HÍVÓSZAVAK ÉS HÚZÓNEVEK: A magyar irodalom történetei /a világ közepén /Ady /Aki tudja /Al Pacino /archaizálás /aurérozás /autóvezetés /Az ajtó /Bagoly

A világ közepén/1

(2007 ősze)

HÍVÓSZAVAK ÉS HÚZÓNEVEK: A magyar irodalom történetei /a világ közepén /Ady /Aki tudja /Al Pacino /archaizálás /aurérozás /autóvezetés /Az ajtó /Bagoly! /bársing /Bérczes László /Bereményi Géza /Béres Ilona /Bertolt Brecht /Bessenyei Ferenc /Beszélgetőkönyv /Buda-szakértés /Cioran /Cseh Tamás /Csengey Dénes /Csillagokkal táncoló Kojot /Csillagpor /Descartes /egy elbeszélés szavai /elbeszélni egymás mellett /élet végi csőd /Este /eszenciom /Esszencia /Et formica suam habet iram /evethangya /frusztruáció /hamis mosolyú filozófus /Hamlet referenciapontjai /hamlet.ws /Hamvas Béla /három lyukasóra /Hegymenet-kör /Heltai Gáspár /Heptameron-tábor /Hofi Géza /intertextualitás /inventár PNL-hez /jótanácsok /Karinthy /Karnevál /kiszállni a Krétakörből /Koltai Lajos /kommunikációs tér /Konrád György /könyvtári regula /labyrint /leszokni a piáról /Libri /Lupé-cirkusz /Mészöly Miklós /MGP /Michael Caine /Nagy Zsolt /nem érzem magam biztonságban /nevezetes névtelen /nyelvészeti könyvek /olvasni rossz /Olvastam nektek /Oscar Wilde /Ottlik Géza /Párszázasok /Parti Nagy Lajos /Polcz Alaine /purifikátorok és puncifikátorok /rendőrfalanx az Andrássyn /reneszánsz-manierista-barokk egyveleg /Rózsadomb /sataniádák /Schilling Árpád /Shakespeare /Spiró György /suhogó bőrkabát /Szabó Magda /Szikrák a szélben /Szimpla és Dupla kávéházak /Színház /szorongás /testaranyozó /tordai hasadék /ugyanaz az ágyék /Voltaire története /Zuhanórepülés

(Információ: Az itt olvasható szöveg az eredeti, nyomtatott változathoz képest igen hiányos. Az újságban olvasható volt az itt közölt minimálírásokon túl egy teljes Parti Nagy-novella (A testaranyozó) is, valamint az én hozzá kapcsolódó, terjedelmes „tanulmányom”. (Ez utóbbi azonban azóta A RAKLAPban is megjelent, és ezen a honlapon is olvasható.) Ott volt továbbá néhány részlet Al Pacino életinterjújából: főleg az alkoholizmussal és a színészettel kapcsolatos passzusok. Valamint Parragi Eszter költeménye is, mellyel 2007 nyarán a Heptameron-táborban pályázott „A mélypont költője” címre — amely díjat végül nem sikerült elnyernie.)

Szikrák a szélben

(Gyász) A Libriben. Polcz Alaine egyik könyvét lapozom. Most halt meg. Odalép hozzám egy idős hölgy. Látja, mi van a kezemben. Beszélgetni kezdünk. Mint kiderül, nyugdíjas magyartanár.

Csendesen háborog. Hogy milyen lett ez a világ, mondja: ez a szegény nő még szinte el sincs temetve, valami ápolónő máris könyvet adott ki az utolsó hónapjairól, és kipletykál mindent, amit Polcz Alaine elmondott neki. Mi közünk nekünk ahhoz, hogy a férje, a nagy magyar író, Mészöly Miklós fűvel-fával megcsalta? Férfitempó, de mi közünk hozzá?

Az ilyen milyen-lett-ez-a-világ-szövegektől — az ilyeneknek a tizedétől — be szoktam sokallni. Mert aki mondja, mindig agresszíven mondja, meg politikusan, meg ezerféle irtózatos felhanggal — ahol én lakom, Budán, a Rózsadomb alatt, hát ott elég magyarzászlósan: arrafelé aztán baromira tudják, kik a kizárólagos okai ennek az egésznek. Ez a hölgy viszont emberül mondja a panaszát. Pontosan azt mondja, ami zavarja. Nem mást és nem többet. Hogy látja, milyen sokan keresik ezt a könyvet, csak mert botrányra vágynak, de az Asszony a frontont, nem, azt véletlenül sem olvasták, ő meg szokta kérdezni, akit csak tud.

Milyen világ ez?

Majdnem sír. Nagyon szerethette Polcz Alaine-t.

Úgy érzem, hazudnom kellene neki valami vigasztalót, megérdemelné. Aztán eszembe jut, hogy tudok én vigasztalót mondani hazugság nélkül is.

- Miért tetszik azt gondolni, hogy ez valami új dolog? Amikor Ady meghalt, azonnal ráröpültek az újságírók, fotózták, rajzolták, halotti maszkot vettek róla, az ápolónő a halott mellett pózolt a fotósnak, az özvegyet riporterek faggatták, a jó barát, Móricz is ott állt fölötte és szokása szerint jegyzetelt, másnap és még hetekig tele voltak az újságok pletykákkal, részletekkel.

Ilyeneket mondok neki. Még ilyenebbeket. Hogy József Attiláról életében nem írt annyit a sajtó, mint a halála — kriminek fogták fel: ki a gyilkos? — utáni egy hónapban. (Ez ellenőrizhető.) Karinthy Frigyesre is hivatkozom. Írói bravúrként tartják számon, hogy megírta a maga helyszíni tudósítását a saját agyműtétjéről. Persze hogy megírta, egyébként nem is annyira jól. Mert nem volt hülye, tudta, hogy erre sokkal kíváncsibbak lesznek az emberek, mint az Így írtok ti-re.

A hölgy rámnéz. Mennyire igaz, mondja. Tudtam én ezt, de elfelejtettem. Azt hittem, csak mostanra lett ilyen pletykaéhes mindenki. De tényleg nem.

Elköszön, elmegy. Valóban hálás. Én pedig elgondolkodom: mitől jobb nekünk, hogy nem most lettünk barmok, hanem mindig is azok voltunk? Mert elképesztő, de tényleg van abban valami megnyugtató, hogy az örök emberi ölel magához.

(add fel?) Michael Caine-interjú egy hetilapban. Iszonyúan nehéz sorsa volt. De szerencséje is, no meg csinálta, gürcölt, és végül kitaposta — és ma az, aki. A riporter egy filmszerep kapcsán faggatja, amiben Jude Law-val játszott együtt.

„A minap megkérdezte tőlem valaki, hogy adtam-e tanácsot Jude-nak, hiszen jóval idősebb vagyok nála. ’Hát persze, hogy nem adtam neki semmiféle tanácsot! Nem adok senkinek semmilyen tanácsot’ — válaszoltam. A nekem adott tanácsok kilencven százaléka két szó volt: add fel!”

Én ezek után merjek tanácsot adni? Merek. Ne add fel. Annyi esélyed, mint neki volt, neked is van. Bárkinek. Ez tuti. És semmi nyálasat nem mondtam. Ez matematika. Nulla-közeli értékekről van szó. Valóban. Szóval még bármi lehet a dologból.

(Amiért ezt az egészet itt idézem, az azért van, mert konkrét személyekre gondolok közben. Kénytelen vagyok vele: ismerek ilyeneket. És fel is ismerem őket jártomban-keltemben. Megvan hozzá minden „végzettségem”.)

(A világ közepén/1) „1954-ben, mikor a börtönből jövet összeköltöztem veled, csak egy keskeny ágyunk volt, nem tűrted, hogy külön aludjunk. Hogy ne zavarjalak, kinyújtott lábbal, mozdulatlanul, hanyatt fekve aludtam. Így csak a fogcsikorgatásom keltett föl, gyakran álmodtam, hogy vernek. Fölém hajoltál, ujjaid a számon, félelemből ölelkezésbe. Könnyű, forgó mozgással hídba emelkedsz, szép combtöved kifeszül, egész tested üzenet, egész figyelmünk találkozik. Öledben húskristályok, fényszemcsék, minden idegvégződésünk külön társalog, hüvelyed körül legalábbis az univerzum, én meg helyemen vagyok, a közepén. S már alszol újra, békésen, mint egy óvodás, még a horkolásod is kecses. Húsz éven át ugyanaz a szeméremszőrzet, ugyanaz a mélyülő ránc a melled alatt. Minden körmödre külön emlékezem, a mosolyodat is megkívánom, álmomban a földre teszem előtted az arcomat. Féltékeny vagyok, én fogtalak ki milliók közül, egymás választott népe vagyunk, ne tegye közénk a testét senki.” (Konrád György: A cinkos, Magvető, 1989, 384. o.)

(Micsoda útjaim) Pár napja — mert már hónapok óta kutakodom, és egyre dühödtebben — végre megtaláltam a neten a Cseh Tamással készülő beszélgetőkönyv két fejezetét. Az énekes másfél éve nagybeteg; amikor kiderült, hogy baj van, a jóbarátja, Bérczes László kitalálta, hogy a maga részéről azzal tartja majd benne a lelket, hogy egy ilyen könyvet csinál vele.

A könyv most szeptemberben jelent volna meg, de úgy tűnik, november végén fog. Ha olyan lesz, amilyennek a részlet alapján mutatkozik, akkor — nos, akkor néhány dolog rendben van még a világban.

Értesítettem a lelőhelyről egy barátomat, újdonsült rajongó ő. Azt válaszolta:

„Elolvastam. Ez egy nagy ember.”

Én idáig nem mennék. Hagyjuk a nagy embereket a kriptájukban pihenni, illetve a leendő kriptájuk felé menetelni. Odavalók. Nehogy már Cseh Tamás nagy ember legyen. Ő az indián tisztás embere; és talán nem is annyira a színpad, inkább a fellépések utáni boros beszélgetések embere — nem nagy ember, jobb annál: nevezetes névtelen. Csak épp abból a fajtából, akinek most még neve is van. De az majd lefoszlik, ahogy kell. Ő maga ott marad feljegyezve, a cinkék és a hajnali harmat mellé, az elemi csodák közé, és Hamvas Béla, aki pedig nincs is oda feljegyezve, mosolyog.

(Állapot. 2006) Energiahiány, hidegség, részvétlenség, ingerültség és félelem. Úgy rohangálok a világban, mint aki a vesztét érzi. A világban? Miféle világom van énnekem? Emberek már nem kellenek, nincsenek is, leamputáltam magamról a legtöbbet. Maradtak, akiktől nem szabadulhatok. Koloncok.

Néha egy-egy jobb nap, no ez túlzás. Fél. Negyed. Annyi se.

Mindeközben halmazati önbüntetésként megpróbálom magam a munkám — a dolgozatok — mellé kényszeríteni. Belevettetvén e munkás — rabatás — világba, legalább annyi haszon legyen már belőlem, mint egy termeszhangyából. Egy picit általam is nőjön a kupac. De nem megy. Kínzom magam tovább.

Találkozom egy ismerősömmel. A hozzám hasonlókkal foglalkozó ember. Sokat próbált már. Panaszkodok. Lehülyéz.

Nem létező energiákat nem lehet átirányítani sehova, mondja. Ilyesmivel ne is próbálkozzak. Az energiákat előbb fel kell gyűjteni. Ne dolgozni akarjak most: örüljek. (Lenne minek: túléltem.) Most az a munkám. És ne szégyelljem, hogy most munka helyett örülök, ha néha-néha sikerül.

Nézem a földet meg őt. Milyen egyszerű! De hogy kell örülni? Rég elfelejtettem. Fogcsikorgatva, mániásan csinálom kamaszkorom óta, amit épp csinálok. Harminc éve nem örültem igazán semminek.

Kicsit kellemetlen ezzel szembesülni, de nincs mese.

Este elkezdem olvasni Epikuroszt. Az ókoriaknak állítólag jót tett. Hát nekem nem fog. Hülyeségeket beszél, mindenféle atomokról.

(Olvasni jó?) Színházba készülök negyven diákkal. Dühödten olvasom előtte a művet. Délután ötkor kezdtem, éjfélig be kell fejeznem, ennyi időt is luxus rápazarolni: mást kellene csinálni, na mit is, te ganajtúró bogár?

Mérgemben minden hibát megtalálok Szabó Magda Az ajtó című, 1987-ben kiadott, azóta 34 (!) nyelvre lefordított művében. Ha most kritikát kellene írnom róla, azt nem tenné zsebre a piszok!

Hogy mi bajom? Mi lenne? Csak annyi, hogy diák lettem váratlanul. Kötelező olvasmányom van, feladtam magamnak. Azt pedig gyűlöljük, elblicceljük, megalázzuk, tudja ezt minden diák. Ezt csak mi, tanárok nem tudjuk, egész addig, amíg meg nem történik velünk is, hogy kötelező olvasmánnyá válik számunkra valami.

Olvasni még az olvasni szeretőknek is csak akkor jó, amikor — amikor nincs más dolgunk. De tényleg semmi más. Amikor kifekhetünk a dombtetőre, és szevasz, világ: mi most olvasunk! Ami belefér.

Vagyis olvasni — úgy legtöbbször — nem jó. Nem tud az lenni. Hiányzik hozzá a levegő. (Hogy pótolná a fogcsikorgatás?!)

Szabó Magda regénye egyébként egészen jó. Nem remekmű. Négyes alá. De viszi egy természetes mesélőkedv, a főhőst viszonylag plasztikusra tudja írni, az elbeszélőt (önmagát) kevésbé, de legalább nem is dédelgeti. Ahol elfárad, vagy számára túl bonyolult viszonyokat elemez, ott hirtelen nagyot esik a szöveg. Szabó Magda a viszonylag egyszerű igazságok ügyes, talán szeretni való írója. Ennyi. Hogy az ilyesmire harmincnégy nyelven akad vevő? Hogyne! Akadna nyolcvanon is! Nem jelentéktelen erények ezek.

Szabó Magda most volt kilencven éves, és még mindig ír. Ez rendben van. És már nem is haragszom. Indulok megnézni, mit csináltak a regényéből a színpadmunkások. Sajnos okkal tartok tőle, hogy semmi jót.

(Könyvtárosok kínjai) Ismertem valakit, könyvtáros volt. Akkor még nagyon szerettem könyvek között lenni. Irigykedtem: de jó neked! Olvashatsz egész nap, azért fizetnek... — Ne hidd, válaszolta. — Ha észreveszik, hogy olvasok, azt büntetik. — De akkor hogy tudsz segíteni az olvasóknak? Honnan tudod, hogy mi van a könyvekben? — Tudom, mert titokban persze olvasok, különben nem segíthetnék. — És ez normális? — Ez így van minden közkönyvtárban, felelte, ahol dolgoztam eddig. Nyitás előtt egy óráig pofozzuk a könyveket, hogy szép egyenesen álljanak. Az be van iktatva a munkarendbe; az, hogy beléjük nézzünk, nincs.

Ez még a rendszerváltás előtt volt. A könyvtárosokra vonatkozó speciális szocreál elmebajnak tartottam a dolgot.

Ma már ez a rendszer mindenhol és teljesen. Ne tudd, ne tudd, eszedbe se jusson már, hogy tudni is lehetne. Viszont csináld. Hibátlanul. Flottul. Különben kirúgunk.

(A világ közepén/2) „A jellemét mindenki arra építheti, amiben megszületett, felnőtt, amiben él. Viszont egy magát felnőtt gondolkodónak, elkészült szemléletűnek tartó ember, éljen bárhol, nem tehet egyebet, mint azt mondja, hogy onnan, ahol állok, a dolgok éppen középről vannak nézve. Minden lírának, alanyi gondolkodásnak, személyessé vált társadalmi törekvésnek ez az alaphelyzete.”

(Csengey Dénes felelte ezt, amikor arról kérdezte Bérczes, hogy vidékről jól lehet-e látni a dolgokat. (Gyalog és egyenként, 1988. Interjú. Bérczes László: A mezsgyén, Cégér kiadó, 1993))

(Nyomorékok) Hegymenet-kör. Megfogalmaztam a szöveget, nem vacakoltam sokat: úgyis vagy összejön ez a dolog, vagy nem, és legkevésbé a pontosvesszőkön fog múlni. (Egyébként is, a magam szakállára bármikor lehetek igénytelen.) Gyorsan kerestem hozzá egy emblémát is, ez akadt a kezembe. Egyszer már riogattam vele az emberiséget, úgy tizenöt éve, azóta eszembe sem jutott. Mindegy, veszett fejsze nyelének ez a két mankó épp megfelel.

Este mutattam M-nek a kész plakátokat. Már tele volt velük az iskola. Tetszett neki minden; de a figurán kiakadt. Tíz éve nem láttam ilyennek. — Ó, angyalom — gondoltam —, ha tudnád, hogy ezek a figurák egy szál magukban is kint lógnak a falakon, tucatszám, herkulesi méretekben!

Ilyen költői voltam. És egyébként is egészen büszke lettem magamra. Ha az én vagány feleségem is túlzásnak tartja, akkor mit gondolhatnak vajon mások? És vajon megkérdezi-e majd bárki, hogyan képzelem ezt?

Nos: ketten-hárman megkérdezték. Rájuk is büszke lettem. Egyikük a lépcsőn szembejőve szegezte nekem a kérdést: mi a csuda ez? Mondtam, egy metszet, szenzációs szerintem, egy kétszáz éves anatómiakönyvből való, van benne még egy sereg mindenféle nyomorék. De mit akarok ezzel az egésszel? Hát, figyelmet kelteni, magas már az ingerküszöb, feleltem. De ez elriaszt mindenkit, mondta. (Honnan tudtam, hogy ezt fogja mondani?) Erre én: persze, az érzékeny virágszálakat igen, de azok úgyis inkább írjanak most verset. Akik viszont mégis odajönnek majd hozzám, azoknak eleve vastag bőr lesz a képükön, ami ehhez a szakmához kívánatos is. És belőlük majd kiválogatódnak szépen, akik dolgozni is tudnak és akarnak.

Mármint így lesz mindez — jó esetben.

A Hegymenet-kör levelezőlistáján most tizenhatan vannak, de már elkezdődött a lassú apadás.

(Jókívánság) A kisgyerekek néha tényleg édesek. Legjobb barátnőnk meséli: kétéves unokaöccse (vagy mije) telefonon felköszöntötte a születésnapján.

Ezt úgy kell elképzelni persze, ahogy az egyáltalán lehetséges. A szülők felbiztatják a kicsit: „Mondd azt neki, hogy Isten éltessen!” És a gyerek lelkes. — Bagoly! — kiabál a telefonba.

(Barátnőnk gyűjti a bagolyfigurákat, van neki vagy száz. Ezért a kisgyereknek ő a Bagoly.) Ujjong, hogy ő most telefonálhat, jót mondhat, jót kívánhat. Mondja hát, a kis hírnök, amit ért az egészből:

— Bagoly! Isten él! Isten él!

(Minden külön értesítés helyett) Barátaim nincsenek elragadtatva túlzottan, de akkor is így van: eltűnőember lettem, kivonom magam a közös programokból, nem nagyon izgat már a Versdallam-projekt se, az összes társa se, csináltam őket eleget. Helyettük, ha csak tehetem, otthon gubbasztok, különféle szakkönyvek tömegét olvasom és jegyzetelem, nyelvészetet tanulok és Ottlik Gézát búvárolom, meg vagyok én húzatva. Miért az egész? Semmiért, Hecubáért, nem leszek én már nyelvész, se Buda-szakértő. De a feleségem szakmáját igenis pontosan követni tudom majd, és BE-nek is megírom az ígért tanulmányt, lesz olyan, mint amik a piacon forognak. Mindehhez más életmód kell, ezt felfogtam és eltűntem — a magam módján mindenkitől el is köszöntem, igyekeztem illedelmesen. Mégis haragszanak. Emberek, ugyan mit tehetnék még? Descartes ugyanezt annak idején sokkal durvábban csinálta. A leglendületesebb (legtivornyásabb) társaséletből íratkozott ki köszönés nélkül, elege lett, egy hajnalban kiköltözött a külvárosba, fel egy padlásszobába, matematikai és filozófiai feladványokkal gyakorlatozott, két év múlva akadtak rá, akkor megint csatlakozott a kompániához. Érdemes megnézni a hamiskás mosolyt, csirkefogó tekintetet a fennmaradt arcképein, filozófusban ritkán termett ilyen. Élőben egy hasonlót láttam eddig, ő is agglegény volt, de rosszabb emberanyag, mániákus, humortalan igazságtevő. Ám azt ő is meg tudta csinálni, hogy kivonult mindenből és „két évre felült a szekrény tetejére tanulni”, így mondták róla. No hát akkor én is. A címem még a régi, a munkahelyemre bejárok, igyekszem kevés vizet zavarni, elérhető vagyok telefonon is, e-mailen is, de csak sürgős esetben keressetek.

(hamlet.ws) Végre elkezdtek írni a lapokban a Krétakör Hamlet-előadásáról. (Nálunk ők kétszer is jártak, és eléggé elemi hatást gyakoroltak az iskola egynegyedére; én is írtam róluk a felemás korlátba, többször is.)

A Mozgó világban MGP cikke nevetséges. Nagy tehetség éppúgy szarrá tud menni, mint a kicsi, csak többet kell rajta dolgoznia. Itt ez történik. MGP unja, mérhetetlenül unja a szakmáját, a színházi embereket kis kivétellel ki nem állhatja, feltétlenül különbnek tartja magát náluk.

Ez a magatartás, ez a szerep egyébként még jogos is lehet, és eléggé messzire elviheti az embert, de az élet végi csődön nem segít. Ő is kipukkadt, nem képes már figyelni: jó ez így is, gondolja. Elromlott. Zseniális undok volt, tucatundokká vált. És innentől nem is érdekes. — Megérdemelte egyébként, ilyen szokott lenni az igazság pillanata.

(Velem is így lesz majd mindez, pontosan így. Már benne vagyok.)

MGP cikkének megfigyelései egyébként nem rosszak — nem hülyült ő meg, csak szétzüllött. Szedett-vedett dolgokat ír. És át sem olvassa rendesen. Fáradt, link duma az egész. Méltatlan a Krétakörhöz.

A Színház négyoldalas írása viszont méltó. Fiatal ember lehet a szerző, új kritikus, még nem hallottam róla. Sosem lesz belőle MGP-féle fenegyerek. Nem zseni. Csak éppen oldottan, élvezettel ír, láthatólag minőséget akar nyújtani. Utánaolvas, hátteret rajzol, Spiró Shakespeare-könyvére, Oscar Wilde egy mondatára (de milyen káprázatos mondatára!), Hankiss Elemérre hivatkozik. A darabot többször is látta, talán jegyzetelt is — erre színházban ritkán van mód egyébként. Rengeteg részletre kitér.

Nem bírtam megállni, lefénymásoltam a kritikáját és kiraktam a tanári elé. Hadd olvassák.

A munka azonban olyan valami, írja Hamvas Béla, amivel még soha senki nem készült el.

Vigasztaló.

(Vagy nyugtalanító. Pár hete ugyanis dolgozni kezdtem.)

(Katasztrofizmus) Barátom érdeklődik levélben, tudok-e valamit arról a Spiró-darabról, amit most próbálnak a Bárkában. Véletlenül tudok. Így hát válaszolok neki:

„A Spiró-Másik-darab az Ahogy tesszük. Rendszerváltáskori mű. Spiró azt várja tőle, hogy most majd nagyot üt, mert az idők végre épp annyira szarok, mint amilyennek ő már akkoriban megírta. Látod, tényleg van olyan ember, akinek minél rosszabb, annál jobb.”

(Az emberi kapcsolatok változásairól) Ismeritek a történetet Voltaire-ről? Már hatodik éve Berlinben élt, Nagy Frigyes udvarában. Nagy dolog, ha valakinek egy uralkodó a cimborája. De vannak hátulütői. Az udvar egy idő után elkezdett ellene intrikálni: ez az ember túl sokat enged meg magának, nem ismer határt és tekintélyt, tiszteletlen, cinikus. A királyra kezdtek hatni ezek az érvek. Ő meg úgy érezte, már eleget tanult.

— Voltaire? — mondta végül. — Ó, Voltaire nem probléma. Ha az ember kifacsarta a citromot, eldobja a héját...

Nagy menetelések, sőt futások végén, így alkonyattájt, nem árt, ha az embernek eszébe jut ez a történet. Éljen bármilyen udvarban, bárkiében.

(Irodalomtörténetek) Az irodalomtörténész egykoron az az ember volt, aki hitt abban, hogy ez a történet egy — tágas, de azért viszonylag egységes — nézőpontból elmesélhető, és kísérletet tett ennek végrehajtására. A mai irodalomtörténész mindebben nem hisz, és kísérletet tesz szkeptikus álláspontjának igazolására. Ehhez változatos eszköztár áll rendelkezésére, de azért az eredmény korántsem mindig meggyőző.

Nincs történet, csak történetek vannak; ez jól hangzik egyébként. És kényelmes is. Én például igen elfogult olvasó vagyok, a XX. század legjobb regényének egy nagyjából ismeretlen magyar szerző művét gondolom, Hamvas Béla Karneválját. Ha a magyar irodalomnak TÖRTÉNETE lenne, egy egész életet kellene arra szánnom, hogy ezt a tételemet valahogy bebizonyítsam. Százezer oldalakat kellene kijegyzetelnem, sokezer oldalt megírnom, és az egy szem Hamvas Béla ürügyén zűrzavaros gigateóriák megalkotására kényszerülnék a magyar, sőt a világirodalomról, melynek tüdőcsúcsába valahogy HB kellene hogy kerüljön, mint afféle erőtől duzzadó rákos daganat.

És előre megjósolható: vállalkozásom semmiképp sem sikerülne. Ha másért nem, hát azért, mert bizonyára akadna még 10-20 hozzám hasonló őrült a nagyvilágban, és nekik mások lennének az ideáljaik. Bulgakov, Kafka, Márquez, Orwell, mit tudom én. Fintorognék. Azt persze készséggel elismerném, hogy ezek jó szerzők. No de Hamvashoz képest... Mindez öldöklő vitává válna végül, kikerülhetetlenül, mert hogy kik a próféták, az nagyjából mindegy, de hogy ki a Megváltó, azügyben a magunkfajták egész népeket lemészárolnának.

Ha az irodalomnak TÖRTÉNETEI vannak, akkor én is elmesélem az enyémet, és te is elmesélheted a tiédet. Én nyomatom Hamvast, te meg Kafkát vagy Thomas Mannt, és az egész „belekerül egy kommunikációs térbe” (így mondjuk azt kulturáltan, hogy szabad elbeszélnünk egymás mellett), ahol ezek a történetek egymással párhuzamosak. Vagyis egyszerre lehetségesek.

Hogy ilyen nincs? Miért ne lehetne, ha nincs jobb? És ha szerződésbe foglaljuk, hogy van? Ha kacsintunk is hozzá?

(Minderről azért kezdtem írni, mert a közelmúltban megjelent egy érdekes, háromkötetes kísérlet A magyar irodalom történetei címen, és már meg is vettük a könyvtárnak. Jó drága volt. Nem bánnám, ha belenéznétek. Legközelebb majd írok róla ismertetőt is.)

(Szerelem) Pár hónapja egy folyóiratban Béres Ilona színésznő mesélt a fiatalkoráról. A Nemzetiben játszott, kezdő volt és gyönyörű; szemet vetett rá Bessenyei Ferenc, a nagyhangú dúvad, és nem volt menekvés. Előadás után sietett haza a körúton, és reszketett, mert mögötte gázolt egy hang nélkül Bessenyei, „suhogott a bőrkabátja”. Ez volt az udvarlás, egy örvénylő nagy szerelem rémületes kezdete: valahogy így is kell kezdődnie. És nem kell többet mondani se: suhogott a bőrkabát, ez egy mélységesen mély novella kulcsmondata is lehetne, benne lenne minden, a férfi, a nő, a kezdet és a vég (mert egyszer majd nem suhog), tévedhetetlenül.

(Hamlet ürügyén) Hamlet sokunknak referenciapontunk, de neki magának is vannak referenciapontjai. Olyanok, amilyenek. Ugyanúgy rászorul a felettes énjeire, az önigazolásra, az önhülyítésre, mint bármelyikünk. És ezt nem is csinálja nálunk jobban.

Az apját félistennek tartja, csodakirálynak (lehet, hogy valóban az volt egyszer); Claudiust meg hozzá képest féregnek, akinek a trónra lépése folytán (csodák csodája!) hónapok alatt minden lezüllött Dániában. Hát ez marhaság. Ha Dánia lezüllött, ha börtön, az nem két hónapja tart. Ha a fél ország alkoholista, az sem most kezdődött. (Legtöbbünknek tíz évbe telik, mire odáig eljutunk.) Ha mindenki mindenkit megfigyel és besúg, ha ez már csuklóból megy a jónépnek, az szintén nem most kezdődött. És végül: ha kizökkent az idő, olyannyira, hogy mindennek az állítólagos okozójával, a királygyilkos vérnősző barom kiiktatásával sem tolható helyre, akkor az sem most kezdődött. Persze, Hamlet jó ideje nem volt itthon, nem látta, mi történik; talán nem is érdekelte volna. Most viszont hiányzik neki az istene. (És ő meg, mit tesz isten, egyszer csak felemelkedik a süllyesztőből: „Bosszulj meg, fiam!”.)

Hamletnek referenciapont még Horatio, akiben a dánnál állítólag több a római, de itt meg súlyos dramaturgiai problémák vannak. Shakespeare ezt a dimenziót félszemmel csinálta meg. Persze, Horatio mérce: az értékeké, a mozdulatlanságé; valaki, aki nem síp, hogy olyan hangot adjon, amilyet fújnak rajta. Nagyszerű. De ez eddig még csak retorika. És technika: hogy Hamlet ne maradjon teljesen egyedül. Meg hogy ne legyen túl sok a monológ, mert az meg természetellenes. (De Hamlet még hamletebb, ha teljesen egyedül marad, és Schilling ezt meg is értette: az ő rendezésében félidőtől Horatio már úgy van csak ott, hogy igazából nincs.)

De még csak nem is ez az, amivel igazolni akarom, hogy Shakespeare nem számolt Horatióval mint valóságos, hús-vér szereplővel. Hanem az, hogy ebben a darabban, ahol a falnak is füle van, ahol mindenki mindenkit faggat és gyötör és kémkedik utána, titkokat szimatol, zsarol, fenyeget, szóval hogy ebben a világban senki a legcsekélyebb kísérletet sem teszi arra, hogy Horatiót is jól megfaggassa. Pedig milyen gyönyörű drámai helyzeteket lehetett volna csinálni ebből! Horatio a király előtt, Horatiót késedelem nélkül számadásra hívják, börtönbe hurcolják, kínpadra vonják, kivájják a szemét, mint más tisztességes Shakespeare-darabokban; ha jóindulatúak, akkor csak Hamlet után küldik száműzetésbe. Ehhez képest ő: beszélgetőtárs. Társalkodónő. Nem, Horatiót Shakespeare nem látta mint embert, csak mint színi funkciót. Annyira látta pont, mint a sírásókat. Hogy kell már ide valami ökörködés is, ami mégse az. Ide meg kell egy intelligens meghallgató.

(Aki tudja) Spiró György híres fiatalkori verse. Ritkán olvasni talányosabb verset. Ritkán olvasni egyértelműbbet.

„Aki tudja, ugyanazt tudja.

Aki nem tudja, nem tud semmit.

Aki tudja, mind beledöglik.

Aki nem tudja, nem is élt semmit.”

És ez az ember harminc éve nem ír verset. Úgy döntött, hogy neki az nem megy.

(A világ közepén/3) Emile Cioran XX. századi filozófus. Diogenész-reinkarnáció, mi más lehetne? Imádom. Ilyeneket tud írni:

„Az emberekkel való érintkezés elcsigáz. Képtelen vagyok megérteni, hogy az üzletemberek, politikusok, kereskedők hogyan csinálják, hogy annyi mindenkivel találkoznak és nem döglenek bele!”

Vagy:

„A szorongó ember számára nincs minőségi különbség siker és kudarc között. Végső soron egyformán reagál rájuk. Zavarja mindkettő.”

Illetve:

„Minden nemzedék az abszolútumban él, vagyis úgy viselkedik, mintha a történelem csúcsára hágott volna fel.

Ez a nagy titok: a világ közepének érezni magunkat. És pontosan ezt teszi mindenki.”

(Volna) Azért jó volna még úgy írni, ahogy régen. Olyan mondatokat, amelyekről csak egyet tudott előre az olvasó: hogy nem úgy fognak befejeződni, ahogy elkezdődtek. De mint annyi másnak, ennek az írásmódnak sincs már értelme. A Dupla Kávéházból ezennel átköltöztem a Szimplába. Mostantól ott keressetek.

(Feltörlik a krétakört?) Tegnap hallottam azt az elképesztő pletykát, hogy Schilling fontolgatja: kiszáll a Krétakörből. Nem tudtam hirtelen, mitől riadtam meg jobban: attól, hogy ez esetleg megtörténik, vagy attól, hogy már fél éve leírtam, hogy megtörténhet.

(Leírtam, a felemás korlát Lízingeljenek Hamletet! című számában. Rémület. Nem szabad megmukkanni se, megvalósul.)

(Düh) Társaságban voltunk. Valaki végeérhetetlenül szidta a volt munkahelyét, amelyet rég otthagyott: mesélte, mekkora volt a nyomás, az emberek megbetegedtek, ronccsá váltak, tömegesen menekültek. Valóban szörnyű lehetett, de mégis szörnyen untam. „Szóval nagy volt a frusztruáció” — vetettem közbe végül. Erre elhallgatott: valami nem volt rendben a mondattal, a szóval, ez zavarta, de visszakérdezni nem volt bátorsága. Improvizáltam egy neologizmust, csak hogy elhallgasson végre. Tényleg kitűnő szó, egyébként meg persze semmi jelentősége: túlnyomórészt ilyesfélék manapság a munkahelyek, ezt a kifejezést tehát másodpercenként fel kellene találnia különféle panaszkodó társaságoknak, mégsem fog elterjedni soha; már keseregni is csak sztereotip módon képesek az emberek.

Párezresek (VERS)

Bertolt Brecht:

A bennülő

Pár éve, mikor vezetni

Tanultam, az oktatóm mondta,

Hogy gyújtsak rá. És ha egy éles

Kanyarban vagy a forgalom sűrűjében kialudt

A cigarettám, elzavart a kormánytól. Mesélt

Vicceket is az úton, és ha én annyira

Belefeledkeztem a vezetésbe, hogy nem nevettem,

Elvette tőlem a kormányt. Nem érzem magam biztonságban,

Mondta. Én, a bennülő, elborzadok, látván

Hogy a kocsi vezetője folyton a vezetéssel

Van elfoglalva.

Azóta munka közben

Mindig azon vagyok, ne mélyedjek egészen a munkámba.

Mindenfélére figyelek magam körül,

Olykor abbahagyom, hogy egy kicsit beszélgessek.

Gyorsabban vezetni, semhogy a cigarettám még szívni tudjam,

Arról leszoktattam magam már. Gondolok

A bennülőre.

(Petri György fordítása)

D., a nevelt lányom mostanában vezetni tanul, de nem jól halad, valami baj van. Egy napon elmentem vele, gondoltam: megnézem. Nem csinálja rosszul, csak nem érdekli igazán: nincs benne odaadás. Fütyül a táblákra, a szabályokra: metafizikailag igaza is van, mások is fütyülnek. Csakhogy így sosem lesz jogosítványa.

Hazajöttem és előkerestem ezt a verset. A szituáció ugyanaz, a probléma különböző. A versben az a probléma a vezetőtanonccal, hogy nem tud elszakadni a feladattól. Figyelme 100%-át adja bele, tehát mindet, tehát nem marad neki több; ezért ha most bármi baj lenne, abból nagy baj lenne. Tökéletesen igaza van Brechtnek. Mindenbe kellenek tartalékok, amit csinálunk.

D. túl keveset ad bele. Nem kellene sokkal többet, csak még egy kis kíváncsiságot. Kicsit érdekelhetné, mi történik épp az úton. Energiát lenne honnan beletennie. Tartalékja van bőven. Ideális vezetőanyag.

Párezresek (FILM)

Kezd szerencsém lenni a mozifilmekkel. A Zuhanórepülésről pár hete még eléggé lehangoltan jöttem ki. Kár volt abba belepazarolni a Nagy Zsoltot. Egy másikról, szerencsére a címe sem jut már eszembe, nagyjából visítva menekültem. Aztán a múlt héten sikerült szembetalálkoznom a Csillagpor című, magamfajta nagy gyerekeknek szóló mesével: no, az eléggé eltalált. Kifejezetten szerencsés viszont, hogy írni nem tudok róla, tilos. Mert ha írnék, főképp azért Robert de Niróról akarnék. Ez a színészcsoda immár tíz éve szerencsétlenkedik szánalmas vígjátékokban, és dühömben gyakran gondolom, hogy ő bennük a legszánalmasabb. De most olyat játszik... Hogy mit és hogyan, no ezt tilos elárulni épp.

És végre megnéztem az Estét is, Koltai Lajos második rendezését. Annak idején a Sorstalanságról bőgve jöttem ki. Persze különösen rossz idegállapotban voltam akkor, és tudtam is, hogy reakcióm nem kizárólag a művészi értéknek szólt. (Sosem csak annak szól semmi, olyan nincs, nem lehetséges...) Visszamenni, méricskélni, ellenőrizni viszont nem volt kedvem.

Most viszont, hogy Koltait megdobták egy filmlehetőséggel Amerikában, kíváncsi lettem. Tájékozódni kezdtem. (Szoktam. Rossz szokás.) Láttam, hogy összevissza irkálnak mindenféléket mindenféle lapok. Hamar kiderült, hogy a kritikák egy része nyálas giccsnek tartja a végeredményt, másik része viszont megható alkotásnak. Ahogy az szokás, a vélekedők elkezdték gyomrozni egymást... Innentől mindig érdektelen, ami történik. Inkább elmentem, hadd tegyen próbát velem is a film.

Én Koltait osztályon felüli operatőrnek tartom, de nem igazán okos, talán nem is igazán korrekt embernek. Persze mit tudom én? De azt vettem észre, ő is szereti hülyíteni magát és időnként összevissza beszél. Erről a filmről is mondott már észvesztő baromságokat. (Legalábbis annak tűntek.) Nem voltam hát feltétlenül rokonszenvre hangolva, ami ezúttal szerencsésnek bizonyult. Mert így nekem ez a film ellenszélben volt kénytelen pisálni.

Nos: szerintem nem giccs, és a legkevésbé sem rendezői kudarc. A fiatalabb, ítélkezni még röptében szerető kritikuspalánták szerint csak az idősebbek nézik szipogva, egy jobb ízlésű fiatal röhög: de én a moziteremben nem ezt tapasztaltam. Körülbelül százan voltunk, a többség huszon-harmincas, és bizony baromira elcsendesedtek, még a mellettem ülő, kezdetben leginkább rágcsálóként viselkedő nő is, és aztán nagyon nehezen álltak fel a helyükről. Akikkel én véletlenszerűen együtt néztem a filmet, azok valahogy egyáltalán nem szégyellték, hogy két órára előjött belőlük a szentimentális énjük. (Szentimentális egyébként mindössze érzékenyt jelent... Rendszeresen elfelejtjük.) — Pedig tényleg volt néhány eltúlzott jelenet, időnként kissé sok volt az angyal, meg a fényes lepke meg az utánuk való futkosás... De a film ellenpontozta magát mindenhol, ugyanis van humora.

Mindez ellenőrizhető a mozikban, hiszen fut még.

Párezresek (CÉDÉ)

Október közepén, egy szerda délelőtt véletlen egybeesés történt: egyszerre volt tripla lyukasórám és egy tripla cédébemutató a Bárka Színházban. És mivel ezek Cseh Tamás-cédék voltak, gondoltam, ezt az egybeesést most kihasználom. Tudtam már mindent előre. Igen, az egyik egy kétlemezes válogatás lesz a régi lemezekről, azzal a címmel, hogy Esszencia. Kicsit nagyotmondó cím, bár kétségkívül pontos: sűrítmény, lényegkivonat. A pálinkahatás valószínűleg garantálva lesz. Negyvenhárom dal, hurrá. Jó, hogy összejött egy ilyen, de hétezerért persze hogy nem veszem majd meg, fölösleges. (Minden, de minden megjelent csété-dal megvan a számítógépemen, hála az én angyali Juhász Misi barátomnak, aki összegyűjtötte — no jó, eredetileg nem épp nekem, ami az angyalságából valamennyit persze levon, de akkor is. Gondoltam, legfeljebb egyszer végighallgatom majd a cuccot az új sorrendben, ad-e új élményt — de az se fontos, a saját fejemben is bármikor le tudom játszani az összes dalt, annyira ismerem már őket, sajnos.)

(Nem így lett, BG kollégám — jóban vagyunk — felajánlotta, hogy átveszi nekem ingyen az egészet, hülye lettem volna visszautasítani. Ráadásul szinte rádumált a dologra: azt állította, jelentősen javultak a régi dalok minőségileg, a digitális újrakeverés használ. És tényleg. Köszönöm. Mázlista vagyok.)

A harmadik cédé, no az tényleg újdonság. Cseh Tamás mostanában nem nagyon tud énekelni (ahhoz több tüdő és több erő kellene, mint amennyi pillanatnyilag rendelkezésére áll) — de felolvasni nagyon is képes, és ezt most a Hungaroton kihasználta. Azokból a gyönyörű indián mesékből vettek fel a nyáron nyolcat, amelyeket nyomtatásban alig egy éve hozott ki egy könyvkiadó. Tehát a Csillagokkal táncoló kojot címűből, amelyet (angolból) Cseh Tamás fordított és dolgozott át, és amelynek szép festmény-illusztrációit a fia, András készítette. No, ezt viszont majd megveszem, gondoltam, és valóban, valamikor majd tényleg meg fogom.

Na szóval: ott voltam a bemutatón. Jólesett nézni ezeket a marhákat. Cseh Tamás például falból panaszkodott, hogy őt ilyen hajnalban (10 óra volt!) iderángatták. De persze jó kedve volt, és életteli mondatai kerekedtek. Valahogy mostanában még izgalmasabb és kedvesebb ember lett. Elképesztő. Bereményi pedig (ő nem lett se izgalmasabb, se kedvesebb, ő olyan, mint húsz éve, az se olyan rossz) közölte, hogy feltétlenül szándékában áll még dalokat írni Cseh Tamással. (Hogy ennek milyen feltételei lennének, azt minden jelenlévő tudta.)

Egy óra ha volt az egész. Cseh Tamáshoz nem mentem oda, pedig nagyon futólag ismerjük egymást. (És majdnem összejött tavaly nyáron, hogy ő legyen a vendégünk a Heptameronban.) Viszont találkoztam egy költőbarátom feleségével (jót beszélgettünk); RP barátommal, aki az utóbbi időben külön utakon jár, amit tiszteletben tartok; végül egy újságíró-kritikus ismerősömmel, akire dühödten irigykedtem is legalább másfél percig: ugyanis, mint újságíró, ingyen kapott mindkét cédéből. Jó újságíró egyébként, az Új dalokról annak idején ő írta a leghangulatosabb, ráadásul leglényegesebb sorokat, de akkor is. Írjad csak most is, írjad és gebedj meg, dühöngtem, ingyen könnyű írni: ha én írni akarok valamiről, az nekem mindig pénzbe kerül. És ráadásul mindig ki kell találnom azt is, hogy hova írjak. (Ehhez általában lapokat kényszerülök alapítani. Sebaj, majd most is alapítok egyet, gondoltam, és megírom bele ezt a cikket. Épp ezt, amit most íme befejezek, és ami kivételesen nem is került pénzbe.)

Bár sokban van az nekem önmagában is, hogy mindenféléket irkálgatok.