Koraesti ének

 

Szeretek én így, munka után, amikor elnehezűl

a kar és komor háborgásaiban elcsitul a lélek,

könyökleni még sokáig szótalan, a füst kis lobogói

mellett, lassan elmerengni, mikor a fák már feketéllnek.

 

Amikor a szelíd, koraesti fényben a nehéz, rézből

vert levelek lélekzetét hallom, s köztük mint szív kigyúl

s verdes az első piros csillag, s az úton lágy döccenéssel

rengeti feszes tőgyét a csorda, amikor lealkonyúl.

 

Ha arcomra pöccen egy-egy estéli bogár, múlatok rajta,

fölemelem, s útjára küldöm a búgó kicsi vándort, az esti

homálynak, s figyelem, ahogy röpül, mint pici lámpás,

s nekiszáll a nagy éji sötétnek, szerelmes párját keresni.

 

Keresni téged, így indultam én is, a mellemen átparázsló

szívvel, vakon, de tudtam, egyszer mégis megtalállak!

Nem rejthet el a sötét két egy-fényű bolygót,

testvér-vonzású testet a kéken lehulló esti árnyak.

 

Virrasztani így, még munka után, szeretek merengni,

hallani, hogy kezedtől az este lágy zajai szállnak,

a férfi-felelősség súlyát mérni bennem, s figyelni lassan

szárnya csattogását, részeg rikoltását a ködben elhúzó vadmadárnak.