Antik ecloga

 

Mint akit ölnek, törzse hanyatt dűlt, lába kalimpált,

                csontos mellem alá gömbölyü keble szorult.

Szép pajtásom, az égszín pillantásu kisasszony,

                fürge, fiús-alakú, lányos-aranyhaju szűz,

most szepegett: ''Mit akarsz, te bolond? Tréfáltam, eressz el!''

                Tűzben a tűz-okozó még sikoltani se mert,

hátha benyitnak s így lepnék meg a hetyke kacért hogy

                hab-remegése fölé már bika-súly nehezűl,

inkább karmolt és harapott, s csókkal boritottam

                széjjelnyílt ajakát és ragyogó fogait,

válla fehérét, mell-kupoláit, lenge csipőjét,

                táncos térde közé csúszva kerestem a rést,

s vágyam nedve szökellt combjára s a gyűrt rokolyába.

                Szégyelltem magamat, s rá haragudtam ezért.

Ő fejemet megölelte anyásan: ''Csúnya te! Jó volt?

                Most könnyebb teneked. Hagyj, csacsi, bajt ne csinálj.''

Símogatott szeliden s halk gúnnyal: ''Uram, kielégült?''

                Karba ragadtam a lányt: ''Fölfalom ezt a rigót.''

Arca hevült, pihegett: ''Szétszaggatsz! várj kicsit, édes:

                gyűrött rongy a ruhám! össze ne tépd, levetem.''

Egy kapcsot kinyit és már röppen a székre a szoknya,

                néhány könnyü rugás, lenn a selyem bugyogó,

és mit tarka ruhába borít a szokás, a szemérem,

                titkon a párja elé meztelenül kibomolt.

Lázban rája fonódtam, szerte-vetette bokáit,

                hátamon átkulcsolt, háttal az ágyra bukott,

így forrt össze tüzes zivatarral telt levegőben

                lány s fiu egy-testté, kétfejü ősi alak.

Szégyenkeztek a lányszoba tarka cserép-figurái,

                nézni se merték szép szende kisasszonyukat:

mint cica nyaukolt, mint haldokló hattyu vonaglott,

                s rengve nyögött a kiságy, tűrve vihart meg esőt.

Szép pajtásom, akit már sokszor öleltem a táncban,

                vittem meztélláb, ölben a csermelyen át,

tudtam a kedvét és pici csókját s röpke pofonját:

                itt velem egy, mégis távoli, új, idegen,

fénylő fürge tekintete most ködfátylu tehénszem,

                asszonyi lett, megadó, lángba-borult szerető.

Végül a hölgy pityeregve s a párna-gubancba gurulva

                hátat fordított: ''Jobb neked így, te betyár?''

Kértem súgva: ''Bocsáss meg!'' Hátravetette fejét és

                kék szeme rám-ragyogott cinkosan és kacagón.