Mit csinál az ember, ha öt napja van hátra az egyik leghúzósabb vizsgáig?

     Troglodytát.
     Legalábbis most, amikor ezt a címlapot összedobom, rendkívül fényes jövő elé nézek… Amúgy meg nagyon tetszett a Kuli lapja, ha más nem is, de hogy legalább összekapta magát, és csinált végre valaki valamit; de ne legyek igazságtalan, voltak abban jó írások, ahogy ebben is vannak (segítek: amiket nem én írtam), és képek is vannak, lehet, hogy kicsit unalmasak, de annyi baj legyen.

     Egyébként ez az új koncepció, hogy küldözgessünk írást, aztán majd csak lesz valami, láthatóan megbukott, ezért én javasolnék egy újat: jelenjünk meg évszakonként egyszer! Legyen lapzárta mondjuk minden napfordulókor és nap-éj-egyenlőségkor, vagy amikor akarjuk, és ami addig összegyűlik, az lesz, ami nem, az nem. De muszáj határidőnek lennie, mert különben… bassza meg, elfogyott a hely…

rózsapeti

Taní-tani

 

Verik a tanárokat mostanában, írja a Pedagógusok Lapjára hivatkozva az [origo]; megtépik őket, felpofozzák, esernyővel és más, erre alkalmas eszközzel ütlegelik. Hogy pontosan milyen gyakran, az nem tudható, de a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete átlagban kéthetenként szerez tudomást újabb esetekről, azaz volna mondjuk évente huszonöt tanárverés.

     Szorozzuk meg ezt a számot tízzel, azon az alapon, hogy tíz esetből csak egy jut a szakszervezet tudomására, így volna egész Magyarországon évente legfeljebb kétszázötven.

     Csak Glasgow iskoláiban naponta elvernek minimum egy tanárt, így a 2003/2004-es tanévben 234 tanárverés volt, az előzőben 189, a tendencia tehát növekvő. Glasgow pedig nem ország, hanem csak egy város, hatszázezer lakosa van.

     Más: a National Association of School Masters Union of Women Teachers ez irányú felmérése azt mutatta ki, hogy háromszáz északnyugat-angliai iskolában mindössze tíz tanítási nap alatt százhuszonhat tanárt vertek, ebből extrapolálva valószínűsíthető, hogy országos szinten évente kétszázezer tanár válik érintetté, egyiket krikettütővel érintik meg, a másikat nuncsakuval, némelyiket viszont nem verik, hanem megerőszakolják, esetleg megerőszakolják, és utána verik. Az Independent on Sunday által közzétett adatok szerint az angliai tanárverések száma egy év alatt több mint a duplájára nőtt.

     Lényeges, hogy Nagy-Britanniában (továbbá az Egyesült Államokban, Kanadában, és általában a világ civilizáltabb felén) maguk a tanulók verik a tanárt. Ha nem elég szórakoztató a földrajzóra, akkor hozzávágnak néhány széket és/vagy sörösüveget. Érthető, ők ezzel csak kommunikálni akarnak, így fejezik ki vágyakozásukat egy érzelemgazdagabb, tartalmasabb élet iránt. Néha lőnek is, bár ez az USA iskoláiban éppenséggel csökkenő tendenciát mutat, nyilván a bejáratoknál felállított fémkereső-detektoros beléptető kapuknak köszönhetően. Olyan iskola is van, ahol antiterrorista képzésben részesült, speciális rendőri erők teljesítenek szolgálatot, ott vannak minden emeleten, valamivel az óvszer-automata után, néhol még az osztálytermekben is.

     Optimális esetben a tanórán nincs is más, csak a pedagógus és a rendőri erő. Ilyenkor a pedagógus személyi biztonsága aránylag rendben volna, bár ki a fene merné ezt kijelenteni manapság, viszont a pedagógiai munka hatékonysága némiképp alacsony. De hát valamit valamiért.

     Nálunk a tanárt - az angolszász modellel ellentétben - nem a tanulók, hanem a szülők verik. Nyilván azért, mert nálunk a szülők még hevesebben szomjazzák a szeretetet, mint a gyermekeik, tehát időnként előveszik a bajonettet a ládafiából, és indulnak pedagógust fenyíteni. Ez egyébként nagy könnyebbség a tanárembernek, ha ugyanis a nebulók jönnek baseballütőkkel meg a biciklilánccal, akkor a pedagógusnak még csak védekeznie sem szabad. ("A közoktatási törvény tiltja a testi fenyítést, ami azt is jelenti, hogy a pedagógus nem üthet vissza, ha a diák megtámadja - mondta a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetének elnöke, Kerpen Gábor. A tanár semmit sem tehet, csak azt, hogy elmenekül.") Ha viszont a szülő jön a bajonettel, akkor a szülőt vidáman tökön lehet rúgni, mármint az erő arányos alkalmazásával, persze, és figyelembe véve azt az érdekes körülményt, hogy a magyar jogalkalmazás mindig a támadónak kedvez. Ha már itt tartunk, az is említésre méltó, hogy a gyermeke tanárát elevenen megnyúzni igyekvő szülőt a magyar sajtó konzekvensen édesapaként vagy apukaként emlegeti. "Kézigránátot hajított az apuka a tanáriba", "Kibelezte az édesapa az énektanárt". Ennyire hülye újságírók talán még Angliában sincsenek, pedig a brit bulvársajtó roppant erős.

     Holisztikus körökben úgy tartják, hogy az agresszivitás mértéke a gyökércsakra működésétől függ. Ez a csakra a gerincoszlop alsó végén, pontosabban a farkcsont és a keresztcsont körül helyezkedik el, "fő témái közé tartozik: az ősbizalom, a gyökereink megtalálása, a biztonság/bizonytalanság. Fő feladata a leföldelés", írja a szakértő, de a kortizol termelését is a gyökércsakra felügyeli. Tudvalévő pedig, hogy a kortizol hiánya fékezhetetlen agresszióhoz és brutalitáshoz vezet, oka mellékvesekéreg-elégtelenség, jele egyebek között fáradtság, étvágytalanság és a sós ételek iránti olthatatlan vágy. Ha tehát tanári minőségünkben azt látjuk, hogy a közelünkben egy étvágytalan egyed vastag sugárban önti a sót a túrós csuszájára, akkor szaladjunk, mert itt súlyos bajok vannak a gyökércsakrával meg az ősbizalommal, ergo úgy fest a dolog, hogy a jövő méhében hatalmas pofon kerekedik.

     A világ más részein tehát a tanulók leföldelésével van gond, nálunk a szülőkével, persze az is lehet, hogy a magyar populáció egyszerűen későn érő fajta. A brit alattvaló tizenöt évesen érzi először szükségét, hogy bemosson egy tanárnak, a magyar polgár pedig csak negyvenévesen. A végeredmény persze az, hogy a tanárokat itt is, ott is verik, mármint egy ideje.

     Jó hír ezzel kapcsolatban, hogy a Rockstar Games nevű cég piacra dobott egy Bully nevű tanárverés-szimulátort, a játékos bandát szervezhet és lezúzhatja a tanárokat, amint ez a gamepro.hu egyik oldalán olvasható. (Ugyanott hozzászólások is vannak: "Végre egy értelmes játék. Nekem a tanárok lezúzása teccik a legjobban.") A Bully esetleg csakugyan levezetheti a diákok agresszivitását, de hát nálunk a tanárt az apuka veri, úgyhogy a magyar pedagógus továbbra is csak a reflexeiben és a magával hordott ólmos botban bízhat, bár ez utóbbi nem túl legális.

     Nem tartozik szorosan a tárgyhoz, de ha már az iskolákról van szó, megemlítem, hogy nemcsak a magyar középiskolásoknak vannak alapvető szövegértési problémáik, hanem, úgy tűnik, ez világtendencia. Némely szakértő szerint már az is eredmény, ha az egyetemről kikerülő frissdiplomás a saját oklevelét el tudja olvasni. A jelek szerint totális analfabetizmus felé haladunk, egyébként volt már ehhez hasonló, a mükénéi periódus után, amikor a görögök elfelejtették az írásukat, felhagytak a kereskedelemmel, és törzsi keretek közötti, félnomád élethez tértek vissza. Más kérdés, hogy akkoriban alles zusammen kábé húszmillió ember élt a földön, most meg vagy hatmilliárd.

     Ilyen kicsi bolygón ennyi analfabétával egész izgalmas lesz a jövő.

 

 

Ne lepődj meg, ha

vasrúd száll az agyadba.

Megesik néha.

 

A TRIANONI FÁJDALOM KÖLTŐJE - SAJÓ SÁNDOR Az 1920-as évek egyik legnépszerűbb költőjének, a trianoni trauma - Reményik Sándor mellett - leghitelesebb, legnagyobb hatású megéneklőjének állít emléket a Sajó Sándor-kiállítás. A gyűjteményben látható a páratlan szerencsével megmenekült s egy budai pincéből kalandos úton előkerült Sajó Sándor családi hagyaték, ennek legérdekesebb eredeti dokumentumai és természetesen a legszebb Sajó-költemények.

Szob

 

Szob: gyermekemlék... rózsás nyári reggel…

Hajóra szállás: boldog izgalom;

A Duna képe, parti zöld hegyekkel,

Út Budapestre napfényes habon.

 

Szob: húszéves szív... szép apácazárda...

Valaki ott most német szót tanul;

Óh, mikor látlak kedvesem, te drága?

S felelsz-e majd, ha kérdlek, – magyarul?

 

Szob: Ipoly hídja, trianoni járom,

Égő gyalázat, százszor átkozott,

­Végállomás egy bús országhatáron,

Szégyenkő, rajta egy szó, kurta: Szob...

 

 

Plátói

Mottó: „azért ások alkot”
almighty

     Január elején a kőbánya-városközponti buszvégállomás sarkán állt egy fiú és egy lány.

     Friss, üde volt a lég, egy közeli kovácsműhelyből az alkotás zaja szólt, valahonnan egy Mozart-vonósnégyes hangjait hozta az enyhe, tavaszi szél. A fiú és a lány nem ismerték egymást, véletlenül futottak össze. Egymásra pillantottak, és megigézve álltak. Ekkor a fiú elővett a kabátja zsebéből egy piros Symphoniát, a lány felé mutatta, aki tisztán látta rajta a feliratot: a dohányzás károsítja a spermákat és impotenciát okoz. A lány szintén elővett egy csomag piros Symphoniát, amin a következő szöveg volt olvasható: a terhes nők dohányzása árt a babának. Szerelem volt első látásra!

  

     És azután boldogan éltek, amíg rá nem basztak.

 

 

 

Egy átlagos tanuló

S. Sándor a Szent László Gimnázium tanulója. Sándor éppen olyan, mint a többi diák, igazán nincs benne semmi különös.

     Szorgalmas fiú, minden órára megírja a leckéjét és megtanulja a tananyagot. Általában ötösöket kap, négyest csak ritkán. A tanárai mind elégedettek vele. Szabadidejében aktívan részt vesz az iskola életében, játszik az iskolai kosárlabda csapatban és tagja a diákönkormányzatnak is. Többször indult már iskolai tanulmányi versenyeken, egyet meg is nyert. Bár nincs minden osztálytársával közeli viszonyban, azért sok barátja van. Sanyi – ahogy a barátai hívják – jóindulatú és segítőkész, ismerősei gyakran fordulnak hozzá tanácsért.

     Szülei is elégedettek vele, édesanyjának segít a bevásárlásban és a takarításban, édesapjával is jól megértik egymást. Sanyi kiegyensúlyozott, vidám fú.

     – Sokat köszönhetek szüleimnek és a tanáraimnak. – mondja Sanyi. -Utóbbiak mindig nagy figyelmet fordítanak rám, türelmesek és megértőek velem. Ha akad valami problémám, tudom, hogy bizalommal fordulhatok hozzájuk. Az egész gimnáziumnak nagyon családias a légköre. Szeretek ide járni. Már most egy kicsit szomorú vagyok, mert jövőre végzek, és akkor megváltozik majd az egész addigi életem. Néha-néha biztos visszajövök majd, hogy felkeressem egykori tanáraimat. Szerintem ez a legjobb középiskola az egész országban!

Ui.: Fizetett pedagógiai hirdetésünket olvasták.

 

 

A Troglodyta tárlata

 

Ide olyan képeket tettem, amiket valamiért be akartam tenni, csak úgy. Eredetileg egy teljesen másmilyen tárlat lett volna, tele vicces képekkel, de úgy gondoltam, ebben a számban már így is túl sok a kép, ezért váltottam. Írok hozzájuk pár sort is, ne álljanak olyan egyedül.

Kezdjük tehát! Ez a legrégebbi kép, 2004. október elsején készült, egy perccel tizenegy előtt, a Nagyvárad téri aluljáróban. Cseh Tamás-koncerten voltunk, én életemben először, és nem utoljára. Vanessa sálja felmászott a Barna fejére.

Ezt a kis szellemes figurát almighty hozta nekem Németországból, kezében kaszát tart, melyre a szállodából származó gyufásskatulyát helyeztünk. A kép a Törpében készült, tavaly július 25-én.

Ez a kép csak azért maradt ki az én Magyarországomból, mert a Várhegyi Péter túl gyorsan összedobta, különben még beraktam volna. Ugyanaznap készült, mint az előző, amikor ez a néni egyszer csak bejött, és el akart nekem adni egy órát és egy napszemüveget, jutányosan csak ötezer forintért.

Ez a két kis angyali figura az ELTE Múzeum körúti főépületének egyik belső udvarának ajtaja fölött ül.

Hamvas Béla azért került ide, mert az én Troglodytámból ő nem maradhat ki. Ez a kép kivételesen nem általam készült – az ötvenes években. Jól nézzétek meg ezt az arcot – már ha látjátok. Kb. 60 éves, végigharcolt két világháborút, megtanult vagy tíz nyelvet, elolvasott mindent, amit érdemes volt, megírt vagy harminc kötetnyi életművet (több regényt, esszégyűjteményt még csak ezután fog), és ebben a pillanatban a legkisebb esélye sincs annak, hogy műveit kiadják, és valaha bárki is olvasni fogja. Elkeseredett? Megtört? „Én a művemet már az árokparton is megírom.” – mondta valamikor ezidőtájt.

És ott is volt. És meg is írta.

Ez a másik fénylő szellem itt az én Juhász Mihály öcsém, Kohinoor barátunk. Tőle még sokat várhatunk – vár ő is magától.

„Csak a testedért
szeretlek.” – félszeg mondat

kereszt tövében.

Ez a kép a legutóbbi (mini)Versdallam próbáján  készült, a Lászlós fesztivál előtt. Fantasztikus próba volt, amit egy nagyon jó előadás követett. Tudjuk  mind, hogy próbálni legalább olyan jó, mint előadni. Bárcsak már próbálnánk!

 

Bene Katica. Én nyáron ismertem meg a Heptameronban, jött versdallamozni – közénk való, nagyszerű lány. Nem a legjobb kép róla (ez is a próbán készült), de talán nem is baj. Amikor megláttam ezt a képet, tudtam, hogy ez nem maradhat ki. Miért? - ne kérdezzétek!

Ez a főemlős itt balra a mi Törpapánk, a főtroglodyta. Asszem nem kell bemutatnom, legfeljebb csak neki.

Aszongya (további patetikus címek rendelhetők)

 

A minap találkozót szerveztek az egyetemi csoportom tagjai, kíváncsiságból elmentem. Bár nem hiszek abban, hogy az emberek fú de megváltoznak, de fenntartottam annak a lehetőségét, hogy néhány szépreményű titán elmeséli, hogy megváltotta a világot, és másnak már nem is kell erőlködnie. Mindenkinek mesélnie kellett magáról, és miközben hallgattam a felszólalókat, egy különös elmélet bontakozott ki elmémben.

     Az egyik lány, aki már az egyetem alatt is igen nagy hangú volt, elmesélte, hogy most pr-osként dolgozik egy kis cégben, és hogy ő milyen fantasztikus, mert találkozott egy hegymászóval, sőt, személyesen ismeri Vágó Istvánt, és persze mindenki meghatódottan hallgatta. „Pontosabban mit is jelent az hogy pr-os vagy?” – kérdeztem óvatosan, mire lelkesen mesélte, hogy neki kell szponzorokat szereznie a cég működéséhez.

     Egy másik lány „szakértőként” dolgozik egy miniszter mellett, ami azt jelenti konkrétabban, hogy szervezi a programját, telefonál, kávét főz. Ha netán arra gondolnál, kedves olvasóm, hogy erre a feladatra kitaláltak egy másik foglalkozásnevet, jó nyomon jársz.

     Végül mindenki elmesélte, hogy milyen fontos pozícióban dolgozik, és már találkozott legalább egy megasztárossal vagy miniszterrel, de ha azt sem, akkor minimum pr-os, manager, expert, vagy procurer. Ami persze nem baj, hiszen senki sem vezérigazgatóként kezd, de a jelenség önmagában is érdekes.

     Négyszemközti beszélgetéseken kiderült, hogy ezeknek az embereknek (te jó ég, tisztára mint egy kívülálló ősember beszélek) tényleg fontos az, hogy úgy nézzenek ki, mint fontos emberek. Ők inkább becsapják magukat is, csak hogy pozíciót kreáljanak maguknak.

     Összefutottam az egyetemen a kedvenc tanárommal, aki kifakadt, hogy a diákjai nem akarnak tanulni. Jó, mi se akartunk – mondhatnánk –, de nem lenne igaz, mert ha egy tanár fel tudta kelteni az érdeklődésünket, akkor legalább a könyveket elolvastuk, és azokról vitatkoztunk szünetekben. Most viszont a nebulók petíciót nyújtottak be tanáruk ellen, mivel fel mert adni 4 darab 500 oldalas könyvet.

     Végre elkezdhetek beszélni arról, amiért ebbe a cikkbe belevágtam. Generációs szakadék alakult ki közöttünk és a feltörekvő nemzedék között. Várj, elmagyarázom. A barátnőm húga tipikus másodikos egyetemista. Büszke rá, hogy nincsenek olvasmányélményei. A kötelező olvasmányokat megnézte videón, amúgy kívülről tudja a helyszínelők epizódjait. Amikor beszélgetünk, mindig furcsán néz rám, ha a terveiről kérdezem. Vele történnek a dolgok, ő sosem alakítja az eseményeket. És nincs egyedül.

     Lassan felnő úgy egy generáció, hogy teljesen más az értékrendjük, és én azt veszem észre, hogy nem tudok velük beszélgetni sem, mert nincs közös témánk. Ebben a csodálatos mindent-lehet-világban senki sem mutatott példát nekik, és ők természetesen a könnyebb megoldást választották. Pont mint mindannyian. Csakhogy ma már tényleg nem kell emberekkel beszélgetni, lógni a téren, focizni, galerizni, a számítógép és a tévé mindent megold.

     Ki fog könyvet adni a kezükbe? Ki fogja megmutatni nekik az olvasás szépségét?

     Persze ha a másik oldalról nézzük a dolgokat, már rögtön feltűnik valami. Nem ugyanezt mondták ránk is a felettünk járók? Nem pont ugyanígy fakadt ki a fellegekben járó tancsi bá, miközben a tíz évvel ezelőtti osztályát dicsérte? Nem arról van inkább szó, hogy mi aztán fantasztikusak vagyunk, a többiek meg bénák?

     Kénytelen vagyok megállapítani, hogy ha a tizenakárhány éves magamról kellene beszélnem, akkor nem felsőfokban beszélnék magamról. Valójában ugyanúgy nem mutattam értékelhető vagy felmutatható teljesítményt az első gimis éveimben, mint azok, akiket most szapulok a cikkemben, csak én a könyveim mögé bújtam, ők meg a tévé mögé.

     Van azonban egy másik vetülete is a dolognak. Lehet, hogy elsős gimisként még nem voltam túl bátor, de később kerestem a nyilvánosságot, újságba írtam, állandóan csínyeken járt az eszem, egyszer pl. becsöngetés után húsz perccel kicsöngettem. Nálunk ez volt a menő, és most jön a nagy-nagy csúsztatás! Merthogy most jön az a rész, hogy bezzeg most! De hogyan alkossak véleményt a maiakról, ha már nem járok gimibe, és csak mesélések alapján tudok véleményt alkotni?

     Szerintem igenis vannak dolgok amelyek nem változnak az idővel. Az első gimis szerelem mindenkinél hasonló lehet (de persze mindenkinek az övé volt a leg-leg). Ami változott, az a környezet, de az nem keveset! Még néhány éve is nem akartak mindenáron kólát, csokit, magazint, gabonapelyhet, géppisztolyt eladni a gimiseknek, nem dőlt ennyire a VEDDMEG a tévéből, rádióból, újságból, plakátról; a szomszéd nem kozmetikumügynök volt, és nem ömlöttek ennyire a számítógépes játékok sem. Nem lehetett ennyire könnyen droghoz jutni, nem a ValóVilág és a BB volt a beszédtéma, nem volt Nintendó és ps2.

     Mindezt nem a múlt visszasírásának szánom. De az előbb generációs szakadékról beszéltem, mivel néhány év alatt hihetetlenül megváltozott a szórakozás mikéntje. Papolhatok egy jó könyvről egy barátom öccsének, de meg fogja mutatni az új autóverseny, szerepjáték, városépítő programját, beteszi dvd-n a legújabb filmet, miközben a neten cseveg valakivel.

     Néhányan, elavultak, ősöreg muksók, kicsit rosszul érezzük magunkat ebben az átalakított gumimacivilágban. Node semmi vész, hamarosan úgyis meg nem értett művészekként fogjuk róni gondolatköreinket a délutáni Superman-ismétlésig.

 

 

Éretlen nő — vagy

túlfejlett lány? Nézőpont

kérdése csupán.

 

 

Versek Spirodalom óráról


III. Richárd

Glosterben volt herceg a Richárd.
Védd tőle, jó Anna, a pinád!
Útjában egy tucat?
részvétet nem mutat.
Lóvá lett egy ország, s a Richárd!

*
Volt egy úr, úgy hívták: Tivadar;

egy kúrást ő gyorsan lezavar.
Hiába kinálja
pinával Amálka,
csak seggbe' kedvelte Tivadar

 

 

Schelling-órán

 

Olvas, magyaráz,
föl-alá lépked, hadar.
Kintről munkazaj.

 

 

Yorickunk halott,
Polónius haikufár.
Kis Hamlétezés.

*
Nem unatkozom.
Néha–néha egy–egy lányt
haikurászgatok.

 

Egy kényszerből lett szerkesztő nyavalygásai
avagy magyarázkodások, megjegyzések, satöbbi

Sose hittem, hogy könnyű dolog újságot csinálni, de most már tapasztalatból tudom, hogy mekkora munka. Le a parókával a Barna előtt! Azt persze nem tudom, hogy ez csak nekem ennyire nehéz, és a Kuli simán megcsinálta-e a sajátját, vagy sem.

     Eredetileg persze nagy számot akartam, teljesen más tárlattal, képekkel, és persze sokkal több írással. Így van egy kis képregény-fílingje a dolognak, ami persze nem baj, sőt, magyaráznám ezt azzal, hogy ez volt a koncepció. De nem.

     A szerzőkről: Váncsát amúgy nagyon szeretem, ez az írása pedig valahogy engem is megérintett. Sajó kihagyhatatlan és nem kell magyarázni, találtam róla egy képet a neten, valamilyen kiállítást hirdetett. Misi küldött néhány haikut, Kulitól pedig beraktam egy írást, amiről nem tudom, hogy ide szánta-e, vagy a Barna könyvbe; biztos, ami biztos, itt is megvan.

     Rakok még ide egy-két képet, aztán szaladok nyomtatni, mert fél nyolc van, és még el kell mennem a Tescoba, hogy vegyek ezt-azt a holnap esti buliba, amelyről a Barna persze már rég tudja, hogy az ő születésnapi partija lesz, de van olyan tapintatos, és nem mondja a képünkbe.

 

Oravecz Barna
50. születésnapjára

Te vén piás tanár úr!

Lefolyt a torkodon már
öt évtized vörösbor,
öreg tüdőd bebarnult,
s felold’ a nagy merevség.

Piros cigit köhögtél
sok óra közt szünetben,
s elönt a mámor-emlék
a volt fehér babáktól.

Ha majd a túlvilágon
Anakreón haverral
a hegy levét vedelnéd,
eszedbe jussak én is!

Te posztmodern Diógenész!

 

                            2006. március 2.