Haldoklás

 

         Kápé arra ébred, hogy a telefon csak csörög, csörög, csörög.

         Felveszi. A Dzsidzsa, sivít benne valamit, először nem is érti, aztán hirtelen meg igen: „Meghal a Gida! Most hal meg itt a szoba-konyhában…”

         Kápé lecsapja a kagylót és felöltözik, de azért még gyorsan igazít egy kicsit a szarvasbőrkabátján, hogy azér’ jól nézzen ki, mer’ itt jól kell kinézni, mer’ azér’ ez mégis csak Pest, a Hazugság Fővárosa, ahol még akkor sem az vagy, aki vagy, ha önmagad adod, mert akkor is hazudsz és csak a hazugságoddal törődsz, amikor az nem is fontos.

         Ezért nézi meg magát ez a falusi fiú is a tükörben, hogy megnézze, hogy a kabát, a haj, az arc jól áll-e rajta.

         És csak aztán rohan.

         De akkor nagyon rohan a télben a Liszt Ferenc térre, AHHOZ a kapuhoz, hogy toporogjon előtte még egy kicsit, és elgondolkozzon azon, hogy felmenjen-e egyáltalán, hisz olyan rég volt…

         Miért, miért nem, mégis megnyomja a csengőt, s valami halvány érzés az emeletre viszi.

         Felsétál vele a lépcsőn és elindul a körfolyosón, és megkeresi az egyetlen ajtót, aminek nincs üvege, csak tömör, barna fa egy kis kémlelőnyílással.

         Kápé elkezd kopogni. Nem nyitják ki neki. Megpróbálja a zárat, s az enged.             

        

Belép s elámul.

         Egy fehér konyhában találja magát, ami a lakáshoz képest túl nagy. Talán hatszor nyolc méter. Az ajtóból nézve a baloldali fal üres, csak a szemközti sarokban van két ajtó. A baloldali a vécé, a másik a szoba.

         Minden fehér.

Kivéve:

         Kivéve a fényt, ami az oldalsó falak tetején, apró, keskeny ablakokon („Azok nem lehetnek ott… ott lakásoknak vannak… szomszédok… nem jöhet be fény…) vörösen folyt be, és csapott össze mindent. Délután volt.

         Kivéve Dzsidzsát, aki nyúlánk, fekete boszorkányként táncolt, pörgött körbe-körbe. Kezében cigaretta. Arcán valami öröm-extázis. Magába feledkezve beszél, a fiút észre sem veszi:

         - Végre elmegy! Végre, végre! Enyém a lakás. Azt csinálok, amit akarok! Felhozhatok bárkit, bármikor… Nem lesz az… nem lesz többé: felhozom ide Őt. Jön föl velem: már a lépcsőházban csókol és harap…uhmm, milyen jó is az!...Valahogy kinyitom a zárat… aztán… aztán már is az ágyamon fekszem… vele összetapadva… és akkor bejön… bejön ez a Nő és ledobja a cuccait az ágyára s csak annyit mond: „Halkabban dugjatok! Zeng a ház tőletek! Oda kint tanulok, mer’ holnap zéhám lesz”, és kimegy. Én pedig maradok, mert nem tudok elmenni: ez az én ágyam. Ő meg lekonyul. Felkel, nadrágot húz és úgy mondja: „Gyere velem!” Én meg csak kapaszkodom az ágy szélébe és mondom, hogy: „ Nem, ez az én ágyam, nekem csak itt jó… én nem tudok máshol. Ne! Ne menj el, mert nem tudok elmenni veled.”

         Most elkezd üvöltözni, hogy dögölj meg és mért nem rúgtalak ki?!… Igaz, azér’… azért… mer’ te fizetted a lakbér nagyobb részét.

         Kápé nem ragadja ki a lányt sajátos transzából: hadd eméssze még magát, úgyis mindig utálta… azt hiszi, egyedül van a problémájával?

         Átlopakodik a konyhán és benyit a szobába.

        

Keskeny, ablaktalan kis szoba, két ággyal, amit jól ismer, csak másképp… így volt minden, csak mégsem… az ablak itt volt az első ágy fölött, emlékszik ő, az alatt szeretkeztek nyáron, s a hűvös este kellemesen cirógatta bőrüket. Reggelre persze megfáztak mind a ketten.

Gida most is ezen az ágyon fekszik, teste merev, szétvetett lábakkal fekszik, mint aki szülni készül, karjai a hasán, teste összeaszott, oly régóta fekszik a sötétben… és persze a betegség is…

Kápé nem köszön. Nem borul le a földre a zokogva és bocsánatért esedezve… Nem!... Nem játssza el, hogy…

Minek? A szentimentalizmus kora lejárt.

Gida szeme egy pillanatra kigúvad, majd in medias res kezdi mondani, mondani, mondani, hogy

Fáj. Ott a gyomromban, a hasamban. Most bosszút áll, amiért megettem. (Tudod, volt az a kínai étterem, ahol egy akváriumból lehetett választani, melyiket akarod… ott másztak apró, ízes lábaikon… Mennyit faltunk belőlük!... Most a gyomromat tapodja…) Csattog, vág, csíp az ollójával.

Miért nem mentél orvoshoz?

Azér’! Mer’! Legyen mit kérdezned!... a modernorvostudomány, és a homeopatátijás vagy mija a fasz kezelés asziszed segít! Egyébként is későn lett észrevéve… De nem is baj… igazából… mihez kezdtem volna a diplomámmal? Inkább úgy mondom, AVVAL a diplomával… mert AVVAL aztán végképp semmit… pedig majdnem minden diplomával lehet valami munka-félét találni… csak AVVAL nem… pedig anyámék milyen büszkék voltak rám!... egyetem meg minden… jobb ez így… lehet,hogy akartam is… lehet,hogy imádkoztam is érte… legalább senki nem okol majd (akik maradtak nekem család híján, „barátok”), hanem sajnál… mert különben nagyon dühösek lettek volna rám, hogy ilyen beszari vagyok… hogy saját magam… és nem késsel vagy pisztollyal, hanem altatóval… az pedig már végképp gyávaság lett volna… a filmek szerint…

És most mi lesz… ha?

Megdöglök… aztán a Dzsidzsa feldarabol, és kidob a szemétbe, és elvisz a kukásautó, a rendőröknek pedig azt mondja, hogy hetek óta nem látott, ha keresnek… mert ő olyan… ő olyan… egy éve volt talán… van… van itt egy néni… lent a földszinten, akinek volt egy patkánya, nagyon szép olyan laboratóriumi patkány, olyan selymes szőrű, vidám kis állat.  Egyik reggel holtan találják az udvar közepén, épp valami macska akarja letépni a fejét… sírt a néni… de a legjobban a Dzsidzsa sírt… Erre a következő éjjel, mikor nem vagyok itthon, leszáll valami angyal az égből és bezárja egy hétre a lakásba… nem tudtam tőle bejönni… Egy hétig csak ragyogott itt, a fénye kikúszott az ajtó résein, aztán hirtelen eltűnt. Kinyílt az ajtó. Bemegyek. Keresem a Dzsidzsát, hát az ágyához kötözve meg is találom, csupa dzsuva és hányadék körülötte minden, kérdezem, mi történt, erre elmeséli, hogy a dög gennyel etette egész idő alatt.*

 

Nincs mit mondani.

Kápénak eddig sem volt.

Gidának meg volt valami ilyesmije, ami tényleg fontos lett volna, de nem jutott eszébe, csak lényegtelenségek, amiket már elfecsegett két fájdalom közt, mert ez Pest, a Lényegtelenség Fővárosa, ahol minden, ami fontos, lényegtelen, s minden, ami lényegtelen, az fontos, mert a lényegtelen dolgokkal gyorsabban és könnyebben telik az idő, mert lefoglalnak, a fontos dolgokkal ellentétben. Ez ellen nem védekezhetsz, hogy „veled nem is így van”…, nem tudsz védekezni ellene, mert a szmogon kívül ez sűrűsíti össze a levegőt, és teszi olajszerűvé, hogy mindenhova be tudjon hatolni és megmaradjon, megragadjon, és te beszívd és kifújd, újra meg újra.

 

  Valami régmúlt ösztönösség van itt, hogy ők úgy össze vannak nőve, és amikor az egyiknek fáj, akkor a másiknak szaladni kell, aztán várni, segíteni, ott ülni az ágy szélén, amíg fáj.

Hányszor ült így Kápé is: nézte, vigasztalta a lányt, és segített kinyújtani összerándult tagjait, amik a menstruációs görcsöktől szinte visszahúzódni látszottak a testébe.

De Gida is ott ült, amikor a fiút elborították a viszkető, maró sebek, és azoktól felkelni sem bírt… És csókolta a sebeket, de azok csak jobban kezdtek égni, és a fiú csak kiabált: „Hagyj békén! Ne! Ne! Hagyj békén!!!”

 

Kápé csak:

megszokásból ült itt.

Egymás kölcsönös érzése miatt ült itt.

(Vagyis a biztonságtudat miatt ült itt.)

Idegen egy ismerős helyzetben. Valami még… valami érzés-féle, ezzel a kapcsolatban próbál valami nosztalgikus kis tüzecskét rakni elméjében, de nem sikerül neki, hiába erőlködik a két fadarabbal. Kápé nem érez semmit a régi emlékekkel és a jelenlegi helyzettel kapcsolatban. Ezért elgondolkozik: van értelme a tényleges nosztalgiázásnak? Akkor vajon visszatérnek a régi érzések?

 

         Például: emlékeztesse-e a lányt Herére, a hajléktalanra, aki egész nap beszél a galambokhoz és a betonhoz? És amikor csókolóztak a Ligetben, akkor odament egy fához pisálni, és lehetett látni, hogy az egyik heréje akkora, mint egy focilabda, és amikor a lány meglátta, elkezdett nevetni, és csak nevetett, nevetett, nevetett, és a hangok csilingelve estek a betonra, ahogy kizuhantak a szájából, és akkor Kápé azt mondta neki, hogy: „Képzeld, ha nekem is ekkora rákom lenne…”, és akkor a lány a nyakába ugrott és elkezdte csókolgatni, és már majdnem sírt, és csak mondta aggódva, hogy: „Nem, nem lesz…Jaj, te buta!”

         Aztán hazamentek. Ágyba bújtak. A lány még sosem volt annyira jó hozzá, mint akkor.

 

         Kápéban nem mozdul meg semmi. A légkört sem érzi másnak. Nem is mondja ki hangosan ezt az apró emléket… egyébként is a dolog most olyan neki, mintha csak egy lenne a sok dugás közül, meg mintha nem is ő lett volna, akivel ez megtörtént… Tényleg! Nem is ő volt! Az egy hosszú hajú, tréningnadrágos, farmerdzsekis falusi paraszt volt, aki azt hitte, ez a „Pesti Stílus”. És hát az nem Ő… hisz neki már bandája, elvont(nak mondott) barátai és foglalt asztala van a Picasso Pointban.

         Az nem lehetett Ő!

         Neki semmi köze… érzelmileg pedig pláne nincs már ezekhez a dolgokhoz.

        

         Szóval tovább ülnek a szótlanságban. Aztán a Gida megszólal:

         - Csak menj el… Úgy…

         „Úgy bűntudat nélkül”, akarja mondani, de aztán csak elharapja a mondat végét, mert beismeri magának, hogy azt akarja, igenis érezzen a fiú bűntudatot, ha nem is múltért (hisz úgy megváltozott, ez már egy másik ember), de legalább a mostani tehetetlenségéért, hogy nem is próbált és nem is akart megbocsátást kérni tőle… pedig…

A múltért nem kell bűntudatot érezni, de a hibákért megbocsátást kell kérni. Nem azért, mert bánod, hanem azért, mert különben a pokolra jutsz. A saját lelked miatt.

Kápé ezt a lehetőséget eldobta magától flegmán. Ugyanakkor azt is megmutatta, hogy szerinte nem csinált semmi rosszat. Önként iratkozott fel a sátán Feketekönyvébe.

Miközben Kápé ezeknek a dolgoknak nincs is a tudtában. Csak a konyhában, amit megvilágít egy meztelen villanykörte, mely piszoár-fehérré változtat mindent, a délutáni vörös után, a magában monotonon még mindig magában beszélő és cigarettázó Dzsidzsa mellett ugrik be neki, hogy:

Gida egész családjának valami sajátos vallása volt. Mélységeiben nem ismerte, kivéve egy rítusát: a Megbocsátásét.  A haldokló személyt felkeresi minden olyan ember az élők (és holtak) közül, akivel az illetőnek valamilyen komolyabb kapcsolata volt, és meggyónják neki azokat a bűnöket, melyeket elkövettek ellene, s utána a haldokló kezében a döntés: megbocsát, vagy a bűnös lelket az örök szenvedésnek ajánlja fel az öreg Patásnak. A döntést nem lehet befolyásolni, hamisítani. Ezért súlyos és félelmetes. („Emlékszel Elza nénire, akit úgy elgázolt a kamion, hogy darabokra esett szét?”)

Dzsidzsa magában beszél, beszél, beszél. A szipirtyó! „Gondolom,  szívesen hívtál fel, és közölted a hírt, remélted, hogy én nem nyerek bocsánatot, sőt, hogy még jól össze is veszünk és akkor még nagyobb kínok közt hal majd meg… De vesztettél: csak részben lett igazad, és az ép eszed is elhagyott.” Arcon köpi a lányt, annak a szeme sem rezzen, csak beszél, beszél, beszél tovább.

Megpördül, hogy visszafusson és tényleg leboruljon az ágy elé, és magát szidja, hogy: „Visszaváltozom! Nem így akartam! Csak… csak az új személyiséghez új emlékeket is kaptam és elfelejtettem… tényleg… mindent… jaj, olyan egy seggfej vagyok!” De már nincsen más ajtó, csak a budié. 

 

Az utca ilyenkor téli estéken olyan, hogy elég pár lépés és átázik a bakancs is a sós latyaktól, s egy keményebb gumitalp csattanása egy esetleges száraz folton úgy hangzik, mint a patadobbanás.

Kápé összerezzen.

A korai estében még sok hőt árasztó test mozog az utcákon és sok jármű ontja a gázt. A sarkon Csonka Mama, a visszafejlődésben szenvedő öregasszony, aki éppen most tart a kamaszkornál, szörnyű, kézfej nélküli karjaival csapkod, integet, és riszálja a farát.

- Ki akar hazavinni egy igazi szüzet? Te? Te? Vagy talán te?

Kápé gyorsan a másik irányba indul, mielőtt ajánlkozna.

Felszáll a villamosra. Csak  állóhely jut neki. Van, akinek még az se. Az emberek egymás arcába lehelnek, és ezért gyűlölik egymást. Neki jó helye van: az ajtónál áll, igaz, az arca nekinyomódik a hideg, koszos üvegnek.

Mögötte három asszony beszélget, hogy régen milyen jó volt, mert kaptak kenyérjegyet, és hogy kétezerből négy cipőt tudtak venni, és még maradt ruhára is a gyereknek… meg hasonlók… és, hogy persze most meg…!

Kápé hallgatja őket, és nem igazán érti. Hát nem ők akarták azt a fene nagy szabadságot, amibe ő már csak beleszületett? Pedig ők akarták! Akkor most meg mi van? Miért nem fogadják el, hogy a történelem erre ítélte őket? Itt kell élni a fene nagy szabadságban. Mi? Hogy nem így képzelték el? Hát hogyan? Utópiában? Ez van. A történelem ezt szánta nekik.

Miért nem tudják elfogadni az ítéletét?

 

*A Korán szerint a bűnösök büntetése a túl világon az, hogy gennyet kell enniük. 

 

                                               — Mahound —