(Ezt az írást a R.Ö.F.I.-be írtam, gondolom, úgy 1997 táján. Sok, ennél nagyságrendekkel jobb írás jelent meg ott. De most ezt találtam meg. És ma is aktuális annyiban, hogy a mostani lászósok is járnak még Kapolchra.

          Írásomat ezért — most, utólag — Papp Lászlónak ajánlom.)

 

 

Kapolchy Mártha István

 

          A személy, akiről alább írni szeretnék, régóta foglalkoztat; mégis csak tavaly nyáron, a kismarosi R.Ö.F.I.-táborban jöttem rá, hogy portrét akarok róla készíteni. Nem úgy hívják persze, hogy Kapolchy Mártha István - így csak egy jókedvű tévéműsorban írták ki a nevét (egyébként igen találóan). Egyszerűen Mártha István, sőt olykor Márta István. Páros hónapokban így írja, páratlanokban amúgy - ő mondta ezt, nem biztos, hogy igaz.

          Mártha István zenész, zeneszerző - és még nagyon sok minden; ennek ellenére tartok tőle, hogy kevés olvasónk ismeri. A komolyzene felől érkezett, zeneszerzés szakra járt az Akadémiára. Ez a hetvenes évek elején volt. Onnan persze kilógott. Fiatal művészekkel került kapcsolatba, másként-írókkal, másként-zenélőkkel, másként-színjátszókkal; ő is másként-nemtudommi lett, kulcsfigura, és ma is az, ezer dologban van benne, ami jó, izgalmas, érdekes.

          Ezek egyike Kapolcs, innen a tévéműsorhoz remekelt előnév, ez a ''nemessé-ütés''.

          Kapolcs egy falu a Dél-Bakonyban, a Balaton felett, de attól hegygerinccel elzárva; félúton Veszprém és Tapolca között, kissé a senkiföldjén. Évtizedek óta pusztuló település volt, mint annyi más falu az országban. Itt vett Mártha parasztházat (olcsó árak); talán egy évtizede történt ez, azóta kétlaki, az év felét Kapolcson  tölti, másik felét Budapesten és egyebütt. Véleményünk persze rögtön van erről: íme a városi ember, aki megunta a civilizációt és visszament (visszamenekült) a romlatlan ösztönök, az egyszerűség világába. Egy naiv Rousseau, esetleg egyszerűen egy elpohosodott, fásulttá vált néhai lázadó.

          Maga Mártha azt mondta, hogy persze erről volt szó kezdetben, pihenőhelynek szánta Kapolcsot. De az ő-féle ember nem tudja elviselni, ha valahol kívülálló. (A pszichológusok meggyőződése, hogy a szorongó, bizonyításvágyban szenvedő ember az, aki nem tud kívül maradni - folyton igazolni akarja a létezését.) Mindegy is, hogy miért - egyre feljebb küzdötte magát a falusiak értékrendjében. Hiszen olyan ember volt kezdetben, amilyen nincs is: művész. Hát mi az? - A faluban régen vízimalmok működtek, de a bányák miatt elapadt a víz - Mártha Természetvédő és Kulturális Egyletet alapított, nyüzsögni kezdett a falu érdekében, egy idő után muszáj volt elfogadni őt, hasznos ember lett. Aztán elhatározta, hogy elhozza a faluba mindazt, amit ő tud: a művészetet.

          Donkihótei pillanat lehetett. Egy magyar értelmiségi múzsacsókot lehel a megfáradt, elkeseredett egyszerű ember homlokára... Hol él ez? Nevetséges, nevetséges, nevetséges.

          De ebből a nevetséges ötletből fogalom lett: KAPOLCS; lassan egyszerűen nem lehet kultúrember, aki még nem hallott róla. (Rendes ember lehet, kultúrember nem.) És nem csak Kapolcs lett belőle, hanem mára már Művészetek Völgye, öt falu: Kapolcs, Pula, Taliándörögd, Vigántpetend, Monostorapáti együttműködése. Tavaly 16 napig tartott ez az elképesztő monstre-buli 170 programmal. (Aki idáig olvasta cikkemet, belegondolhat ezekbe a számokba. Hát még ha a műsorfüzetet látná... Esetleg az ideit is - ami még gazdagabb...)

          Hat éve voltam először Kapolcson: nagyon tisztelem Márthát, és sokakat szeretek azok közül, akiket szerepelni hívott. Vonzanak a rokonlelkű őrültek. De kételkedve mentem ugyanakkor, arra gondoltam: ez csak valami sznob dolog lehet. Tele lesz a falu pestiekkel, akik ugyanezeket a dolgokat otthon is megnézhetnék; rátűzik az egészre a parasztpántlikát és teleharsogják a médiát: íme a példa, szereti a nép a művészetet. Patyomkin-falu lehet ez a Kapolcs. És sajnáltam Márthát, hogy ilyen álságos dolgokba fogott.

          Az ember - így vagy úgy - végtelenül bunkó. Finomabban is meg tudom ezt persze fogalmazni, és akkor úgy hangzik, hogy tele van előítéletekkel. Amit én akkor Kapolcsról gondoltam, az egy ilyen bunkóság volt. Lehetett volna igaz is, nagyon kicsit igaz is volt, de zömmel, lényegében nem volt igaz. Bunkó gondolat volt. Sajnos be kellett látnom.

          Két napig voltam akkor ott a feleségemmel, szállást is találtunk, kiállításokat és előadóműsorokat néztünk, ültünk a kocsmaudvaron (nagyon rossz borok mellett, ez sajnos tény). Mártha István rövid nadrágban, strandpapucsban mindenhol felbukkant, mintha csak úgy ott lenne, ráérősen, folyton beszélgetett valakivel - elképesztő volt, hogy ő így szervez. Minntha vakációzna. Megnéztünk esti programokat, valóban találkoztunk pesti ismerősökkel. Helybeliekkel is beszélgettünk - legtöbbet a házigazdánkkal. És szép lassan be kellett látnunk, hogy ez a rendezvénysorozat nem csak egyszerűen van, mert megszervezték, mert odarakták valahová, hanem létezik, szép lassan belenő a helybeliek életébe, már életszükségletükké vált, közük van hozzá, az övék. (Nem minden; de nagyon sok minden.)

          Ezért hát minden nyáron vágytam vissza Kapolcsra; jó lenne egyszer több időt ott tölteni - gondoltam. De még keveset se sikerült. Aztán tavaly nyáron egy icipicit lejutottam megint, éppen csak pár órácskára. Négyszáz kilométert autóztam érte. Fogalmam sincs, megérte-e, alig láttam valamit. De alighanem igen, mert valamit megértettem végre a világból Kapolcs által - ha igaz. Persze senki se gondoljon nagy dologra. Manapság csak miniatűr felismeréseink lehetnek.

 

*************

 

          Miért van Kapolcs, Művészetek Völgye? Hogyan lehetséges? Ezt kérdeztem hazafelé magamtól, mert ezt könnyebb kérdezni - aztán úgy döntöttem, az ellenkezőjét kell. Azt, hogy miért nincs sokkal több ilyen? Tényleg csak Mártha-nagyságrendű, megszállott, exhibicionista figurák képesek ma szellemi-emberi értékeket működtetni? Tényleg ilyennek kell ehhez lenni? De szeretném tudni!

          Mindenki csak panaszkodik. Nehéz, mondják. Lehetetlen. Csinálnám én, ha lehetne - hallom. De gurul a nagy forint, az után kell szaladnunk. Nem jókedvünkben, mondják; értsd meg, egyszerűen muszáj. Nehéz erre bármit mondani. De ahogy elképzelem, a kapolcsi rendezvénysorozatra is kell pénz. Sok-sok pénz. Mártha - nem véletlenül - naponta újságok tucatjait böngészi: pályázatokat keres. Pénzt gyűjt. De miért nem magának gyűjti? Megtehetné. Miért nem hagyja a fenébe Kapolcsot? Írjon jól fizető reklámzenéket. Hiszen keresett zeneszerző!

          Nem értjük Márthát. Miért is értenénk? Jó. De magunkat vajon értjük? Szörnyűlködünk, hogy milyen nehéz ma diáknak lenni. Hogy mennyire nem lehet igazi értelmiséginek lenni. Igaz. Már könyveket sem tudunk venni. Szép álommá vált a színházbajárás, sőt lassan egy jóízű baráti beszélgetés is. Na és? Volt már ilyen. Most is ilyen van. És bizony ilyen is marad. A magam részéről minimum húsz évre saccolom. Meg van most keveredve a világ. Félelmetes, hogy mennyire. A mi finom, érzékeny értelmiségi lelkünk a látómezője peremén sem jelenik meg. Rossz érzés; de meg kell értenem. Nem várom hát, hogy alám tolják a fotelt, s egyidejűleg a fejembe nyomják a babérkoszorút. De a megbántottat sincs kedvem játszani. Húsz évig panaszkodjak, milyen botrányosan ocsmány kort sikerült kifognom? Hogy özönlik be mindenhova a bunkóság? Közben elmegy az élet. És azt a keveset sem csinálom meg, amire esetleg képes lennék.

          Szégyellem, hogy ilyen primitív, naiv, vállalhatatlan konklúzióim vannak. De nem tudok mit tenni. Számomra ezt a gondolatmenetet példázza Mártha. Ezt mutatja Kapolcs. Mások panaszkodnak - ő csinálja. Biztosan nem különb annyival másoknál. Csak éppen túl lehet valamin. Helyes. Így is, úgy is letelik az időnk.

 

**********************

 

          A nyáron lászlós diákok is dolgoztak a Kapolcsi Művészeti Napokon. A lászlósok és Kapolcs között vannak kapcsolatok. De ennél több is van, és ez a több a fontosabb: van némi hasonlóság is. Ez a gimnázium, amennyiben így folytatja, szép lassan szolid teremtő helye lesz egy értéktelibb világnak - miközben mások, teljesen jogos panaszokkal az ajkukon, esetleg a régi értékeiket is elveszítik. Ezért jó mostanában a Lászlóban lenni. Hozzátéve persze, hogy sehol sem jó lenni mostanság. De azért itt egy kicsit mégis jó. Legalábbis a magamfajtának.

          Pedig errefelé nem hogy a nagy forint, de még a fillérek se nagyon gurulnak. Mellékútvonal. Hát igen. Na és?

Oravecz Barna