Egy reggel
Ricsi arra ébredt, hogy lát.
Általában ez
nem szokott különös dolog lenni, csakhogy Ricsi eddig vak volt, és ráadásul a
Magyar Vakok Demokratikus Társaságának az elnöke.
Ricsi nagyon
meglepődött és örült. Nézte a mennyezetet, a falat, az ablakon túl a fák
lombját, és gyönyörködött az élet szépségeiben. De egy idő múlva szorongás
kerítette hatalmába: mit fog mondani a többieknek a Vakok Társaságában?
A rendszeres
elnökségi ülések következő fordulójáig még volt néhány napja. Sétált a környéken,
üldögélt a karosszékében, s próbált valamilyen megoldást kitalálni. De mindig
csak arra a következtetésre jutott, hogy senkinek nem szabad elárulni a titkát.
Látó ember nemhogy elnöke nem lehet a Társaságnak, de még közönséges tagnak sem
tűrnék meg.
A fekete
szemüvegében bízott egyedül, amikor belépett az elnökség tárgyalótermébe.
Nagyon vigyázott minden szavára és mozdulatára, hogy természetesnek hasson, de
a többi vak érzékenységét alig tudta kijátszani. Meg is kérdezték tőle, hogy
miért viselkedik olyan furcsán, és Ricsi csak egy tréfával tudta elterelni a
szót. A szokásos módon vezette az elnökségi ülést, de időnként a szemüvege
mögül körülpillantott. Néha olyan érzése volt, hogy valaki figyeli.
Ricsi alaposan készült a vakok országos
küldöttgyűlésére, amelyre napok múlva került sor. Az újraválasztása
szempontjából döntő volt a fellépése, s minden szónoki tudományát be kellett
vetnie, hogy megnyerje a küldöttek tetszését. Elnökhöz méltóan, magabiztosan
lépett a küldöttek elé, s határozott, kemény beszédet mondott. Felvázolta
véleményét a vak emberek helyzetéről a társadalomban, s élesen bírálta az
önzést, figyelmetlenséget. Külön kitért a kormány képmutató politikájára, hiú
ígéreteire, nemtörődömségére.
Ricsi a szónoklata közben óvatosan áttekintette
a terepet a fekete szemüvege mögül. A látó vendégek, sötét szemüveg nélkül, az
első sorokban ültek, s Ricsi tudta, hogy ők nem jelentenek veszélyt számára.
Inkább a sötét szemüveges vakokra figyelt, hogy vajon tényleg vakok-e. Beszéd
közben is volt olyan érzése, hogy valaki nagyon nézi őt.
Megkísérelte kiszűrni, ki lehet az, s egyre
inkább úgy érezte, hogy az elnökhelyettes, aki a terem hátsó részében ült,
időnként szokatlanul tartja a fejét. Többször is hirtelen ránézett, s
kétségtelen volt, hogy a pillantásuk találkozott. Ricsi tudta, hogy az
elnökhelyettes tudja.
Hogy mekkora barom állat vagyok, gondolta
Ricsi, és én erre eddig nem jöttem rá. Most kapcsolt, hogy sokszor furcsa volt
neki az elnökhelyettes viselkedése. Szóval így állunk, ez a kis hülye keresztbe
akar tenni nekem. De az elnökségből nem eszik. Ricsi nem ijedt meg, lázasan
járt az agya, miközben folytatta szónoklatát. Most rátért a Társasághoz
beérkezett panaszokra, amiket az egész országból küldtek az utóbbi időben a
vakok. Megrázóan ecsetelt egyes eseteket. Sikerült lenyűgözni a hallgatóságot,
néma csendben figyelték, aztán nagy tapsot kapott.
Az elkövetkező néhány hétben szükség volt
minden lélekjelenlétére. Várta, hogy provokációk érik, és nem tévedett. Az
elnökhelyettes emberei apró kis csapdákat állítottak Ricsinek, hogy
leleplezzék. Például egy széket tettek az útjába, üres cigarettatárcából
kínálták, a borús időről beszéltek neki stb., stb., s többen is figyelték,
mikor szólja el magát. De Ricsi ügyes volt, és elhárította a támadásokat.
Már csak tizenkét nap maradt az országos
tisztújító közgyűlésig, s Ricsinek döntő lépést kellett tennie. Bezárkózott
otthonába, s két napig nem mozdult ki. Hiába próbálta keresni telefonon bárki,
csak a foglalt jelzés búgott a vonalban.
A harmadik napon Ricsi kiutazott a Budapest
környéki hegyekbe. Gyönyörű idő volt. Keresett egy tisztást az erdőben, s
leheveredett. Nézte a kék eget, az időnként átúszó felhőket, az árnyékok
játékát a fűben. Aztán a földön mászó bogarakat, a lepkék röptét figyelte.
Letépett egy sárga virágot, simogatta, szagolgatta. Hasra feküdt, arcát a
mohába hajtotta, és kihullott néhány könnycseppje.
Pár óra telt így el magányban és némaságban.
Akkor Ricsi határozottan fölkelt, bement az erdő sűrűjébe. Keresett egy rövid,
hegyes faágat, és két gyors mozdulattal kiszúrta a szemét.
Sokáig ordított, üvöltött Ricsi fájdalmában,
kétségbeesésében. De szerencsére senki nem járt az erdőben.
Az országos tisztújító közgyűlésen Ricsi nagy
beszédet mondott. Először bírálta a társadalmat közömbösségéért, aztán a
kormányt vádolta a tehetetlenségéért. Ismertette új elképzeléseit, hogyan
szervezzék át a Magyar Vakok Demokratikus Társaságát. Hatékonyabb munkát kívánt
önmagától és a helyi szervezetektől is. A beszéde középpontjába az új, nagyívű
pozitív programokat állította. Lakásokat, kedvezményeket, rendezvényeket
követelt és ígért a Társaság tagjainak.
Határozott tetszés fogadta a beszédét, de
Ricsi tudta, hogy még hátra van a döntő összecsapás. Az elnökhelyettes állt fel
és szót kért.
— Barátaim!
Szép beszédet hallottunk az elnökünktől, s én minden szavával egyet tudok
érteni. De csak a szavaival. Ő is elmondta, hogy milyen közömbösség veszi körül
a vakok társadalmát. Ez így van. De én most a képmutatásról is szeretnék
beszélni. Barátaim! Nem tudunk előrelépni, nem javul a helyzetünk, mert
lépten-nyomon hazugságba, képmutatásba ütközünk.
Az
elnökhelyettes hosszan részletezte, egyre hangosabban kiabálva, mennyi kár éri
a vakokat a képmutatásba burkolt önzés miatt. A végén a terem közepére rohant
és úgy harsogott:
— Barátaim!
Közöttünk is vannak, akik képmutatásból és hazugságból élnek! És nem is
akárkik! Tudjátok ti, hogy az elnökünk az orrunknál fogva vezet minket, és
rajtunk élősködik? Tudjátok, hogy ő kapja a legmagasabb tiszteletdíjat, kitüntetéseket,
kedvezményeket, mint a Társaságunk elnöke, és nem is vak? Barátaim! Nem
tűrhetjük tovább, hogy egy látó élősködjön a mi szerencsétlenségünkön!
A teremben
néma csend volt, majd kitört a hangzavar. Ricsi felállt az elnökségi asztalnál,
s várt. Legalább öt-hat perc telt el, mire újra csend lett. Ricsi halkan,
szerényen, de mégis magabiztosan megszólalt:
— Barátaim!
Engem most itt súlyosan megvádoltak. Nem tudom, hogy nekem kell-e igazolni
magamat annyi tevékeny év után. Én nem kételkedem benne, hogy nem vesztettem el
a bizalmatokat, és úgy hiszem, fölösleges, hogy én bizonygassam, hogy én
közétek való vagyok. De ennek az embernek itt meg kell mutatnom, hogy ki
vagyok, s aztán ő is mutassa meg, hogy ő kicsoda.
Halálos csend
támadt, és Ricsi levette a fekete szemüvegét. Akinek volt szeme, láthatta, hogy
Ricsi szemei helyén vörös duzzanatok vannak.
Halk suttogás
indult el a teremben, ami morajjá erősödött, s a végén kitört a taps.
Ricsi tudta,
hogy győzött.