Magyarok

 

...ez őrült sár, ez istenarcú lény

(Vörösmarty)

Isten, küldd e helóta népre

Földed legszörnyűbb zsarnokát,

Hadd kapjon érdeme díjába'

Jármot, hátára kancsukát!

(Petőfi)

 

Cigány egy nép. Nem hogy tudatlan,

nem az a baj: nem is akar

tanulni! - Bárgyú zsibbadatban,

másfélezer éve, míg vihar

zúgott körötte (tudniillik

a szellemé), ül bávatag;

igricei - míg múlton múlik

az idő - felvonítanak

olykor; a jobb nép vigad sírva,

hogy ''hajh, a régi szép idők!'',

s hogy aszongya: ''így volt megírva'',

s hogy aszongya: ''hajh azelőtt'' -

és így tovább. -

                               Melyik úristen

írta meg így? mikor? hova?

hisz tohonyaságban térdiglen

caplatott már Árpád lova;

eszik, iszik, ölel és alszik

''az istenadta nép'' rogyásig

s robotol nyögve (égre hallszik)

- mit néki más, mit néki másik -,

méri magát a sárga földdel;

az okosabbja is azért járt

tanulni külországokon,

hogy vettessék Gyulafehérvárt

le a toronyból! fű se zöldell

sírján, mert sírja sincs: a hon

ennyi - vagy volt csak; a modernje

kimegy, kitanul és kitűnik

és szétszóródik, mint a pernye,

és anyanyelvének betűit

mintha bal kézzel írná már; a

nyelve hánytató makaróni,

és a haza emléke pára

(isten, ki tudná fölsorolni

e sok miért - miért-nemet!) -

nagynéha, talán, meglehet,

hogy izzón szívébe hasít:

élnek - ha élnek - rokonok

a Kárpátoktól le Vasig;

s itt benn és odakünn konok

dühvel marják egymást: mit elvet

az egyik, az a jó az ellen-

félnek; s egy-gyöngyünket, a nyelvet

disznók elé szórjuk, a szellem

őrét hátulról ütjük főbe,

mint se tatár, török, se német

nem bírta, és ''tejfoggal kőbe...''

s szánk a másik száját enné meg - -

cigány egy nép, nem tesz, csak jajgat,

hogy ez s az eladta magát,

és az s ez el fogja előbb-

utóbb.

                Feleim, vigasztalhat,

hogy jól becsapja a vevőt.

Véres porond. Korlát, se gát.

Önkéntes gladiátorok:

egyik a másra acsarog

és támad újra, újra, újra,

s az öregisten hüvelykujja

lefelé bök - rajt, hejjehujja!

 

Nyomunk a szél porral befújja.

 

Hát ezek vagyunk, magyarok.

 

Kolozsvár, 1974. július 12.