Kamaszkor

 

Mint búvár, kit vonz a tengerfenék,

ahol egy elmerült világ dereng föl,

kamaszkorom, úgy süllyedek beléd,

ha néha megcsömörlöm már a rendtől.

 

Jöjj, zűrzavar! Tégy boldoggá, homály!

Hátat fordítok a szabályozottnak.

Az alkonyat nagy körhintája száll,

rajta elmosódott arcok forognak.

 

Hadd élvezzelek újra szabadon,

kamaszkor túlfűlt, zsúfolt nyári éje,

te buktató indákkal telt vadon,

kamaszkor kíméletlen ünnepélye!

 

Habzó sör, pörköltszaft- és hagymaszag...

Vörös-zöld lampion a holdja, napja

az éjnek. Egy-egy gömbölyű pocak

imbolyog, s pattog el, mint lomha labda.

 

Akik neveltek ifjúkoromig,

s kikre most egy lebujban rátalálok,

reverendájukat felemelik,

és kánkánt járnak a jámbor tanárok.

 

Meglódult az idő visszafelé,

s huszonkét évvel siklik el alattam.

Szívem dobog, futok a fák közé.

Kamasz vagyok, szerelmes és tudatlan.

 

Süldő-lánykák várnak a lomb alatt,

viháncolók vagy mélán szomorúak;

felváltva szívják hosszan ajkamat,

és mellbimbójukkal szívembe szúrnak.

 

Hazarohanok szédült-boldogan,

a kisvárosi utcán, tántorogva,

s boldogságomban felkötöm magam,

pettyes nyakkendőmből hurkot bogozva.

 

Két sarkam pajzán indulót dobol,

míg himbálózom az ablakkilincsen,

s azt kívánom, bár jönne egy komoly,

józan felnőtt, hogy mérsékletre intsen.