Most fél tíz van és ősz

 

Most fél tíz van és ősz,

a kertben lángol egy fa,

a szomszédban iskolacsengő szól,

szeptemberi muzsika,

szemben a hegy medvefeje

börzsöny foltokban hámlik,

szívdobbanás és a perc és a fű

megszámoltatik egy szálig.

 

Mindegy, hogy menekülök,

vagy lapítok, mint a kő,

utolér és átzúg rajtam,

vagy bennem múlik az idő,

állok az őszi mozgólépcsőn,

s velem utaznak, kik voltak,

s ha fázósan megborzongok,

pulóvert húznak a holtak.

 

Ami jön és ami elmúlt,

most már derűsen nézem,

fele úton, vagy észre se vettem,

s már rég túl az egészen?

Elringat és elcsábít az ötlet,

pedig hideg fejjel játszom,

s feltámaszt az állati szeretet:

kutyám szemében látszom.

 

Tudom, mekkora csoda ez!

Van benne annyi örökség,

hogy hibátlan tiszta önzéssel

mozdulatai azt kövessék,

s mégis kutya-szívében ragyogva

megszületik az ismeretlen éden,

hogy így sóvárgok: mi mind hol

látszunk, kinek a szemében?

 

Van-e, mi ölel, ország,

és hol van az a haza,

ahol a szeretet süt mint a Nap,

és csillagmosoly éjszaka;

ősember-foggal nem rágom,

kiköpöm a véres időt -

ha nincs is, legalább higgyem

az ostoba elmúlás előtt.