Emlékezetül

 

Nincs ereje a lábatoknak többé,

Hogy a József-körúton sétáljon. Rég meghaltatok.

És veletek halt el a Nevetés barátaim s a szív

Ezernyi íze, bája, -

 

Hogy bugyborékolt tőletek az utca! - mindig is úgy képzelem:

Hogy lejjebb hajoltak a háztetők s a vén

Csókák is, ötvenévesek felűltek fészkükön az éjben

S nevettek rajtatok, -

 

A lábatok nyomát kerestem múltkor botladozva,

Sírván mutattam némely utcakőre: lám Árpád talán itt térdepelt,

E bágyadt, bús kölök, szerelmet vallván versekben

Egy tréfakedvelő lotyónak, -

 

S amott hányt cigánykereket Frigyes, a Hős

S a langy Dezső emitt panaszra ment

Egy éji nénihez, hogy nem hagyom aludni őt

És éppen én, ki legbúsabb valék, -

 

Oh alhatsz már Dezső, a kő még itt maradt,

De ti már elrepűltetek, a lábatok nyomából pára lett

S a könnyetekből őszi felhő, -

 

Oh kóbor vénség, mord öregség, nem lett benne részetek,

De mint a forgószél, úgy zúgtatok el innen sebtiben.

Áldott fiúk, hol ténferegtek, huncutok?

Mely alagútba bújtatok előlem hűtlenűl?

Bujósdit játsztok-e s félszemmel néztek éppen engem?

Hogy kampós botjával ki áll meg utcasarkokon merengve

S oly hosszan néz utánatok?

 

Ki az, ki sír és sír utánatok? Megmondhatom: elaggott ember ő,

A szíve fáradt már s borospohárt is már csak reszketőn emel,

De emlékezni tud. Vegyétek ezt: egy hajnalon

Itt ácsorogtunk épp, kivert kutyák, meddő vitában

S feljött a nap, kongott a láthatár, majd megrepedt.

És jobbról is, meg balfelől

A hiábavalóság dalát zengték a kórusok.