Magna Hungaria

 

Ilia Mihálynak szeretettel

 

Mondják a vének: megtartó erősség,

Magas mentsvár, erődítmény a nyelv!

 Temérdek, mint egy csipkézett oromfal:

Félelmetes, mert égi szirten épült!

 

Ravasz barátok, prédikátorok

Papolnak így - nem szótlan elhagyottak.

 

A száj palánkja némasággal árkolt

Védelmi gyűrű jól körülkerítve:

Magába zár, bár ellenség sehol...

Tán szerteporzott, elporladt a szélben...

Már ostromzaj se döng... De megmaradtunk.

 

De isten tudja, kik vonultak itt el...

 Keresztesek, germán páncélosok,

 Kazárok, türkök, novgorodiak,

Tatár hordák, tévedt iráni népek —

­Kis cselvetők Bizáncból, Niceából...

Nem tudható... nem érthető a csönd.

 Hallgatni sem mer már a hallgatásunk.

 

A száj palánkja némasággal árkolt

 Védelmi gyűrű, zsúfolt sírgödör...

 Végül pediglen egy-két szó marad:

 Makacs fogak közül majd úgy bukik ki,

Mint vár fokáról messzekémlelő,

Ki nem volt harcos népvezér, sem őrszem  —

­Csupán a szellem távolába nézett,

Mert látni jött, mikor találat érte...

 Véletlenül, mellékesen, hiába.

 

Úgy hull a sajgó semmiség ölébe

A hang, a lélek ismeretlenül,

Mint elfelejtett védő, senki sarja,

Fölösleges bámész lenyilazott ­ —

S a mindenség pusztán süvít tovább…

 

 

Bölcsek beszélik: elveszett erősség,

 Lakatlan vár, panaszfal, kő a nyelv.

 Tömör, kemény, miként a végítélet —

Nem érthető, mert magunkat sem értjük.