Bezzeg Noémi:

Az almafánál kezdődött…

avagy

Nőiség férfiszemben

Nehéz téma ez. Főleg így, 18 évesen, amikor nem is tudja igazán az ember, hogy hányadán áll a világgal. Ráadásul: „nőiség férfiszemben”… —  honnan tudhatnám, hogy az ellentétes nem hogyan szemléli a miénket?... Olyan kérdéseket vet fel ez a cím, amelyeket nagyjából Ádám és Éva óta feltesznek maguknak az emberek: Mi a különbség férfi és nő között? Miért ilyenek a nők/férfiak? Mitől lesz nőies egy nő és mitől lesz férfias egy férfi? A két nem különbsége ellentéteket szül vagy épp fordítva, harmóniát teremt? Vajon fejlődött-e az emberek hozzáállása, máshogyan néznek-e a másik nemre? Stb. Szóval a történetet szó szerint Ádámtól, Évától kezdhetném. Nyugalom, nem teszem.

A férfiak agya különbözik a nőkétől, és fordítva, de vajon a gondolataink is máshol járnak? Bizonyos kultúrák szerint a nő a föld, a mag helye, ahonnan indul az élet, a Vénusz, az érzelem, a Hold, a lélek, a befogadó princípium, az összetartozás, a jobb agyfélteke. Ezzel szemben a férfi a küzdés, az erő, a Mars, a cselekvő, aki körbevesz és véd, a Nap, a fényt adó, az oldó és gondolkodó, a bal agyfélteke. Ha ez valóban ennyire egyszerű, akkor miért mondják azt a férfiak, hogy nem értik a nőket? Miért van annyi válás napjainkban, és miért köttetik egyre kevesebb házasság? Ezek szerint a dolog mégiscsak bonyolultabb, mint első látásra tűnik…

Véleményem szerint a férfiak háromféleképpen közelítenek a nőkhöz. Az első természetesen az, amikor a nőre mint anyára gondolnak. Azért mondtam, hogy természetesen, hiszen minden férfi első nővel történő kapcsolata az anyjával van. Ez így furán hangzik, tudom, de gondoljunk csak bele: ha megkérdeznénk egy óvodáscsoport fiú tagjait, hogy ki lesz a feleségük, legalább a fele azt fogja mondani, hogy „Az anyukám”. „És miért?” – kérdeznénk meg tőle, mire a válasz: „Mert szép és okos, finom ebédet csinál, szép a haja,…”

És valóban, gondoljunk csak bele egy pillanatra miért is lehet ez? A gyermek születésétől kezdve az anyját látja női példaként, hiszen ő az, aki vigyáz rá, játszik vele, óvja, félti, rámosolyog és megvigasztalja. Ez a nő-kép marad meg emlékezetében, ezért nem ritka, hogy a felcseperedett gyermek gyakran az anyját keresi a jövendőbeli párjában, arra a gondoskodó szeretetre vágyik, amit gyermekkorában megkapott, arra a biztonságos helyre szeretne visszatérni, amelyben óvva volt minden veszélytől. Hiszen az anya nő és a nő anya is egyben. Gondoljunk csak József Attila költészetére. Ezer példát lehetne hozni olyan versre, amelyben az anya és a szerető fogalma elhatárolhatatlanul összemosódik.

Weöres Sándor versében is a gyermek által szeretett, dicsőített anyakép jelenik meg, amely „nagy meleg virágágy, párna-hely, hajnal harmatával telt kehely…”. Az anya a kezdet és a vég, az alfa és az omega. Ez a vers nemcsak „anyahimnusz”, hanem az anya-fiú kapcsolat fejlődésregénye is. Ahogy írja, a kamaszkor „elkuszálta” anyjától, már nem látta többé tökéletesnek, később azonban férfiszíve visszavezette anyjához, az „ős-egészhez”, amelyből keletkezett, és amelybe tart. Az anyát, a nőt tartja, illetve tartotta biztos pontnak az életében, azonban ezt a szoros kötődést csak későn vette észre, amikor már túlságosan eltávolodtak egymástól. A nő csak a vágyódás tárgya maradt, szinte ódaian beszél hozzá (ezt a személyre szóló beszédet hangsúlyozza a „TE” megszólítás). A versben szereplő anya nem jelenik meg, külső leírást sem olvashatunk róla, így mindenkiben egy idealizált anyakép jelenik meg, mintegy a nyugalom, a biztonság mosolygó szimbólumaként.

Véleményem szerint az anya-versek a nőiség legalapvetőbb és legősibb formáját testesítik meg, hiszen a nő az, aki világra hozza a gyermeket, életet ad egy új embernek. Ez az a csoda, amelyet mindig is misztikus, természetfölötti, istenek által irányított eseménynek tartottak, pedig tulajdonképpen a világ legtermészetesebb dolga. Úgy érzem, az anyaság mégis hatalmas erő a nők kezében: olyan képesség, amely a többi ember fölé emelheti őket. Ez az a csoda, amelynek titkát csak egy anya tudhatja.

A második megközelítésben a nő mint „becserkészendő vad” áll. Ő az, akit meg kell szereznie, magához kell ragadnia és utat kell adnia a szenvedélyeknek. Bár ez a téma az irodalom területén a mai napig úgymond „kerülendő” és „zavarba ejtő”, mégsem szabad figyelmen kívül hagynunk. Hiszen már az ókori görögök is foglalkoztak ezzel (mint annyi minden mással is…). Gondoljunk csak Szapphó vagy Anakreón dalaira és az egész korban jelen lévő közkedvelt bordalokra, amelyek nem épp az erkölcsösséget állítják az élet középpontjába… A testi örömök leírása, dicsőítése az irodalom minden korszakában megtalálható téma, néha széles körben elterjedt művekként, néha úgymond „kéz alatt”, tiltva.

Valóban nem tekinthetünk el attól a ténytől, hogy a férfiak és a nők biológiai különbségei részévé válnak az identitásunknak, a világban való létünknek.  És attól sem, hogy ez a különbség, amely olyan sok vitát és problémát szül, milyen csodálatos dolgot adományozott az embereknek: a szexuális együttlétet. Nincs ezen mit csodálkoznunk, nap mint nap, szinte percenként megjelenik mindennapi életünkben, sőt a mai modern társadalomban egy egész iparág épült azokra az emberekre, akik testi örömökre vágynak. Többre, kevesebbre, jobbra, változatosabbra, gyakoribbra stb. Ennek a szenvedélynek olyan formát kell öltenie az irodalomban, amely még nem botránkoztatja meg az embereket, de érzékletesen írja le a vágyakat, megmozgassa a fantáziát, de ne váljon durvává ez nehéz feladat. Nehéz dolog. Mégis  — szerencsére — sokaknak sikerült megtalálnia az arany középutat.

Ehhez a témához választottam József Attila „Szerelmes vers” című művét. Többek között azért, mert szerintem tényleg nem szól másról, csak a szenvedélyről. Bizonyára sokan gondolják úgy, hogy ez a vers azért nem jó, mert túl egyértelmű; de lássuk be, néha épp az kell. Néha nem akarjuk takargatni a gondolatainkat, nem akarunk elbújni előlük. Kimondjuk, amit gondolunk. Ebben a versben is ez történik. A beszélő elmondja vágyait, sőt felszólítja a társát, hogy teljesítse azt. Úgy érzi, nincs takargatnivalója. Megvan köztük az a bizalom, amikor már mindent szabad, amikor már „hiába minden álszemérem”, nincs titkuk egymás között. Ezt a bizalmat, az egymáshoz tartozást jelenti az együttlét. Nincs okuk félni vagy elbújni maguk vagy a gondolataik elől. A versben jelenlévő vad, fékezhetetlen szenvedély ragadja magával az olvasót, az a leküzdhetetlen vágy, amelyet a beszélő érez a nő után. Amikor azt érzi, hogy nincs tovább: ő akarja, kívánja azt a nőt. Nos, remélhetőleg ez az érzés nem változott a férfiakban…

A harmadik és egyben utolsó megközelítés, amikor a nőre mint isteni lényre, szerelmük tárgyára, féltenivaló kincsükre tekintenek. Na ez az, ami egyesek szerint a mai világból kiveszőben van. Véleményem szerint ennyire nem reménytelen a helyzet…

Tény, hogy voltak olyan idők, amikor a nőket egyáltalán nem tisztelték, manapság viszont egyenrangú félként kezelik őket. Legalábbis társadalmilag. Ma már a fejlett országokban mindent szabad egy nőnek, amit a férfiaknak: a nemi diszkkriminalitás elvetendő dolog. De vajon valóban jó-e az, ha a nők átveszik a férfiak szerepét a társadalomban? Felvetődik az a kérdés is, hogy a nőknek a karrierre, vagy a családra kellene inkább koncentrálniuk? Kell-e, hogy megmaradjon a „törékeny nő” — „erős férfi”-szerepkör, vagy pedig váljanak a nők is erős, magabiztos, független dolgozókká?

Nos, véleményem szerint ez nem kérdés. Már csak azért sem, mert a legtöbb nő eszeveszettül vágyik is arra, hogy ő legyen az oltalmazott, a nőiség megtestesítője, akinek szüksége van egy erős támaszra — egy férfi személyében. Ez a lovagias szerelem az, amire minden nő vágyik. Érezni akarja, hogy ő más, különleges és egyedi. És természetesen azt, hogy egy férfi feltétel nélkül szereti őt, mindig vigyáz rá és támogatja.

Másrészt ez azért sem kérdés, mert akárki akármit mond, a férfiak is erre vágynak. Hiszen ők a „harcosok”, ők a család feje, nekik kell megvédeniük a nőt. Meg kell mutatniuk, hogy erősek, ügyesek és bátrak. Bizonyíthatjuk ezt e genetikával vagy az emberi faj kifejlődésével is, a lényeg, hogy ez a szerepkör a legtöbb párkapcsolatban kisebb-nagyobb mértékben jelen van.

Erre a felfogásra kitűnő példának találom az „És Christophorus énekelt” című verset Kovács András Ferenctől. Ez a költemény gyönyörűen mutatja be a férfi és nő ilyenfajta viszonyát. Hiszen a vershelyzet is képszerűen mutatja ezt meg: a sodródó, vad árban viszi át (valószínűsíthetően) a férfi a nőt, harcolva az áramlással, a hullámokkal. A versben megjelenő sok hasonlat pedig mind azt mutatja, hogy ez az állapot, hogy ők így összetartoznak és segítik egymást, teljesen természetes. Úgy vinné át a folyón, mint „rügyecskét ringat ág”, „mint szívverést ha vér viszen”, stb. Cserébe annyit kér a nőtől, hogy segítsen neki ebben, erősítse, biztassa, adja meg neki a lelki támaszt és ne hagyja el.

Ezek a megközelítések persze nem nyújtanak átfogó képet és nem is ennyire szétválaszthatóak. Hiszen egy férfi úgy tekint egy nőre, ahogy érez iránta: anyaként, szerelmeként, álmai megtestesítőjeként, vagy akár mint ellenségeként. Azonban legtöbbször ezeket egyszerre látja a nőben, mint ahogy a nő is egyszerre látja őt kisfiúnak, szeretőnek és lovagnak. Annyi mindenben különbözünk, nem ismerjük a másikat, valószínűleg soha nem is fogjuk teljesen megismerni — és amit nem ismerünk, attól mindig tartunk kissé. De gondoljunk csak bele, hogy ez a sok különbség, amellyel az elején nehéz megbarátkozni, milyen csodálatos dolgot adott nekünk: a szerelmet. Ugyanis ez az, ami összekötheti ezt a két félt, ez lehet az a kapocs, amely nemhogy áthidalja a felmerülő problémákat és különbségeket, de pozitív irányba is fordítja azokat. Nézhetünk akár női- vagy férfiszemmel a világra, ez az, amit keresünk és végül meglátunk a másikban. Ez a két nem egyetlen közös fegyvere, amellyel harcolhatnak ez életben.

“Csak azért csodálkozom azon, hogy olyan kevesen szeretik egymást, mert nincs jobb dolog ennél a világon. Lehet, hogy volt egyszer egy jó Isten, aki azért teremtett embereket, hogy szeressék egymást és örüljenek. Az is lehet, hogy az a jó Isten éppen ezért mondott le a posztjáról. De azért örülni tudók mégiscsak maradtak.”(Ancsel Éva)

 

Nos, én nem vagyok sem felháborodott, sem megilletődött, mint ahogy ez a téma ajánlásában állt. Csak reménykedem. Reménykedem abban, hogy amit eddig leírtam, az valóban létezik, és úgy létezik, ahogy én azt elképzeltem. Mert a szerelem az, amit ez ember egész életén át képes kutatni, amiért bármire képes, és amit nem tud pénzzel megvenni. Reménykedem tehát, hogy a szerelem nem csak egy „Mikulás-mese felnőtteknek”, hanem olyan dolog, amelyre érdemes várni, akár egy életen át is.