtett, hogy a legjobbat hozza ki magából, hiszen ha elrontja, az egész osztály ég vele együtt. De még mielőtt az osztálytáncok próbája jött volna, először megnézhettük a palotást és a keringőt. Sajnos nem tudok igazán hozzászólni, mert annyira nem vagyok benne ebbe a tánc-dologban. Azt viszont tudom, hogy a lányok egész ki voltak csípve. Minden lányon egy kiló smink és több tízezer forintos frizura. Sajnos ezt a szakaszát sem tudtam értelmezni az ügynek, hiszen otthon is ugyanúgy meg lehet csinálni azt a hajat. Persze beletelik egy kis időbe, de annál többet lehetett volna spórolni rajta.

A tömegkommunikációsok, mint minden más nagy eseményt, ezt is megörökítették. A rendezvény eseményeit egy DV-magnó, egy VHS-magnó és egy DVD-felvevőgép is rögzítette, illetve három álló és két mozgó kamera vette állandóan a szalagavatót. És hogy aki nem lát oda, az is élvezhesse a műsorokat, kifeszítettek két vásznat amelyen folyamatosan mentek az előadások.

Öt órakor elkezdődött a műsor. A háttérben minden tömegkommunikációs gőzerővel dolgozott. A műsor elején a megszokott szalagkiosztás és az iskolazászló bevonulása. Majd jött a palotás és az osztálytáncok. Itt megállnék egy pillanatra. Először is dicséret érdemli a tánctanárokat és a táncosokat, hiszen betanítani és betanulni egy pár perces ugrálást nem könnyű. De azért lehetett volna jobban is. Nagyon sok osztálynál az volt a legnagyobb baj, hogy kicsit unalmas volt a műsoruk, nagyon el volt húzva. Nagyon kreatívak és látványosak voltak, de a dinamika, a beleadás nagyon hiányzott.

A táncok között az énekkarosok egy komplett zenekarral szórakoztatták a közönséget, jobbnál jobb énekekkel. Úgyhogy ilyenkor, azt hiszem, nem unatkoztunk — de lehet, hogy csak azért nem volt unalmas, mert hangos volt a zene.

A legvégén jött a keringő és közös tánc a szülőkkel, majd mindenki hazaindult. Illetve nem mindenki, hiszen a rendezvény után a diákok szervezésében sor került egy szalagavató after partyra is, ahol szinte minden szalagos diák képviselte magár, de a kisebbekből is akadt bőven…

KA

 

 

 

Mit akarnak?

 

Elsősorban: előadni egy darabot. Nem is akármilyet, hanem Sékszpírt, és tőle is a „Vízkereszt vagy amit akartok” című darabot.

Az Ég és Föld (vagy égésföld?) színtársulat, mely alig pár hónapja még a színtelen Szent László Gimnázium Színjátszóköre nevet viselte, nagy fába vágta a fejszéjét, amikor nekiállt (több, mint egy évvel ezelőtt) egy ilyen komplex mű (vígjáték) színrevitelének.

Ugyanis a darab azonkívül, hogy összetett (több cselekményszál, árnyalt karakterek, ingadozások a különböző műfajok között), nagyon fontos kérdéseket feszeget a nőkről, szexualitásról, szerelemről.

Öt felvonás. Ebből három már kész. Felmerülhet a kérdés: ha már ilyen régóta dolgoznak rajta, miért csak ennyi? A válasz erre az, hogy igen sokáig csak improvizálták a darab szövegét és csak a cselekményt követték végig. Így lehetőségük akadt a színészeknek, hogy jobban megformálhassák karakterüket, elgondolkodjanak a személyiségéről és megérthessék a cselekedeteit. Illetve: a csoport egyes tagjai nem voltak képesek még akkoriban csatlakozni (mert például épp Ausztráliában dolgoztak), és nélkülük értelmetlenek lettek volna a szöveges próbák, ezért megvárták őket.

A darab rendező-dramaturgja, Parragi Eszter ezekből az „imprókból” még át is emelt egy-két részt a végleges szövegbe, hogy azt közelebb hozza a nézőhöz, és új gegekkel bővítse.

Nemrégiben abban a szerencsében volt részem, hogy részt vehettem pár próbán, és láthattam, hogy hogyan állnak.

Ami kész van, az nagyszerű. Tökéletességig csiszolt — a tagok maximalizmusának köszönhetően. Az egyes jeleneteket hiába látták már ötvenszer, mindig tudnak nevetni a másikon, mert az egész valahogy egyre viccesebb lesz. A beállítások jók, kicsit szokatlanok… nekem legalábbis; mindenesetre nagyon életszerűek. Kíváncsi vagyok, hogyan fognak majd kinézni a tetőtéri színpadon.

A hangulat általában nagyon jó. Ha vannak is kisebb összezördülések néha, utána gyorsan és könnyen oldódik a feszültség, mikor már belemelegedtek a munkába. És mindannyian azon vannak, hogy minél jobban sikerüljön az, amit csinálnak.

De a bemutató időpontja kérdéses. Talán február. Március.

— Jeszenyő (-Béc) —

 

 

 

 

 

Fesztivál-statisztika

 

Az alábbi adatokat Gellért tanárnőnek köszönjük. (Köszönjük.)

 

A legutóbbi fesztiválon körülbelül 800-an vehettek részt. (711 jegyet vásároltak.)

 

A fesztivál utáni felmérésen 569-en nyilvánítottak véleményt. Minden adat ezekre a kis cédulákra támaszkodik.

 

Körülbelül a résztvevők fele, 377 fő vett részt valamilyen módon a fesztivál szervezésében. Az aktivitásra tehát, úgy tűnik, nem illene panaszkodnunk.

 

Érdekes azonban az évfolyamonkénti megoszlás:

 

A IX. évfolyamról 180-an jöttek el a fesztiválra, és jelentős részük, 118 vett részt a szervezésben. Nagyon nagy számok!

 

A X. évfolyamon hasonló a helyzet. 178-an voltak itt, 121-en aktívkodtak.

 

A XI. évfolyamon kezdődik a leépülés. 154 diák jött el, 84 szervezett.

 

És a XII. évfolyam (hozzá a XIII/A) hasonló adatai: itt voltak 127-en, csináltak valamit 54-en.

 

Reggelig kb. 350-en maradtak.

 

Hány programon vettek részt a fesztiválvendégek? Nagyon nagy a szórás ebben. Volt, aki 2-3 programot jelölt meg, volt, aki 11-12-t. A kisebbek ebben is kíváncsibbak voltak, gyakorlatilag benéztek mindenhová.

 

Kedvenc programok:

 

Népszerűek voltak a sportrendezvények, kb. 150 diák említette őket.

Szintén nagyon népszerű volt a csocsó, de erről még nincsenek pontos adatok.

 

Tovább, lefelé:

 

Kepes András (84)

Strand koktélbár (83)

Földszinti zenekarok (82)

Kareoke (82)

Megasztár (47)

Varnus Xaver (39)

Disco (38)

Romeo és Júlia (36)

Hennázás (30)

Irodalmi teázó (30)

Retrószoba (23)

Bolyongó (23)

 

A kézműves-jellegű foglalkozások, illetve vásárok nem nagyon futottak valamiért. A filmvetítéseket gyakorlatilag nem lehet mérni.

 

Ennyit az adatokról. Lehetne a témáról egy jót beszélni (hogy mi miért lehet így); talán majd a következő fesztivál előtt sort kerítünk erre is.

brr

 

 

 

Volt lászlósként a fesztiválon

 

A kezdetek.

A Lászlós Fesztivál ötlete 1994-ben született meg. Reuter Lajos akkori végzős B osztálya valami nagyobb szabású kulturális-zenés-büfés iskolai rendezvényt szeretett volna megvalósítani. Páran elkezdtek gondolkodni a dolgon, és létrehoztak egy tanár-diák szervezőgárdát is. Két hónap múlva megvolt az első Fesztivál. Köszönjük nekik! Azóta is büszkék vagyunk a Fesztiválra mi, lászlósok. Az első fesztiválon körülbelül 35 program került megrendezésre, és délután négytől másnap hajnali ötig tartott. Az akkori banda nagy lelkesedéssel fogott a szervezéshez, aztán a bulizáshoz. Ez a kezdeti lelkesedés aztán rám is hatott, pedig csak egy évvel később kezdtem meg lászlós pályafutásomat.

 

Amikor én még lászlós voltam...

1995-ben,  elsősként nem tudtam, hogy a fesztivál ilyen új dolog volt.  Csak azt éreztem október tájékán, hogy valami nagyon jó dolog készülődik. Nagyon pezsgett az iskola, mindenki szervezett, készült a fesztiválra. Én akkor még nem ismertem igazán az iskolát, a tanárokat, az osztályt sem, de azt tudtam, hogy ebből nem szabad kimaradni. Alig voltunk túl a gólyabálon, de ennek ellenére (vagy éppen ezért) az osztályom nagy energiát fektetett a fesztivál szervezésébe. Természetesen nem magunktól voltunk ilyen aktívak, hanem ehhez nagy mértékben hozzájárult Oravecz Barna tanár úr. Ő be tudott minket lelkesíteni és elhitette velünk, hogy jó dolog egy kulturális éjszakát szervezni, még ha az egy kicsit fárasztó is időnként. És mi elhittük neki: és akkor is, és azóta is nagyon örülök, hogy elhittük, és hogy volt fesztiválunk. Akkor még minden évben. A programötletek egy része persze a tanár úrtól származott, de együtt valósítottuk meg őket.

 

Az idei fesztivál

Mikor elhatároztam, hogy részt veszek az idei Lászlós Fesztiválon, azt is eldöntöttem, hogy elhívok egy-két ismerőst is a buliba. Féltem ugyanis, hogy egyedül már nem találom a helyem az Alma Materben. Egykori osztálytársaim és lászlós barátaim boldogan mondtak igent az invitálásomra, úgyhogy együtt indultunk a fesztiválra, mint annakidején. A kapunál támadt némi problémánk, nehezen jutottunk be, mert azt nem vettük figyelembe, hogy egy tanárt értesítenünk kellett volna érkezésünkről, s neki felelősséget kellett volna vállalnia értünk. De aztán meggyőztük a kapuőrt, hogy nem fogunk rendetlenkedni, és bejutottunk a fesztiválra. A bejutásnál csak a távozás volt nehezebb, de arról majd később… (Hiába, a nehézségekről megfeledkezik az ember.) Az első perctől kezdve jól éreztük magunkat, bele tudtunk helyezkedni a hangulatba. Előjöttek a régi élmények, kicsit nosztalgiáztunk is. Felelevenítettük a régi Versdallamokat és egyéb programokat, miközben tanulmányoztuk az aktuális programfüzetet. Abban mindannyian egyetértettünk, hogy a Kepes András-beszélgetést nem hagyhatjuk ki. Addig azonban volt még egy kis idő, így a tanári felé vettük az irányt. Gondoltuk, meglátogatjuk egykori tanárainkat. Nagy meglepetésünkre nemcsak volt tanárokkal, de régi osztálytársakkal is összefutottunk. Nagyon megörültünk egymásnak, és hosszas beszélgetésbe fogtunk. Jó érzés volt, hogy szívesen látnak minket viszont, és hogy sokmindenkivel sikerült néhány szót váltani. Meg a tanáriban való csocsózás is nagy élmény volt. Feldobott állapotban ültünk be a Kepes-beszélgetésre. Nagyon kíváncsiak voltunk rá. A technikai nehézségek elhárítása után szerencsére már nem csak vizuális élményben volt részünk, hanem hallottuk is a beszélgetést. Miután véget ért, egyöntetűen megállapítottuk, hogy érdemes volt végigülni, és hogy a Kepes „nagyon jó fej”, és „lehet tőle tanulni egyet s mást”. Időközben megéheztünk és megszomjaztunk, úgyhogy végigjártuk a teaházakat és büféket. Nekem dizájnra a pálmafás koktélozó tetszett a legjobban, szívesen végighevertem volna az egyik nyugágyon, de a többiek leszavaztak, úgyhogy zsíroskenyér lett belőle. Az is jó volt! Közben megnéztük a tablókat és megállapítottuk, hogy milyen régen ballagtunk mi már el, meg hogy a tanáraink azóta már még egy osztályt végigvittek. Öregszünk...J. Így hát a retro-szobában sokmindent felfedeztünk, ami még nekünk is volt. Majdnem ettünk a krumplis tésztából is, de a zsíros kenyér miatt nem bírtunk. De nagyon tetszett a kiállítás. A zseblámpát ki is próbáltuk, és a Praktika fényképezőgéppel is közelebbről megismerkedtünk. A programfüzetben még sokmindent bejelöltünk, például a Versdallamot, a ... koncertet meg a ..., de ezeket sajnos már nem néztük meg. Hosszasan érvelünk a maradás és a távozás mellett is, de eleve fáradtan érkeztünk, péntek este, munka után, ráadásul többünknek szombat reggelre is volt elfoglaltsága, úgyhogy győzött az ész, és hazamentünk. (Egy kocsival voltunk, úgyhogy eleve össze voltunk kötve.)  Megszületett döntés: megyünk. Körülbelül fél kettő lehetett. Elfelejtettük, hogy csak egészkor lehet távozni az épületből, úgyhogy meglepődtünk, hogy zárva volt a kapu. Aztán eszünkbe jutott, és rájöttünk, hogy miért néztek olyan furcsán ránk, amikor ki szerettünk volna menni. Kezdtük mondani, hogy nekünk nincsen már ellenőrzőnk, és nem akarunk már visszatérni, meg különben is... Persze értettük, hogy itt ez a rend, de akkor már felöltöztünk és menni szerettünk volna. Szerencsénk volt, egy együttes épp pár perccel később kezdett el bepakolni, úgyhogy kinyitották az ajtókat...

 

Az idei fesztivál kulisszatitkairól Parragi Eszter tanárnővel beszélgettem.

 

Ő volt az idei fesztivál főszervezője. Nagyon élvezte a feladatot, bár kicsit nehéznek találta, mert ekkora méretekben még soha nem dolgozott. Több, mint hétszáz résztvevője volt az idei fesztiválnak. A szervezés során nehéz volt mindenkivel udvariasnak és higgadtnak maradni, főleg, hogy mindenki a tanárnőt találta meg az ügyes-bajos dolgaival. Szervezőként ebben az évben vett részt először a fesztiválon, eddig csak „műélvezőként” volt jelen a rendezvényeken.

A tanárnő nem tudja, hogy milyen volt a fesztivál az első időkben, ő most is nagyon szereti, de sajnálja, hogy pont a lényege elveszett: a játékok és a kulturális programok. Most már inkább koncertek, teaházak és bulis programok szerepelnek a listán. Most már nem lelkesednek annyira a tanulók a szervezői feladatokért sem, nehéz velük együtt dolgozni. Megvan az a pár ember, akire lehet számítani és aki mindent megcsinál, de jobb lenne, ha többen lennének. A tanárnő akkor tudta igazán buzdítani a diákjait az aktívabb részvételre, amikor osztályfőnök volt. Akkor egy előadást csináltak az osztállyal. A színi körrel egyszer dadaista performanszot adtak elő. Tehát ha van egy csapat, akiket össze lehet fogni, és lehet velük dolgozni, akkor jó dolgok szoktak kialakulni.

Most már csak kétévente van fesztivál. Kicsit belefáradtak a tanárok is, mert mindig ugyanazok dolgoznak érte, és a diákok sem mutatnak akkora lelkesedést, vagyis aktivitást a szervezéskor. Az a döntés született, hogy inkább kétévente legyen jó fesztivál, mint évente gyenge. Én megértem, de azért örülök, hogy az én időmben még minden évben volt fesztivál!

A szervezés során a legnagyobb nehézséget a terembeosztás jelentette, hisz nem lehetett pontosan előre tudni, hogy az egyes programok iránt mekkora lesz érdeklődés, és hogy hogyan sikerülnek. Sok program csak az utolsó egy-két napban konkretizálódott, volt, amelyiket lemondták. A fesztiválon előfordult, hogy némelyik program sokat csúszott, olyan is, hogy elmaradt. A tűzzsonglőrök például rossz helyre kerültek, mert a kistornaterem, ahol előadták a produkciójukat, nem a legmegfelelőbb hely erre a célra, de a tanári kar félt, hogy ha az udvarra kerülnek, abból sok bonyodalom származik. De végül ez is megoldódott, és ebből is mindenki tanult. Azért is jó a fesztivál, mert itt bemutathatják a diákok, hogy mi érdekli őket az iskolán kívül, miben tűnnek ki, miben jók.

A tanárnő idén nagyon elfoglalt volt a fesztivál ideje alatt, de azért beszállt néhány programba is. Megemlítette a retro-szobát, ahol különböző tárgyak kerültek kiállításra, volt paprikás krumpli, Sokol rádió, régi írógép és még sok minden, és ahol még hajnali ötkor is ették a zsíros kenyeret és ropták a táncot a „Hotel Mentolra”, és hangos nevetéssel törték meg az üresedő folyosók csendjét. Sok meglepetéssel szolgált a szervezőknek is a kiállítás, mert voltak diákok, akik nem csak nézegették, hanem ki is próbálták a kiállított darabokat. Volt,  aki beöltözött házmesternek, más az elemlámpával játszott, sokan táncoltak, s az írógépet is sokan kipróbálták, s csak utólag derült ki, hogy üzeneteket küldtek egymásnak az elavult masinán. A tanárnő ott volt a Kepes Andrással való beszélgetésen is, sajnálta, hogy a felmerülő technikai problémákat nehezen sikerült megoldani, de a beszélgetés szerinte jó volt. A Versdallamban is részt vett és Rózsa Peti hajnali filozófiai előadását is meglátogatta. Azt hitte, hogy poénkodás lesz, de (pozitív értelemben) csalódnia kellett, az előadó tényleg filozófiai fejtegetésekbe bocsátkozott a kései, vagy inkább már korai órákban.

— Nagy Katalin Cecilia —

 

Tea, firka, szemét

 

Ahogy azt a XII/D rajzos részlegétől már megszokhattuk, most is kitettek magukért a rájuk jellemző hülyeség keretein belül. Az idei Lászlós Fesztiválra ugyanis létrehozták a kreatív- és szemétszobát, illetve teaházat, melyek egyazon teremben és egyidejűleg működtek, várva az alkotni vágyó, esetleg teára szomjazó, netán vandálkodni óhajtó egyéneket. Utóbbiakból volt persze a legtöbb.

Namármost, aki járt a szobában, az pontosan tudja, mi is zajlott ott, de azért megpróbálom körülírni. Ha beindul a hangos zene, a papírral lefedett asztalokra addig lázasan rajzolgató ifjuság hirtelen átmegy állatba, és ott üti-vágja egymást a hatalmas kartonlapokkal, ahol csak tudja. A véletlenül arra tévedt járókelő pedig eközben értetlenkedve áll az ajtóban. Amúgy, asszem, senki sem sérült meg.

A terem mindenesetre papírromhalmaz lett. Ezek után már csak az nézett be a szobába, aki hajnal táján egy jót kívánt szunyálni a kupacban. A tea meg nem nagyon fogyott, leginkább maguk a szervezők itták csak, így hát értelemszerűen nem sok nyereség folyt be. Megjegyzem, annál rosszabb teát eddig még nem ittam.

Nos, bátran állíthatom, hogy a szervezetlenség ellenére a dolog jól sült el, és a takarítás is véget ért szerencsére. Rajzok is születtek szép számmal, melyekből az előzetes terv szerint kiállítás lett volna, ám végül mind a konténerekben kötött ki.

Egyébként köszi mindazoknak, akik voltak olyan idióták, és idejük egy részét a földszint 11-ben való mulatozásra fecsérelték.

— sosemvolt rajzos —

 

A színpadon

 

Nem volt apelláta…

És már ültem is a színpadon, közben azon gondolkozva, hogy kezdjem el az egészet. A technikus szólt, hogy a mikrofon rendben, mehet!

A köszöntés (bár lehet, hogy izgalmamban jobbnak tűnt, mint amilyen volt), azt hiszem, a további zagyva hozzászólásaimhoz és kérdéseimhez képest még mindig tűrhetőnek volt mondható.

Szerencsére, mikor ezt befejeztem, Xaver, miután ő is üdvözölte a publikumot, elkezdett mesélni arról, hogy mennyire szokott izgulni az ilyen élő beszélgetések, sőt minden egyes koncert közben is. Ebből aztán rögtön fűzött is tovább egy történetet, amiből jött még egy meg még egy…

Figyelmesen hallgattam ezeket, ám egyszer csak végük lett. Ez még nem is lett volna baj, ha a közönség soraiban ültem volna. Akkor valószínűleg vártam volna a riporter következő kérdését.

Csakhogy rádöbbentem, hogy a színpadon ülök, és én lennék az a bizonyos riporter, akinek kérdeznie illene.

Ekkor persze elfelejtettem az összes elmesélt történetet, arra a kevésre pedig, amire valahogy mégis emlékeztem, az Istennek sem tudtam rákérdezni…

Egy halk ,,hát jó”-t azért belenyögtem a mikrofonba. Xaver – gondolom, azért, mert látta a kétségbeesett arcomat – ekkor megint mesélni kezdett. Először nem is figyeltem arra, hogy mit is mond, annyira örültem annak, hogy: beszél.

Aztán felfogtam, hogy arról mesél épp, hogy apukám neki dolgozik és mi így ismerjük egymást.

De ezt hamar abbahagyta, és nézett rám, olyan arccal, hogy: ,,Na, most már tényleg te jössz!”

Erre persze eszembe jutott a lehető leghülyébb kérés: hogy meséljen Kanadáról. (Ezt talán úgy fűztem össze az előző gondolatmenettel, hogy apukámmal azóta dolgozik, mióta hazajött az említett országból.)

Először nagyon megijedtem, hogy erről mi a franc olyat tud majd mondani, ami érdekli a közönséget. De hálistennek Xaver mellett nem volt okom ilyentől félni.

Elkezdte a kedves gyerekkori tanárától, aki – mint kiderült, mikor tovább fűzte a sztorit – jóval több volt neki, mint egy zenetanár. Majd folytatta ott, hogyan került ki még kölyökként – illegálisan - Párizsba, onnan pedig Kanadába. Itt hogy lett állampolgár, hogy fizette le a papot egy üveg konyakkal, azért, hogy aznap este összeadja őt egy nővel, akit alig pár napja ismert. Majd arról is hallottunk, hogyan váltak el, amikor megszületett a közös gyerekük. Végül megtudtuk, hogy bizony, hazajött és most itt van.

Ekkor — megelőzve engem — bejelentette, hogy most orgonál nekünk egy kicsit, mert hogy mégiscsak orgonaművész. A csodálatos játék alatt (amit a művész úr mezítláb ejtett meg) én végig az elköszönő szövegen gondolkodtam…

Ami ahhoz képest elég gagyi lett. De azért a célnak megfelelt.

Tapsvihar, gratulációk .— Nekem pedig hatalmas fellélegzés.

Utána sokan megdicsértek, de éreztem, ezt csak kedvességből tették.

Még később rájöttem, hogy igazából nem rám voltak kíváncsiak. Senki sem.

Mindenkit Xaver érdekelt, ő pedig, függetlenül az idióta kérdéseimtől, rengeteg vicces, kalandos, megdöbbentő történetet osztott meg velünk.

A közönség meg nagyon jól szórakozott. Így, utólag nézve, én is.

                                                                           — ajna —

 

43 éves rémálom…

(… felébredhetek?)

 

   1960. június 4. Igen, azt hiszem, amíg élek, soha nem fogom elfelejteni ezt a napot. Ami ekkor történt, az az egész hátralévő életemen nyomot hagyott. Azt mondják, hogy az idő begyógyítja a sebeket. Általában igazuk is van, de sajnos vannak emberek, helyek, dolgok, amik ezt nem mindig teszik lehetővé. Olykor úgy érzem; több ezer év telt el azóta, de ugyanakkor úgy emlékszem a részletekre, mintha csak tegnap történt volna minden. Hát nem érdekes? Bárki nyugodt szívvel mondhatja, hogy ez a két gondolat nem fér össze, de én pontosan így érzek.

   Haverommal, Seppu Antero Boismannal már az általános iskolában is a legjobb barátok voltunk. Nem is emlékszem olyan esetre, amikor úgy komolyan összevesztünk volna. Voltak kisebb vitáink, de ezeket hamar elfelejtettük. Sok mindenben különböztünk egymástól, de szerintem ezért voltunk olyan jó barátok. Más könyveket olvastunk (én főleg a westernregényekért, ő inkább a fantasy-könyvekért volt oda), más zenéket hallgattunk, más tantárgyakban voltunk jobbak és még sorolhatnám. De volt valami, amit mindketten imádtunk; mégpedig úszni. Kissrác koromban is alig vártam azokat a hűvös nyári reggeleket, amikor apu korán felkeltett, hogy elmenjünk egy közeli tóhoz pecázni és úszkálni.

   Seppuval általában a Bodominjärvihoz mentünk, mivel ez volt a legközelebbi tó Helsinkihez, ahol laktunk. Már több alkalommal is voltunk a Bodomnál, amikor egy nyári napon – úgy ’59 augusztusa körül – a parton sétálgatva váratlanul mind a ketten megtorpantunk. Két lány biciklizett egyenesen felénk, és valamiről beszélgettek. Ezzel még nem is lett volna gond, csakhogy engem olyan érzés kerített hatalmába, amiről csak hallottam eddig. Szerelem első látásra. Ez lenne az? Az évek folyamán sok barátnőm volt már, de a leghosszabb kapcsolat sem tartott több ideig másfél hónapnál. Igazából sohasem voltam teljes szívből szerelmes beléjük, de hát hogy néz az ki, hogy nem járok senkivel, nincs barátnőm? Tudtam, hogy azonnal cselekednem kell, mert ha nem nyitom ki a számat 10 másodpercen belül, akkor elhajtanak mellettünk és soha többé nem fogom látni őt.

   Fél másodpercre Seppura pillantottam, és láttam, neki is valami hasonlón járnak a gondolatai. Csakhogy már ismertem őt annyira, hogy tudjam, nem fog cselekedni.

   Eszembe jutott egy eset, ami még tizedikben történt Seppuval. Raatikainen tanár úr fizikát tanított nekünk a keddi utolsó órában. Rendes tanár volt, ami elég ritka, jól is tudott tanítani, de mindenki tudta róla, hogy valami gond van a hallásával. (Akkoriban még nem voltak ilyen jó kis hallókészülékek, mint amilyen most nekem is van.) Seppu padtársa Kuoppala, egy nagydarab hosszúhajú srác volt, aki már legalább kétszer bukott, de mivel az apja egy igen befolyásos ember volt, még nem csapták ki a suliból. Mint általában, most sem figyelt, és a mikor a tanár megfordult, hogy felírja a táblára az feladatot, amit meg kellett volna oldania, elkezdett beszélgetni a két paddal odébb ülő haverjával. Nem volt valami sok esze, de azért annyi reflexe még volt, hogy mire a tanár megfordul, abbahagyja az értekezést. Mondanom sem kell, hogy Raatikainen tanár úr nem Kuoppalára meredt szúrós tekintettel, hanem szegény Seppura.

   - Ez már a pofátlanság netovábbja, Mr. Boisman – tört ki belőle – Nekem is ugyanúgy a hetedik órám ez, mint magának, én is fáradt vagyok, mégis bejöttem, hogy megpróbáljak valamit az üres fejükbe beleverni.

   És Seppu még csak meg sem szólalt, hogy megvédje magát. Ehelyett lehajtotta a fejét, arca elvörösödött. Kivett egy grafitot a tolltartójából, kettétörte, majd visszatette a helyére. Egy pillanatra a szemembe nézett. Tekintetéből düh, megaláztatás, bosszú sugárzott. Kuoppala ott vihogott mellette.

   - Sziasztok! Meg tudnátok mondani, mennyi az idő? – szólaltam meg váratlanul, gondolataimból kizökkenve. Lefékeztek, majd megálltak. – Az én órámat sajnos elhagytam valahol a vízben. Nagyon ideges vagyok, mert most vettem nemrég, és nagyon drága volt.

   Seppu értetlenül nézett rám, ami nem csoda, hiszen nem is volt órám. De mielőtt kinyitotta volna a száját, végre leesett neki a tantusz, és egy picit, nem feltűnően elmosolyodott.

   - Én is mindent elhagyok, tudom, ez milyen rossz érzés, de próbáld meg túltenni magad - válaszolt a magasabb lány. Rövid, világosbarna haja volt és sötétkék szeme. Ha jól emlékszem, egy kevés szemfesték is volt rajta.

   - Ja, de általában minden előkerül az öcséd szobájából – szólalt meg a másik lány. Valamivel alacsonyabb volt barátnőjénél, fekete hullámos volt a haja.

   - Gyakran szoktatok erre tekerni a barátnőddel? – kérdezte Seppu az alacsonyabb lánytól.

   A lány meglepődött a váratlan kérdéstől, de válaszolt:

   - Nem messze lakunk a tótól – mutatott a lenyugvó nap felé – Imádjuk ezt a helyet, ezért amikor csak tehetjük, kijövünk és szórakozunk egy kicsit.

   - Nincs kedvetek holnap is kijönni ide? – kaptam el gyorsan a témát – Reggel ugyanitt találkozhatnánk. Úszkálunk majd, beszélgetünk. Na?

   - A holnap sajnos nem jó nekünk, de ha nektek a szombat megfelel, akkor benne va-gyunk. Igaz, Anja? – kérdezte a magasabbik lányt, Anját a barátnője.

   - Igen, az nekem is jó – és felénk fordult. – Nektek?

   - Átteszem egy másik napra a kerítésfestést. - vigyorgott Seppu. A lányok rám néztek.<

   - Nekem tökéletes – mondtam. – Akkor szombaton találkozunk.

   Elköszöntünk egymástól. Felültek a bringájukra, majd megindultak. Pillanatokkal később Anja hangját hallottam, megfordultam:

   - Amúgy negyed hét lesz pár perc múlva – mosolygott, majd továbbhajtott

   Nem is emlékeztem, hogyan és mikor értünk a bozóthoz, ahol a mi kerékpárjaink vártak, és hogy mennyi idő alatt értünk haza. Csak arra, hogy aznap nem tudtam aludni, a plafont bámultam. Anja arca ott lebegett előttem. Mérhetetlenül boldog voltam.

   Szombaton ott voltam Seppuval és a lányok is eljöttek. A vasárnapot is négyesben töltöttük. Sétálgattunk, beszélgettünk, és sok mindent megtudtunk egymásról. Anja teljes neve Anja Tuulikki Meki volt, míg barátnőjét Maili Irmeli Björklundnak hívták. Mindketten Espooban laktak. Mailit felvették Helsinki egyik kollégiumába. Nem emlékszem pontosan, hogy melyikbe, de valahol a város déli részében az öböl mellett. Seppu és Maili így többet tudtak találkozni, mint én és Anja. De szinte minden hétvégét együtt töltöttünk, vagy pedig elhívtuk Seppuékat egy közös mozizásra. Akkoriban még nem volt házimozirendszer, ezért gyakrabban volt közös program a mozi.

   Seppuval abban a tanévben készültünk az érettségi vizsgákra. A tanárok nagyon meghajtottak minket. A tanév kezdetén sokan rontottak az átlagukból legalább egy jegyet, beleértve minket is. Félévre azért sikerült felkapaszkodnunk, de sajnos ennek az volt az ára, hogy kevesebb időt tudtunk a barátnőinkre fordítani. Anja megértette, hogy ez az időszak nagyon fontos lépés az életemben, ezért nem haragudott rám, amiért csak heti négy-öt órát tudtunk egymásnak szentelni. Az egyik ilyen alkalomkor megígértem neki, hogy ha túlvagyok a vizsgákon, akkor az egész nyarat együtt töltjük. E szavak hallatán a nyakamba ugrott és megcsókolt.

   - Nyár elején, ha gondolod, elmehetünk ketten kempingezni a „Tavunk” mellé. Oda, ahol először találkoztunk – mondtam el neki az ötletemet.

   - Ez jó ötlet! – pillanatra elgondolkodott, majd hozzátette: – Nagy gond lenne, ha Maili és a haverod is eljönnének? Velük is olyan ritkán találkozom, főleg így, hogy most már Mailivel is más iskolába járunk. Ők is biztos örülnének. Elvégre négyen voltunk ott tavaly, nem?

   - De! Tényleg jó lenne, ha ők is ott lennének.

   Az igazat megvallva egyáltalán nem örültem az ötletének. Nagyon szerettem Sepput és Mailit, de azt az éjszakát kettesben akartam tölteni vele, ha érti, mire gondolok.

   De Anja kedvéért beszéltem velük, és – bár ne tették volna – örömmel beleegyeztek.

   Teltek-múltak a napok, a vizsga meg egyre jobban közeledett. Az osztály lázasan tanult. Még Kuoppalát is láttam egyszer a történelemkönyvével a kezében. Még ilyet?

   Az érettségi vizsgák május utolsó két hetében zajlottak le. Az adott erőt, hogy a június 4-e ott lebegett a szemem előtt. Én és Anja, ja és persze Seppu és Maili is. A finn és a történelem nagyon könnyen ment. Nehezebbre számítottam. Ezeket csak egyszerűen be kellett vágni. Matematika. Na, ez az a tantárgy, amit nem lehet megtanulni. Ezt vagy érti az ember, vagy nem. Az írásbeli része nem lett olyan nagyon rossz, de a szóbelinél volt egy pár pillanat, amikor a vizsgabizottság néhány tagjának elkerekedett a szeme, de egyik sem szólt semmit. Tudtam, hogy ez nem jelenthet túl sok jót.

   Seppunak jobban ment a matek, mint nekem. Van hozzá esze, de ő meg a történelem szóbeli részénél nem tudott két évszámot.

   Együtt léptünk ki az iskolából és 10 évvel fiatalabbnak éreztük magunkat. Útközben beültünk egy pizzériába, rendeltünk két hatalmas óriás sajtos pizzát és teli szájjal meséltük el egymásnak az utolsó vizsganap eseményeit.

   - Remélem, most már egy életre megtanultad azt a két évszámot! – nevettem.

   - Az biztos. Kr. e. 216, cannae-i csata. Hannibál öngyilkos lesz 183-ban. Szintén Krisztus előtt – tette hozzá. – Te tudtad volna?

   - Hát a cannae-i csatát, azt igen, de hogy Hannibál mikor lett öngyilkos, azt biztosan nem.

   - Maili mesélte a múlt héten, hogy a szülei nem biztos, hogy elengedik őt 4-én velünk. Azt mondják, féltik a gyilkosság miatt, ami ott történt a Bodomnál – váltott témát Seppu.

   - Felesleges ennyire idegeskedni. Az eset több évvel ezelőtt történt és a gyilkost is elkapták már azóta.

   - Igen, igen. Én is emlékszem. De a szülőket nagyon megrázta az eset. Maili mindent megpróbál, hogy elengedjék. Nem akar velük összeveszni, de ha nincs más választása, akkor megszökik.

   - Remélem, meggyőzi őket – mondtam, majd bekaptam az utolsó szelet pizzát is. Megvártam, míg ő is befejezi, majd felálltunk, az asztalra raktam 5 markka-t és elindultunk hazafelé. A kapujuknál elbúcsúztunk és folytattam az utamat.

   Otthon megnyugtattam a szüleimet, hogy minden jól ment, csak elfáradtam és majd inkább holnap beszélnék a vizsgákról. Ez mind igaz is volt, de a valódi ok, amiért nem volt kedvem beszélgetni velük, az az volt, hogy a pizzériában lezajlott beszélgetés óta folyamatosan a Bodom-tavi gyilkosság emlékei kavarogtak a fejemben. Nyolcadikos voltam akkor. Helsinkit és környékét, sőt az egész országot megrázták az események. Megcsonkított holttestek, összezúzott koponyák. A híradókban csak zokogó anyákat és hozzátartozókat lehetett napokig látni. Libabőrös lett a karom. A gyilkost napokig keresték, míg el nem kapták Kemiben. Több mint 300 km-t menekült észak felé. Tettét nem tagadta. Egy férfit, két nőt és egy kislányt ölt meg brutálisan. A legfelsőbb bíróság életfogytiglaniig tartó fegyházbüntetésre ítélte a hidegvérű gyilkost.

   Próbáltam elhessegetni az emlékeket a fejemből, de olyan élethűek voltak, olyan közeliek, hogy csak soká sikerült. Nehezen tudtam elaludni, sokat forgolódtam azon az éjjel. Fáradtan, verejtékezve ébredtem.

   Június 3-ára valahogyan sikerült a tudatalattimba süllyeszteni a rémképeket.

   Délután átjött Seppu és összepakoltunk. Egy hatalmas ötszemélyes sátrat, váltóruhákat és úszócuccot. Anyám készített szendvicseket és azokat is elraktuk. Ami még eszünkbe jutott, reggelig azt még hozzádobtuk. A lányokkal megbeszéltük, hogy kölcsönkérem apám Fordját és elmegyünk értük Espooba, úgy kb. 8 órára. Anja elmondta, hogy Mailiéknél fog aludni, így csak hozzájuk kell mennünk.

   - Hát ezzel meg is volnánk – mondtam, azzal lehuppantunk a verandán a hintaágyba egy-egy sörrel a kezünkben.

   - Remélem, jó időnk lesz holnap. Az időjárás szerint nem lesz holnap eső, de sosem lehet tudni - mondta titokzatosan.

   - Ne legyél ilyen pesszimista, a holnap tökéletes nap lesz – biztattam.

   - Ja, szerintem is – bólogatott. Meghúzta az üvegét. Miközben ittuk a sörünket, a régi időkről beszélgettünk és jókat nevettünk pár poénon.

   - Emlékszel arra a szőke lányra, akire elsőben hajtottál és végül elment veled a gólyabálra? - kérdezte Seppu komolyan. – Nem értem, hogy más miért nem hívta el, hiszen nagyon jó alakja volt.

   Pár másodpercre elgondolkodtam, majd bevillant a képe. Sandrának hívták. Szülei elváltak és ő az apjával élt, aki a munkája miatt sokat költözködött. Alig múlt el a tél, mikor Helsinkit is elhagyták.

   - Tudod, a tánc után leültünk és beszélgettünk. Elmondta, hogy csak arra várt, hogy én hívjam el a bálra. Ekkor megfogtam a kezét és rámosolyogtam. Már éppen akartam valami szépet mondani, amikor váratlanul zokogva a karjaimba borult. Vigasztaltam és megkérdeztem, miért sír. – Egy pillanatra megálltam. Eszembe jutott, ahogyan felemeli kedves arcát és rám néz. Gesztenye színű szemei csillogtak. Szemfestéke elkenődött egy kicsit, de még így is szép volt. – Elmondta, hogy az apja megöli, hogyha megtudja, hogy jár valakivel, és hamarosan úgyis elköltöznek. Nem akarta folytatni a kapcsolatot, de mosolyogva hozzáfűzte, hogy ez volt a legcsodálatosabb estéje egész életében. A suliban szinte alig láttam. Néha összefutottunk a folyosón és ilyenkor váltottunk pár szót. Ennyi!

   Seppu mélyen felsóhajtott.

   - El sem tudtam képzelni, hogy miért szakítottál vele már másnap. Szegény lány! Milyen nehéz lehet így barátokat találni. Amint megismerkedik valakivel, már költöznek is el, és azután  kereshet újabbakat

   Anjáról és Mailiről beszélgetni kellemesebb volt. Órák teltek el, mire észrevettük, hogy sötétedik.

   - Akkor holnap reggel találkozunk – mondtam, mikor láttam, hogy Seppu készülődik. – Reggel fél 7-re gyere ide, hogy időben el tudjunk indulni.

   - Oké, hello! – kezet ráztunk, azzal eliramodott.

   Bementem a házba és lezuhanyoztam. Felmentem a szobámba, elolvastam az utolsó 150 oldalt Roberta Anderson A Bölényvadászok című művéből, azután mély álomba zuhantam.

   A vekker háromnegyed 6-kor ébresztett. Reggeli közben már legalább tizedszer meghallgattam apám instrukcióit a kocsijával és a biztonságunkkal kapcsolatban.

   - Ne az út szélén vagy a parton parkolj, az nem biztonságos. A tó mellett a bal partján van egy kis parkoló, oda viheted a kocsit. Van ott egy telefonfülke, a biztonság kedvéért ezt ne feledd. Onnan már csak egy 5 perces séta és máris kiértek egy zöld területre, ahol lepakolhattok. Nagyon vigyázzatok. Sok örült van a világon. Érezzétek jól magatokat. – mondta Mr. Gustaffson, majd elindult a bejárati ajtó felé.

   - Szia! – köszöntem el.

   - Szia, Nils! – azzal becsukta az ajtót és elindult a munkába.

   Seppu pontosan érkezett, így már 7-kor úton voltunk. Kihajtottam a városból és elindultunk nyugat felé Espooba.

   Maili anyja fürkésző tekintettel állt a kertkapuban, és nézte, ahogyan pakoltuk a lányok cuccait a csomagtartóba.

   - Ne aggódjon, Mrs. Björklund, minden rendben lesz – mondtam az asszonynak. – Vigyázunk a lányokra.

   - Azt ajánlom is – mondta negédes mosollyal a nő. Mind a négyen beszálltunk a kocsiba, letolattam Mailiék felhajtójáról és megindultunk dél felé.

   - Hogyan tudtad rávenni a szüleidet, hogy elengedjenek? – kérdeztem Mailitől, amikor elhagytuk a város határát.

   - Elmondtam nekik, hogy milyen sokat jelent számomra ez a két nap, és biztosítottam őket afelől, hogy vigyázni fogunk magunkra is meg a cuccainkra is és a többi fogadalom. Azt is mondtam nekik, hogy ez a kempingezés lelki erőt ad az év végi dolgozatokhoz, így biztosan jók lesznek. Apámat könnyen meggyőztem, de anyám még most is nagyon ideges, láthattátok. Sokszor próbált lebeszélni, de végül feladta.

   Oda vittem a kocsit, ahová apám meghagyta. Felvettük a hátizsákjainkat, én ölbekaptam a sátrat és elindultunk a tisztás felé. A tó hatalmas és tisztavizű volt. A zöld terület túlsó végében egy kisebb erdő volt, arrafelé vettük az irányt. Pár perc múlva megálltunk az erdőtől úgy körülbelül 20 méterre. A part is közel volt, így ideális helynek tűnt a táborozáshoz. Negyed óra alatt felvertük a sátrat, majd lepakoltunk, átöltöztünk.

   Egész délelőtt a stégről ugráltunk és úszkáltunk a vízben. Az idő is nekünk kedvezett, ragyogóan sütött a nap. Már dél is elmúlt, amikor ránk tört az éhség. Felöltöztünk és előpakoltuk a táskából a szendvicseket. Megettük több mint a felét, majd leöblítettük őket egy kis sörrel. A lányoknak annyira nem ízlett az itóka, ezért megegyeztünk, hogy elmegyünk és keresünk nekik valami mást.

(A folytatást a márciusi számban olvashatjátok.)

Tyrion

 

Eltűnsz…

 

Eltűnsz a sűrű hóesésben -
hűs lábnyomodban lépkedek.
Fakó szívemben fagyott minden
jégcsepp, mi arcomról pereg.

S földre hullva gurul utánad
ez a törékeny téli bánat.

 

Eszembe jutnak régi képek;
didergős, árva reggelek.

S mindig, ha deres múltba nézek:
volt-éveimtől reszketek.

Hideg a múlt – a sárgult emlék,
de vacogva is visszamennék…

 

És most, az utcalámpa-fényben
táncol sok kósza hópehely;
s míg e titkos táncot nézem,
úgy érzem, mégse vesztem el.

Csak szúrja szívem egy bent ragadt
és olvadni vágyó gondolat.

 

Feltűnsz a sűrű hóesésben –
halkan kacagva közeledsz.
Hirtelen furcsán fényes minden:
letörlöd jeges könnyemet.

S kezed alatt a téli bánat
mosolyra nyitja néma számat.

— almighty —

 

 

 

 

Államok széléről

 

A legtermészetesebb dolog, ha egy államokról szóló szövegben megpróbálom magam elhelyezni valahova, tekintve, hogy az állam emberek csoportja volna, én meg általában embernek érzem magam. Mivel hogy szakmát eddig még nem tanultam ki, sorra esnek ki azok a csoportok, akikké nem szeretnék válni.

A nagy megbecsülésnek örvendő árusokkal könnyen szakítok, hiszen ők más emberekből akarnak némi hasznot hajtani, amiért kételkedés nélkül mindent meg is tesznek, én meg nem akarom az olcsó vicik-vacakokat másokra tukmálni némi pénzmag reményében.

A zsiványok (milyen szép magyar szó!) törvényen kívül álló, magának való kis csapat, akik Robin Hood-i mintára a vagyon újrafelosztása mellett kardoskodnak, ami önmagában rendben is volna. Az egyedüli baj, hogy ők is kereskedők, csak éppen erőszakkal kereskednek és a kétely halovány sugara nélkül ölnek is, ha kell, én pedig, lévén gyönge, esetlen fickó, nem maradnék meg köztük, s ha nem fogadnak be, én sem tekinthetem magam közéjük valónak.

Rendőrök – nos, ők is erőszakkal foglalkoznak, no meg a zsiványokkal, így hát nekem sincs túl sok keresnivalóm a rendőrök körében. Noha ők elvileg a „jó” oldalán állnának, csak ez a jó-rossz ellentét eléggé problematikus önmagában is, arról már nem is szólva, hogy nem néznek ki éppenséggel a rendőrök sem „jónak”, nekem inkább a végrehajtók elszántságával küzdő entropikus erőnek tűnnek, csakúgy, mint a zsiványok, vagy az árusok.

Az első komoly rendező erőnek a hivatalnokok látszanak, csak Josef K. óta azért lehet sejteni, hogy nem egyszerűsítik az aktatologatók sem a dolgokat. Ebbe a csoportba persze sokan szívesen bekerülnének, jó kis zsíros állás, kenőpénzek, satöbbi. De ami igazán fenyegető bennük számomra, az az, hogy a kételkedésen, a jó szándékon és a szabad akaraton kívül az emberség is kiveszőfélben van belőlük (igaz, a rendőrökben kezdődik ez el, de – psszt! ­­–, nem lehet mindig éles határvonalat húzni), mivel a hivatalnoksereg már önmagában az államot testesíti meg.

Jönnek a szép, politikailag korrekt kifejezéssel rendfenntartó erőknek nevezett csoport második egysége: a katonák. Ők a rendőrökkel rokoníthatók, de ezek a fickók már nem kispályáznak: ők egész országoknak mennek neki, amiből köszönöm szépen, én nem kérek. Elvégre mi a francnak érné meg az a sok porban csúszás, kiabálás, lövöldözés, öntudat-gyilkolás? Hogy harminc évesen rokkantnyugdíjazott legyek, vagy jól lelőjenek valahol? Na neee.

Ahogy haladunk tovább a hasznossági listán a periféria felé, szembetaláljuk magunkat a kurvákkal. Most rögtön magassarkú, retikülös, agyonrúzsozott, hájas harmincas-negyvenes megélhetési bűnözőkre asszociálok, nemtől függetlenül. Belőlük már a becsület, tisztesség is teljesen kiveszett (inkább hivatalnok-típusúak), a testük a kenyerük, ami eléggé jézusi dolog, de azért mégsem az igazi. Avagy mondhatjuk róluk azt is, hogy „a szégyen lehullott róluk régen”, ahogy a mélyen T. Tankcsapda nevű együttes énekelte valamikor. Velük szintén nem cseresznyéznék egy tálból, mármint a kurvákkal – Tankcsapdáék egy más kategóriába esnek.

És amikor már azt gondolná az ember, hogy ennél már nincs kijjebb, ennél szégyentelenebb, hasznavehetetlenebb létforma a világon nem él, akkor Hamvas elénk dobja, koncként, a költőt. Ki lehet a szociális evolúciónak e végnyúlványa, a teremtésnek ez az inverz koronája? Élhető figura-e, lehet-e meghúzódni mellette?

A költő egy gyáva, magának való, kényelmes alak, aki a más emberek csodálásában és lenézésében a legjobb, vizslat, véleményez, kritizál. Másokon kérődzik és élősködik, ráadásul elvárja, hogy a nép elismerje, mint ünnepelt költőt, és a lelkét a poeta laureatus alá teregesse. Vagy mégsem?

Talán a költő mégis egy érző szívű lény, aki ahelyett, hogy másokon kérőddzék, valójában önmagából táplálkozik, mikor alkot. Amit megalkot, azt nem tukmálja másra, mint az árus, sőt, leggyakrabban a szőnyeg alá söpri, mondván, szóra sem érdemes apróság.

Törvények felett álló, de mégsem erőszakos fazonról van szó, tehát nem is zsiványszerű. Annyira kívülálló, hogy a hivatalnok középszerűségének élő antitézise. Nehéz rendőrnek nézni a költőt, s ha valaminek, akkor katonának aztán végképp nem tekinthető: a káoszban éldegélés egyik legfőbb letéteményese, aki maximum a kultúra és emberség felett őrködhet, leghegyesebb fegyvere a szó. Hozzá legközelebb a periférián a kurva van, de ő alapvetően emberséges, becsületes pofa: még ha a maga törvényei szerint játssza is az Élet névre hallgató nagy társas-játékot, azért kurvoid lénynek nem mondható. Habár egy sort nem „költöttem”, én is errefelé lelek egyedül tanyára, rokon lélekre, itt találhatok némi vigaszt nehéz órán. Egyetlen kételyem abban van, hogy a fentiekben túleszményítettem a költőt, aki a valóságban majd jól a szemembe röhög, fikáz és pofoz, hogy: ébredj föl, te álmodozó! De azt hiszem, ha valakinek, neki joga van.

Államok kialakulása. Ha az „államok” szótól nem indul bele reflexgyorsasággal az emberben Amerika és a globalizáció anyázása (ami, valljuk be, mondanivaló híján valós csapda lehet), és képes a szó „társadalom” értelmében elgondolkodni róla, akkor valóban logikus vonalat rajzol meg Hamvas Béla. Ez következik ebből, az abból: pofonegyszerű, akár egy folyamatábra. És mégis: kis túlzással benne van az egész társadalom, tokkal-vonóval, szépen lebontva, hasznossági sorrendben. Mindennek végén ott a legalj’ dicsőítője, a költő, aki maga sincs a megbecsültség csúcsán (gondoljunk csak Villonra, vagy a 19. század végi bohémokra a Montmarte-on). És itt az írókra, filozófusokra, színészekre is gondolhatott Hamvas. Na jó, egye fene, a tanárra is. Mert akárhogyan is nézegetem, sem az árus, sem a zsivány, sem a rendőr, sem a hivatalnok, sem a katona, sem a kurva kezében nincs olyan teremtő erő (na jó, a kurváéban talán van, de csak időnként, és sosem elég időre), ami a költő (író, bölcselő, színlelő, pontpontpont) kezében összpontosul.

Igen, ez a néhány sor valójában tényleg egy vicc (k-európéer, sorok közti olvasóknak: nem, most kivételesen nem az országról van szó). De a viccet is csak olyan ember sütheti el, akinek a szájából autentikusan hangozhat. És ki mondhatna el egy ilyen poént, ha nem az író, filozófus Hamvas Béla? Aki megjárta már a hadak útját – a szó legszorosabb értelmében. Aki könyvtáros volt, majd (mosolyogj, világ!) raktárosként és gondnokként dolgozott tizenhárom éven át. És, csak úgy, mellesleg a szellemi élet egyik nagy alakja, a húszas évektől kezdve élete végéig, akkor is, amikor elnémították, szamizdatban írt tovább. Ha valaki, akkor ő mondhat poént ilyen csattanóval. És mint az igazi jó viccekben, ebben is van valami apró igazság.

Hamvas ugyanis helyre tesz. Értelmiségiek! Itt a helyünk. No persze, azért nem mindegy, mikor íródott ez a kis szösszenet, a gulyáskommunizmuson meg a 3T-n edződött fülek kihallják belőle, amit kell. Akinek meg a füle az ilyesmire nem vevő, az is értelmezheti a szöveget, mert bizony számos külön úton el lehet indulni. De amilyen frappánsan megfogalmazza a viccet szerzője, olyan komoly mélységekbe vihet a csattanója.

Önértékelésre sarkalló rövid szöveg ez. Már annak, aki nem tolja félre egy kínos félmosoly és egy értetlenkedő pillantás keretében. Mert nem elsőre nyílik meg, hanem gondos, pontos olvasások sora és némi nyugodt gondolkodás után. Ilyenkor jut eszembe, milyen kevés időt szánok ilyesmire, pedig okkal vonultam én is a peremvidékekre.

A fősodorban ugyanis nehéz megállni egy-egy pillanatra, céltalanul szemlélődni, fürkészni a világot. Ha úgy tetszik, hosszasan csinálni a semmit, közben átlátni a nagy képet, majd biccenteni egyet, mondván: „Ez is megvolna”. Ez egy szép életforma. Innen, a partvonalról nézve csapongani, életet megélni jó igazán. Kalapemelés. Biccentés. Kacsintás. Távozás.

Makai Péter

 

 

Katyvasz

Üzenet a jelenből, illetve a mából,
ami tulajdonképp hozzád képest jövő
— te lévén a múlt —;
szöszmöszös zsebemből
hadd vegyelek elő.
Úgy volt, hogy nem írok
hozzád már több verset
és nem is terveztem
semmi ilyesmit;
a múlt elmúlt egyszer (na ki hinné?) —,
de ez a téli idő
mindig visszakerget,
és átváltoztat engem megint ilyenné.
Ilyen... kis tanácstalanná,
a ködben estefelé mélán baktatóvá,
aki… hazamegy.
— Ezt azok a hosszú
és eredményes
betanító-évek
eredményezik —
látod, hogy mennyire nem rólad szól ez itt?
Csak egy télről,
egy dekkelt cigarettáról,
s egy lányról, aki — na bumm! —
éppen rád emlékezik.

Franny

 

Terv

 

Azon a napon majd minden más lesz. Gondolta. Igen, minden más lesz.

Mert akkor majd megvilágosodik, és látni fogja, hogy mi az… mi az a cél, amiért él… akkor majd megleli helyét a világban, kiderül, hogy honnan hiányzik Ő, hol van rá a legnagyobb szükség, hol ő a legfontosabb fogaskerék, aki nélkül nem működik a gépezet.

            Akkor majd vesz egy kis házat, s ott lakik vidám agglegényként, de legfeljebb csak negyven éves koráig, mert akkor azért már mégis csak illendő dolog megnősülni. És akkor (már csak kötelességből is) meg is fog...

            Az asszony szül neki szép gyerekeket. Két fiút. Ő meg majd gyönyörködik bennük, és neveli őket, hogy hogyan kell jobbá tenni a világot, és hogyan kell tisztességesen élni, jól élni… Meleg nyári estéken elnézegeti a birkózásukat a kertben, és nagyokat nevet rajtuk, és ők is magukon, meg a papán, hogy „Milyen gyagya!”. Csak nevetnek, nevetnek, nevetnek majd.

            Aztán elkezdenek felcseperedni. Elvégzik a nyolc általánost, a gimnáziumot. Arra fognak törekedni, hogy a legjobb tudásuk szerint érettségizzenek, hogy szegény apjuknak meg anyjuknak ne kelljen az egyetemi tandíjat fizetni. Nem is kell majd. Felveszik őket az ELTE-re, az egyikből ügyvéd lesz, a másikból politikus vagy író, a nemzet következő költője. És neki sosem kell öregek otthonába menni, ha megvénül, mert gyakran benéznek hozzá, és gondoskodnak róla majd.

            Így fog meghalni boldogan.

            Igen. Gondolta ismét. Igen, igen. Így lesz. Tudja, hogy így lesz. Csak jöjjön el az a nap! Mert akkor megváltozik, ígéri, hogy megváltozik, csak mutassa meg neki valami fentről, hogy itt van az a nap. Azanapazanapazanap. Az a nap. Mert azt várja.

            De addig tovább ül a földön. Néha aprópénzért nyújtja a kezét, és a köldökét nézegeti.

— Jeszenyő (-Béc) —      

                          

 

 

Egy ártatlan kismalac tragikus története

 

Egyszer volt, hol nem volt, a földszint 12-es termen túl, ám még a 10-es előtt, élt egy kismalac tudatlan boldogságban. Nem voltak kételyei a világgal kapcsolatban, nem tett fel megválaszolhatatlan kérdéseket, nem kereste szüntelen a helyét, mert tudta, milyen céllal jött e világra. Egyetlen feladata volt csupán: egy osztály aprócska pénzecskéit kellett elraktároznia és megőriznie. Ez elég is volt neki, boldogon röffentett mindig, amikor kis gazdái újabb és újabb fémpénzekkel gazdagították kincsestárát. Gyarapodott is szépen, hízott, bendője már az érméktől és a büszkeségtől is feszült, hiszen tudta, hogy ő jól végezte dolgát, nem hibázott és főként sosem ártott senkinek. Boldogsága azonban nem tarthatott sokáig. Annak, aki jót cselekszik, hamar irigyei támadnak. Ez történt történetünk hősével is. Valaki, valamely gonosz és érthetetlen szándéktól vezérelve, nem bírta elviselni, hogy egy ártatlan kismalac él boldogan e föld színén, pontosabban egy iskola területén. Orvul, aljasan, hízelgő szavakat mormolva, valaki, vagy valakik megközelítették a kismalacot. Ő nem ellenkezett, nem találkozott még azelőtt az emberi gonoszság semmilyen formájával, így nem feltételezett rossz szándékot senkitől. Aztán minden elsötétült. Miután magához tért, valami meghatározhatatlan ürességet érzett. Kereste e furcsa érzés okát, és döbbenten tapasztalta, hogy megbecstelenítették, kiürítették, megfosztották attól, amit születésétől fogva őrzött: a kis csilingelő fémpénzeknek nyoma sem volt többé. Elvették, elvitték és nevettek a markukba. A kismalac úgy érezte, minden végérvényesen megváltozott. Nem nézte többé ártatlanul a világ szépségeit, az új érmék sem csilingeltek úgy, ahogy régiek.  A gonoszság megtapasztalása megbélyegezte hősünket. Azt is sejtette, hogy a támadói bármikor visszatérhetnek. Szinte már várta őket, szembe akart nézni azokkal, akik ártottak neki, és fel akarta tenni neki azt a kérdést, amit még sosem kellett rövidke élete alatt feltennie: miért?

 

(A történet sajnos nem a fantázia terméke, és létrejöttének célja az a hiú remény, hogy lelkiismeretfurdalást kelt egyesekben.)

— Császár Zoltán —

 

Vége

 

Régi, szép, de egyben fájdalmas emlék is. Pont egy hete lett vége mindennek. Előző héten, pénteken a megszokott időben keltem 6-kor. De mégsem volt egy átlagos ébredés. Kinyitottam a szemeimet és az első gondolat, ami felébredt álmos énemben, az volt: „Kész, vége! A mai napon megszabadulok tőle!” Már akkor tudtam, hogy nem lesz egyszerű dolog, de azért azt nem gondoltam, hogy ennyire hosszú és fájdalmas lesz. Három hónapig éltem együtt vele. Megszenvedtem érte, és sokat tűrtem. Na de, hogy miről is beszélek? A rasztáimról. Mielőtt megosztanám a fájdalmas válás emlékeit, először a kezdetéről mesélnék.

A raszta nem csak egy hajviselet csupán. Egy vallás, egy életérzés. A rasztafariánus vallás egy vallási mozgalom, mely Hailé Szelasszié etióp császárt tiszteli, mint a Királyok Királyát, az Urak Urát (Lord of Lords) és Júda oroszlánját. A rasztafári elnevezés a Ras Tafari névből ered, ez volt a neve Hailé Szelasszié császárnak a koronázása előtt. Szelassziét a raszták Jah-nak (Jahve rövidítése, Istent jelent), a földi megtestesülésnek és a szentháromság tagjának tekintik. A vallás Jamaicából indult ki. 1655 és 1807 között közel hétszázezer rabszolgát hurcoltak a szigetországba Afrika nyugati partjairól. Ma az ország lakosságának 92 százalékát a fekete afrikaiak leszármazottai jelentik. A vallás alapítója Marcus Mosiah Garvey, aki az 1920-as években a feketék Afrikába való visszatérését szorgalmazta. Megjósolta egy afrikai megváltó eljövetelét, akit néhány évvel később Ras Tafari Makonnen, etióp király személyesített meg. Ez a vallás keresztény és afrikai vallási elemeket is tartalmaz. A szeretetet, békét hirdetik, küzdenek a szegénység, elnyomás ellen. Sok vallási eszméjüket a biblia egyes részeivel indokolják, mint például:

A hajviseletet:

"Ne nyírjanak kopaszságot a fejükön, szakálluk szélét le ne messék, és a testükbe vágásokat ne vágjanak.” (Mózes III. 21.15)

A fű szívását:

 „Azután monda Isten: Hajtson a föld gyenge füvet, maghozó füvet, gyümölcsfát, a mely gyümölcsöt hozzon az ő neme szerint, a melyben legyen néki magva e földön. És úgy lőn.” (Mózes I 1.11)

„Az ki füvet sarjaszt a barmoknak és növényeket az embereknek hasznára, hogy eledelt vegyenek a földből, és bort, a mely megvidámítja a halandónak szívét, fényesebbé teszi az orczát az olajnál; és kenyeret, a mely megerősíti a halandónak szívét.” (Zsoltárok 104.14)

A raszta-hívők eredeti zászlójának színei a piros, a fekete és a zöld. Az utcákon gyakran látjuk ezt a színkombinációt az embereken. A piros az elnyomás elleni küzdelemben életüket vesztett feketék vérét, a fekete az afrikaiak bőrszínét, a zöld pedig Jamaica növényzetét, tágabb értelemben pedig földünket szimbolizálta. De talán gyakrabban találkozunk a felkapottabb színvariációval, melyet a jelenlegi raszta zászló tartalmaz, vagyis a zöld, az arany (sárga), és a piros. Itt a zöld szintén a tájat jelenti, a piros a vért, az arany pedig az anyagi javakat.

A raszták számára a marihuána (ganja, fű) szívása spirituális cselekedet. Szentségnek tekintik, ami elősegíti a tudatosságot, békét és közelebb viszi őket Istenhez (Jah). Sokan afrikai eredetűnek tartják a kannabiszt és afrikai kultúrájuk részének tekintik, amihez vissza szeretnének térni. Szembeállítják a füvet az alkohollal, amit nem tekintenek az afrikai kultúra részének, és úgy tartják, hogy sokkal rosszabb hatással van rájuk. Bár sokan hiszik, hogy a ganja jótékony hatású, használata nem kötelező és vannak raszták, akik nem szívnak. Az indiai rasztahajú aszkéták több száz éve szívnak kannabiszt, és a több ezer indiai hindu bevándorlása óta terjesztik ezt a kultúrát Jamaikában. Hitük szerint a fű szívása bibliai szentség és segíti a meditációt és a vallásos szemléletet.

A raszta mozgalom világszerte elterjedt, főleg migráció útján és a reggae-zene közvetítésével, ami főként Bob Marleynak köszönhető. 2000-ben több mint egymillió raszta volt szerte a világon. Magyarországot is elérte a rasztahullám. Egyre több fiatal (és nem annyira fiatal) rasztásítja be a haját, a zöld-sárga-piros csíkos motívum is mind gyakrabban tűnik fel ruhákon, kiegészítőkön, és napról napra népszerűbbé válik a reggae-zene. A raszta életmód egyfajta természetességet sugall, követőiről gyakorta lerí a lazaság (még ha alkalomadtán bizonyos tudatmódosító szerek hatására is).

Rasztafrizurát több módon lehet készíteni. Van, aki házilag készíti el saját maga számára, kerülve a fésűt, szappan és cukor hajba juttatásával siettetve a dolgot. Gyorsabb, ám kevésbé pénztárcakímélő, ha szakember kreálja a fonatokat, így körülbelül 5 óra alatt, és 15-50 ezer forint ráfordításával valósítható meg ez a hajviselet. A vallás szerint minél hosszabb a rasztahaj, annál nagyobb tiszteletnek örvend a viselője. Én a gyorsabb utat választottam. Egy ismerős által ajánlott sráchoz mentem el, aki már több mint 5 éve készít ilyen frizurát.

A viselőjéről az az emberek véleménye, hogy igénytelen, de ez tévedés: ugyanúgy kell vele foglalkozni és ápolni, mint a normál hajat, csak éppen a fésű, hajbalzsam, különböző hajpakolások és hajszárító használatát kerülik. Raszta wax-al (méhviasz alapanyagú készítmény) kell sodorgatni, és bizonyos időközönként horgolni is kell. É a másik hiedelem is téves, miszerint a haj így büdössé válik.

Szívesen viseltem a rasztafrizurámat. Ilyenkor felmerülhet az a kérdés, hogy mért váltam meg tőle. A válasz egyszerű. Nem akartam örök rasztát, mert a jövőmre nézve akadályozhatott volna. Például, ha a televízióban helyezkednék el, nem néznék jó szemmel, hogy rasztát viselek, sőt valószínűleg egyenesen elküldtek volna, pont az előítélet miatt. Így szét kellett szednem, és nem akartam megvárni azt, hogy már csak olló segítségével lehessen eltávolítani. Hogy néznék kopaszon. Igaz, így is kihullott a fél hajam.

Pénteken este el is kezdtem kiszedni. Nem gondoltam volna, hogy annyi ideig tart. Vasárnap délig bontottam, közben csak aludtam pár órát és ettem. Elég fájdalmas volt, akárcsak az, amikor készítették. És ráadásul csak a hatodik hajmosásnál jött ki az utolsó csomó a hajamból. Pedig egy egész flakon balzsamot elhasználtam.

Hétfőn, mikor bementem, a vélemények megoszlottak. Voltak, aki azt mondták, hogy így sokkal jobb a hajam, de elég sokan azon a véleményen voltak, hogy rasztásan sokkal jobb volt. Hát most már mindegy: így marad egy ideig. Úgyis jön majd valamilyen új őrült ötletem.

Sokan kérdezték tőlem, hogy megcsináltatnám-e még egyszer. Most biztos, hogy nem, mert kihullana a hajam másik fele is és raszta helyett kopasz lennék (mert a rasztázással is elég sok haj kihullik). De ha visszamehetnék az időben, úgy, hogy tudnám, mivel jár ez az egész, akkor is megcsináltatnám.

— Szösz —

 

Kolbászos kenyér

 

A kuka szájához lépett és mélyen beletúrt. Elveszett a könyöke a narancssárga fedél alatt. Láttam az arckifejezésén, hogy nagyon megörül. Majd hirtelen felszisszent, és kirántotta a kezét. Végigcsordult a tenyerén egy vércsepp, majd a földön landolt, apró tócsává szétkenődve. De ez Őt nem érdekelte. Újból alámerülni készült.

Most szerencsére már ki tudta húzni, amit keresett. A kincs egy félig széttört borosüveg volt. Mohón a szájához kapta a csorba palackot, és a törés mentén nyalogatni kezdte. A szánalom és a sajnálat érzése keveredett bennem.

Rám nézett. Gondolom, megérezte, hogy szinte tátott szájjal bámulom. Elkaptam a fejem, és a szemben levő kínai áruház kirakatát pásztáztam. Mindhiába. Tekintetem akaratlanul is visszacsúszott rá és a színes nejlonszatyraira, amiket gondosan a lábával összeszorítva őrzött. Kinek kellene az a sok kacat, meg félig rágott kiflicsücsök? Ugyan már…

Újabb szerzemény a láthatáron. Egy ropis zacskó. Reménykedve önti szájába a zacskó alján megülő sódarrabokat. Megcsóválja a fejét, majd félredobja a kiürült tasakot, és továbbáll. Csak a másik kukáig sétál, értékesebb zsákmány reményében.

Lassan vonszolja magát. Látom, hogy fogai nem épek, itt is, ott is, hibázik egy-egy. A szeme megfakult és kifejezéstelen. A tűz, vagy legalábbis a szikra, ami minden élő emberben benne van valahol, kihunyt. Csak ködösen néz maga elé, szigorúan, és kizárólag csak oda. Nem akarja felfogni a világot, hogy szúrós szempárok bökdösik folyton az oldalát, hogy a megvetés követi teste bűzös párájának összes molekuláit.

A villamosmegálló másik felébe érkezett, a következő merülésre felkészülve. Most felhúzta a kopott ingujja szélét. Lám, ad a higiéniára is. Uramatyám, egy fél szalámis szendvics! Az alján már felütötte a fejét egy fehérkés penészréteg. Azt egy könnyed mozdulattal lecsippenti róla, és lakmározni kezd. Pár falat erejéig tűri csak az ízhatást, aztán visszahajítja a lelőhelyre.    

Milyen lehet, ha már ennek a hajléktalannak sem kell??

Megsajnáltam, és odaballagtam hozzá, kezemben az uzsonnámmal. Hozzá sem nyúltam, nem szeretem a kolbászos kenyeret.

-Éhes?

-Mit akarsz tőlem, te zsidó? Gúnyt űzni mások nyomorúságából…

-Csak… Gondoltam, kéri ezt a szendvicset.

- Hogy megmérgezzél! Na takarodj innen! Elboldogulok magam is… zsidó…

Rupitto

 

 

Aranyköpések a sportban

 

Bemelegítésként beszéljünk arról, miért is lehet jó sportriporternek vagy sportkommentátornak lenni. Azért, mert, ha jól végzi a munkáját az illető, megbecsüli a szakma, kiutazhat közvetíteni fontos külföldi eseményekre, ilyen például az olimpia, esetleg egy labdarúgó-világbajnokság, vagy akármilyen más nagy sportrendezvény. Végül, de nem utolsó sorban: mindezért még pénzt is kap, nem is keveset. A hátrányok közé tartozik, hogy nem sok szabadideje marad az embernek, illetve előfordulhat, hogy nagy hülyeséget ejt ki a száján a kedves riporter, s ezt bizony a nézők kegyetlenül megjegyzik. Lássunk ezekből néhányat!

 

Hajdú B. István sokak véleménye szerint napjaink legjobb sportkommentátora, évek óta közvetít labdarúgó Bajnokok Ligája mérkőzéseket, illetve más labdajátékokat, de neki is van egy-két érdekes megszólalása:

 

„Az angolok szokás szerint meglepően agresszívan kezdtek.”

„Azt kell mondanom, amit már Dobó István is mondott 1566-ban az egri vár védése közben: feljöttek a törökök.”

„Most pontot tehetett volna a továbbjutás kérdőjelére.”

 

Knézy Jenő talán minden idők legjobb és legelismertebb kommentátora volt hazánknak, mára szállóige lett az általa kitalált „Jó estét, jó szurkolást!” beköszönés. Sajnos, most már nincs velünk. Reméljük, senki nem sértődik meg a következő sorok miatt.

 

„Zidane eltéveszthetetlen stílusban kezeli a labdát. Hoppá, most látom, ez nem is Zidane.”

„És igen, itt jön a magyar zászló! A felső szín piros, a középső fehér, az alsót nem látom.”

„Mint egy romboló, odakúszik.”

„Hrutka, jó lövés, bedobás.”

„Most látom, nem is Daszajev állt a kapuban.” – a mérkőzés végén.

„Most nem akarok beleszólni, mert gyászszünet van.”

 

Faragó Richárd szintén a mai sportkultúra egyik jeles alakja, ő inkább vicces dolgokat osztott meg velünk.

 

"Elnézést, csak leesett a mikrofonom és felnyomtam magamnak."

"Abdullah próbálta meghúzni, ehelyett őt húzták meg."

„És most következzék a mérkőzés! A riporter Fara…, de hisz az én vagyok. A mérkőzést Hajdú B. közvetíti.”

 

Vitár Róbert éveken át szomorította a nézőket viccesebbnél viccesebb megnyilvánulásaival.

 

„És most 22-es számmal beáll a 22-es játékos.”

„Tizenegyes, érdekes döntés. De lássuk csak, az argentinok újabb támadást vezetnek, szinte lekopírozzák az előző akciót és tizenegyes újra. Azaz bocsánat, az előző ismétlése volt.”

„Nem mondom a játékos nevét, mert nem látom, mi van a hátára írva.”

„Hátulról, ahogy a férje szokta.” (a Bjelova-Bjelov röplabdaházaspár nőtagjáról)

„És most kiállították az egész csapatot!... Ja nem, sorcsere.”(egy hokimeccsen)

„Felrúgja, és zöld lap!…Ja, nem, sárga, csak innen zöldnek látszott!

 

Végül pedig nézzük meg más kommentátorok aranyköpéseit!

 

„Dzurják a felső sarokba gurított.” (Gulyás László)

”Az embernek tátva marad a szeme.” (Gulyás)

„A gól nélküli döntetlen végeredménye nulla-nulla.” (Vitray Tamás)

„A Vasas kapusa, Kakas dobja ki a labdát, amely Farkashoz kerül, aki jól passzol Nyúlhoz. Ha hozzáteszem, hogy a játékvezető Maczkó, akkor itt van az egész állatkert”. (Vass István Z.)

„11:11 a Fotex javára”. (Gulyás egy kézilabda-mérkőzésen)

„A pilóta kiszalad. Az autó elég. A szerelők szomorúak.” (Palik egy boxtűzről)

Körtvélyes Zsolt

 

 

földalatt

 

Kálvin tér, a belváros legfontosabb helyeinek egyike. Gyönyörű régi bérházak húzódnak a peremén, nem messze a híd, rálátni a Dunára, és mögötte a budai hegyek. Varázslatos hely, az az igazi Budapest. Illetve inkább az a Budapest, amit az utazási irodák katalógusaiban láthatnak a külföldi utazni vágyók, és ami miatt úgy döntenek, hogy, „Igen, ide jövünk!”. A város azonban sokszor csalódást okoz. Nem is kell túl messzire menni. Körülbelül 15 lépcső lefelé. 

A látvány, ami elénk tárulkozik itt, az aluljáróban, minden, csak nem katalógusba illő. De még csak nem is Európába.

Ahogy közelítek a „hajléktalankupac” (kb. 6 szivacs, rengeteg pokróccal és ronggyal, üvegekkel, néhány kenyérdarabbal, és persze vagy négy hajléktalannal) felé, a középen fekvő nő már mosolyog, és integet, hogy menjek nyugodtan. Mennék is, ha egy őrző-védő eb nem állná el utamat, hatalmasakat csaholva. A kutya nagyon szép, selymes és fényes szőre van, és egyáltalán nem néz ki alultápláltnak. Az asszony  megnyugtatja a jószágot, az, miután megszaglász, visszafekszik a helyére.

„Persze, szívesen, úgyis csak velük szoktam beszélgetni” - mutat a körülötte fekvőkre, miközben a „Beszélgetne-e velem?” kérdésemre válaszolt-: „Ez elég unalmas tud lenni egy idő után. De hát az emberek nem állnak velünk szóba.”

Láthatólag örült nekem. De a 200 Ft-nak még jobban. Kínáltam cigivel is, de azt mondta, inkább pénzt adjak. „Kell kajára, tudod? ”

Elsőként az iskolai végzettségére voltam kíváncsi. „Nyolc általános.” - hangzott a rövid válasz. Aztán megkértem, hogy meséljen a gyerekkoráról.

   „Hol is kezdjem? Vidéki vagyok, Borsod megyében nőttem fel, Putnokon, Ózdtól nem messze. Édesanyámról nem tudok sokat, apám egyedül nevelt. (Nem szívesen beszélt róla.) Van egy nővérem is, de őt úgy 17 éves korában láttam utoljára, akkor én olyan 10 lehettem. Nem sokat láttam apámat, szinte egész napját a kocsmában töltötte. Alkoholista volt. De sose ütött meg! ”- hangsúlyozta a legutolsó mondatot. „17 évesen, az általános elvégzése után nem sokkal feljöttem Pestre. Azóta nem láttam őt. Nem tudom, hogy még él-e egyáltalán.”

„Nem volt szerencsém”- folytatódott a történet, miután rákérdeztem, hogy hogy lett belőle hajléktalan.  „Nagyon gyorsan lettem az, ami. Már nem is emlékszem rá pontosan… Adnál mégis egy cigit?”

Rágyújtott, majd mesélt tovább:„Nem találtam munkát, viszont találtam egy elég jó kocsmát a bérelt lakásomtól nem messze” - közbevágtam, kíváncsivá tett, honnan volt pénze lakást bérelni- „Otthonról sikerült elhoznom valamennyit”- mondta, majd elhallgatott.

„A kocsmáról tetszett beszélni”- emlékeztettem.

„Ja persze, a kocsma. Szóval minden este beültem oda azzal a gonddal, hogy ma már megint nem sikerült munkát szereznem. Fél óra múlva már nem éreztem ezt, hanem nevetgéltem a fiúkkal, jókedvem lett. Ott ismerkedtem meg vele is” – mutatott a kettővel arrébb fekvő, láthatóan mélyen alvó fickóra, és szélesen mosolygott.

„Aztán csak úgy hipp-hopp, idekerültem” - folytatta, még mindig azzal a széles mosollyal az arcán.

„Nem vagyunk alkoholisták! Télen megiszunk néhány korty italt, de csak hogy ne fázzunk. Mindenki azt hiszi, de nem vagyunk azok…”- jött a válasz az alkohollal kapcsolatos kérdésemre. „És nézd csak, mi van a párnám alatt!”- mosolygott titokzatosan, majd elővett egy üveg kólát, és egy másfél literes műanyagot, tej volt benne. Házi tej, egy kedves öreg hölgy hozta, tudtam meg.

„Tudod, a legfontosabb, hogy mindig tiszták maradjunk. Be szoktunk járni zuhanyozni szállókra, hetente legalább háromszor, négyszer. De lakni nem megyünk oda. Tömeg van, és lopnak” – kérdésem a mindennapjaira vonatkozott. – „Meg persze a pénz, az a legfontosabb. Mert hát enni, azt muszáj. Szerencsére sok ember van, aki megszán minket. Persze sokan el is küldenek, van, aki még bántani is szokott. De nem törődöm velük. A legrosszabb ebben a világban a legtöbb ember viselkedése. Azt hiszik, csak azért, mert ők ott fönn vannak, mi meg itt lenn, már többet érnek nálunk. Pedig ez nem így van, bárki kerülhet ilyen helyzetbe.”

„Békét szeretnék, és azt, hogy vegyenek emberszámba”- hangzott a rövidke, de tömör válasz arra a kérdésemre, hogy mi a legnagyobb álma. „Szerintem igazán nem sok.”- tette hozzá. Szerintem sem…

                           ajna

 

A tekintet vége

 

Ott ültünk a már jól megszokott mohás padon. Tél volt. Szokatlanul hideg. Eddig fel sem tűnt, pedig napok óta mínusz öt fok körül mozgott. Beleleheltem a levegőbe. A hideg villámként nyilallt a fogamba, és a fájdalom összerántotta a számat. Aztán ahogy a kis felhő útját követtem, észrevettem, hogy néz.

— Mit bámulsz? – kérdeztem. - Türelmes ember vagyok, de már én unom… - rám nézett, azokkal a ködösen titokzatos szemeivel.

— Csak a tekinteted végét kerestem.

— Mit? Hol van egy tekintet vége? Én nem vagyok művész… - rám mosolygott, aztán elkezdett egy, a talajba félig beágyazódott kavicsot macerálni a tornacipőjével.

— A tekintet vége sok helyen lehet. Ahova rakod, és ahonnan már nem tud továbbmenni. Szerintem ez elég egyértelmű…

— Tényleg… - én is piszkálni kezdtem egy követ. Ő lenyúlt a sajátjáért a porba, és könnyedén kifordította a helyéből.

— A te tekinteted vége most ott van – bökött a szemével az én kavicsomra, majd ráhajította a sajátját.

— De ha akarom, itt… - és lassan végigsimította a térdem. A pillantásom rögtön odasiklott. Istenem, milyen igaza van… de engem ne akarjon befolyásolni egy férfi!

— Ezt miért csináltad?

— Talán nem szabad?

— Hogy őszintén megmondjam, zavarba hoz.

— Igazán megszokhattad volna a jelenlétemet ez alatt a három hónap alatt, mióta együtt vagyunk…

— A jelenléteddel nincs is semmi bajom.

— Akkor? - értetlenkedett.

— Az a nő is bámul. Ha ilyeneket csinálsz, simán levágja, hogy mi ketten… Anyám meg tudod, hogy mindenkit ismer… átok egy trafikos a családban… jön ez, jön az, mesél ezt, mesél azt, ezt látott meg azt látott… Nem tudok úgy elszívni egy cigit, hogy ne jelenjen meg a napilapban…

— Üldözési mániád van…

— Te nem tudod, mi van otthon! Anya majd minden nap kifejti, hogy ő tizennyolc évesen ismerte meg apát, és hogy az előtt igenis kolostorba akart vonulni, hogy Isten szolgája legyen, vagy tudom is én… meg persze hogy ők apuval 2 éven keresztül meg sem ölelték egymást…

— Legalább a megismerkedésük után egy évre születtél?

— Ne légy cinikus - mosolyogtam.

— Elég abszurd gondolat, ölelések nélkül gyereket csinálni. Igaz, próbálkozni szabad. Csak ilyen lelki nyomorékok lesznek a következményei, mint te.

— Miért bántasz?

— Mert a szívemben forgatsz tőrt az ilyen kijelentéseiddel… - végre a szemembe nézett. Láttam, hogy az övében összefut a könny, de igyekszik pislogással szétteríteni, hogy észre se vegyem.

— Nem akarsz felvállalni. Van ennek így értelme?

— És annak van, hogy szenvedjek nélküled?- fogtam meg a kezét.

— Velem jobb?

— Legalább nem érzem magam egyedül.

— De megkeseríted az én életem is ezzel a tépelődéseddel.

— Hát önző vagyok! - már én is bőgtem. Aztán nem bírtam magaammal, és átöleltem.

— Bocsánat… szeretlek.

Németi Fanni

 

 

Erő

 

Vasárnap délelőtt van.

Ez a napszak az egyik legrosszabb a héten. A szerencsésebbek ilyenkor térnek haza egy átbulizott éjszaka után. Én azonban nem vagyok szerencsés. Tegnap este is csak itthon ültem, és vártam, hogy teljen már az idő.

Legyen már végre tizenegy, hogy unalmamat átúsztathassam az álmosságba, és elmehessek aludni. Persze ott sem jobb semmivel. Fekszem és nézem a falat. Kong bennem az üresség, egy nagy nullának érzem magam. Ha pedig nem az üresség tátong bennem, akkor a túlzsúfoltság. A fal felé fordulva sírok, és azt kérdezem magamtól: Miért ilyen szar minden?

Holnap is itthon fogok ülni. Takarítok, és blabla, élem az átlagos, szörnyű hétköznapjaimat. Én tehetek mindenről. Túl jó vagyok az emberekhez, ők pedig nem viszonozzák. Most mit csináljak? Ilyenek az emberek: hataloméhes, önző, bántó lények, akik mindig csak saját javukat akarják. Átgázolnak mindenkin. De nekik legalább jó, ők élvezik az életet. Én miért nem? Miért esek az életben mindig ugyanazokba a hibákba? És miért pont azokat segíti az élet, akik bunkók?

Ez folyik az élet minden területén. Ez van a suliban is. Az mindig javíthat, aki rosszul tanul, bezzeg a négyesből bármit teszünk, sose lesz ötös. Mindig azok szívnak, akik becsületesek, rendesek. Inkább ösztönözni kéne mindenkit arra, hogy ilyen legyen, és nem elrettenteni. De az állam is ugyan ezt teszi. Tele van a város kampányplakátokkal, látszatmegoldásokkal. A lényeg persze senkit nem érdekel, a valódi problémák elől mindenki elfut.

Ezt a legkönnyebb. Én hát miért nem tudom ezt csinálni?

Mindenkinek meg kell felelnem: itthon a szülőknek, azzal, hogy rendesen tanulok, takarítok, látogatom a világvégi rokonokat, kedves-aranyos lányka vagyok. A suliban a tanároknak és a többieknek. Az alap, hogy minden tanár órájára rendesen készülni kell, de néha még az sem lenne nekik elég, ha kiolvasnám a tantárgyhoz kapcsolódó szaklapokat és „unalmamban” kísérleteket is csinálnék a következő órájukra… A barátoknak, az ellenőrnek, MINDENKINEK.

Fel kell fedeznem magamban az erőt a változtatásra, mert ez így nem mehet tovább. Jobb, boldogabb világban akarok élni

„Mindaz, amit a világ akarhat tőled, alku és félmegoldás. Csak az számít, amire te szerződtél önmagaddal és jellemeddel. Ebben a szerződésben nincsen alku”.

DSZ

 

 

Naplóírás

 

     Miért kezd valaki naplóba? Hát azért, hogy megmaradjon az a sok emlék, te buta. Jaaa… Hát hogy erre én miért nem gondoltam…?

     Sok ember ír naplót az élete szépségéről, csúnyaságáról, bukásairól, szerencséiről. Ez mindenkinek egy saját, privát világa. Van, aki egy könyvecskébe írja, hagyományosan, kézzel. És van, aki erre is a modern technika kiváló alkotását, a számítógépet használja. Ezen belül is az internetet. Az ilyen naplót blognak hívják. Az ember írja a maga kis blogocskáját, és a többi ember számára bepillantást enged az életébe. Hogy ez miért jó? Mert esetleg ha van valami problémája, azt könnyebben meg tudja beszélni egy idegennel, mint egy ismerőssel. És miért rossz? Mert olyan emberek is megtalálhatnak, akiknek aztán az égvilágon semmi közük nem lenne az életed minden egyes pillanatának minden egyes részletéhez, de csakazértis belekontárkodnak a dolgaidba. És ezt személyes találkozásokkor még az orrod alá is dörgölik… Na igen, ezért nem szabad olyan dolgokat is beleírni a „nyilvános életedbe”, amiket csak magadnak akarsz írni.

     Vannak olyanok, akik egy idő után megunják, és abbahagyják az egészet… Aztán lehet, hogy újra kedvet kapnak, és folytatják. De az is lehet, hogy hirtelen felindulásból megnyomják a Harakiri gombot, ami a blog végleges, visszaállíthatatlan törlését jelenti. És akkor oda az a sok írás, ami olyan fontos volt neki. Na meg a barátok, akik eddig olvasták őt, és megosztották egymással bánatukat, örömüket. Nemsokára rájön tehát az ember, hogy neki kell az a kis „notesz”, ahol életének minden fontos pillanata van, és újra elkezdi írni. Aztán megint kitörli, mert valami történik vele, és ez a körfolyamat csak ismétlődik és ismétlődik, és soha nem marad abba. Aztán a végén már ott tart, hogy minek ez, ha úgysem bírja 3 hónapnál tovább? Így hát befejezi…

Radó Alexandra

 

 

A Fülke

 

A Fülke igazán egyszerű film, de éppen ebben rejlik a zsenialitása. Olyan, mintha egy hosszú jelenet lenne, aminek a főhősét, Stuart-ot (Colin Farrell) egy rafinált gyilkos tartja fogságban, és kényszeríti, hogy ne tegye le a telefont, mert akkor mindennek vége.

Főhősünk, aki mellesleg egy újságíró egy sztárlapban, jócskán visszaél a hatalmával. Sőt még egy sztárságra éhes kislányt is felszed, pedig amikor esténként hazamegy, várja őt a felesége. Stuart mindig ugyanakkor és ugyanabból a fülkéből hívja fel a szeretőjét, de egy napon megcsörren a telefon a fülkében. Főhősünk felveszi — és ettől kezdve nem teheti le. Mert ha leteszi, akkor kitudódik minden a magánéletéről. És később már egyre nagyobb a tét: ha leteszi, akkor a mesterlövész gyilkosunk gondolkodás nélkül lepuffant egy embert, majd később ő maga (Stuart) lesz az áldozat. Nyilvánvaló, hogy valaki nagyon haragszik rá, és mindent megtesz a megleckéztetés kedvéért.

Az internetes forrásokat böngészve kiderült, az alapsztorit Lary Cohen forgatókönyvíró a hatvanas években a thriller-műfaj királyának, Hitchcocknak szánta. A legenda szerint mind a ketten szerették az ötletet, de nem bírták kitalálni, hogy miért maradna a főhős mindvégig egy fülkében. Cohen aztán a 90-es években egy hónap alatt összehozta a forgatókönyvet, 2003-ban be is mutatták. A szituáció szerint főhősünk tökéletes csapdába kerül és a kiszolgáltatottsága kicsit hasonlít New York-éhoz. Látszólag erős, de könnyen sebezhető. (Például: a szeptember 11-ei terrortámadás).

A film szempontjából nézve: ebben a drámai helyzetben van valami jó is. Hiszen a hős a film végére belátja az összes bűnét és a tisztes polgárok közé lép. Erre, a legjobb elszólás az, amikor a rendőrfőnők megkérdezi, hogy tulajdonképpen kivel beszélt a telefonon.

Stuart válasza:

-A pszichiáteremmel!

Az egyszerű szerkezet miatt a film forgatása csupán 12 napig tartott, és a végleges verzióba kerültek olyan jelenetek, amelyek szinte vágatlanok.

A legtöbb ember, aki szereti a filmet, nem szereti a szinkront, mert annyi hibát lehet felfedezni ilyenkor, hogy néha az embernek elmegy a kedve a filmnézéstől. A Fülkénél a legszembetűnőbb hiba az, hogy mai világban akármennyire is jó a telefonvonal, azért annyira nem, hogy a hívó fél hangját torzítás nélkül szinkronizálják le. Csak kapcsoljunk át az eredeti angol hangra, Kiefer Sutherland telefonos hangon szólal meg.

Szóval, ha valakinek rossz a lelkiismerete, az vigyázzon a fülkékkel…

KA

 

Temető

 

            A temető mellett rohant el a busz. Megérintett valami túlvilági erő. A levegő hideg volt, de amint a temetőre néztem, melegség szállta meg az elmém.

            A halottak hidegek. Akkor miért van ez? Honnan a meleg? Igen, azt hiszem, megőrültem. A szellemek vezettek. Voltak, amik hozzátapadtak az üveghez, de néhány könnyedén átszállt rajta, és megérintette a kezem. Aztán a kezem a leszállásjelző gombot.

            A busz csikorogva megállt, az emberek megdőltek, én pedig lesuhantam a lépcsőfokokon. Csak a temető lebegett a szemem előtt. Vissza egy megállót, vissza, vissza…

            Megmarkoltam az óriási vaskapu rozsdás kilincsét. Egy lélek sem volt benn. De. De mégis voltak lelkek. Csak azok voltak, és én voltam az egyedüli test. A lélegző, vérrel az ereiben.

A nap megcsillant a fák levelén. És éreztem, mennyire meleg a temető. A magány jólesett. Szükségem volt rá. Csak ők értenek meg engem. Már nincs más dolguk, csak az, hogy figyeljék botladozó lépteim a macskaköveken.

Az út mentén friss sírok, csillogó márvány, vagy gránitos vörösség. Mívesen csiszolt, drága elemek nyomták a földet. Préselték egymáshoz a homokszemeket, és a friss fakoporsó molekuláit. Még biztos nem foszlik a hosszan földbelógó selymes szemfödél. Nem rágják csipkéin keresztül magukat a férgek, hogy eljussanak… oda. A testig, amit enni akarnak. Marcangolni, kicsi szájszervükkel.

Még arra sem méltattak, hogy a teremtő fogakat adjon nekik, hogy legalább illő módon zúzzák porrá a múltat. Amit aztán megemésztenek, és kiürítenek.

Nem. Igazából nem gondoltam ilyenekre akkor. Elfogott a varázs, nem voltak gondolataim. Csak egy magányos érzés. Fuvallat, amit nem lehet leírni, de még jó, vagy rossz kategóriájába sem besorolni.

Mentem, egyre mélyebben, be a kőhalom közé. Nem volt már madár sem, csak meleg, őszi pára, és elszáradt borostyánindák a méterekbe magasodó kőkereszteken. Tiszteletet parancsoltak, és sanyarú sorsokat tükröztek. A halál pedig nem minden esetben rossz.

Térdre borultam előtte, és imádtam. Kértem, hogy adjon menedéket, csendet, és nyugalmat. Védjen az élőktől, mert úgy élnek, hogy én belehalok.

Vártam még, de nem szólalt. Örültem, hogy nem cáfol, nem vág közbe, csak élni hagy. Egy sír, egy hant, egy gödör, és egy koporsó.

A borostyánleveleket meglibbentette a szél. Felmásztam a mohás szirtre. Kezem hozzásimult a durva fedőlaphoz. Feküdtem, és néztem a felhőket a sírkő tetejéről. Békés voltam, nyugodt. Most elvehetsz, elemészthetsz föld, felfalhattok férgek, leszek humusza egy harmatos diófának, és minden lehetséges! Ragadj el, élj a lehetőséggel, mert többet engem itt nem látsz, vissza nem jövök!

Vártam, hogy megnyíljon a föld, de nem tette. Csak a temető karbantartója kocogtatta meg a vállam: „Elnézést, záróra…”

Németi Fanni

 

 

 

 

 

 

ILLUSZTRÁCIÓK: korabeli rézmetszet Verne Nemo kapitányához (címlap) * Cseh Tamás rajza saját, Hadiösvény c. indiánregényéhez (3) * Würtz Ádám rajza az Ezeregyéjszakához (6) * Madár Eszter grafikája Verlaine erotikus verseihez (10) * Éva teremtése a Biblia pauperumban (13) * Würtz Ádám rajza az Ezeregyéjszakához (15) * Borsos Miklós grafikája Ady Az Illés szekerén c. verséhez (16) * Dürer: Kain és Ábel (20) * Würtz Ádám rajza a Káma-szútrához (25) * Aubrey Beardsley illusztrációja Oscar Wilde Salome c. művéhez (28) * Michael Ende műve saját, Momo c. meseregényéhez (29) * E. H. Shepard rajza Milne Micimackójához (30) * Erdély Dániel alkotása Jack Ha elhagysz, veled mehetek? c. összeállításához (32) * Benkő Sándor rajza az Egri csillagokhoz (35) * Szántó Piroska műve Bulgakov A Mester és Margarita c. regényéhez (38) * Ismeretlen szerző fotóillusztrációja Görgey Gábor Nők szigete c. verseskötetéhez (40) * Aubrey Beardsley illusztrációja Oscar Wilde Salome c. művéhez (41) * korabeli rézmetszet Verne Nemo kapitányához (44)

 

 

 

Ára: 50,- Ft

(a becsületkasszába dobd!)