Anakreón lélektükre

 

13.

A tükörbe nézni félek:

idegen néz vissza onnan.

Letarolt főn szürke tincsek,

csupa ránc a homlok íve,

beesett szem, alja táskás,

fut az orrtól mély barázda,

lefelé görbült a szájszél,

laza bőrbe vész az állcsont…

Hol az arcom? Ez csak álarc?

 

14.

Lenne Istené a lelkem! Őt keresni önmagában

volna célja mindörökre: tiszta, elvont szenvedély…

 

Ám a versem (látja Isten!) másfelé visz, mert ahonnan

felpatakzik olykor-olykor: mindig bűnös izgalom.

 

Istené a vers, akármi hívta létre? Ő a lélek.

Most is, itt is (szót követve): ajkam benne fürdetem.

 

15.

Káprázat köde, mint a bor,

megzavarja öreg fejem:

állok, nézem az érkező

gyors lábú, szeleburdi lány

     léptét, távolodóban.

 

16.

A világ zűrzavarában, ami rend van, az az otthon,

ahol ellakhat az ember, ahová jó hazajönni:

helyeden tart, megerősít, a futásnak uticélt ad,

rövid órád örökíti — gyerekednek gyerekével.

 

17.

Ma még, amíg borom van,

iszom, hogy színesedjen

az arcom és az elmém,

hogy kedvem felderüljön,

hogy kívánkozzam élni…

Maholnap eltemetnek.

 

18.

Hólepedőben a föld. Hallgatnak földben a testek

     néma gyökérarccal — jobb nem tudni, miről.

Vagy tán (mit tudod) ott jobb? Lépkedsz térdig a csendben.

     Hív odalentről tán édesapád, hazavár.