Járóbetegek az ontológián

Járóbetegek az ontológián

(Reuter szerint a világ)

Bevezetés

Ma este végre megtudtam: olyan vagyok, mint egy folyadékcsapágy. Az emberem mesélt róla. Beindítani nehéz, mert az alkatrészek összeszorulnak, súrlódnak. Ha viszont egyszer már bepörgött, tekeri maga alá az olajat és megy mint gép, amíg kell. Ezt most azért írtam le, mert zajlik a fenti folyamat, és ha azt akarom, hogy el is olvassátok, amit most írok, mégsem rakhatom ide, hogy „minden kezdet nehéz”, etcetera.

Bár ha már a közhelyeknél tartunk, ilyenkor kötelező azt is elmondani, hogy a kritikusnak (zsürinek, rögtönítélő bíróságnak...) milyen nehéz dolga volt, ami persze teljesen érdektelen, de már a verselemzéseknél is így kezdtem, márpedig járt utat járatlanért soha. Szóval most másképp nehéz. A múltkor nyafogtam, hogy nem ismerem a szerzőt, hát most igen, mégsem lett egyszerűbb. Ráadásul a novellaelemzéshez én baromira nem értek, már a magyar érettséginek is úgy mentem neki, hogy vers tuti lesz, úgyis azt írom. A Barna meg teljesen lerombolta az önbizalmam, amikor minden fontosat megírt egy oldalban a könyv hátulján.

Sorolhatnám még a hasfájásaimat, de inkább a könyvről kéne már írni, úgyhogy maradjunk annyiban, hogy a Katának mindig nehéz dolga van, ha valaki valamijéről kell mondani valamit – mégis mindig ezt csinálja. Ez lesz az én márkajelzésem, esetleg le is védetem: a Kata-kritikák mindig panaszkodással kezdődnek.

Egy kis történetet azért elmesélnék. Amikor a fent említett csapágy már vagy tízszer beindult és leállt, az alkatrészek visítottak, és ha valaki eszembe idézte a kis zöld könyvet, olyan lett a fejem, mint Károly gazdájának a mezőgazdasági reformok koncepciójának kialakítása során... akkor azt mondtam, ez így nem megy tovább, vagy engem kell lecserélni cakpakk, vagy vetek egy Tarot-kártyát. Esendő ember vagyok, az utóbbi megoldást választottam. A helyzetet uraló lap a Halál volt. Kérdésemre pedig, hogy hogyan tudom megírni ezt a kritikát, azt a választ kaptam: hagyjam a felesleges érzelmi önmarcangolást, és fogjam fel egy feladatnak, amit meg kell oldanom. Azóta dolgozom. Nem állítom, hogy feszültség és szorongás nélkül, de a teljes pszichés gátlás feloldódott bennem.

Mint a mellékelt ábra mutatja, én nem rendelkezem egy Oravecz tömörítési készségével. Sajnos ez az írás monstre lett, Bérbaltavári már dobná is a kukába. De hátha akadnak nála kitartóbb (vagy kevésbé rutinos) olvasók. Esetleg a Lajos.

I. Miről szólnak a novellák? (Tartalom, téma, eszmei háttér)

Ahogy Barna megfogalmazta, ezekben az írásokban az embertörténetek a legfontosabbak, és én ezzel mélységesen egyetértek.

A főszereplők között vannak egészen életszerű, mondhatni hús-vér figurák (pl. Csillagok háborúja, Az áldozat). De gyakran inkább toposzok, vagy már-már karikatúrák, egy-egy csoport, társadalmi réteg emblematikus figurái (pl. Szacskai A Himalája-emberből: a sikeres vállalkozó; Feri a Reality Show-ból: a médiagenya). A szerző igencsak takarékosan bánik az információkkal: kapcsolataikról, hátterükről éppen csak annyit tudunk meg, aminek a cselekmény, az egyén története szempontjából jelentősége van. Mégis talpra állnak, és működni kezdenek, hogy aztán szoríthassunk nekik, felháborodjunk rajtuk vagy (néha kínunkban) kinevessük őket.

A történetek mögött azonban mindig ott találunk valami általánosabb kérdést, dilemmát, feltevést. Mondhatnám úgy is, hogy ezek a novellák gondolatkísérletek humán kísérleti alanyokkal, afféle labirintusok és problémaketrecek. Megalkotásukhoz szerzőnk felhasználja mind széles körű műveltségét, irodalmi, pedagógiai, pszichológiai és filozófiai háttértudását (pl. A hóhér, A mindentudó macska), mind játékosságát és asszociációs készségét (így lesz a lépfenéből Létfene). Azután csak beléjük helyezi a megfelelő szereplőket, és megnyomja a „start” gombot.

Találtam viszont egy olyan központi témát, amely (a bevezető írást kivéve) ott rejtőzik minden egyes novellában (én legalábbis bele tudom magyarázni). Hamvas Béla Karneváljában szerepel ez a nevezetes mondat: „Az angyal egyszer életében mindenkinek megjelenik.” A történetek mindenkori főhőse is eljut egy kritikus pontra, amely kizökkenti a megszokott kerékvágásból, és döntésre készteti további sorsával kapcsolatban. Mindez többnyire különös, misztikus, vagy legalábbis megmagyarázhatatlan élmények köntösében játszódik le. A továbbiakban pedig kibontakoznak a következmények, vagyis hogy a hős hogyan reagál minderre, mit tud kezdeni a találkozással.

Kényes helyzetbe kerül a kritikus, amikor a szerző olvasottabb nála. Töredelmesen be kell valljam, hogy Lajos humán műveltségéhez képest a fasorban sem vagyok, talán a saját szakterületemet kivéve. Amikor a kötet eszmei hátterét vizsgálom, nagyjából azzal az érzéssel teszem, mint a Reality Show sztárriportere az öreg csavargóval való beszélgetés során: érzékelem, hogy itt mélyebb rétegek is húzódnak, de feltárni honnan is tudnám? Abban kapaszkodom meg tehát, amit magam is jól ismerek, bár úgy érzem, nagyot azért nem tévedek.

Az én meglátásom szerint az írásokban mindenütt felbukkan C. G. Jung gondolati rendszere, amely egyben a pszichológia egyik „nagy iskolája” is. Honnan is kezdjem felfejteni az összefüggéseket? Maradok talán annál a szálnál, amit az imént sikerült megragadnom: az angyal érkezésénél. Jung ezt az egyén oldaláról közelíti meg, amikor az „életközépi válságról” és a magasabb rendű emberi szükségletekről, konkrétan a transzcendencia-igényről beszél.

Szerinte ugyanis az élet első felét igénybe veszik az alapvető biológiai szükségletek, a lét- és fajfenntartás humán megfelelői. Felnövünk, önállósulunk, majd megállapodunk, családot alapítunk, és igyekszünk annak számára biztonságos hátteret teremteni. Amikor azonban mindez nagyjából sínen van, valamiféle űr, hiányérzet, feszültség keletkezik. Egyrészt az érvényesüléshez és alkalmazkodáshoz el kellett nyomnunk magunkban személyiségünk egy jelentős részét: ez most a mélyben megmoccan és élni szeretne. (Szacskai újabb és újabb depressziós periódusba esik.) Másfelől nem érezzük kielégítőnek mindazt, amivel már rendelkezünk, szeretnénk találni valami magunkon túlmutatót, valami mélyebb értelmet, elhivatottságot, aminek átadhatnánk magunkat, részévé válhatnánk. (Elképzelem Virágh Ákost, amint felsóhajt, mikor a rádióban megszólal a „Ha volna két életem”...)

Jung szerint amikor a szokványos értelemben önmagunkra gondolunk, személyiségünknek csak igen szűk tartományáról veszünk tudomást. Ezt a területet, amit tudatunk bevilágít és akaratunk ural, nevezi egónak. Annyiban egyetért a pszichoanalitikusokkal, hogy az emberi lélek működése nagyrészt nem tudatos, ő azonban túllép a személyes élettörténetből fakadó elfojtásokon és traumákon, és továbbhalad a lélek ismeretlen mélyrétegei felé. Ez szerinte a kollektív tudattalan birodalma, amely az emberiség évezredek alatt összegyűlt tapasztalatainak és bölcsességének tárháza, és amely minden egyes ember lelkében megtalálható, kultúrától, képességektől és iskolázottságtól függetlenül.

A kollektív tudattalan tartalmai, az archetípusok vagy ősképek olyan ősi szimbólumok, amelyek nagyon egyértelműnek és mégis megfoghatatlannak tűnnek. A kinyilatkoztatás erejével hatnak, az általunk beszélt nyelveken mégsem tudjuk őket körülírni. Találkozhatunk velük álmainkban, a különböző népek mítoszaiban és meséiben, és a művészi alkotásokban, vagy éppen az általam annyira kedvelt Tarot-kártya szimbólumaiban. Az életközépi krízis egy olyan természetes fejlődési folyamat kezdete, amikor a személyiségünk érintkezésbe lép az archetípusokkal. (Ez maga is egy archetipikus szituáció: szimbóluma a hős, aki útra kel az ismeretlenbe.) Ebből fakadóan azután mély és gyakran megrázó erejű tapasztalatokat kell megélnünk és magunkba építenünk. A cél az élet teljes, hiteles megélése, egyfajta harmonikus egység kialakítása önmagunkkal és a világgal, vagy hogy egyszerűbben fogalmazzak: bölcsesség és belső béke.

Ideje volna azonban rátérnem, mi köze a fenti eszmefuttatásnak írásom voltaképpeni tárgyához. Nem lesz nehéz. A könyvben ugyanis szinte hemzsegnek a kollektív szimbólumok és az archetipikus szituációk. Álljon itt néhány kiragadott, jellemző példa:

A Reality Show öreg csavargójához hasonlatos alakokkal gyakran találkozhatunk népmesékben, mondákban. Jungnál a Bölcs Öreg (aki gyakran azonos a Mesterrel) a legfontosabb archetípusok egyike. Ugyanebben a történetben a végkifejlet szinte tökéletesen összecseng a Tarot-kártya Remete figurájával. Ez annak az állapotnak a jelképe, amikor az ember visszahúzódik a világ zajától és hívságaitól és szembenéz saját démonaival. Ezen megtisztulás eredménye a belső erő és gazdagság, nyugalom és tisztánlátás.
A csaló történetében a Másvirág (Mákvirág) Virágh Ákos Árnyéka, vagyis mindannak megtestesítője, amit ő magában elfojt, elutasít, ami nem mer lenni – éppen ezért is vonzza olyan ellenállhatatlan erővel. Ha mellé helyezzük a másik hasonmás-novellát, Az áldozatot, itt az elárult barát: az Ideál, vagyis egyfajta fehér árnyék, mindaz, ami a hős mindig is szeretett volna lenni, de soha nem volt rá képes.
Bérbaltavári története pedig a Torony Tarot-kártyájára rímel: ez az a helyzet, amikor a hamis biztonságból vagy gőgből magunk köré emelt, megmerevedett, élettelenné vált falak leomlanak, legtöbbször katasztrofális erővel és hirtelenséggel, mivel csak így van rá esély, hogy kiszabaduljunk megszokott, lakályos kis börtöncellánkból, és önmagunkra eszmélhessünk.

A fentiek alapján persze lehetne émelygős ezoterikus sikersztorikat is írni, de ezt Lajos szerencsére meghagyja az Édesvíz Kiadó szerzőinek. Maga Jung is gyakran figyelmeztet arra, hogy a teljességhez vezető út és az archetípusokkal való belső találkozás nem veszélytelen, még a kiforrott, teherbíró személyiség számára is megrázó élmény. Hozzá kell tennünk: Jung gondolatai egy viszonylag normális, élhető világot feltételeznek. A Lajos által látott és láttatott világ azonban minden, csak nem egészséges, s ennek megfelelően a benne szocializálódott szereplők sem mutatnának furcsán egy pszichiátriai rendelőben. Hogy ez mennyiben fedi a valóságot, és mennyiben a szerző egyéni pesszimizmusa, azt mindenkinek a saját ítélőképeségére bíznám. De a könyv ajánlójával összhangban úgy gondolom, érdemes félretenni esetleges fenntartásainkat, és kicsit tüzetesebben is megszemlélni ezt a világot, a szerző szemüvegén át.

Kezdjük talán az ellenponttal. Amikor Barna a Lajos verseiről beszélt, találóan megállapította, hogy szerzőnknek Éden-éhsége van. Nos, a novellákban ennek az Édennek, Elveszett Paradicsomnak a megtestesítője a Természet. Azért írom nagybetűvel, mert nem pusztán arról a helyről beszélek, ahová el lehet menni túrázni, hanem annak ideájáról, esetleg archetípusáról. Jelentheti ez a lélek természetes, romlatlan állapotát is. Olyan fogalmakat kapcsol hozzá, mint az elevenség, harmónia, egészségesség, szépség, de ami a leglényegesebb: szintézis. Test és lélek, forma és tartalom, véges és végtelen harmonikus egységben forr össze és működik benne. „Mintha minden fa egy susogó, nagy lélek lenne, amely magával az istennel beszélget.” (Határhegy)

Az emberi világban azonban hasadás következett be. A humán tudományok (filozófia, pszichológia stb.) mind eljutottak ennek a felismeréséhez: a tudat kialakulásának szükségszerű következménye ez, amely különválik a létezéstől, és reflektálni képes rá, illetve önmagára. Fogalmaink jó része is ilyen ellentétpárokban szerveződik – amint látható, a szintézis jellemzéséhez is szükségem volt rájuk.

Ahogy a Teremtés története elmeséli, Jó és Rossz is azóta létezik számunkra, amióta ettünk a Tudás fájának gyümölcséből. És innentől vége szakadt a paradicsomi állapotnak, ami azonnal létre is hozta a helyreállításra való alapvető vágyat, csillapíthatatlan éhséget. Az ellentéteknek pedig megvan az a jó szokásuk, hogy feszültséget, konfliktust eredményeznek. Mindebből fakad az emberi világ igen erős dinamikája.

Mindez nem is lenne akkora baj, ha a helyreállítási kísérlet során bölcsen és mértékletesen járnánk el, ahogyan például Jung (és megannyi más mester) javasolja. Mi azonban összetévesztjük a részt az egésszel, a tudatosan megismerhető világot a teljessel. Megszoktuk, hogy kontrollálhatjuk a világot, és hinni kezdünk az akarat mindenhatóságában. Pedig egy fát hiába rugdosunk, nem fog gyorsabban nőni – legfeljebb kidől. Az angyal érkezését sem lehet kikényszeríteni, sem a határidőnaplónknak megfelelően ütemezni.

De mi megpróbáljuk, és ez nem marad következmények nélkül. Ön- és világmegváltási kísérleteink így jobbára tévutak, amelyek egyre rosszabb állapotokat eredményeznek. A természetes, egészséges világban további sérülések, torzulások keletkeznek, mondhatni az egység szilánkokra hasad, s a részletek, információk kaotikus kavalkádjában tájékozódni szinte lehetetlen. Ennek hatására pusztító erők szabadulhatnak el (erőszak), vagy éppen művi, merev, életidegen rendszerek keletkeznek (bürokratizmus). Ahogy a Létfene Dió doktora fogalmaz: így „őröljük fel saját léterőnket, pazaroljuk el jogunkat a léthez”. A diagnózis nem túl biztató: félő, hogy az operáció sikerül, és a beteg meghal.

A kép mostanára már kellőképpen sötét, de Lajos ennél még tovább megy. Nála a hasadás és megosztottság a „magasabb szférákat” is elérte, a válság transzcendens szinten is tükröződik. Mondhatni, az angyali mellett jelen van és működik az ördögi (démoni, luciferi) minőség is. Természetesen azért nem a középkori kereszténység tipikus figuráit kell értenünk ezalatt – hacsak nem egyes (máig ható) eretnek irányzatokét.

Ebben az értelmezésben az angyali ténykedés: nyugodt, háttérbe húzódó. Mindig csak annyira avatkozik be a világ dolgába, amennyire feltétlen szükséges (hiszen bizalmi viszonyban van a Teremtéssel). Inkább csak figyel, támogat, lehetőséget nyújt – de mindig meghagyja a döntés szabadságát. Legfontosabb ismérve a mértékletesség, az általa kínált „jutalom” pedig a már említett tisztánlátás és a megbékélés a világgal és önmagunkkal.

Az ördög azonban, mint tudjuk, sohasem alszik. Elégedetlen az egész Teremtéssel, s úgy véli, tudná ő ezt jobban csinálni. Ha már hatalma van, élni (sőt győzni) is akar vele. Többnyire ő ér oda hozzánk először, s ha megjelenik, kísért, csábít, majd függővé tesz és irányít. Mindig a szélsőségek vonzzák; mohó, grandiózus terveket sző. Bármit megígér, leginkább gyönyört és hatalmat. Néha meg is adja, bár nincs benne sok köszönet. De sokszor csak a számlát nyújtja be.

A Falfirka azért kulcsnovella, mert egy merész, sőt „istenkísértő” párhuzammal bemutatja, milyen egyszerűen mehet át egyik minőség a másikba, vagyis hogy bukhat meg egy angyal. Mert ezek szerint Ő (Ők) is esendőek. Amíg békében munkálkodhatnak, nincs gond, de ha üresjáratba kerülnek vagy valami feldühíti őket – az véres tragédiákat eredményezhet.

Nagyon bírom, amikor a Lajos ilyen végtelenül szemtelen, ugyanakkor intelligens módon bírja törni a szentséget. Ettől valahogy meghittebb, befogadhatóbb lesz az egész eddig leírt tótumfaktum. A másik kedvencem Isten, aki szerencsére még teljesen rendben van. Az ember ugyan hajlamos bepánikolni az üres égbolt láttán, de miért volna muszáj neki ott lennie. Utoljára Kőbányán látták egy buliban, olyan volt, amilyennek egy Istennek lennie kell, a „mozdulatlan mozgató” meg minden, de azért rendes tag, ha megkéred, még moziba is elmegy (Csillagok háborúja). Azt hiszem, sokunkat rettentően bosszanthat ez a kép, egy Istentől valahogy többet várnánk – na, amit irritál minket ebben, pont az a részünk az ördögé!

Lapozzuk fel most a Lajos által alkotott Kis patológiai lexikont, azaz vizsgáljuk meg alaposabban, mi derül ki a kötet novelláiból: hogyan néz ki és mitől szenved korunkban az emberi lélek.

Jung personának (maszk) hívja azt a személyiségrészünket, amely az életben viselt szerepeinkből, jelmezeinkből áll össze. Erre, vagyis bizonyos mértékű alkalmazkodásra az egészséges embernek is szüksége van. A novellákban leggyakrabban megírt probléma viszont az, amikor a szerep, státusz, pozíció, egyszóval a látszat fölébe nő az egyénnek, megőrzése pedig mindennél fontosabbá válik. (Példaként hozhatjuk fel Vak Ricsit, vagy Falas polgármester-helyettest.)

A persona túlburjánzásának legfőbb oka a belső üresség és jelentéktelenség érzése. Ezt az egyén automatikusan kompenzálni igyekszik, mégpedig hataloméhség, gőg, nagyzási mániák és világjobbítási kísérletek formájában. Mindez néha még le is van öntve egy nagy adag szirupos álszerénységgel – számomra egyébként ez a hősök talán legbosszantóbb tulajdonsága.

Hosszas önelemzés után néha a szereplők is eljutnak odáig (lásd Virágh Ákos, sztárriporter Feri), hogy ami mindezek mögött bennük tombol, az a vak szeretetéhség. Kenhetik a hajukra a felismerést, mivel ettől még korántsem lesznek szeretetreméltóak, különösen amiatt, hogy ők maguk képtelenek a valódi szeretetre és intimitásra.

Így készül tehát a csemege az ördög számára. Ezeket az embereket könnyedén csapdába csalja minden kísértés, amely szeretetpótlékokkal manipulál. A novellákban leggyakrabban megjelenő kép: az ünneplő/rajongó tömeg fölé emelkedő virtuóz szónok, demagóg, „próféta”. Betudhatjuk persze ezt annak is, hogy maximum ez az álom tarthat meg egy tehetséges embert (ti. a szerzőt) a pedagóguspályán. De azért érdemes észrevenni, hogy ebben a helyzetben mindhárom fent említett szükséglet: a látszat, a hatalom és a szeretet iránti vágy valamiféle kielégüléshez jut. (Vajon kié? A hősöké? A szerzőé? Mindegyiküké?)

Abban a világban, amely jó és rossz részre hasadt, könnyen feltűnik az üldöző/ősellenség alakja. A hős számára ő minden rossz eredője és képviselője. A pszichológia nyelvén ez a paranoia állapota, amikor a bennünk rejtező összes félelmet és gyalázatot egy alkalmas bűnbakra vetítjük. Számos novellában megjelenő elem ez (pl. Vak Ricsi, A kisegér), de Lajos azt is bemutatja, mi történik, ha a tömeg fertőződik meg vele (Létfene).

A hasonmások és tükörképek (A csaló, Az áldozat), önállósult állati kísérők (A kisegér, A mindentudó macska), vagy épp a fej eltűnése (A fejetlen város) pedig lélektanilag értelmezve a személyiség súlyos hasadására, töredezettségére és torzulására utalhat, amely lehetetlenné teszi a valóság helyes észlelését.

Mit kezdhetnek hát egymással ezek az angyalok és emberek? Azt gondolhatnánk, a végkimenetel a súlyos és egyértelmű bukás lesz. Nos, ehhez képest Lajos optimista szerző. Jó néhány hőse a történet végére valamiféle fejlődésen megy keresztül, sőt egyesek a lelki békéjüket is meglelik. Bár van, aki csak a kötélen... (A hóhér)

Leteszem most már a Lajos szemüvegét, és visszaveszem a kritikusét. Ilyen tehát Reuter szerint a világ. Büszke lehet rá, hogy neki legalább van ilyen, mármint „világnézete”. Ami ráadásul elég jól megalapozott, koherens és többnyire működik is. Egyik komoly hiányossága persze szerintem az, hogy meglehetősen férfi-optikájú, a női minőséget szinte nem is érinti, nemhogy kezelni tudná. Egyetlen női főhőse minden, csak nem nő (Határhegy). Talán ezért is hiányzik belőle annyira az intimitás, a tűzhely melege. Ebben a könyvben mindenki saját magával van elfoglalva, és ha a szomszéd néninek eltörik a lába, a kutya rá nem nyitja az ajtót.

A másik problémám, hogy ezt a világnézetet mindig üzenetté formálja a szerző, és gondoskodik róla, hogy az el is jusson az olvasóhoz, vagyis meglehetősen didaktikus. Megint csak azt kell mondjam: hiába, tanárember az istenadta. Pedig elmondatja az öreg csavargóval (illetve a leköszönő belügyminiszterrel): „Rá akartam kényszeríteni az embereket arra, hogy adják fel meggyőződésüket, hitüket, és csak az én eszméimet fogadják el. Nem ismertem fel időben, hogy minden léleknek ki kell formálnia a saját hitét (...)” Ezek szerint így szeretné, így tartja helyesnek – mégis, ha az embernek határozott meggyőződése van a dolgokról, milyen nehéz betartani ezt...

Felróhatnám még esetleg, hogy az irdatlan háttérműveltség mellett (vagy épp azért) kevés az eredetiség, de ezt azért nem teszem, mert nem lenne igaz. Rengeteg itt a játék és az ötlet, de elsősorban nem az írások üzenetében jelenik meg, hanem abban, ahogy meg vannak csinálva. Ez viszont már a következő rész tárgya.

II. Hogyan ír a Lajos? (stílus, technika, zamat)

A Lajos-novella egyértelműen fogalom. Egy-két mondat után azonnal rá lehet ismerni a szövegeire, írhat alá akármilyen álnevet. Nevezhetjük ezt saját fűszerreceptnek, mint amilyen a Becherovkának vagy egyes francia sajtoknak van – de neki ezt teljesen fölösleges titokban tartani, úgysem tudná utána csinálni senki. Ha ízetlenkedni akarnék, meggyanúsítanám, hogy refekalizálta őket – de gyenge a poén, mert nincs olyan szaguk. Valahogy pedig biztos átenged magán minden témát, amihez hozzányúl, annyira bennük van ő maga, a személyes stílusa, a fanyar félmosolyaival, a gátlás és gátlástalanság furcsa elegyével, a szinte már kényszeres igényességével és az ebből fakadó finom, elegáns pesszimizmusával.

A Troglodyta olvasása közben előfordult, hogy felsóhajtottam: „jaj istenkém, már megint”; úgy éreztem, minden erényük mellett kicsit egy kaptafára készültek ezek az írások. A kötetben, egymás után olvasni őket azonban kellemesebb volt, bár igencsak tömény. Így sokkal inkább kijöttek számomra az egyéni árnyalatok, finom hangulati különbségek.

Ebben a részben tehát a recept elemzésével próbálkozom, néhány észrevétel és egy irodalmi párhuzam segítségével, természetesen a teljes megfejtés reménye nélkül.

Elsőként említeném az író általános beszédmódját, amely jellemző módon kissé emelkedett: választékos szóhasználat, a mondatok gondos megformáltsága jellemzi. Ez néha kimondottan jót tesz, sőt egyenesen kell a szöveghez, mivel hangsúlyozza az ábrázolt világ mesterkéltségét, és kiemeli a finoman gunyoros hangvételt. Alapízként alkalmazva azonban néha már kicsit sok, modorosságnak hat, annyira távol áll az élőbeszéd vagy a belső gondolatfűzés természetes fésületlenségétől. Mintha az unos-untalan feltűnő ünnepelt szónokok egyike gyakorolna a tükör előtt. Egészen más, szinte felüdít ebből a szempontból a Csillagok háborúja, ahol nemcsak a főszereplő normálisabb figura, hanem az egész szöveg valahogy egészségesebb, keresetlenebb.

Hozzá kell tennem, hogy a dialógusokban viszont kiválóan tud játszani az egyéni stílusokkal, belebújni a különböző szereplők bőrébe. Sőt, ha ez a célja, éppen csak megszólaltatja a figurát, és néhány mondat után képben is vagyunk az illetőről. A legfrappánsabb példaként erre talán a Reality Show mobiltelefonos párbeszédei szolgálhatnak.

Ahogy már az előző részben is érintettem, Lajos nem egy pepecselő író. Ritkán időz el a részletekkel, szereplőinek gyakran még a teljes nevét sem tudjuk meg. Szőkék-e vagy feketék, pocakosak vagy szikárak – ha akarjuk, odaképzelhetjük, de enélkül is jól megvannak. Annál többet tudunk meg motivációikról: tulajdonképpen ez szolgál jellemzésül. Egyértelmű, hogy a szerzőt a dinamika érdekli, a cselekedetek és következményeik, és az ennek hatására létrejövő belső változások. Néhány erőteljes vonallal felskicceli (illetve, ha groteszkben vagyunk: elrajzolja) a figurát, aztán már zajlanak is az események, amelyeket csak a belső monológok lassítanak le néha.

A háttér és az atmoszféra megteremtésében gyakran használ hívószavakat és tipikus szituációkat. Bátran és ügyesen támaszkodik az olvasó asszociációs készségére és élményanyagára, és egy-egy ilyen jól megválasztott képpel, félmondattal el tudja érni, hogy ott legyünk, ahol ő akarja: irodában, tantestületben, kortesgyűlésen.

Szintén profi módon alkalmazott fogása, hogy azzal is sokat el tud mondani, amiről nem beszél. Például A kosaras novellájában az egyetlen kinagyított és agyonismételt epizódon kívül minden iszonyúan szűkszavúra van fogva, és az is csupa sablon és frázis: ezzel ragyogóan rá tud mutatni arra, ami hiányzik, ki tudja fejezni a szereplő életének tartalmatlanságát és sivárságát. Másik kedvencem e téren Az áldozat, ahol egészen a végkifejletig meg tudja állni, hogy ne használja a „lelkiismeret” szót.

A következő irodalmi összehasonlítás, be kell valljam, nem saját ötletemen alapul. Éppen az volt számomra az érdekes, hogy több embernek, akikkel beszélgettem a könyvről, egymástól függetlenül ugrott be Kurt Vonnegut jr., mint sok vonatkozásban rokon szerző. Egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy Lajos olvasta-e a könyveit, de az észrevétel találó.

Először is, Vonnegutot leginkább a fekete humor nagymestereként szokták emlegetni. A novellák leglátványosabb hatáskeltő eszköze szintén a gyilkos irónia, bár természetesen mindkét író humora teljesen sajátos, karakteres. Barna állítása, miszerint Lajos egyszerre realista és groteszk/abszurd, Vonnegutra éppúgy érvényes, aki szintén halmozza a bizarr ötleteket, a lehetetlen, mégis ismerős szituációkat. (Bár mivel ő főként regényeket ír, van rá módja, hogy a hétköznapi klisékből finoman bontakoztassa ki az abszurditásokat, míg Lajos egyből beledob a mély vízbe.) Mindketten nagy leleplezők, kegyetlenül elbánnak a világ hamisságaival és talmiságaival. Jellemző még rájuk, hogy kellőképpen tabusértők, bár e téren Lajos a visszafogottabb. Végül: Vonnegut is imád filozofálni, elég eredeti módon és nem is rosszul. Éppen azért szereti a sci-fi és anti-utópia kereteit, mert ehhez tág teret biztosítanak.

A két szerző összehasonlítása segített abban, hogy számomra fontos kritikai észrevétellé tudjak fogalmazni egy homályos, de folyamatosan zavaró érzést, ami végig kísértett olvasás közben. Vonnegut írásaiban sokkal mélyebb a részvét. Ő is takarékosan bánik ugyan az érzelmekkel, de a legelcseszettebb figurái is nagyobb együttérzéssel vannak megírva, és így nekünk is könnyebb megszeretni őket. (Pedig azt a galádságot is ő követte el, hogy egyik regényében megcsillagozta azon szereplők nevét, akik később meghalnak, nehogy az olvasó túlságosan azonosuljon velük.)

És ez elég komoly gond: Lajos elég nehézkesen kezeli a távolságot hősei és saját maga között. Amikor szimpatikus hőst ír meg, aki azt képviseli, amivel egyetért, néha hagyja magát beszippantani. Ilyenkor lesz nagyon didaktikus, és néha naiv, sőt giccses az írás. Ezt valószínűleg maga is érzi, és inkább eltartja magától a figurákat iróniája segítségével – ettől viszont szükségszerűen csökken az átélés mélysége. Erre mondjuk: ez jó, nagyon jó, csak rettentően fárasztó, mert már szinte az arcunkra kövül a fanyar mosoly.

De máris mondok egy pozitív ellenpéldát, ahol szerintem a fenti két beállítódást nagyon jó érzékkel és időzítéssel tudta kombinálni. Dió doktorról van szó, akit már éppen kezdtem nagyon megutálni, annyira jó volt és önzetlen és okos: aztán amikor kiállt a nép elé, és közölte, hogy már 4312 órája nem aludt (majd azonnal elájult), akkor felszabadult röhögésben törtem ki, és a doki meg volt mentve.

III. Tartalomhoz a forma (szerkesztés, dizájn)

Azt gondolom, nem hagyhatom szó nélkül ezeket a részleteket sem, mert nagyon is befolyásolják a műélvezetet. Tudnunk kell persze, hogy ezeket a munkálatokat nem a szerző végezte. A szerkesztés és a címadás Oravecz Barna műve. A kötetet és a borítót Reuter Katalin tervezte, és ő készítette az illusztrációkat is. Lajosnak mindebben maximum annyi felelőssége van, mint Bérbaltavárinak, ti. hogy rájuk bízta ezeket.

Címadás és a könyv belső szerkezete

Elismerem, Barnának sem volt könnyű dolga a szerkesztéssel (persze azért mindig nekem a legnehezebb). Amikor a novellák születtek, még fogalmuk sem volt róla, hogy ők egyszer könyv szeretnének lenni. Utólag kellett megtalálni hozzájuk a rendezőelveket, építeni belőlük valami ízléseset, majd nevet adni a gyermeknek.

Kezdjük a címadással. Meg kell mondjam becsülettel, értem én ezt a tréfát, csak nem szeretem. Pedig a szerkesztő jó érzékkel választja ki a gondolatot, és terjeszti ki az egész műre, ott van benne a lényeg. Mégis olyan kényszeredett jellege van, mint amikor a házi dolgozatnak muszáj címet adni. És ezt még inkább hangsúlyozza az iskolai fogalomkör. A magam részéről valami intuitívabb, áttételesebb megoldásra vágytam volna.

A szerkesztésen rengeteget törtem a fejem, és azt hiszem, az bosszantott benne a legjobban, hogy nem láttam át teljesen a koncepciót, pedig éreztem, hogy ott van. Mit keres ez itt, hogy illik az oda, hiába próbáltam akkurátusan bedobozolni, felcímkézni, mindig kilógott valami. Arról azonban meggyőződtem: ha megfeszülnék, se tudnék jobbat kitalálni. Azért a sokéves versdallamos rutin működik a szerkesztőben. Töprengéseim eredményét pedig íme, közzéteszem.

Elég sokáig tartott, mire leesett, hogy a három nagy egység nem simán három kupac, hanem egy keretes szerkezet. A bevezető-ráhangoló írás után egy nagyobb körön belül (az I. és a III. rész) találhatunk egy kisebb kört: az egész II. rész, A hóhértól (amely szintén felvezetés) A mindentudó macskáig (slusszpoén). A Csillagok háborúja kicsit az egész kötetből kilóg, viszont nagyon jó írás. Így az elején okoz legkevésbé törést, de megadja a „kezdősebességet”. A Reality Show pedig nagyon illik a végére, mert egyfajta nyugvópontot kínál, kivezet a világból és a kötetből is. Ezek az ívelések adják a kötet dinamikáját.

Emellett azért mindhárom résznek sajátos színezete, jelentősége is van, ezt pedig a címadásokból próbáltam levezetni.

I. Ebben a részben a csillagzatok (a sors, a végzet szimbólumai) csatáznak az egyén fölött, aki legfeljebb választhat az alternatívák között, abban hozhat döntést, hogy „bevállalja: igen vagy nem”. Az első két írásban még ennyi sem történik, a szereplők nincsenek erre felkészülve, ehhez még túlságosan mélyen „alszik a lelkük”. Ezután két rossz alternatívát láthatunk: az elsőben gyávaságból, merevségből nem mert élni a kínálkozó szabadsággal, a másodikban éppenhogy túlságosan is csábítható volt a hős, így végül mindent elveszített.

II. A második egységben a „határ” szó jelölheti a kríziseket (az élet határhelyzetei), de a saját emberi korlátainkat is. A hegyre pedig fel lehet kapaszkodni, akár azért, hogy a csillagok közelébe kerüljünk, akár, hogy a világ fölébe. És jó nagyot is lehet zuhanni róla.

Itt már inkább olyan hősökkel találkozunk, akik kereső emberek, akik saját (ha mégoly halovány) kezdeményezésre indulnak el. Bejárják az akarat, ön- és világmegváltási kísérletek tévútjait, de a megzuhanások után valahonnan eljutnak valahová. Többnyire akkor békélnek meg, amikor a lázadások után elfogadják valódi énjük kicsinységét és korlátait.

III. A „reality show” összetétel valójában oximoron: a valóság (természetesség, életszerűség) és a showműsor hatásvadász, látszat által vezérelt világa kibékíthetetlen ellentmondásban állnak. Sok szó esett már erről, nem is ragozzuk tovább: ez az a bizonyos féreg, mely a világ gyökerét rágja. Ezek az írások inkább reflektálnak a tömegeket érintő, össztársadalmi problémákra, de végső soron mindig visszakanyarodnak az egyénhez: mit tehetünk ebben a helyzetben (másokért vagy mások ellenében), és mi az, amivel magunknak tartozunk.

A könyv külleme és az illusztrációk

Amikor először fogtam kézbe a könyvet, örömmel csodálkoztam rá. Olyan „igazi” könyvformája van, semmi toldás-foldás, kellemesen simul kézbe és könyvespolcra. Azt gondolom, ezt író és olvasó is megérdemelte, köszönet érte Sárkány Péter felelős kiadónak és a Szent László Gimnáziumnak. Hozzá kell tennem, a külcsínhez minőség is társul: most, amikor e sorokat írom, a könyvem teljes mértékben egyben van, pedig képzelhetitek, hogy igénybe volt véve rendesen.

Az alapszín szerintem telitalálat. Egyrészt visszafogott és ízléses, van azonban ebben a halvány pasztellzöldben egy beteges árnyalat, hogy azért a gyanútlan olvasó is sejthessen valamit.

A rajzok önmagukban nagyon szépek: művésziek, cizelláltak, hangulatosak. Illusztrációként mégis van velük kapcsolatban egy kis hiányérzetem. Az egzisztenciális szorongást ugyan közvetítik, de talán túlságosan is finomak, mintegy besimulnak a könyvbe. Persze én a Troglodytában, Gergő stílusán szocializálódtam.

IV. Az egyes írásokról röviden

Az alábbi szösszenetekben először saját olvasatomban, néhány mondatban összefoglalom a soron lévő írást, afféle „klasszikusok diszkóritmusban” módra. Előre is elnézést kérek, ha néhol inkább ordenáré a szöveg, mint szellemes. Majd teszek néhány építőnek szánt kritikai észrevételt, és mivel gonosz vagyok, osztályzatot is adok, vagyis 1-5 csillaggal értékelem őket, ahogy a rendes újságokban szokás.

Új utakon a modern kultúra

Az amerikai tudósok Észak szűz havát kutatják, a japánok a fák örökzöldjét. Nekünk marad a bél sara, de mi abból is a legjobbat hozzuk ki. A kakozófia reneszánsza: a refeka, amely, mint megtudhatjuk, „szorosan hozzátapad a modernitáshoz”. Mondhatnánk azt is, a legbarnább fekete humor (nem Oraveczre, hanem Vonnegutra célzok!).

Elegáns kis tárcanovella a tudomány és a média világáról. Újságba talán jobban illik, de a ráhangolódást itt is remekül szolgálja. Személyes kedvencem a konferencia. Az aláírást viszont én nem hagytam volna benne, nagyságrenddel zsérebb poén a többinél.

Csillagok háborúja

Ha Istent ismersz (ismered), vigyázz a nődre, mert lenyúlja a Skywalker. Attilával legalábbis ez történik, pedig rendes csávó, csak kicsit egyszerű meg büdös a lába. Ez először kihozza belőle a vérállatot, aztán nagyon berúg és mélydepresszióba esik. Szerencsére az élet megy tovább, és mindenki szereti Csubakkát.

Én meg ezt az írást szeretem, pont a másságáért. Olyan hétköznapi, kedves, nem árul használt autót, mégis jópár olvasata van. Izgalmas, ahogy a szerepek és a koreográfia átkúszik a való életbe. Néhány tárgyi tévedés viszont engem zavart: a filmben a hercegnőt Leiának hívják, nem Leának, és nem a Skywalkerrel jön össze (mivel testvérek), hanem Han Solóval. Ez persze kekeckedés, de a Fan Club titkára szerintem erre kényes lett volna.

4,5

Kosár

Az élet olyan, mint egy kosárlabda: kívül gömbölyű, belül üres. Nem úgy a kocsma, ami tele van. Főhősünknek még rendes neve sincsen. Élete csúcsélménye a „tökéletes kosár”, persze, hogy ennyitől is kiakad a tű a lemezén. Freud óta tudjuk, az ismétlési kényszer veszélyes dolog, szegény Kosarast is kiveti magából a társadalom. De jogos a felvetés a végén: vajon őt sajnáljuk vagy a többieket, akikkel talán még ennyi sem történt egész életükben.

Első olvasásra semmi különös, egypoénos írás. Alaposabban megnézve apró gyöngyszem, egy esőcsepp, amely képes görbén tükrözni a világot.

Vak Ricsi

Vakok beszélnek az intoleranciáról, közben kifúrják maguk közül a látót, ha idejében ki nem tolja a szemét. Először jelenik meg a bürokrácia diszkrét bája. Ricsivel pedig hiába történik meg az evangéliumi csoda, ha egyszer rá van nőve a szemellenző. Meg se fordul a fejében, hogy más is lehetne belőle, mint a Vakok Társaságának elnöke. De legalább ő győzött!

Ismerős komponensek a megszokott színvonalon összerakva.

A csaló

Egy szabályos drogkarrier, Virágh Ákos okleveles kisember tündöklése és bukása. Hősünk rájön, hogy van egy nagy formátumú alteregója. Ezután kettős életet él, és rászokik a közszereplés áfiumára. Addig játssza a hamis prófétát, amíg már nincs visszaút. Tanulság: hiába végzel szép, tiszta munkát, ha az ördög ábrázatát mosod fehérre.

Az áldozat-novella „kisöccse”. Fordulatos, jól megírt történet, egy csipetnyi naivitással.

4,5

A hóhér

A humanisztikus pszichológia csődje, avagy mit tehet egy hóhér, aki szereti a munkáját és az embereket? Addig olvas szegény, míg felköti az egyetlen embert, aki megérti őt. Csak be ne tiltsák Wittgensteint, mert szuicid (öngyilkos) késztetéseket sugall.

„Szavaival, gesztusaival biztatta a kivégzendőt, hogy bátrabban, aktívabban vegyen részt az akasztásában...”, „ők most egy olyan közös feladat részesei, amit együtt kell megoldaniuk.” Érzitek ezt a lágyan, kéjjel csöpögő morbiditást? Én tisztára belezúgtam. (Érdekes következtetésekre juthatunk a tanári hivatásról, ha az írás mögé képzelünk egy kis önéletrajzi ihletettséget...)

A Himalája-ember

Szacskai az abszolút sikerre ítéltetett vállalkozó. Tárgynyeremény-sorsoláson megnyeri a Himaláját, ettől fogva bármekkora marhaságot talál ki, a világ a lábai előtt hever. Pedig a lelke mélyén csak egy elkényeztetett gyerek, aki alig várja, hogy végre jól elkalapálják. Mázlija van: akad egy „apja helyett titkára”, aki bevállalja. Ő és a világ is jobban járt volna, ha erre hamarabb rájön...

Kicsit talán bő lére van eresztve, a lényeghez képest több a díszítés és ismétlődés.

A kisegér

Kedélyes bürokrata polgármesterünkhöz famulus szegődik, egy kisegér személyében. (Valóban, Núbia párducát nehezen tudnám elképzelni a szobájában.) Először kiirtaná, majd megszokja, sőt élvezi a társaságot: ebben a művi világban a kis jószág a természetesség és ösztönösség utolsó szikrája (legalábbis tudja, hova bújjon, gyengébbek kedvéért: cici). De hősünk csak akkor ébred rá, hogy mit veszíthet, amikor az egeret ellopja a Galamb, aki tulajdonképpen hiéna (ugh!).

Igazi fejlődéstörténet, a főszereplő a végére megtanulja, hogy törődni is kell azzal, akit szeret. Bájos.

Bérbaltavárizmus

B. (már a neve is telitalálat) mer nagyot álmodni. Kicsit méla szegény, aztán csak néz, amikor szembejön a lincselő tömeg. Innentől sodródik az árral. Bezzeg a helyettese, az élelmes ember: hadbíró lesz belőle! Még szerencse, hogy szánalomból futni hagyja B-t, aki addigra már azt se tudja, fiú-e vagy leány. Végül csak megtalálja álmai karosszékét, a szeméthegyen. Abba már belegondolni sem merek, mit kap a képére, ha visszajön a fószer, akinek a lecsóját felzabálta...

Hátborzongatóan zseniális írás arról, milyen automatikusan, mintegy pöccre indulnak be a XX. század legrosszabb forgatókönyvei.

Határhegy

Ágnes (foglalkozására nézve újságíró és harcos szent) fanatikus, ámde kilátástalan harcot vív Asztalossal (foglalkozására nézve sajtócézár és démon). A háttérben a szépséges Természet, a mocskos Város és egy misztikus szerelem.

Nagyon nem csípem ezt a novellát. A főszereplő attól még nem nő, hogy retikült hord és megerőszakolják. Egy újságíró sem éppen így göngyölítené fel a sztorit. Az idealizált szerelmi szál teljesen egyoldalú, asszonytársam csak a saját rögeszméjével törődik, pedig legalább valami kedvességen gondolkodhatna, ha már hazajön a pasija a világ végéről. Minden sarkított, fekete-fehér, túlzó, ráadásul matatnak a könnyzacskóim tájékán. Attól még lehet valami giccs, ha a végén meghal a jó.

A mindentudó macska

Károly gazdája rájön, hogy kedvence szuperintelligens, és még a jóslatai is bejönnek. Szerencsére nem fordul pszichiáterhez, és az állatot sem adja el egy kutatóintézetnek. Köztük minden marad a régiben, csak tolnak egyet-egyet a világ kátyúba ragadt szekerén. Azért az is kiderül, hogy az aktív filozofálás egyenes következménye az alkoholizmus.

A végét már vártam, de annyira jól volt megcsinálva, hogy csak lestem. És továbbgondolható: van Isten, ezért Károlyt elütötte az autó, igaz – igaz – nincs összefüggés stb. Esetleg Károly volt az Isten, és angolosan távozott.

Egyszerűen imádom ezt az írást. Az a vicc, hogy annyi minden más mellett még azt is jól mondja el, amit az előző gyengébben. Aki látott már macskát végigmenni a 2 méter magas, 2 centi széles kerítés tetején, az hisz Károlyban. És mégis, az út mentén annyi a macskatetem...

A fejetlen város

Egy vidéki porfészekben egyre inkább eluralkodik a fejetlenség, no de konkrétan. Mindenfelé fej nélküli emberek flangálnak, amúgy idilli béke és nyugalom honol. Az apró szépséghiba fel se tűnik senkinek, vagy helyi tabutémának számít – ki tudja. Úgy látszik, eddig se sokat használták e nemes szervüket az emberek, az ésszerűség helyett mindent a rítusok irányítanak. Hősünk viszont messziről jött ember, mindjárt fel is háborodik és nyomozni kezd. Azonban szintén elveszti a fejét, előbb csak képletesen, majd istenigazából. Így jobb híján ő is beilleszkedik.

Érdekes ötlet, jó kis pszichotriller, közepesen nagyot szól.

Létfene

Egy igazán közönséges kerületben egzisztencialista kór terjed járványszerűen. Valaki próbára teszi a várost: van-e még, aki eléggé valaki maradt ahhoz, hogy szembeszálljon vele. Hát nem sokon múlik... A tömeg jó tömeg módjára pánikol, bűnbakot keres és vért kíván. A betegek túlélésre rendezkednek be. A helyi elit tovább sütögeti a pecsenyéjét. Kész szerencse, hogy akad egy Dió doki, aki igazi hős, és még filozófus alkat is. Most az egyszer utoljára megúsztuk.

Hosszabb lélegzetű, bonyolult, több szálon futó írás, távoli rokona az előzőnek. Egy szinten a hollywoodi katasztrófafilmek paródiája, mélyebben: töprengés az egyén és a társadalom dehumanizálódásáról és értékválságáról. Néha kicsit szájbarágós, de zseniális húzások is vannak benne.

Falfirka

Magányos hősünk helyesírási hibákat gyárt az éjszakában, így óvja a világbékét. Ahogy elnézem a híreket, talán kicsit túlvállalta magát. Megtudjuk még, hogy a sötétben flangáló testetlen kezek se mindig tökéletesek.

Kulcsnovella, de önmagában gyengébb lábakon áll. A „körültekintő, lehelletfinom ráhangolódás a teremtés mibenlétére” azért necces!

3,5

Az áldozat

Tükörjáték. Két hasonló ember, két ellentétes út, de eközben felemelkedésük és bukásuk önmagát is tükrözi a látszat és a valóság szintjén. Az egyik szépen araszolgat felfelé az élet szamárlétráján, miközben folyton a víz alá nyomja a másikat. Közben ő maga süllyed egyre jobban a kárhozatba, míg a másik eljut a „mélypont ünnepélyére”: ahol nincs vesztenivalónk, s így semmi más nem marad, mint a végtelen szabadság és önmagunk. Aki ott áll, tiszta, mint a tükör, amit a bűnös kénytelen összetörni, mert nem bír saját bűnével szembenézni.

Egészen rendkívüli írás. Mélységes emberismerettel, teljes következetességgel vezeti végig a tudatos és rejtett lelki folyamatokat. Szépen, mértékletesen szól egészen nagy dolgokról. Ha szerkesztenének egy új Bibliát, javasolnám beválogatni.

Reality Show

Feri, a sztárriporter elemében van, de hamarosan saját dugájába dől. Talál egy vén hajléktalan bácsit, akiből sztárt akar faragni, ehelyett az öreg rendezi át a közéletet. Feri is rájön, hogy az élete egy nagy szappanbuborék, hát előbb lezüllik, aztán átvált az építőiparba, de már megtanulta a kellő szerénységet. Kunyhóval kezdi.

Mit mondjak még? Ez is nagyon jó. Az öregtől kicsit ütősebb szövegeket vártam.

4,5

Zárszó

Már csak egy kérdés van hátra: akkor most tetszett a Lajos könyve, vagy nem?

Tudjátok mit? Majd holnap megmondom.

— Kata —