Ha már az utam nem folytathatom...

 

Ha már az utat nem folytathatom,

mint régi harcos mellé fegyverét,

tegyétek mellém a halászbotom.

 

Sok jó kiránduláson volt velem.

Ahol szűkül és zúgni kezd a völgy,

pázsitra ülök és felszerelem.

 

Tudom, hogy ott is vannak patakok

és ösvényt rejtő óriás lapuk,

horgászhatok és vándorolhatok.

 

A vízbe néz a felhők havasa.

Szivárvány ég a zuhogók felett

és szivárványos minden hal hasa.

 

Málna terem a völgy két oldalán

- aromás emlék édes illatuk -

és ott a málna között nincs csalán.

 

A hegyoldal hajnalmadár-piros,

az örök hajnal színe festi meg,

vagy epiboliumtól bíboros?

 

Virágos rétek között fut az út

s a sok virág közt megtalálom ott

barátomat, a sokszor-szomorút.

 

És nem csodálkozom, hogy ott lelem

s természetes, hogy én is ott vagyok,

s a patakparton megindul velem.

 

S ha megállok, leül a víz felett

s ahányszor horgom egy halat kivet,

a kék szemével boldogan nevet.

 

Úgy jár az enciános réteken,

friss szívvel, mint a Nagykőhavason

s a vízmorajos Radnaborbeken.