parapedál

 

a Szent László Gimnázium diáklapja

 

 

(képaláírás:)

Szia, Tomomi!

Jó, hogy itt voltál!

 

(beszélgetés a 2. oldalon)

 

 

 

 

„Eddig nem volt kultúrsokk…”

Beszélgetés a mi Tomominkkal

 

Kérdező: Tomomival fogok beszélgetni. Hogy érzed most magad?

Ono Tomomi: Hát, most?

Kérdező: Most.

Tomomi: Nagyon izgulok.

Kérdező: Mitől izgulsz?

Tomomi: Az interjútól.

Kérdező: Na, majd megszokod és akkor nem fogsz izgulni. Itt voltál velünk egy évig. Körülbelül. Magyarországon. Nagyon szépen meg is tanultál magyarul. Ugyanakkor a lászlósok 80-90%-a nem sokat tud rólad, pedig te mindent megtettél, hogy megismerjenek. Úgyhogy szeretném, ha először arról beszélnél, ki is vagy, honnan jöttél pontosan, milyen végzettséged van, mivel foglalkozol, férjnél vagy-e (jó nő vagy, ezért ez a pasiknak elég fontos dolog)… És utána majd kérdezek tovább.

Tomomi: Jó. Ono Tomomi vagyok, Japánból jöttem, Tokióban lakom. A férjem most Tokióban van. Akartam ide jönni egy évre, ő megengedte. Azért jöttem ide, mert nagyon kíváncsi voltam magyar nyelvre. És olvastam, a magyarokról, hogy régen magyarok jöttek ide valami Ázsiából. És arról is hallottam, hogy Japánban van egy rész, ahol laknak japánok, de nem teljesen japánok, hanem (???? nem értettük), és a magyaroknak van ugyanaz a vérük. Azt hallottam. Nagyon érdekes volt.

Kérdező: Ez lenne a japán-magyar rokonság?

Tomomi: Igen. Az hallottam még, a gyereknek, a kicsi magyar babának van a fenekén jel…

Kérdező: Anyajegy?

Tomomi: Anyajegy. Igen. És a japánoknak is van. És még csak a mongóliaknak. Ez is nagyon érdekes volt…

Kérdező: És te most ellenőrizted ezt az anyajegy-dolgot a magyarokon? Hogy megvan-e nekik?

Tomomi: (kicsit nem érti)

Kérdező: Mondtad, hogy van a fenekükön ez az anyajegy. A japánokén, a mongolokén meg a magyarokén. Én azt kérdeztem, hogy megnézted-e rendesen, hogy a magyaroknak megvan-e…

Tomomi: Jaj, nem, nem…

Kérdező: Hát akkor? Most tudatlanul mész vissza!

Tomomi: Ezt valakitől hallottam. Nem mindenkinek van… Néhány gyereknek van. Igen. Ez is nagyon érdekes volt.

Kérdező: Szóval kíváncsi lettél a magyarokra.

Tomomi: Igen, igen.

Kérdező: És hogy tudtad elintézni, hogy Magyarországra gyere? Hogy tudtál magyarokkal kapcsolatba kerülni? Miért pont a Vikivel és a László gimnáziummal?

Tomomi: Fizettem egy japán üzlettel… Hogy akarok ide… Magyarországra menni. És nagyon sok pénzt fizettem…

Kérdező: Nagyon sok pénzt fizettél, hogy ide jöhessél?

Tomomi: Igen. És ott kereste magyarországi iskola, ahol lehet fogadni engem.

Kérdező: Ez egy magánszemély volt? Vagy egy cég? Nem értettem pontosan.

Tomomi: Egy üzletember volt. Írt üzeneteket. És a Viki írta, hogy itt dolgozik, és lehet…

Kérdező: Hogy a Lászlóban téged szívesen fogadnának.

Tomomi: Igen. Csak ez az egy válasz volt.

Kérdező: Ez az egy? Tehát nem kaptál több értesítést. Választásod nem volt. Szóval így kerültél ide. És megbántad, hogy ide jöttél? (Ezt véletlenül megint nem érti, megmagyarázzuk neki a szót: megbánni.)

Tomomi: Jaj, nem, nem.

Kérdező: Jól sikerült?

Tomomi: Igen, nagyon. Azért érdekes, mert nem érzem, hogy külföldön vagyok.

Kérdező: Tényleg nem érzed?

Tomomi: Nem. Olyan, mint otthon. Nekem nagyon érdekes, mert otthon sokat gondolkoztam, mi lesz. Biztos lesz… Hogy is mondják? Kultúrsokk. (Ezt meg mi nem értjük pár pillanatig, mert el sem tudjuk képzelni, hogy ilyesmit is tudhat.) Annyira más kultúra, és eddig nem volt kultúrsokk.

Kérdező: És meddig vagy még itt?

Tomomi: Hát, augusztus végéig.

Kérdező: Akkor a következő tanév elején még lehet, hogy találkozunk.

Tomomi: Ühüm.

Kérdező: Jó, az jó lesz. Na, akkor most mesélj arról, hogy mit tapasztaltál itt a Lászlóban meg Magyarországon. Részletesebben. Mi volt érdekes, mit tanultál? Miket vettél észre?

Tomomi: Nekem legérdekesebb, hogy diákjaim nagyon ügyesen kiejtés…

Kérdező: Nagyon jó lett a kiejtésük?

Tomomi: Aha. Mert sokszor találkoztam külföldiekkel, és ők nem annyira ügyesen beszélgettek. Furcsán beszélgettek. Itt ők nagyon jól beszélgettek.

Kérdező: És mennyi órát tartottál nekik hetente?

Tomomi: Hetente hat órát. De három csoport volt. Hetente kétszer egy csoportra…

Kérdező: Tehát minden csoporttal hat órát foglalkoztál?

Tomomi: Nem. Két-két órát.

Kérdező: És hányan jártak hozzád körülbelül?

Tomomi: Először ötven diák voltak. De most hatan.

Kérdező: Hatan? És ezek végigjárták? Ők voltak a nagyon ügyesek?

Tomomi: Nagyon, igen.

Kérdező: Akkor mi meg majd szervezünk nekik egy egyéves japán utat. — Jól van, ez nagyon nagy dolog, ezt tudod? Nagyon szép. És neked meg jó volt csinálni. Van egyébként valami nyelvtanári diplomád? Tanultad valahol, hogy hogy kell nyelvet tanítani?

Tomomi: Igen. Japánban két évig tanultam, hogy kell tanítani külföldiek. És kaptam diploma, diplomát, és azért ide jöttem.

Kérdező: Jó. De sok minden mást is csináltál itt. Ezekről is meséljél.

Tomomi: Minden második héten volt japán klub. És ott tanítottam origamizni. És kalligráfiát. Monokróm festést is.

Kérdező: Meg láttam én, hogy ruhabemutató is volt, meg frizurák, meg vásár… Ezeket a dolgokat mind magaddal hoztad?

Tomomi: Igen…

Kérdező: Te hajóval jöttél? Vagy hogy? A saját hajóddal? Vagy saját repülővel? Nagyon sok dolgot használtál, ezt hogy tudtad ide elcipelni?

Tomomi: Hát, nem hoztam magamnak egy ruhát se. Mindent itt vettem. Vagy amikor a férjem jött ide, akkor hozott csomó mindent, ruhát.

Közbeszóló (mert közben a dohányzóban, ahol ezt a beszélgetést folytattuk, egyre több és több lett a tanár — és bár már rég becsengettek, az istennek se akartak órára menni): Vissza megy majd hajóval…

Tomomi: …és az egészet eladtam, tehát most megint nincs itt cuccom.

Kérdező: Az a vásár, az nagyon szép dolog volt. Neked ott akkor mindent sikerült eladnod? Nagyon érdekelte a gyerekeket, azt láttam. Az jó volt. Ugye? Neked is jó érzés volt. És most mit akarsz csinálni, amíg még itt vagy?

Tomomi: Hát… Szeretnék utazni. Mert nem voltam sok helyen Magyarországon. És ezért szeretnék utazni. Például Pécsre. Debrecenbe. Aztán a Balatonra…

Kérdező: Valamelyik táborral gyere le Szepezdre. Az egy jó dolog. Na, és még hova?

Tomomi: Két hét múlva jön anyukám, együtt körbenézünk, aztán megyek Csehországba, de előtte szeretném neki megmutatni, hogy ilyen ügyes lettem. És még szeretnék tanulni magyarul, de most sajnos nincs kedvem…

Kérdező: E pillanatban épp nincs… Ezt meg tudom érteni. De azt hallom, hogy most még a gyereknapi műsorban is benne leszel. Ott mit csinálsz?

Tomomi: Japán táncot táncolunk, és én is egy európai táncot táncolok. Aztán még nem tudom.

Kérdező: Volt egy kiállításod is a suliban. Azt is nagyon jó volt nézni, sokan meg is nézték. És most azt hallom, hogy a Patakyban is meglesz ez a kiállítás. Mikor nézhetjük meg?

Tomomi: 16-a, 5 órakor nyílik. Megnyitó. 

Kérdező: Ki nyitja meg?

Tomomi: Hát, talán Szabó Gábor. És én is ott leszek. Aztán július 8-ig lesz …

Kérdező: Nagyon jó. És Magyarországról, a magyar emberekről (tehát nem csak a lászlósokról) mi a véleményed? Milyennek látod őket, vagyis minket?

Tomomi: Hát… Én úgy érzem, hogy nagyon hasonlítanak a japánokhoz. Mert…

Kérdező: Mert a japánok is szorgalmasak…

Tomomi: Hát ebben picit más. De a szívük. Szerintem hasonlítanak. Mert — nem mindenki, de nagyon sok ember — nagyon nyugodt… Szerintem…

Kérdező: Hát ez elég érdekes észrevétel…

Tomomi: És mindenki figyel más emberekre…

Kérdező: Szóval ez a jó emberek országa…

Tomomi: Igen…

Kérdező: A szentségit…

Tomomi: És a japánokkal is úgy van, hogy nem annyira pesszimisták… optimisták… De itt is, nem?

Kérdező: Most melyik? Pesszimisták vagy optimisták?

Tomomi: Mi is nem optimisták vagyunk.

Kérdező: Tehát ti is pesszimisták vagytok?

Tomomi: Hát nem mondom, hogy pesszimisták…

Kérdező: De nem is optimisták.

Tomomi: Inkább a pesszimistákhoz közelebb. Ezért én nagyon jól éreztem magam…

Kérdező: Ezért? Egy csomó reménytelen ember között, jaj, de jó…

Tomomi: Hogyha optimisták lettek volna, akkor biztos éreztem volna kultúrsokk. Szerintem eddig azért nem éreztem ezt…

Kérdező: Nagyon köszönöm. És nagyon szépen beszélsz magyarul.  Szép volt ez a beszélgetés.

(az interjút Oravecz Barna készítette)

 

 

Bocsánatos bűn

 

Reggel van. Pontosan 8 óra. A diákokkal zsúfolt folyosón áll egy pad. Rajta egy lány. Ott ül a lány és magából kikelve panaszolja a tegnap esti sztoriját. Az „elborzasztó” történetet. Szemben egy srác. Szóval ketten ülnek a padon, a zsúfolt folyosón, reggel. Az iskolában.

És ő csak mondja, meséli, panaszolja, őrjöng, pofákat vág. Hisztizik. A fiú magára erőlteti a fürkésző arcot és a fejét picikét oldalra billenti, mert egy bugyuta női magazinban valami hasonló sületlenséget olvasott miszerint: „ha valaki a fejét enyhén oldalra biccentve figyeli a másikat, az a beszélgetőpartner számára a feltétel nélküli, odaadó érdeklődést jelenti”. – Még jó, hogy anyu mindig megtartja a magazinjait…- gondolja magában. De mást is gondol. Például, hogy milyen előnyös a bal profilja a kedves hősnőnknek. Meg szép az új felsője… de még jobb lenne, ha anélkül ülne itt. De itt megszakad a gondolatmenete. A lány csak mondja.

- És tegnap, mielőtt végleg szakított volna velem, még csak azt sem mondta, hogy azért nagyon szép az új felsőm. Pedig csak neki vettem! A spórolt pénzemből, amit manikűrre tettem félre! – háborog.

- Oh, ez egy utolsó szemét! Ne foglalkozz vele, azért más fiúk is vannak még… - próbálkozik reménytelen arccal a fiú.

Igen. Tetszik neki a lány. Vagyis a pénteki bálig fel kell szedni egy csajt. Muszáj, hisz a haveroknak mind lesz párjuk a táncnál. És nehogy már ő maradjon ki…

Újra feleszmél a fiú. A csaj bőgni kezd. Fantasztikus. – Most jön az a rész, amikor azt mondom, hogy na ne sírj már, gyere, borulj a vállamra – gondolja.

- Na ne sírj már, gyere, borulj a vállamra – mondja.

- Te olyan rendes vagy.

A fiú irul-pirul. Meglesz ez péntekig!

Csütörtök. Csütörtök van, és ez a hülye, untató, buta, műveletlen liba csak az elhatárolt kis világáról tud beszélni. Kész. De mégsem. Ér annyit a bál, meg a jövő, hogy a srác oltári diplomatikus legyen. És így kell ezt, emberek! Ügyesen helyeselni, közben magunkban nagyokat mosolyogni. Szórakozni.

Ő már levonta a tanulságot: „Mindent meg lehet bocsátani valakinek, csak azt nem, ha unalmas. Éljen a közönségesség! Legalább szórakoztató…”

Péntek: főhősünk a bálterem közepén, EGYEDÜL. Ő nem tudta megbocsátani… 

An

 

Valami

 

Ülök a gép előtt. Megy a traccsparti a barátokkal, mi lesz holnap este, és a többi életbevágó téma, mint például: mi van azzal a csajjal, akiről meséltél, meglesz-e jövő hétre, vagy várhatom az izgis végkifejletet még egy kis ideig. Mindenki elmeséli, mi volt vele ma, egyszer csak váratlanul az egyik lány felhozza a suliban be nem fejezett témát: Meséld csak el, miért is utálod te AZT a lányt annyira?

És én elkezdek mesélni. Csak mondom és mondom…Valahogy minden feltört a lelkemből, abba sem akarom hagyni. Végre valaki, aki meghallgat, és aki hajlandó megérteni, hogy bizony AZT a lányt nem csak szeretni lehet. Régi történet, mindenki azt mondaná, biztos beforrtak már a sebek, s őszintén mondom, én is ezt hittem már egy jó ideje. De előjött minden. Talán rossz hasonlat, de úgy érzem magam, mint egy kukta. Feszültség és gőz van bennem, amit most kiengedhetnék, kitörhetne belőlem a legnagyobb gyűlölet és a legmélyebb szeretet. Mert hogy ezek kézen fogva járnak. AZT az embert azért nem tudom elviselni, mert egy másikat túlságosan is szeretek ahhoz, hogy a kettőt együtt el tudjam fogadni. Szóval, már épp lelki megnyugvás felé tartok nagy léptekkel, mikor bejelenti beszélgetőtársam: ne haragudj, most mennem kell, szia. Nos, ennyit a megnyugvásomról. Törnek föl belőlem az érzelmek, de el kéne fojtanom. El kéne fojtanom? Nem. Kerestem egy másik embert, akinek volt elég ideje meghallgatni a történetet… gondoltam naivan, de ő is elviharzott viharos gondolataim hallatán.

Mi másba fojthatnám érzelmeim, mint a zenébe? Vagy talán ezzel még jobban megnyílnak előttem a fájó részletek? Ez a variáció az igaz. Meghallgatom azokat a számokat, amiknek már csak a címük hallatán is képes lennék sírni. Most viszont több tucat, hozzám érzelmileg közel álló zeneszám után még mindig nem sírtam el magam. Viszont előjött életem összes fájó emléke, köztük a legrosszabb is, ami már nem is fáj annyira. Miért? Mert van rá értelmes magyarázat.

Talán ez a kulcsa mindennek. Elhinni a hihetetlent, áthidalni a lehetetlent, megmagyarázni a megmagyarázhatatlant. De én nem tudom elfogadni az elfogadhatatlant! Hogy van valaki, aki nekem fontos, de mégse annyira, eközben pedig mennyi mindent tettem meg érte. Ki érti ezt az egészet… Szeretünk valakit, de mégis úgy viselkedünk, mintha átlagos lenne számunkra. Hiába is próbálom meg, máshogy nem megy. Talán, mert az a másik nem akarja…

S mi van, ha ő is ezt érzi? Így fogok meghalni, hogy bizonytalan vagyok?! Hát persze, semmiben sem lehetünk biztosak. Még önmagunkban sem, akkor pedig minek várjuk el a többiektől, hogy biztosak legyenek bennünk?

Szacsy

 

EGY

 

Már éppen leszálltam a buszról, amikor elkezdett hullani a hó. Már megint. Negyedórája hagyta abba, és most újult erővel rákezdett. Valahol nem is bántam, mert megnyugtatott. Az ember azt hinné, hogy minden rendben van, hiszen a hó olyan fehér és tiszta (na, azért az túlzás…).

Tehát a lepel elborít mindent, még a járókelő gondolatait is. Rátelepszik. Vagy a gyönyörű tisztaság, vagy a vele járó rettenetes hideg. Hát ez is nézőpont, kedv, életérzések és lelkiállapot kérdése. Csípi az arcom a szél. Nem bánom, had fájjon. Érdekes módon jólesik. Feltornyosult bennem minden, jó most így a semmire gondolni. Csak nézni a hópelyheket, hogy válnak eggyé a már leesett kupaccal, és hogy olvadnak bele, többé már fel nem ismerhető módon.

 Ez a baj a tömeggel. Elvesznek a részletek, az értékes részletek. Bár: valóban értékes a részlet? Hiszen egymagában nem megy semmire, menten elolvadna, amint a föld közelébe érne. De ha túl is élné, akkor se biztos, hogy akárki észrevenné, hiszen olyan csöpp, és olyan jelentéktelen. Nem képes egyedül semmire. Bezzeg, ha tömegben van, akár több tonnás autókat is meg tud fékezni, tavakat befagyasztani, városokat temethet maga alá, embereket gyilkolhat meg. Él is a lehetőséggel, meg is teszi, amire képes. Gondolná akárki is egy mikroszkóp alá való kis csapadékdarabkáról, hogy Ő a világmegváltó? A reformátor? Nem.

 A hópelyhek persze mások, nem úgy, mint az emberek. A hópehely egymagában nem aljas, csak vár, és vár a saját idejére, ami akkor jön el, ha a társai, a jelentős tömeg is harcra kész. Akinek nincs türelme, az elvérzik (vagy elolvad) a harcmezőn.

Az emberek mások. Nem az Egy vár a tömegre, hogy aztán sodródhasson vele. Mohóbb és gyanakvóbb annál, hogy másokra bízza a sorsát. Legalábbis azt hiszi, hogy ez így van. Mert lázadni akar, kitűnni, hogy belevésődjön a fejekbe, hogy ne vesszen feledésbe a neve. Irányítani akar, uralkodni a többi fölött. Vagy, ha nem is uralkodni, de nem akar pusztán egy lenni a sok közül. Változást akar, ki van erre éhezve a szervezete. A saját változtatásaira, amiket mindenképpen véghez akar vinni. Célja érdekében képes kiválni a tömegből, és egyedül folytatni tovább. Ha a megvalósítandó ötlet jó, talán rákapnak a többiek. Ha ez volt a cél, akkor az Egy büszke magára. Egy darabig. Mindaddig, amíg rá nem jön, hogy csinált egy tömeget, ami olyan, mint ő. Lehet, hogy tetszik is neki, hogy mindenki őt isteníti, de egy idő után rájön, hogy mennyire nyomasztó mindig ugyanazzal a formával, ötlettel lépten-nyomon találkozni. Szembesül vele, hogy már megint a tömeg része. Újból ki akar törni, de már nem mer olyan jó ötlettel előállni, mint a korábbi volt. Úgy gondolja, a rossz kevésbé vonzó, tehát nem fogják annyian követni. Építené lefelé az egész tömeget. Végül arra a következtetésre jut, hogy nem is érdemes így csinálnia ezt tovább. Elmenekül. Egy más helyre, vagy a másvilágba.

Van, persze, akit mégse nyomaszt a saját maga által kreált tömeg. Talán büszke magára. Legyen. Kétség sem férhet hozzá, hogy az illető imádja önmagát. Vágyik rá, hogy a képmásaival, elvtársaival találkozhasson. Az ilyet nem érdemes követni. Az olyat érdemes, aki nem akar tömeget kreálni szántszándékkal; mert azt, aki nem akar Egy lenni, valószínűleg nem az önimádat ösztökéli.

Felmerül a kérdés, követnünk kell egyáltalán valakit? És kell-e nekünk annak a bizonyos Egynek lenni? Nem lehetne megtalálni a két szélsőség közti arany középutat? Érdemes lenne megtalálni?

Mégis, akárhonnan nézzük, kell az Egy. A támpont, a viszonyítási alap, akihez mérni lehet mindent. Lehet ócsárolni, pártolni, de ad egy kezdő pozíciót, ahonnan a többiek véleményét értelmezni lehet.

Ez a különbség a hópelyhek és az emberek közt. Az Egy. Ha nincs Egy, elolvad a hó. És általában el szokott. Mert jön, azaz Egy, aki viszont nem a hópelyhek közül való, és véget vet mindennek. A tűz.

            Hirtelen elvesztem a gondolatmenetet. Valami nagy sebességgel hozzácsapódik a hátamhoz. Körülnézek, lent áll a barátom, sunyi mosoly csillog a szemében, mégis kérdőn néz, hogy ugyan mi a frászt keresek a mandulafán. Lekecmergek. Hogy kerültem oda, már nem tudom. Nyáron gyakran csinálok ilyet, hogy felszenvedem magam a fa csúcsára, és ott merengek. De most tél van, hó, zimankó.

            Már lent ácsorgok én is. Kicsit zavarodott arcomat meghinti egy kis hóval. Más esetben beleborítana, de ma valahogy nem. Csak a havat szórja, ő az Egy, aki kitűnik a pelyhek közül. És tényleg… ha akarja, mindegyik követi.

Rupitto

 

Bakancs = előítélet?

 

Az egész egy szépnek induló szombati napon történt. Felkeltem a szokásos időben, kb. 11-kor. Senki otthon, csak az enyém a lakás!

Ellébecoltam még egy darabig, aztán elkészültem, mert találkozó volt megbeszélve a többiekkel.

Mint egy kis manó, vígan kiléptem a házból, és a HÉV-megálló felé vettem az irányt. Útbaejtettem a boltot. Bent az eladó srác már jól ismer: ahogy beléptem, nyújtotta felém a szokásos cigit. Mindig megkérdezi azért, hogy kérek-e még valamit, meg hogy buli lesz talán? Aztán, rövid eszmecserét követően kilőttem magam, és siettem Aquincumra. Az emberek kissé érdekes arcot vágtak rám pillantva, de ezt már megszoktam. Amíg nem ugatnak be, addig semmi gáz. Azért van szemük, hogy nézzenek vele. Nem?   

Persze tudom, főleg az idősebb korosztály számára a mai napig idegen ez a fajta stílus, amiben én is „utazom”. Full fekete szerelés, itt egy négysoros csuklószorító, ott egy bakancs, cigi a számban, szolid smink, de hát istenem! Attól én még nem feltétlenül vagyok rossz ember, vagy (olyat is mondtak már rám, hogy) maga a sátán. J

Szépen elindult a zöld kukac, és kemény hét perc múlva már a zebra piros lámpáján futottam át. Dupla kereszteződés, de semmi problem, csak az autósok anyáznak nekem. Egy laza intés a boccs jelével, de persze igazság szerint teszek rá, sietek.

Egymás után szaporán rakom édes kis picikéim (ők a bakancsaim J), és nem is sokára odaérek a barátnőm háza alá. Pont akkor megy be az egyik lakó, én megszaporázom lépteimet, hogy fel tudjak menni, csöngetni, mert itt lenn megvárni eléggé huzatos érzés. Éppen becsusszantom a kezem a kapu becsapódása előtt, vagyis csak azt hittem, én naiv „ártatlan lélek”. Ugyanis mikor nyitnám ki tágasabbra, mert bár „darázsderekam” van, egy tíz centis résen nem férek be (az engem védő lökhárítók is felakadnak, no meg a pici pocim sem a leglaposabbak közül került ki), az előttem lévő úr gyengéden rámcsapja a kaput. A karom reccsen egy egészségeset, én kérdőn pillantok rá. Tömény undorral és véres megvetéssel ő szintén végigmustrál, majd keményen ennyit kérdez:

- Ugye, kifele menne?

Hát nem egészen ez volt a szándékomban, de ha ő így gondolja… én akkor sem!

- Nem. Be szeretnék menni, és ha a kezemet nem törné esetleg el, azt megköszönném.

- Itt lakik?

- Nem. A barátnőmhöz megyek a negyedikre, mindjárt elkészül.

- Akkor majd lejön, te pedig itt megvárod.

Így adta ki a parancsot, s közben, hogy az erejét fitogtassa, tolta egyre jobban a kaput, a karom pedig már szép orgonalila volt. Legszívesebben ordítottam volna a fájdalomtól, de ezt az örömöt nem szereztem meg neki még véletlenül sem.  Az arcán gúnyos, undorító, kaján vigyor ült, egy csöppnyi megvetéssel és gyűlölettel megspékelve.

Röpke másodpercek alatt több lehetőség is átfutott az agyamon.:

1. Szelíden mosolyogva egyetértek vele, kint maradok, és itt várok.

2. A bakanccsal rárúgom az ajtót, úgy, hogy a nagy arca beszakad, és odalököm neki, hogy „ezt a karomért kaptad, te köcsög!”. Majd felmegyek a lifttel.

3. Vagy esetleg elkezdem neki az eszmét futtatni, hogy mégse kéne így elsőre ilyen durván ítélkezni mások fölött. (Ez persze tök felesleges lett volna.)

Na? Melyiket választottam?

            „… gondolkodom, tehát vagyok…”

Az első variációt. Hogy miért? Egyszerű: ha a másodikat teszem, azzal igazat adok neki, és azt fogja továbbra is gondolni a bakancsos nemzedékről, amit eddig. A harmadik meg fölösleges szájkoptatás lett volna. Az elsővel viszont rácáfoltam a gondolataira, én nem úgy viselkedtem, mint ő velem, megmutattam, civilizált módon is lehet élni.

Azért bennem volt az oltásvágy, úgyhogy, mikor a lift majdnem leért már, beütöttem a kapu nyitókódját, mert persze tudom. Hadd essen le az álla! Ahogy benyitottam, a feje akkora lett, mint egy egész emelet, és olyan vörös, mint a tűz. Már a liftben állt, de ki akart jönni, hogy nekem ugorhasson. Azonban a felesége hátulról, vékony hangon közbeszólt:

- Drágám, hagyjad! Itt a gyerek is!

Az „úr” lenézett a kb. 5 éves csöppségre, aki nem igazán értette, mi van, majd megnyomta valamelyik gombot, és felmentek a lifttel.

Én megvártam a másikat, és fájdalmas mosollyal felmentem a negyedikre.

gombócArtúr

 

 

------------------------------------------------------------------------------------------------------------

 

„Uram, van nekem egy fogalmam, én magam találtam ki, és legutóbb kifejtettem Mr. Pennek is, ő helyeselte és helybenhagyta –

Elmondaná nekem?

Igen egyszerű, tulajdonképpen köznapi, sőt vásári fogalom. A kenőcs –

Mit ért ön kenőcs alatt?

Valamit, amivel a dolgokat bekenik, hogy csússzanak –

Úgy látom, modern életünk egyik középponti fogalma –

Téved. Mindenkori emberi életünk nem egyik, hanem egyetemlegesen középponti fogalma. Egyetemlegesen, ronda szó, de így van –

Kenyőcs -

Óriási! Kenyőcs! Így még sokkal jobb. Hálás vagyok önnek –

Ismét ittunk.

Óriási! Kenyőcs! Ezek szerint máris érti, nem kell magyaráznom –

Csak magyarázza meg, Mr. Van Hoop, önt élvezet hallgatni –

Megmagyarázom. Önnek élvezet beszélni. (Steward, még egy üveg brandyt és szódát.) Tervbe vettem, hogy néhány évre visszavonulok, a Himalájába vagy Tibetbe, és magányomban teóriámról elmélkedni fogok. Én ugyanis észrevettem (igyon, Mr. Winemaster, ez a brandy egyre jobb), hogy az emberiség egész története folyamán, márpedig én az emberiség történetének beható tanulmányozásával igen hosszú időt töltöttem el, mondom, a történet folyamán tulajdonképpen az égvilágon semmi sem változott, csak a kenőcs, vagy, ahogy ön mondja, kétségkívül tökéletesebben, a kenyőcs –

Nem született gondolkodó ön, Mr. Van Hoop? Már úgy értem, filozófus -

Már gondoltam rá. Mr. Pen azt mondja, írjak könyveket. Tudja, semmi az égvilágon nem változott, a mi emberiségünk sok-sok ezer év óta nem változott, fölkelünk, eszünk, lefekszünk, iszunk, veszekszünk, nőkkel alszunk, részegek vagyunk, beszélünk, betegek vagyunk, káromkodunk, imádkozunk, gyilkolunk, a meggyilkoltakat siratjuk, egymást sanyargatjuk, komédiázunk, hazudunk, ez már sok ezer év óta így tart, és semmit sem változik. De valami mégis változik (igyon, Mr. Winemaster, ez a brandy ragyogó), a kenyőcs változik, tudja, az, amivel az egészet üzemben tartják. Hasonlítsa csak össze az egyiptomiak kenyőcsét azzal az Isisszel és Osirisszel és a piramisokkal és a fáraókkal, hasonlítsa csak össze a héberekével, amiről Mózes könyveiben olvashat, én olvastam ezeket a könyveket, és kénytelen voltam megállapítani, ez a Mózes igen tehetséges ember volt. Vagy hasonlítsa össze a kínaiakat az ő Konfuciuszukkal és a taóval, a görögökkel, a mítoszokkal és Platónnal. Micsoda különbségek! Ugyanaz. Enni-inni, párzani, aludni, gyilkolni, a meggyilkoltakat siratni, börtön, akasztófa, szónoklat. Ugyanaz. De a kenyőcs más. Higgye el, Mr. Winemaster, a kenyőcs tökéletesen más. Mialatt az üzem állandóan ugyanaz marad, a kenyőcs folyton változik, egyre újabbat és újabbat találnak fel, igyon, Mr. Winemaster, ez a brandy pompás -

Eszméinek gazdagságával, mondom, egészen zavarba ejt –

Ez célom is. Én önt el akarom kápráztatni. Én tehetségemet legkedvezőbb oldaláról óhajtom bemutatni –

Mr. Pennek igaza volt, ön filozófus -

Büszke is vagyok rá. Mai életünkben a kenyőcsök páratlan sokszerűségében gyönyörködhetünk. Ahány nép, ahány osztály, ahány vallás, ahány ország, ahány szekta, annyi kenyőcs -

Mr. Van Hoop, ön fel akarja találni az univerzális kenyőcsöt ­­–

Téved, Mr. Winemaster. Én többet akarok. Kenyőcsöt én tízpercenkint fel tudok találni. Ez nem vicc. Minden közepesen elmés ember képes rá. Én életünk alapvető tényeit szeretném megváltoztatni. Magát az üzemet. Én a kenyőcsöket unom és meg is vetem, én a lényegre megyek –

És hogyan akarja életünk alapvető tényeit megváltoztatni?

Arról nekem egyelőre sejtelmem sincs.” /…/

 

(Hamvas Béla: Karnevál. Regény.

II. kötet, 81.-82. o.

Magvető kiadó, 1985.)

 

A kenyőcs

 

Emberi életünk egyetemlegesen középponti fogalma.

Kint most gyönyörűen ragyog a nap, én pedig itt ülök bent egy elfüggönyzött szobában, és kopogok a klaviatúrán. Hogy miért? Kulcskérdés. Egyetemlegesen középponti fogalom. Azért, mert be kell adnom ezt az esszét. Itt tehát mi a kulcsszó? A „kell”.

És mi tehát a „kell”? Úgy van, kenyőcs.

És hogy mit akarok elmondani a kenyőcsről? Először is talán azt, hogy csúnyán lelepleződött. Nem Hamvas Béla által, bár kétségtelenül ő fogalmazta meg a legszellemesebben, de már mindnyájan tudtuk magunktól is, hogy az az Isten, akinek nevében keresztes háborúkat és más hasonlókat hajtottak végre, az csak egy kenyőcs-isten, nem más.

Nem is annyira vagyunk már vallásosak.

A lelepleződött kenyőcs ugyanis épp azt veszíti el, amitől olyan fontos és magasztos, a rejtélyességét, a megfoghatatlanságát: a jelentőségét.

Miért van az, hogy az emberiség egy igen nagy része igazán szép és tiszta dolgokat olyan gyakran aljasít Kenyőccsé? És vajon mennyit nyerünk a kenyőcsök kiirtásával, és lehet-e nélkülük élni?

Az ember alaptermészetéhez tartozik, hogy a dolgokat mindig meg akarja magának magyarázni, elsősorban persze azokat, amelyeket ő maga tesz.

Ehhez nagyon jól jön, ha kéznél van egy kis kenyőcs, és még jól is hangzik, mondjuk „Isten”, vagy „szeretet”, hisz ezeknek a nevében még a rettenetes gaztettek is érthetővé válnak.

Fölmerül a kérdés, hogy Hamvas Béla valóban volt-e annyira cinikus a Karneválban, hogy ne különböztesse meg azt a bizonyos magasztos Istent a kenyőcs-istentől, és a valódi szeretetet a kenyőcs-szeretettől. Ugyanis ha volt, és valóban mindenfajta indíttatást kenyőcsnek minősít ebben az írásban, akkor az esszém nem futhat ki sehová, de amúgy is értelmetlen lenne, hogy bárhova is eljussak vele, hisz az egésznek csak holmi kenyőcs lenne az indítórugója.

Ebben az esetben ugyanis a kenyőcstől lehetetlen megszabadulni. Akármit is tesz az ember, azt meg tudja okolni valamivel, ha mással nem, hát azzal, hogy épp olyan kedve volt, és ezek az okok akkor mind-mind kenyőcsök lennének.

Nem lenne különbség aközött, ha egy lángbaborult csipkebokor parancsára teszek valamit, és aközött, ha megteszem az adott dolgot, és utána közlöm, hogy Isten nevében tettem.

 

De én a kenyőcs legfőbb létjogosultságát nem ebben látom, hanem mondjuk abban, hogy az ember saját ügyei nem elég csúszósak a gépezetbe kerüléshez. Nem elég csúszósak, sőt, nagyonis szárazak önmagukban, és valahol bízvást elakadna az egész, és akkor van szükség a kenyőcsre.

Tegyük fel, hogy van egy szomszédom, és a legkevésbé sem kedvelem őt, és talán még odáig is eljutok, hogy ha ő nem lenne, akkor én boldogabb lennék. Kimennék reggel a házam elé, és tudnám, hogy ő nem lesz ott, (mivel ő nincs), és ez minden bizonnyal bearanyozná a napomat.

A szomszédomnak meg kell halnia.

De ha csak úgy megölöm, mert utálom? Bűntudatom lesz, nem leszek a helyzet magaslatán, és ha másról mondanák, hogy megölt valakit, mert utálta, akkor én is elítélném az illetőt. Tehát elő kell venni a kenyőcsöt, és kicsit megolajozni ezt az utálat-dolgot, mondjuk azzal, hogy a szomszédom a nép ellensége, és a halála a nép érdekét szolgálja. A dolog kellően vastagon megkenve kenyőccsel már gond nélkül átcsusszan a gépezet fogai között, és minden a legnagyobb rendben van.

Ezért muszáj a legszebb és legtisztább dolgokat kenyőcsnek használni, hogy mindenki szemében feddhetetlenül helyes legyen a cselekedet, amelyet így olajozottan keresztül tudtunk vinni.

Nietzsche volt az, aki ennek kapcsán valamelyest tiszta vizet akart önteni a pohárba, és megszabadulni minden álságos kenyőcstől, ám az egyetlen, amit elért, hogy elhitette: a legaljasabb és szégyenletesebb emberi fölbugyogásokat — mint pl. önzés és egocentrizmus — is lehet tökéletes kenyőcsként használni. Persze csak ha különleges az ember. De a saját szemében mindenki az.

Mi több: Nietzche nevében gyakorlatilag mindenféle bűntudattól, miegymástól meg lehet szabadulni. Ezt diktálja az életbenmaradás ösztöne.

És ha nem keresnénk mindig kenyőcsöket? Akkor sok minden elakadna ugyan a gépezetben, ami jobb is, ha elakad, ám sok olyan dolog is, aminek akármilyen kenyőcs nevében, de keresztül kéne jutnia. Kenyőcs-istenek nevében rengeteg jótékonyság is tétetett.

Őszintébb világ lenne, de egy füst alatt nietzscheibb is, legföljebb azzal a különbséggel, hogy a kenyőcsmentes világban nem tudnánk, hogy épp nietzscheiek vagyunk, hanem csak tennénk, ami épp az eszünkbe jut. Lassan elsorvadnának a társadalom által belénknevelt normák (hisz valamilyen szinten a norma is kenyőcs), és teljes anarchiába borulna a világ.

Nem véletlen, hogy Hamvas egy jól működő gépezethez hasonlította itt a világot, amelyet a kenyőcs tart működésben. Ha mindenféle elakadna benne, a szerkezet tönkremenne, végül talán föl is robbanna.

Ne lenne hát más megoldás, mint megadni magunkat a kenyőcsöknek és szomorúan belátni, hogy bár nem a legjobban működik, de legalább működik ez a világ? Ennyit ért volna a Kenyőcs nagy leleplezése? Persze, jobban belelátunk a gépezetbe, de nem tudunk rajta változtatni.

Ki tudja? Lehet, hogy egyszerűen élesebben látni, hogy miképp is folynak a dolgok, ez a legtöbb, amit egy kenyőcs-kaliberű elmélettől várhatunk. Hiszen még maga Van Hoop sem tudja, hogy mi a teendő.

De az is lehet, hogy Mr. Hoop egyszercsak előugrik majd a bokorból, hogy kurjongva közölje az örömhírt, miszerint rájött, hogyan változtathat meg minden egyetemlegesen középponti kérdést az életben. Addigis viszont kenjük csak, emberek, kenjük…

Franny

 

A homo desapiens

 

A vásárlás, mint fogalom, megosztja az emberek véleményét. Egyesek úgy vélekednek róla, hogy rossz szokás, mások nem is foglalkoznak vele, normális és szükséges tevékenységnek tartják, de vannak, akik imádnak vásárolni, szinte már létfenntartásuk a költekezés. Így igazuk lehet azoknak, akik azt mondják, hogy rossz szokás. De a nyugati hatás, meg most már a keleti (kínai) is, szinte belekényszerítik az embereket a vásárlásba. Magyarországon egyre több hatalmas bevásárlóközpont épül, ahol az emberek kiélhetik ezeket a vágyaikat.

De vannak, akik nem csak vásárolni járnak a plázákba. Őket nevezi a köznyelv plázacicáknak, plázastünciknek és hasonlóknak. Ők azok, akik nagyon ráérnek. Suli vagy munka után hazamennek, felöltik a „munkaruhájukat”, felveszik az álarcukat, ami azért szükséges, hogy ha valami nagyon butát beszélnek egy viszonylag épkézláb fiúnak (azért viszonylag épkézláb, mert a teljesen értelmes fiúk szóba sem állnak velük), akkor másikat vesznek fel és reménykednek abban, hogy így legközelebb nem ismer majd rájuk. Az álarc alapanyagai: 3 kg alapozó, 1 kg valamilyen feltűnő, a barna alapozótól nagyon eltérő színű szemhéjfesték, több réteg extra fekete mega szuper dúsító és hosszabbító szemspirál, félliternyi, valamilyen nagyon trendi szájfény, persze szintén rikító színű. A munkaruha felépítése: egy öv szélességű szoknya, térdig érő magas sarkú csizma, egy kis topocska (télen megengedett egy hosszabb ujjú felső); ha még kezdő az illető és nem elég barna a bőre, akkor egy barna nylonharisnya szintén elengedhetetlen. További kiegészítők: extra hosszú műköröm, 20 cm átmérőjű karika fülbevaló és egy mini táska, amibe semmi nem fér egy kis pótsminken és egy mini mobilon kívül.

Ha ezek mind megvannak, irány valamelyik hatalmas bevásárlóközpont. Ott aztán semmi értelmeset nem tesznek. Pletykálkodnak a fajtársaikkal, és nézegetik a hasonló beállítottságú hím egyedeket, akik olykor utánuk néznek, szinte csak megszokásból, hiszen végül is nekik ez a dolguk, pisszegni és beszólogatni.

És vannak azok az emberek, akik tényleg csak azért járnak a hatalmas bevásárló központokba, hogy elintézzék az éppen esedékes dolgaikat. Munka vagy suli után beugranak az egyik plázába és elintézik az ügyeiket, aztán mennek is haza.

Ez volt a két szélsőséges eset. De vannak az arany középutat képviselő emberek. Azok, akik nem azért mennek, hogy kellessék magukat, viszont nem is rohannak haza. Elmennek, nézelődnek, vásárolnak, sétálgatnak. Ha megunták, hazamennek és teszik a dolgukat. Nekik nincs kényszerük arra, hogy mindennap menjenek újabb és újabb „áldozatokat” kiszemelni (persze az áldozatok nagy részét sem kell félteni, mert ők is ugyanabból a fajból valók).

Egyes emberek viszont nem vallják be, hogy ők is járnak plázába, csak az arany középút képviselőit skatulyázzák a plázacicák és plázaboyok közé. Pedig szerintem manapság nincs olyan ember (legalább is nem sok), aki még életében nem volt bevásárlóközpontban, és egy hónapban legalább egyszer ne fordulna meg az egyikben. Na meg aki esetleg a disco műfaját képviseli, azt alapból a plázalakók közé sorolják. Az igaz, köztük van a legtöbb unatkozó, idejét a bevásárlóközpontokban töltő ember. És az emberek mindig az esetleges stílust képviselők közül, a bunkóbbik fajta alapján ítélnek meg mindenkit. Például a rockereket, punkokat is sokan elítélik, mert előítéletesek velük szemben, pedig egyáltalán nem kéne. Ugyanannyi az esély arra, hogy egy rocker „vadállat” legyen, mint egy átlagos, farmert és pólót viselő ember esetében. És még sorolhatnák sok mindenkit, akiket az emberek másként ítélnek meg. Így csak azt tudom mondani: előbb ismerjük meg az illetőt, és csak utána ítéljük meg, milyen ember, mert nem minden a külső.

 

Majális

 

Idén május elseje több szempontból is ünnep volt. Május első vasárnapja rögtön elseje volt, így az édesanyákat ünnepeltük, és megköszöntük nekik, hogy mennyi mindent tettek eddig értünk, ki-ki egy virággal, vagy valamilyen kis apró figyelmességgel. A másik: pont egy éve lettünk tagjai az Európai Uniónak. És a harmadik dolog, amit ünnepeltünk: a szokásos, minden évben megtartott jó öreg munka napja volt az a gyönyörű verőfényes nap. Ennek alkalmából minden évben rendeznek majálist, ahová sok ember kimegy, pedig minek. Semmi érdekes dolog nincs, de ezt majd később. Kezdjük a legelejénél a napot.

Éjfél után még előttünk volt minden. Ugyanis az egyik barátnőmnél parti volt. Nagyon jó volt, röviden ennyi. A részleteket hagyjuk, nem publikus. Valamikor hajnal körül elaludtunk, de sokat nem szunyókáltunk, mert a barátommal már 7 körül el is indultunk haza: neki 8-ra otthon kellett lennie, én pedig meg akartam lepni anyukámat egy hajnali virággal. (Sikerült is). Én keltettem, mikor kinyitottam az ajtót. Egy gyönyörű cserepes virággal (rózsaszín-fehér ibolyával) háláltam meg neki, mit eddig tett értem. Aztán reggeliztünk és felvetettem neki az ötletet, hogy nem jönne-e el velem a majálisra. Végül azt felelte (nem túl nagy kedvvel): Végül is elmehetek.

Már a villamoson elgondolkodtam, hogy vissza kéne fordulnunk, mert annyi embert én még soha nem láttam a 69-esen. De ha már elindultunk, akkor menjünk, meg úgyis olyan jó idő volt.

Odaértünk. Elindultunk a rendezvények felé. Egy nagy kupac sikítozó lányra lettem figyelmes. Elgondolkodtam, hogy ezeknek mi a bajuk… De a sok kis rajongó csitri közül előlépett a Gáspár Laci, a híres nagy megasztáros.  Na, ekkor a szánalmat megnéztem volna az arcomon. Még be se mentem a majálisra, ez máris sok volt. Aztán a következő dolog, amitől mégjobban kiakadtam, az a tömeg volt. Az egyetlen nap, amikor a tömeget elviselem, az a Budapest-parádé napja, sőt, ott kifejezetten szeretem a sok embert, a sok őrült figurát, azokat az arcokat….. Na de jó, térjünk vissza a sok izzadt, sörrel a kezében mászkáló öreg pacákhoz és a fűben, egy kis fürdőruciban napozgató nénikékhez, merthogy ilyen is volt. Ahogy egyre beljebb mentünk, jobbra-balra árusok voltak. Minden megtalálható volt. A cigányasszonyoktól, akik cipőket árultak, a népviseletes nénikig, akik mézeskalácsot kínáltak az éhes gyerekszájaknak. A nagyszínpadon pedig a jó öreg Gyurcsány miniszterelnök mozgatta a száját, de minek, mert sok érdekes dolgot nem mondott, legalábbis számomra.

 Ahogy mentünk tovább, a Felvonulási téren lukadtunk ki. Talán itt volt a legnagyobb tömeg. Szórakozott a nép. Hangos zene, sok-sok gyomorpróbáló szerkentyű, és persze az elmaradhatatlan büférengeteg, ami az egész majálisra jellemző volt. Bármerre járt az ember, a sültkolbász, a sült hús, a virsli és az egyéb ínycsiklandozó finomságok illatát mindig érezhette.

Végül is mindenhol ez volt, amit eddig írtam: tömeg, kajaillat, árusok és a népet szórakoztató dolgok. Talán (még ami nem mindennapi), az az volt, hogy a városligeti kis tónál egy hajléktalan ember levette a nadrágját, leült a partra, elővett egy rózsaszín, egyszerhasználatos borotvát és elkezdte leborotválni a lábát. Na, ez nem mindennapi: ha másért nem is, legalább ezért érdemes volt kimenni és röhögni egy jót. Nagyon jó kép volt: egy csöves, rózsaszínű borotvával a tóparton, kacsák társaságában. El lehet képzelni.

Aztán már nagyon szenvedtem, fáradt voltam, mert nem sokat aludtam, ráadásul meleg is volt, így hazafelé vettük az irányt. Útközben még belebotlottunk kedvenc kicsi indiánkáimba, épp zenéltek. Nagyon szeretem őket, annyira misztikus nép, és a zenéjük is az. Egyszerűen elvarázsol.

A majálisról ennyit. Gondolom, az írásból lejön, hogy én személy szerint nem nagyon kedvelem az efféle rendezvényeket. Bár attól függ, milyen a hangulatom. Fáradtan, melegben szerintem senki sem szeret mászkálni a sok büdös, izzadt test között. Aztán lehet, hogy velem van a baj, mert azért elég sokan voltak ott, és ha mindenki egy véleményen lenne velem, akkor már évek óta nem rendezhetnék meg a majálist május elsején. Akinek esetleg a véleményét sérteném, attól előre is elnézést kérek, és meg lehet keresni, vitatkozni velem. De én ezt akkor is így gondolom.

 

A szobatudós problémája

 

Vajon milyen ember írhatta ezt?

„Az a hivatásom, hogy felriasszam álmukból az embereket, noha tudom, hogy ezzel bűnt követek el. Ezerszer jobb volna hagyni, hogy továbbaludjanak, hiszen amikor fölébrednek, nincs mit javasolnom nekik.”

Amint ezeket a sorokat olvasom, bennem egy idősödő tudós képe merül fel. Ez a tudós jegyzetei fölé hajolva rájött valamire. Valamire, ami szörnyűséges. Legyen az akár egy távoli katasztrófa halvány rémképe. Egy meleg szobában egy íróasztal mellett számolt és számolt. Míg fel nem ismerte egy szörnyű katasztrófa előjeleit. Mit tegyen? Ellenőrzi számításait, és megérti: a katasztrófa elkerülhetetlen!!!

Nem tudja, mit kell tennie. Ha az emberek elé lép, pánikba esnek. Ha nem árulja el, akkor vét. Vét az emberek, az emberiség, a tudomány ellen. Mi vajon tudnánk, mit kell tenni? Vagy elképzelhető, hogy bizonyos esetekben az ember nem tud racionálisan cselekedni? Játsszunk el a gondolattal! Megtehetjük, ránk nem leselkedik a megelevenedett borzalom az egyenleteinkből. Ha nyilvánosságra hozzuk, sok ember együtt talán kitalál valami okosat. Ha nem hozzuk a tudtukra, boldogan mennek a halálba. És mi van, ha a helyzet ennyire nem súlyos, ha van esély a menekvésre? Ez esetben minden gondolkodó lény azonnal előállna a problémával.

Ez a helyzet nem légből kapott. Valószínűleg ilyen probléma foglalkoztatta a klímakutatókat, amikor a globális felmelegedés lehetősége a tudtukra jutott. Ők elmondták. De vajon jól tették? Mert még semmi sem biztos…

Gergely Krisztián

 

Tartsd benn Mórt, ha szimpi!

A Nagy Könyv: az értelmiségi valóságshow

 

Azon gondolkozom, hogy mikor szoktam le az olvasásról. Valamikor le kellett, hogy szokjak róla, hiszen kilencévesen regényfüggő voltam: még a lépcsőn szaladva is az orrom előtt tartottam az éppen aktuális pöttyöskönyvet. Aztán valahogy már csak a kötelezőkre emlékszem. A nyomasztóakra, a hosszúakra, a régies nyelvezetűekre és azokra, amelyek egyszerűen csak unalmasak voltak. Utána jöttem rá, hogy öt jó filmet tudok megnézni annyi idő alatt, amíg egy regényt elolvasnék, és a videotéka árai is kedvezőbbek, mint a könyvesboltiak. A végállomás pedig természetesen az egyetem volt, ahol az olvasás és a tanulás között bátran kitehetjük az egyenlőségjelet. Látunk mi a vizsgaidőszakban annyi kibogozandó, memorizálandó mondatot, hogy úgy érezzük, szükségünk van utána arra a négy hónap olvasásmentes vakációra.

Bár a jelenség okai igen eltérőek, azt már mindenki tudja, hogy a magyarok (és a magyar fiatalok) nagyobbik része számára az olvasás nem az elsőszámú szabadidős tevékenység. Ez pedig nem igazán tesz jót egy olyan közép-kelet-európai országnak, ahol a kultúra és az olvasás mindig is kiemelt értéknek számított a társadalomban.

Kissé megkésett válaszlépésül megérkezett hát hozzánk a Nagy Könyv-játék az angliai The Big Read licensze alapján, a Könyvtárellátó Kht., a Nemzeti Kulturális Alapprogram, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma és az MTV jóvoltából. Az idealista nézőpont szerint a játékba azért fektetnek pénzt, hogy népszerűsítsék az olvasást, a realista szerint pedig azért, hogy saját magukat. Az MTV-nek már borzasztóan kellett egy műsor, amit az emberek hajlandóak nézni, és mégsem NÉVshowR, hanem egy árnyalatnyival közszolgálatibb. Úgy nézett ki azonban, hogy manapság már csak olyasmit néz a nép, ahol minden héten kiesik valaki, tehát a jövendőbeli nézőkedvencet is ilyenre kellett tervezni. Így lett tehát BB, VV és Megasztár után NK. Évi, Majka, Ibolya és Caramel után Gárdonyi, Bulgakov és Merle. Az ingyenes képeslapon való szavazás egy kicsit kilóg a sorból, de legyünk csak őszinték magunkkal – ugye, hogy egyszerűbb rögtön sms-t írni vagy a neten szavazni, mint lemenni a postaládáig? J

A Nagy Könyvben mindenesetre a legkevésbé a Nagy Könyv lesz érdekes. Hiszen ha A két Lottinak sikerül „legyőznie” a Bűn és bűnhődést, és Wass Albert több szavazatot kap, mint Örkény, vagy ha mindez éppen fordítva történik, azt hiszem, akkor sem fognak sokan pezsgőt bontani a tévé előtt. Mivel a könyvek stílusa ennyire különbözik, a szimpátiák csak a regények csoportosításával (például a gyerekkönyvek leválasztásával) és a szavazók adatainak (nem, életkor, lakóhely stb.) feldolgozásával nyerhetnének valamifajta értelmet, erre azonban – többek között a telefonon történő szavazásból kifolyólag – a játék felépítése nem ad igazi lehetőséget.

 

Mégis, talán most észrevehetnénk: könyvek igenis léteznek. A listát látva felfedezhetjük régi kedvenceinket, és el is szégyellhetjük magunkat, ha egy cím minden értelmiségi barátunknak többet mond, mint nekünk. Színészeket, írókat és híradósokat láthatunk a tévében, akik elmondják, hogy mi az ő kedvenc könyvük, és ezért lehet őket szeretni, utálni vagy elcsodálkozni rajtuk. Ki gondolná például, hogy Lajcsi A kis hercegre bukik, míg Para Kovács Imrének a Tündér Lala jön be igazán? Valóban kinéztük Geszti Péterből az Utas és holdvilágot? És eszünkbe jutott valaha, hogy az MTV nagyfülű, mindig mosolygó sportriportere Agatha Christie krimijeit olvassa legszívesebben?

Talán a Megasztár számaihoz képest a Nagy Könyv szombat esti első fordulóját nem nézték olyan sokan; a Sztárboxhoz képest pedig az, hogy nézettségben nem felelt meg a neki támasztott követelményeknek, enyhe kifejezés. De az is igaz, hogy Magyarországon már most jóval többen szavaztak kedvenc könyvükre, mint Angliában a The Big Read esetében, amiből lehet, hogy mégis az következik, hogy az olvasás változatlanul érték a magyarok számára, amelyet nem akarnak elveszíteni. A sok Harry Potter-szavazat pedig azt látszik bizonyítani, hogy a magyar gyerekek még a számítógépes játékok intenzív használata mellett is képesek olvasni, tehát nincsen a hivatalos olvasásügyi helyzetben semmilyen helyrehozhatatlan és szükségszerűen tragikus.

Ami engem illet, továbbra is több szórakoztatót látok a Megasztárban, mint a Nagy Könyvben, és a heti moziadagomat sem fogom hipp-hopp Tolsztojra cserélni. De amikor két napja odanyújtott nekem valaki egy Vonnegut-könyvet, hogy olvassam el, mert nagyon jó, egy csöppet sem ellenkeztem. Megyek is, mert még csak a felénél tartok, és hajnalig be akarom fejezni.

                                                                                                       Lőrincz Dalma

           

Beszélgetés Sajtos Nórival

díjakról — és még annál is fontosabb dolgokról

 

Riporter: Ez most egy elmaradt interjú lesz. A Parapedál előző számában szerettük volna lehozni, de akkor különböző okok miatt nem sikerült. Életről, halálról, meg persze díjakról fogunk most beszélgetni Sajtos Nórival. Mert hogy ő is kapott egy díjat az önkormányzattól, a Bartha-házaspárral, Papp László tanár úrral, Zsiborás Gergővel, Albrecht Emesével együtt. Szeretném is tőled megtudni, hogyan lehet ilyen díjat kapni? Mert én is szeretnék.

Sajtos Nóri: Azt hiszem, főképp azért kaptam, mert elsős korom óta eljárok az énekkarba. Azt nagyon szeretem. Általánosban is ének-zene tagozatra jártam, és ezért nekem logikus volt, hogy itt is járok majd énekkarra. Így egy csomó helyen járhattam, voltunk Olaszországban, az István, a királlyal Erdélyben meg Franciaországban. És úgy tűnik, a tanárnőnek tetszik, amit csinálok. Most az utóbbi időkben, pl. a karácsonyi ünnepségen is kaptam szólóénekesi lehetőséget.

Riporter: A szalagavatón is…

Sajtos Nóri: Igen, ott is, sőt már másodikban is énekeltem a szalagavatón. Akkor még senki nem ismert, nem is arattam osztatlan sikert, de attól még nagyon jó volt. Most meg már szinte gyakorlottan léptem fel… De nagy megtiszteltetés volt. Bartha tanár úr mondta, hogy azt a dalt A padlásból, azt mindenképpen el kell énekelnem, mert az olyan, az oda szól… A kérdésre válaszolva végre: azért kaptam ezt a díjat, mert tényleg úgy tűnik, tetszik egyeseknek, amit csinálok. Én egyébként tényleg nagyon szorgalmas vagyok, és nagyon szeretem ezt a zene-dolgot, meg azokat is, akik ebben benne vannak. Kaptam most egy nagyon szép oklevelet, és azon az áll (ez különösen tetszik), hogy a diákönkormányzat és a tantestület beleegyezésével kaptam.

Riporter: Hát engem nem kérdeztek meg, bár lehet, hogy hiányoztam éppen. De biztos, hogy ebben az ügyben rád szavaztam volna.

Sajtos Nóri: Köszönöm szépen.

Riporter: Ha már az énekkarnál, szólóéneklésnél tartunk: te milyennek látod az iskolát ilyen szempontból? Én úgy látom, borzasztóan erős mezőny van.

Sajtos Nóri: Azt hiszem, a Lászlóban rengeteg tehetség van. Csak vagy lusták elmenni énekkarra, vagy nem érdekli annyira az egész őket, vagy… vagy zenélnek-énekelnek valahol máshol. Nem is tudom, hány tucat embernek van együttese… Én a suliban azért éneklek sokat, mert az énekkarban benne vagyok. És emiatt ott vagyok a Bartha házaspár szeme előtt. Ha a többiek is erőlködnének kicsit… Pár éve (neki az utolsó évben) jött például a Martényi Peti…

Riporter: Az én osztályomba járt az a hóhányó…

Sajtos Nóri: …és elájultak, hogy micsoda hangja van. Idén Nagy Dani volt az év felfedezettje. Hogy hú, ez is micsoda hang és egyéniség… Most, amikor voltunk ezen a díjátadón, én a Danival együtt énekeltem, sőt, ő ott még verset is mondott. Úgyhogy jövőre ő kap majd egy díjat…. Ez tuti… (kuncog) De tényleg nagyon sokan vannak. Szerintem nálam sokkal tehetségesebb emberek. Képzettebbek is…

Riporter: Az szép, hogy ilyen szerény vagy.

Sajtos Nóri: Köszönöm.

Riporter: Amúgy hogy helyezkedtél te el az iskolában? Azért kérdem múlt időben, mert most már nagyon kifele mész.

Sajtos Nóri: Hát, nagyon…

Riporter: Szóval ez az öt év….

Sajtos Nóri: Az az igazság, hogy nekem nagyon nehéz volt. Igazság szerint az énekkarnak köszönhetem, hogy megtaláltam itt a helyemet. Én mindig félek az új dolgoktól. Idejöttem, és minden idegen volt. Én azt hittem, hogy egy gimnázium, az valami nagyon nagy dolog, hogy ahhoz fel kell nőni. És jöttem első nap, és az egész olyan kaotikus volt. Én akkor nagyon összezavarodtam. Hogy hú, mi lehet itt… Másnak képzeltem.

Mindenképpen nagyon jó tanárok vannak, az biztos. Az osztály? Hát… Lehet, hogy azért, mert nálunk kevés a fiú, de igazi osztályközösség talán csak mostanra lett. Elég sok gondunk-problémánk volt az öt év során.

De szerintem az a legfontosabb, hogy legalább egy sulibeli programja legyen az embernek. Nekem ez az énekkar volt. Van, akinek a kosár, van, akinek mindkettő vagy egy harmadik. Fontos, mert egy csomó ember van itt, akikkel érdemes megismerkedni. És ha nem járunk el ezekre a programokra, akkor  nem ismerjük meg őket. És nekem nagyon sok ilyen osztálytársam van. Akik soha nem csinálnak semmit, és ennek következtében alig ismernek valakit. Én meg nagyon szeretek ismerkedni. És elsősorban… Nem tudom ugyan még, hova fognak felvenni, de… De a barátaim-barátnőim fognak legjobban hiányozni. Tudom, hogy amikor majd otthon ülök a tételek fölött, akkor hihetetlenül… Már mondta is egy barátnőm, hogy ő majd otthon meglátogat… Hát el is várom, mert meg fogok őrülni. Szóval nagyon fognak hiányozni.

Úgyhogy azt hiszem, összességében jó volt. Nehéz, de jó öt év. Aztán kérdés, hogy az érettségi hogy sikerül…

 (Az interjút készítette: Oravecz Barna)

 

 

Irodalmi verseny, 2005

 

Ritka „sikeresen” ért véget az idei magyar irodalmi szaktárgyi verseny: egy, higgyetek a szemeteknek, egyetlenegy pályázat érkezett be rá. Ez a fejlemény annyiban örömtelinek is tekinthető, hogy a fődíj kiadásával nem lehetett probléma. Egyébként azonban elgondolkodtató.

            Tény, hogy rendhagyó volt a forma is. Az idén nem 1-2 órás feladatlapot kellett kitölteniük a jelentkezőknek (esetleg a félkötelezően kirendelt, például faktos tanulóknak), hanem egy honlapra kellett feljutniuk, ott vagy százötven „névtelen” modern magyar verset átnézniük, közülük kiválasztani minimum ötöt, és a szövegek alapján, azokhoz kapcsolódva, netán velük perlekedve megfogalmazniuk a maguk Magyarország-képét. Húzós dolog, persze hogy az.

            A pályázatot ráadásul eléggé késve hirdette meg a feladatsort kiötlő Oravecz Barna magyartanár; várható volt, hogy a negyedikesek már nem fognak indulni rajta, bár épp miattuk (hogy hátha esetleg mégis) lett a pályázati időszak olyan rövid; alig több, mint két hét.

            De azért mégis, egyetlenegy pályázat… Érdekes volt ez az ügy nagyon.

            Maga a beérkezett írás egyébként jó, helyenként kicsit még önellentmondó, más helyeken viszont egyenesen kiváló, és egészében egy gondolkodó, bár még nem kiforrott ember munkája; egy IX/B-s lány, Hudra Mónika készítette, gratulálunk neki, a tanévzárón találkozunk.

            A pályázatot egy négy fős zsüri (Domokos Zsuzsa, Oravecz Barna, Papp Gábor, Reuter Lajos) bírálta el. Közülük háromnak a véleménye összehangzóan pozitív volt. (A negyedik zsüritag kissé szigorúan ítélt, van ilyen.)

            Ebben a számunkban az írás egy rövid részletét (az elejét) olvashatjátok. A teljes szöveget az iskola készülő, új CD-évkönyvében találhatjátok majd meg.

Oravecz Barna

 

 

IX. ÉVFOLYAM

Az én Magyarországom – versekben és a verseken túl…

 

 

1. Használjunk nagy látószögű objektívet! (Így a képen több látszik majd a gép előtti látványból!)

 

Lefényképeztem Magyarországot, most pedig elmondom, mit látok a képen… Lehet, hogy nem lesznek magasröptű gondolatok, amiket leírok, de én így látom az „itthoni” helyzetet.

Igaz, hogy nem itt születtem, de Magyarországot tekintem hazámnak, és ha egy buta amerikai arcára egy hatalmas kérdőjel rajzolódik ki hazám nevét meghallva, örülök, hogy kézzel-lábbal elmutogathatom, merre is van a piciny Magyarország…

Sok magyar ember panaszkodik a magyar létre, külföldre menekülnek a hazai problémák elől, ahelyett, hogy szembenéznének azokkal, és próbálnák kivenni részüket a haza fejlesztésében, jobbá tételében. Hazánk az utóbbi időben igen nagy fejlődésen ment keresztül, a minta a nyugat-európai országok gazdasága és felépítése volt. Ennek sok hátráltató és kedvező velejárója is van. A hatalmas fejlődés során Magyarországon külföldi multinacionális vállalatok vetették meg lábukat, sok bevásárlóközpont épült a nagyvárosokban, új autópályák épültek, fellendült az infrastuktúra, látványos változások szemtanúi lehettek az emberek. A sok új dolog persze ködként borult hazánkra: fel kéne nyitni a szemünket ahhoz, hogy ráébredjünk hazánk súlyos válságaira, amik sürgős beavatkozást igényelnek. 

 

„Nem szeretek

tükörbe nézni

nem kívánom látni

mi épül

mi omladozik rajtam”

— mondja az „Egy fényképem alá” c. vers írója.

 

El kellene oszlatni a hazánkra boruló ködöt, hogy „megízlelhessük” a fényt, jól a dolgok mögé kellene nézni, és persze nem csak a jót kell észrevenni. Fel kell tárni a problémákat, és orvosolni kell azokat. Készítsünk fényképet Magyarországról, hogy végre tisztán lássunk, és felfigyeljünk az apró dolgokra, amiket mi is meg tudunk tenni minden erőfeszítés nélkül, hogy hazánkat jobbá tegyük. A problémákat látni kell, a megoldásokat pedig keresni.

 

„Fényképész barátom

Rávett

Álljak a gép elé”

 

Bárki lehet országának fényképésze… Csak szemünk elé kell emelni ezt a csodás szerkezetet, belenézni a lyukba, és miközben lenyomjuk a gombot, ráébredhetünk arra, mennyi mindent nem láttunk még hazánkból, mennyi mindent nem tudunk erről a kis országról…

 

Ha egyetlenegy képet kéne magunkban készíteni az országunkról vajon mi lenne rajta?

 

„Ez vagyok hát

amit a kép mutat

állapítom meg csodálkozón”

A súlyos problémákat persze mindenki érzi, ha nem is beszélünk róluk, de tudjuk, hogy mindenhol ott vannak, mindig körülvesznek minket a csodás dolgok mellett…

 

Magyarország múltja viszontagságos, jelene kétségbeejtő, jövője bizonytalan, minden csupa kérdés… Amiken ez a piciny ország az évszázadok során átverekedte magát bátran és elszántan, az figyelemreméltó. Akadályok sora állt a keményen edzett magyarság előtt. Túléltük a török megszállást, az Osztrák-Magyar Monarchiát, azokat az időszakokat, amikor hazánkban nem volt „divat” magyarul beszélni, a német, az orosz fennhatóságot, túléltünk mindent… Elértük a megérdemelt szabadságot.

Fontosabb célként kéne kitűzni a fejlettebb országokhoz való felzárkózást, a tudományok fejlesztését, a magyar tudósok támogatását, ezzel megakadályozva az „agyelszívás” folyamatát. Kevesen vannak, akik felvállava magyarságukat, itthon végzik kutatómunkájukat, ezzel dicsőséget szerezve országuknak és persze maguknak. Őket kell igazán tisztelni.

 

„Mély szemei

összezárt szája

mögé bújt”

 

Nem kellene homokba dugni a fejünket, nem kellene elzárkózni a külvilágtól. Fontos lépés volt viszont a csatlakozás az Európai Unióhoz, ez sok pozitívumot hozott magával. De amellett, hogy csatlakozunk a nyugat-európai élvonalhoz, fontos lenne megtartani magyarságunkat is.

Sokan a létminimum alatt élnek, ez tűrhetetlen helyzet. Egyértelműen emelni kell az életszínvonalat hazánkban. Olyan országgá kéne varázsolni hazánkat, ahol szívesen élnek az emberek, ahol kevesebb a megkeseredett, életunt, nyomorban élő ember.

 

Fényképezzük le hazánkat és lássuk úgy, ahogy eddig még soha!

 

(felhasználtam: az „Egy fényképem alá” c. verset)

 

Egy fényképem alá

 

Nem szeretek

tükörbe nézni

nem kívánom látni

mi épül

mi omladozik rajtam.

 

Fényképész barátom

rávett

álljak a gép elé.

 

Ez vagyok hát

amit a kép mutat

állapítom meg csodálkozón.

 

Egy ember

kegyetlenül megformált ember

furcsa kalappal

a fején.

 

80 éves.

Megtöretlen.

Igazi csavargóhoz

vadnyugati farmerhez

vagy a kiközösített

hívőkhöz hasonló.

 

Valahol a világ végére került.

Mintha egyedül élne a földön

mintha nem is a földön élne.

 

Mély szemei

összezárt szája

mögé bújt.

 

Ez lennék én?

Istenemre mondom

ez vagyok.

(Ez egyébként Kassák Lajos verse — a szerk.)

Hudra Mónika, IX/B

   

 

Iskolatörténeti kiállítás

 

Az idei: évfordulós tanév. Azt az iskolaépületet, amelyben most is tartózkodunk (bár idén már csak percekig, hála istennek), épp 90 éve adták át. (Magát az iskolát pár évvel korábban alapították, értelemszerűen más helyen, de természetesen a kerületben.)

          Nincs abban semmi furcsa, hogy erre az évfordulóra iskolatörténeti kiállítással emlékezünk. Ehhez anyagot bőven találhatott Szabó Gábor tanár úr, a tablók összeállítója. Korábbi és mostani rajzosok munkáit is felhasználta persze, és hogy naprakész legyen a kiállítás, a modern digitális kamerák adta lehetőségekkel is élt — néhány kép erejéig.

          Az egyes tablókhoz rövid feliratok is készültek — ezeket, mint értesültünk róla, Oravecz Barna tanár úr rögtönözte.

          A tárlat körülbelül két hete nyílt meg, és még mindig látható. Nagyon sokan megnézték már. A vélemények természetesen megoszlanak. Úgy hallottuk, az öregdiákoknak (nemrég volt találkozójuk) nagyon tetszett, de ebben nincs túl sok meglepő: a saját fiatalkorukba utazhatnak vissza a képek segítségével, annak pedig mindig örül az ember. És hogy a mostani diákok és tanárok hogy vélekednek? Akadt tanár, aki szerint az egészben csak a képaláírások érnek valamit; mások, pl. elég sok diák szerint épp azok szégyenletesek. Nincs ezzel semmi probléma. Így szokott ez lenni, így is kell lennie.

          Szerkesztőségünk úgy véli, erős közepes adható ennek a kiállításnak. És nekünk mindig azt mondják, az nem is olyan rossz jegy.

          Ebben a lapszámunkban ennek a kiállításnak néhány képét is láthatjátok — illusztrációként.

(a szerkesztőség)

 

Kiállításról kiállításra

 

Mennyi érdekes kiállítást lehet látni mostanában… — gondolhatja az ember a hirdetések alapján. Fáraók nyomában. Régészek, piramisok, múmiák meg fáraók, mindenki számára érdekes, misztikus világ ez. Hát izgatott lelkiállapotban elindul a Szépművészeti Múzeumba, hogy megcsodálja ezeket az ősi emlékeket.

Már a pénztárnál feltűnt, hogy egy szupercsodás kiállításhoz képest meglepően olcsó a jegyár (500 forint). Vajon miért? Már a termet (ahol a fáraók nyomába eredhetnénk) is  külön régészeti munka volt megtalálni. El volt rejtve az alagsorba. Aztán, miután végignéztem a görög edényeket és ékszereket, rájöttem, hogy nem jó teremben járok. Így aztán tovább kerestem Egyiptom csodáit. De sajnos az, amit találtam, a legkevésbé sem volt figyelemfelkeltő, érdekfeszítő. A legjobb egy „tartósított” krokodilcsalád volt. A többi emlék felejthető.

Egy kudarc azonban nem vette el a kedvemet a további művelődéstől. Felkerestem hát a káprázatos köveket a Természettudományi Múzeumban. Oda csak úgy lehetett bemenni, hogy átvizsgálták a táskámat, majd átmentem a kapun. Tudjátok, mint a reptéren. Persze a ruhatáros néni előre figyelmeztetett: kanalat, kést, villát és körömreszelőt bevinni tilos; ha van nálatok, hagyjátok inkább a kabátotokban. Kisebb-nagyobb nehézségek árán végül bejutottam. Csodaszép fotók díszítették a falakat; persze, hogy a kövek egy ideig hanyagolva lettek. De aztán visszatértem hozzájuk. Érdekes volt.

A nagy csoda viszont a kiállítás legvégén található. Igazán gyönyörű, óriási, több ezer karátos csodákban gyönyörködhetünk… Azt gondoltam, hogy majd tele lesz lányokkal ez a terem. Miért is érdekelnének ezek a kavicsok egy pasit? Szerencsére tévedtem! Legalább annyi fiú volt ott, mint lány. Szóval senkinek nem ciki elvinni a barátnőjét. Helyes! Kiállításra fel! Jó szórakozást mindenkinek!

Szacsy

 

Kicsiben és nagyban

 

"Ahogy közelebbről megvizsgálok egy témát, azt látom, hogy mindent elmondtak róla: ahhoz hogy új erőre kapjon, el kell ferdíteni, meg kell hamisítani. Ezt hívják eredetiségnek."

 

Valószínűleg nagyon sokan egyetértenek ezzel a mondattal, de leginkább az első felével. Gyakorlatilag minden diák úgy érzi magát, amikor neki egy megadott cím alapján kell írni. Elsőre úgy érzi:

-ÓÓ! Hát ez könnyű! Ebből három ötöst írok.

 De ahogy alaposabban szemügyre veszi a témát, rögtön kiderül hogy mégsem. Persze: a diák nem akar közhelyeket írni, hiszen ő valami személyeset akar, ezért hát fogja és megváltoztatja a témát, hiszen ha megkérdezik, hogy miért is ezt írta akkor arra hivatkozik hogy rövidlátó, nagyothalló, betűkeverő és bármi egyéb ami éppen eszébe jut.

  Viszont nem csak a gyerekeknél igaz ez, hanem a felnőttek világából is lehet rá példát mondani. Sőt, egy egész iparág épül erre, úgy hívják: BULVÁRSAJTÓ!

Hiszen hogy történik egy cikk megírása?

  A kezdő újságíró fogja magát és eldönti: Ő bizony címlapsztorit ír, de pont itt a baj: Ő csak azt kapta: a sztár itt meg itt vacsorázott.

Érzi az újságíró is, hogy ez túl lapos és akkor beugrik valami, mennyivel jobban hangzana, ha egy férfival látták volna.  Innentől kezdve nem nagy kunszt a barátjának titulálni, vagy egyenesen a jegyesének.

  Míg az első esetben még azt lehet mondani, hogy eredetiség, addig a második esetben már nem. Nevezzük inkább hazugságnak!

xxx

 

 

Sportok

 

Mostani cikkemben más jellegű sportot szeretnék bemutatni, mint az előzőben. Ha valaki meghallja azt a szót, h küzdősport, rögtön a karate jut az eszébe. Most azonban valami másról szeretnék írni. Taekwon-do!

A hetedik század közepe táján a koreai félsziget három részre szakadt: Baek-Je, Koguryo, és Silla királyságokra. Sillát folyamatos támadások érték, ezért létrehozott egy olyan elit alakulatot, amivel vissza tudja verni a támadásokat. Ebben a  csapatban kétféle küzdési technikát használtak, az egyikben a lábtechnika dominált (Taek Kyon), a másikban pedig a kéztechnika volt a fontosabb (Soo Bak Gi). 1909-től kezdve 36 éven keresztül tilos volt a küzdősportok gyakorlása, mivel megtiltották a japán megszállók. 1945-ben Choi Hong Hi elkezdte egy új, általa kifejlesztett küzdősport tanítását. 1955-ben megalapította a koreai Taekwon-do szövetséget.

Nézzük csak meg, mit is jelent a Taekwon-do szó.

Tae: rúgás, lábtechnika

Kwon: ütés, kéztechnika

Do: módszer, művészet

A Taekwon-do tanai:

-udvariasság

-becsületesség

-állhatatosság

-önuralom

-rettenthetetlen küzdőszellem

Ebből is láthatjuk, hogy egy nem egy eszement, agresszív, „szétrúgom a másik fejét” jeligéjű sport. Ha úgy nézzük, egy ez életvitel is egyben, mely megfontoltságra tanít.

A versenyeken általában küzdelmet, formagyakorlatokat, erőtörést és speciáltörést lehet látni. A speciáltörés annyit jelent, hogy el kell törni a minél magasabban vagy messzebb lévő testet, testeket. A formagyakorlatok pedig fejlesztik a technikák pontosságát, a térérzéket, és a koncentrációt.

Most pedig egy taekwon-do-t űző lány fog nektek mesélni erről a sportról:

„Ez a sport hasonló az általános karatéhoz, de itt több a lábtechnika. Ebben is van két fajta, az ITF  és a WTF, az ITF brutálisabb.

Ha kérdezik, hogy sportolok-e, s ha igen mit, mindig eláll a szavuk, hogy egy „gyönge” lány egy ilyen nehéz sportágban jeleskedik. Van országos ezüstérmem, és aranyérmeim, valamint nemzetközi ezüst, és formabajnoksági aranyérmeim is. A küzdősportokban viszont nem az a lényeg, hogy nyerjél, hanem az, hogy ki merj állni a pástra és meg merj küzdeni egy olyan versenyzővel, aki nálad gyakorlottabb.

Az edzések nagyon kemények, legalább 1,5- 2 órásak, és akkor a legkeményebbek, mikor versenyre készülünk.”

Remélem, hogy sikerült felkeltenem az érdeklődéseteket ezzel a sporttal kapcsolatban, további jó sportolást mindenkinek!

Szacsy

 

 

Papír

 

Készítek neked papír- világot

Álmodok veled papírból álmot

Örökké tarka papírvirágok

Örökké együtt: papír-barátok…

 

Süket vagy akkor, ha épp beszélek

S megértesz mindent- néma a lélek

Olvasol bennem, csendben lapozva

Elteszel mindent papírdobozba.

 

Rám nézel. Ismersz: belőled élek

Szemed a vászon, s rajta a képek.

Ott vagyok minden vonalban, körben

Téged takarlak csak a tükörben.

 

Nem látom arcod, a tested, a lelked

Papír valódat belőlem fested.

Ott vagyok minden ecsetvonásban

Elvesztem benned, engedd, hogy lássam

 

Ki az, ki alkot, ki az, ki ápol;

Ki óv a képzelt papír-haláltol?

Szeretni, tudni, festeni téged

Lenne a legszebb nem-papír-élet.

?????????

 

Önkény – egy percben

 

Azok után, hogy a péntek esti Örkény-előadást követően Barna (a főszerkesztőtök) ünnepélyesen bejelentette, hogy én fogok kritikát írni róla, úgy illene, hogy ne írjam meg. És pontosan ez fog történni a következő fél oldalon.

     Arról van szó ugyanis, hogy a kritikák (mármint a jobbak) egyszerre dícsérik a darab (könyv, film, stb.) jól sikerült részeit, és emelik ki a hiányosságait, gyengeségeit. Ez utóbbi azonban nem nagyon sikerülne a színjátszósok – általam pénteken látott – előadásával kapcsolatban, hacsak nem vagyok szőrös szívű vadállat. Nem vagyok.

     Márpedig nem kritika az, amelyik nem tartalmazza a „jó, jó, de azért…” mozzanatot. Én pedig nem fogok ilyet írni, már csak azért sem, mert nincs miről. Igaz ugyan, hogy voltak apróbb tévesztések, figyelmetlenségek, de ez a legjobb családban is előfordul. Igazából szóra sem érdemes.

     A „színészek” játékával kapcsolatban viszont van miről beszélni. Ahhoz kétség sem férhetett, hogy mindazok, akik már korábban is bizonyították, hogy elképesztően tehetségesek (Juhász Misi és Varga Berci a Salemi boszorkányok főbb szerepeiben; és Bárdi Ricsi, aki a Salemiben mellékszereplőként játszott szédületesen jól, majd az 56-os emlékműsorban már főszereplőként ejtett ámulatba), most sem fognak csalódást okozni. Nem is okoztak. Sőt! Egészen elképesztő volt, ahogy percről-percre újabb és újabb karaktereket jelenítettek meg – abszolút hitelesen. Viszont hangsúlyozni kell, hogy ez nagyjából vonatkozik a többiekre is. Mert a kérdés, a nagyon nagy kérdés az volt, hogy a színpadon kevesebb tapasztalattal rendelkező „kicsik” vajon hogyan állnak helyt mellettük, a „nagyok” mellett. Ők pedig — „felnőttek”. Felnőttek hozzájuk. Úgy gondolom – amennyire meg tudom ítélni –, hogy aki most látta volna őket először, nem tudta volna szétválasztani őket. És most már nem is lehet.

     A rendezőnőt, Parragi Esztert dícsérni, ha mégoly fölösleges is, de örömteli feladat. Fölösleges pedig azért, mert a hozzáértését, kitartását, sőt – le merem írni – tehetségét már számtalan iskolai műsor és színdarab létrehozásával bizonyította. Józanul ítélő ember számára ehhez nem fér kétség. Amit viszont ki kell emelni, az a módszere. Ami talán nem is teljesen a saját ötlete: ő mégis kitűnik abban, hogy használja. Ő ugyanis nem érkezik egy teljesen kész, minden részletre kiterjedő elképzeléssel a próbákra. Bőséges teret nyújt a többiek elképzeléseinek, lehetőséget adva, sőt, megkövetelve ezzel nemcsak a csapatmunkát, hanem az önálló gondolkodást és a képzelet használatát is. Így színjátszósai nem egyszerűen betanulnak egy szerepet, hanem egyben fejlesztik kommunikációs készségüket, az együttműködésre való hajlamukat, az önállóságra való törekvésüket. Eszter egyéniségeket nevel. Adhat ennél többet?

     A Szent László Gimnázium jó hírnévnek örvend. Több, mint kilencven éves fennállása óta számtalan olyan ember tanult itt, aki később „az Életben” jelentős társadalmi szerepet töltött be, vagy maradandó művészi alkotást hozott létre. Közülük jónéhány ugyanitt lett tanár. Esetleg igazgató. Ennek a helynek varázsa van, és ezt tudja nagyjából mindenki. A „varázslat” viszont az olyan tanárokon múlik, mint Parragi Eszter, és azokon a diákokon, akikkel úgy lehet dolgozni, mint a darabban szereplő színjátszósokkal. Vannak, akik ezt örömmel fogadják, és vannak, akik az irigységtől sápadozva fintorognak. Nem számít. Sokkal fontosabb dologról van itt szó.

     Sokan azt hiszik, hogy az iskola minősíti az embert: „Én ebbe a gimibe jártam, én erre az egyetemre jártam…, stb.”. Tévedés. Pont fordítva. Az ember minősíti az iskolát. „Ő is ide járt.” És nem az iskola fogja húsz év múlva büszkén mondani: ő is a mi diákunk volt, mert az csak fellengzés; hanem a régi diákok fognak szeretettel visszaemlékezni, már persze ha van mire: igen, én oda jártam. Ha most nem lenne ez a színjátszó kör, ezek a gyerekek vajon mire emlékeznének vissza? És milyenekké lennének enélkül? Meg kell az ilyesmit becsülni nagyon. Nekik is, de másoknak is.

Rózsa Péter, volt lászlós diák

 

 

 

 

Ára: 50,- Ft

(a becsületkasszába dobd!)